10. fejezet - Nagy Hal

Sziasztok!

Elnézést a csúszásért, kicsit sűrű napjaim voltak. :/ De azért most meghoztam a fejit, remélem tetszeni fog, még ha nemis Matt szemszöge. ;) Tudom, az izgalmasabb, de fontos szereplőt ismerhettek meg ebben a fejiben. Jó olvasást!

Katie

Végre egyedül – sóhajtottam, miután Zoe és Will mögött becsukódott az ajtó. Hátradőltem a székemben, s lehunytam szememet. Olyan jó volt kicsit elmélázni, sokáig azonban nem engedhettem meg magamnak, dolgoznom kellett.

– Miss Brightmore – szólalt meg a telefonon keresztül Lydia. Benyomtam egy gombocskát, és visszafeleltem neki.

– Igen, hallgatom.

– Danny szeretne önnel beszélni – mondta.

– Jöjjön be! – válaszoltam vissza. Pár pillanatra rá kopogás hallatszott az irodám ajtaján, majd Danny belépett.

– Miss Brightmore – biccentett. – Hoztam rajzokat a másik reklámhoz. Meg kellene néznie őket, és szerintem pár dolgon változtatni is kellene rajtuk. – Felderültem, hogy valami újdonságot láthatok, mert imádtam Danny rajzait. Az erős, határozott vonalakat, a merész ötleteket.

– Hadd, lássam – nyújtottam a kezem izgatottan a fekete kartonlapokért. Danny mosolyogva megkerülte az asztalomat, s átnyújtotta a képeket. Pár percig csak nézegettem a rajzokat, s megpróbáltam elképzelni mind a gyerekek, mind pedig a szülők reakcióját. Hisz egy csoki reklámjával a gyermek figyelmét kell felhívni, de a szülő vásárolja meg. Tehát a reklámnak olyannak kell lennie, ami még a szülőt is megfogja, esetleg aranyosnak, ötletesnek találja. – Tetszenek a figurák – mosolyogtam Dannyre.

– Köszönöm – vigyorodott el. – De azt hiszem, jobb lenne, ha itt – mutatott rá a képre –, erőteljesebb színeket használnék, úgy értem, erősebb színű ruhát rajzolnék neki – mondta, és éreztem, kicsit zavarban van.

– Ennek itt lehet – mutattam a kis figurára –, de a másikat hagyd így. Nagyon tetszik – néztem fel rá.

– Rendben – szólalt meg halkan, a szemembe nézve. A kínos csendet Lydia hangja törte meg. Odaadtam a rajzokat Dannynek, aki felegyenesedett, s kicsit eltávolodott tőlem. Benyomtam ismét a kis gombocskát a telefonon.

– Mondja, Miss Leavey! – sóhajtottam egy kicsit.

– Egy úr kér Önhöz bebocsátást, miszerint leendő ügyfelünkké válna. Mivel Mr. Brightmore nincs a közelben, így… – nem fejezte be a mondatot. Mindketten tudtuk, én vagyok az illetékes az ilyen ügyekben. S már nem először intéztem efféle ügyeket. Így nem is értettem, Lydia miért említette ezt meg.

– Akkor ne várakoztassuk meg az új ügyfelünket – mondtam Lydiának.

– Hogyne – felelte, majd nem sokra rá benyitott az irodámba, s beinvitálta leendő ügyfelünket. Vagy ügyfeleinket. Ugyanis nem egyedül jött, bár második gondolatként futott át agyamon, hogy valószínűleg a sofőre, vagy a testőre lehet a másik férfi. Végignéztem az öltönyös, köpcös megjelenésű férfin, majd a másikon is, aki valamivel magasabb volt az előzőnél, s izmosabbnak is tűnt az öltöny alatt. Elfogott egyfajta rossz érzés, de nem törődtem vele – így legalább akadt egy ötletem Lydia viselkedésére. Nagyon gazdag és tekintélyt parancsoló a két férfi megjelenése. Lerítt róluk, hogy nem számít nekik a pénz.

Dannyre néztem. – Most kérlek menj, később még beszélünk a tervekről – bólintott, majd biccentett a két belépőnek, s távozott.

Előreléptem, s a kezemet nyújtottam a köpcös férfinek. – Katherine Brightmore, üdvözlöm – mosolyodtam el halványan. Elvégre a megnyerés szükséges, és ilyen ügyfelet nem veszíthetünk el, ha már ő jött ide.

– Jó napot, Alexander Leavold! – fogadta el jobbomat. Mély, rekedtes hangjától végigborzongtam, de ez nem az a jól eső fajtából származott. – Ő a sofőröm, Alfonso.

– Üdvözlöm – fogtam vele is kezet, miközben elrejtettem a meglepődöttségemet. Egy kissé izmosnak tűnt sofőr létére. – Foglaljanak helyet, kérem! – mutattam az asztalom előtti fotelokra, majd leültem a helyemre.

– Hozhatok esetleg valamit? Kávét? – kérdezte Lydia az urakat.

– Nem, köszönjük – hárított a köpcös férfi. Biccentettem Lydiának, hogy elhagyhatja az irodámat.

– Miben segíthetek? – kulcsoltam össze kezeimet az asztalon idegességemben. Nem tudtam, mitől vagyok az… De a két férfi ezt váltotta ki belőlem.

– Nos, úgy hallottam a Brightmore Advertising a legjobb reklámügynökség a városban, és talán az államban.

– Ez így van – biccentettem.

– Egy nagyszabású reklámanyagról lenne szó, amit nem bíznék másra, csakis a legjobbra. Ugyanis aukciót szervezek, a műtárgy gyűjteményemből szándékozom eladni egy néhányat – nézett bele mélyen szemembe.

– Értem. Ehhez szeretne reklámot.

– Igen, majdnem – mosolyodott el. – Egy jótékonysági fogadás keretén belül szervezném ezt. A befolyó pénz pedig a Manhattan a Gyermekekért Alapítványt támogatná. – Lehetséges, hogy a megérzéseim mégis hazudtak. Hisz még a modora is megnyerő… De azt is tudtam, nem minden az, aminek látszik.

– Rendkívül nemes cél – mondtam. – Mit szeretne a reklámba? Mi legyen benne fővonalakban? – kérdeztem, miközben elővettem a noteszom feljegyezni az információkat.

Mr. Leavold elmosolyodott. – Nos, magára bízom. Annyit kérnék, a jótékonysági fogadás célját, s azon belüli aukciót hangsúlyozza ki. A legfontosabb személyeket természetesen meghívók keretén belül hívjuk meg, de biztos vagyok benne, sok olyan személy is tartózkodik Manhattanben, akik tudnak, és szívesen segítenék akciónkat. Esetleg más műgyűjtők – bólintottam. – Tehát olyan reklámot szeretnék, mely megcélozza ezt a réteget. A pénz persze nem számít, legyen meg a kellő reklám a fogadásig. – Egy tippem azért bejött.

– Ami… mikor is lesz? – néztem fel rá.

– Egy hónap múlva. Így van ideje Önnek is elkészíteni a reklámanyagot, s kellő ideig hírverést adni a jótékonysági célunknak.

Ismét bólintottam. – Nagyszerű, ez pont elegendő idő lesz – válaszoltam. – A reklámban szeretne Ön is szerepelni, mint a főszervező, vagy máshogy találjuk ki?

Mr. Leavold egy pillanatig elgondolkozott. – Szerepelek, de csak egy kisebb szöveg erejéig. Tudja, nem vagyok igazán reklámarc – viccelődött, mire magamra erőltettem egy vigyort. Hát nem volt az, sőt…

– Értem. Nos, ha más nem lenne, akkor – nyúltam a fiókomba a papírokért –, már csak a szerződést kellene aláírnia – csúsztattam a férfi elé az asztalon, egy tollal a tetejükön. – Aztán elkészítjük a reklámtervezetet, amit egyeztetünk Önnel, majd ha az megfelel Önnek, akkor előkészítjük a reklámhoz szükséges dolgokat – fejeztem be, immáron csakis az ügyre, a munkámra koncentrálva. Mr. Leavold elégedetten elvigyorodott. Miközben aláírta a papírokat, én folytattam. – Kérnék Öntől egy elérhetőségi címet, telefonszámot, hogy értesíthessük.

– Hogyne – intett a sofőrének, aki a zsebéből előhúzott egy kis névjegykártyát, amit odaadott Mr. Leavoldnak, s ő nyújtotta át nekem.

– Köszönöm – raktam el a szerződés egy másolatát, a másikat a férfinek adtam, a névjegykártyát pedig az asztalomon hagytam, hogy majd belerakom a mappába, amely ehhez az ügyhöz fog tartozni.

– Én köszönöm – állt fel Mr. Leavold, s a kezét nyújtotta, amit én elfogadtam.

– Mielőbbi viszont látásra! – kísértem őket az irodám ajtajáig. Miután elmentek becsuktam magam mögött az ajtót, s örömujjongásban törtem ki. A legnagyobb halat fogtuk ki, ami eddig csak egyszer fordult elő a cég történetében. Ha ezt megcsináljuk… Jól megcsináljuk – amiben egyáltalán nem kételkedtem –, akkor a cég még értékesebb lesz. A részvények fel fognak ugrani. Pihegve lerogytam a székembe, s összeszedtem egy mappába a szükséges papírokat, a szerződést is belerakva. Aztán kiszóltam Lydiának a telefonon keresztül. – Miss Leavey délutánra hívja össze a kreatív csapatot, a kreatív igazgatónk is mindenképpen legyen ott! – hívtam fel rá figyelmét.

– Igen, Miss Brightmore! – felelte.

Aznap még ebédelni sem mentem le a közeli Olive-ba, úgy hozattam egy kis salátát. Minden időmet az új reklám kitalálására fordítottam, hogy előre legyen ötletem a délutáni megbeszélésre. Persze a többit már Willre és Dannyékre hagyom, én csak az alapot fogom megadni nekik. Amikor kiléptem az irodámból, majdnem összeütköztem Zoéval.

– Hát te? – kérdeztem, indulva a folyosó végében lévő prezentációs terem felé.

– Willnek dolga akadt, azt mondta, összehívtál valamilyen csapatot – mondta, én még mindig a Willen fennakadva. Már becézgeti is? Ajj! Hát ez nem lesz így jó…

– Igen – feleltem tömören. Még mindig mellettem haladt, úgy hittem, most már nem is rázom le magamról.

– És? Beavatnál? – kérdezte.

– Öhm… – néztem rá, majd elvigyorodtam. – Nem, Zoe. Nem állsz a cég alkalmazásában, így nem is tudhatsz az itt folyó ügyekről – válaszoltam. Nem érdekelt, mivel akar előrukkolni, mint a „márpedig igen, hisz én is Brightmore vagyok”, vagy a „ki vagy te, hogy így beszélj velem, és utasítgass” című drámáival. Marhára nem volt hozzájuk se kedvem, se erőm. Még én álltam az igazgatóhelyettesi posztján – jelenleg.

Mielőtt megszólalt volna, megállítottam a terem ajtaja előtt. – Ne most Zoe, ez fontos. Majd ha apa visszajött, mindent lerendezünk. – Azzal becsaptam előtte a helyiség ajtaját. Csak nehezen ment, hogy elrejtsem a kikívánkozó, kárörvendő vigyoromat.

– Jó napot mindenkinek! – léptem az asztalfőhöz. Intettem a többieknek, hogy üljenek le. – Nos, ez a munka, ahogy a többi is persze, rendkívül fontos. Tehát a legjobbat várom el mindenkitől – néztem végig a csapatom tagjain. – Egy olyan reklámhoz kérnék ötleteket, mely a gazdag, manhattani réteget célozza meg, s felhívja a figyelmet egy jótékonysági fogadásra, melyen az ügyfél egy aukciót szervez. A befolyó összeg Manhattan a Gyermekekért Alapítványt támogatja. Így a jó ügy érdekében is – tettem hozzá – figyelemfelkeltő reklámra van szükségünk. Az ügyfél is szerepel majd benne, míg elmondja a legfontosabb információkat. Ennyi lenne. Kérdés? – néztem körül.

– Miss Brightmore mennyi időnk van rá? – kérdezte Danny.

– Egy hónap múlva lesz a fogadás. Egy, maximum két hetünk van arra, hogy elkészítsük a tervezetet, és a reklámot, a többi idő pedig a beharangozásé. Elképzelésem szerint… – tettem hozzá, hisz még csúszhatunk vele, akár a mi hibánk, akár a megrendelő hibája miatt.

– Értem – bólintott Danny.

– William, legkésőbb holnaputánra kész ötletekkel, rajzokkal álljatok elő. Péntek délután tartunk egy megbeszélést. Addig is jó munkát kívánok!

– Ahogy óhajtja, Miss Brightmore – felelte Will egy mosoly kíséretében. Biccentettem, majd kiléptem a prezentációs teremből. Amikor az irodám fele mentem, Lydia állított meg.

– Elnézést, az apja hívott az imént – kezdte.

– Mit üzent? – kérdeztem izgatottan. Már vártam, hogy visszatérjenek. Hiányoztak, s reméltem, majd helyre teszik Zoét is. De legalább apa.

– Azt üzente, csak szerdán reggel érkezik vissza. Valami közbejött.

Elszontyolodtam, de persze nem mutattam ki, aztán eszembe jutott az igazgatói ülés.

– Mikorra tudta összehívni az igazgató tanácsot? – kérdeztem Lydiát.

– Délután ötre – felelte.

– Rendben, akkor pont jó – mosolyodtam el megkönnyebbülten.

A napok aztán rettentő gyorsan teltek, s azon kaptam magam, hogy már eltelt egy hét, s ismét szerda reggel van. Az irodámban ültem, az A2-es mappám az ölemben feküdt az asztalomnak döntve. A ceruzám a számban, így méláztam el a reklámon, mégis mi legyen benne, és hogyan. De aztán a gondolataim egészen másfele terelődtek. Eddig annyira lekötött a munkám, hogy nem is igen jutott eszembe Matt. De most… Nagyon hiányzott. Olyan régen láttam már, s ez elszomorított. Annak ellenére, hogy tudtam, nem szabadna ezt éreznem. Lehet, hallgatásomat mégiscsak igenlésnek vette, hogy soha többé nem akarom látni? De akkor miért volt az elégedett vigyor az arcán? Látta a nyakamban a láncot, ami valamit bizonyított is neki. Tudtam, láttam rajta, hogy így van. De mit jelentett neki? Sejtettem, azonban nem akartam kimondani magamban, mert az olyan lett volna, mintha megszegtem volna az eskümet. Mintha Oli emlékét szennyezném be. Hisz megmondta Matt… Szeret. De ő nem ezt a Katiet szereti, ő abba a tizenéves lányba szeretett bele, aki még azelőtt voltam. Azelőtt, hogy…

Nem bírtam magamban kimondani, a sírás könnyei fojtogattak, s félő volt, hogy kibuggyannak szememből. Így hát eltemettem magamban ezt a gondolatot, ezt az emléket. Nem hagyhattam, hogy gyengének tűnjek, mert ott lenne a vég. Más, kellemesebb gondolatok fele mentem el. Lehunytam szememet, s a legutóbb festett képemet idéztem magamban elő. Aztán a kép megelevenedett, s én ott találtam magam képzeletben a parkolóban, Matt-tel. Újra átéltem azokat a perceket, amikor arca olya közel volt hozzám, hogy bármikor megcsókolhattam volna. Még teste feszült tartását is érzékelhettem.

Hirtelen nyílt ki az ajtóm, s én a hangtól ijedten ugrottam egyet a székemben, s elejtettem a mappám.

– Szia, Bogaram! – mosolygott az ajtóban apám, aztán furcsán nézett rám. – Mi lelt téged? – nevetett, miközben odajött hozzám, és segített összeszedni a mappám tartalmát. Egyszerűen csak megöleltem őt, s mélyet sóhajtottam.

– Olyan jó, hogy újra itt vagy – mondtam halkan, miközben viszonozta ölelésem.

– Te is hiányoztál! – mondta.

– Anya? – kérdeztem.

– Ó, kint fecseg Miss Leaveyjal – mosolygott. – Biztos, mindjárt ő is jön. Minden rendben ment, míg nem voltam itt?

– Igen, épp a múlt héten jött be egy új megrendelőnk. Pénzes – súgtam vigyorogva.

– Nagyszerű, nagyszerű – mondta apám, majd meghallottam nevelő anyám dallamos hangját.

– És veled is minden rendben, Kicsim? Olyan fáradtnak tűnsz… – simogatta meg arcomat apám.

– Csak sokat dolgoztam – hárítottam. Nem akartam elmesélni, hogy Matt visszatért az életembe. Csak azt tudta, mi törént az árvaházban, de sohasem meséltem arról, igazából mit jelentette nekem Matt.

– Szia, Kedveském! – lépett be az irodámba nevelő anyám, s magához húzott.

– Anya – mosolyogtam.

– Jól vagy? Nyúzott vagy. Mennyit dolgoztál az elmúlt napokban? – rótt meg finoman.

– Ne aggódj, értem. Annyit, amennyit kellett – feleltem. – És szép volt Olaszország? Sokat nézelődtél? – faggattam.

– Ó, rengeteget. Hisz apád mindig tárgyalt – nézett az említettre, aki megforgatta szemét. – De majd otthon mesélek, és megmutatom a képeket. Már elő is hívattam őket – újságolta.

– Rendben – mosolyogtam. – Az jó lesz. – Legalább eltereli addig is valami a figyelmem.

– Most már menjünk, mert még haza szeretnék menni a tanácsülés előtt – mondta apám.

– Jól van Drágám, mehetünk – puszilt meg anyám, majd elindult kifele az irodámból. Apám is magához vont, aztán egy puszit nyomott az arcomra.

Miután elmentek a nap eseménytelenül telt. Ebédidőben leugrottam az Olive Garden étterembe, már azért a pár percért megérte, amíg Max elterelte gondolataimat, és képzeletemet Mattről. A délután már valamivel sűrűbben telt el, tekintve, hogy újabb megbeszélést tartottunk Mr. Leavold reklámanyagának összeállításáról. A csapatban minden tagnak volt legalább egy ötlete, így azokat prezentálták, majd Willel kiválasztottunk belőlük párat, amikről úgy gondoltuk, érdemes lenne velük tovább foglalkozni. Az igazgatói tanács ülése előtt apám bejött az irodámba.

– Szia!

– Szia, Kicsim! – mosolyodott el, aztán arca komollyá vált. – Mi történt Zoéval? – tért azonnal a lényegre, én pedig megálltam a mozdulat közben.

– Nem történt semmi. Bejött a céghez – feleltem. Ki tudja, mit mondott Zoe. Nem akartam, hogy apa azt higgye, be akarom mártani, vagy, hogy azt állítom, ki akar fúrni a cégtől, az örökségből.

– És mit csinált itt? – kérdezgetett tovább.

– Nos… egy darabig az én irodámban lógott, csak úgy, aztán az idejét a kreatív igazgatónk társaságában töltötte – válaszoltam az igazságot. Sohasem hazudtam neki, hát nem most fogom elkezdeni, pont Zoe miatt.

Apám elmosolyodott. – Értem – bólogatott. – Mielőtt elkésnék, megyek az ülésre – intett nekem, majd kilépett az irodámból, én pedig visszaültem a székembe. – Ó, nem muszáj ám megvárnod, nyugodtan elmehetsz haza – szólt még vissza az ajtóból.

– Megvárlak – feleltem mosolyogva, mire bólintott, majd becsukta az ajtót. Én pedig hátradőltem, s átadtam magamat a fantáziámnak.

Az igazgatói tanács ülésének végeztével a tagokkal, s apámmal együtt mentünk a lifthez. Új emberrel bővült befektetőink köre, Andrew Kenward örülni fog neki. Én már kevésbé, hisz így sokkal többet kell vele foglalkoznom. Előre húztam a számat a sok udvarlástól. Én csak egy embertől akartam valamit…!  Csak hallgattam apám és az igazgató tanács tagjainak beszélgetését, de igazából egy mondatot sem fogtam fel belőle. Ahogy közeledtünk a parkoló felé, úgy éledt fel bennem a remény is. Már egy hete nem jelentkezett… S éreztem, hogy megint hiányzik úgy, ahogy akkor, amikor először elment. Rettentően fájt, és tudtam, mi enyhíthetné.

A liftből kilépve aprót sóhajtottam, s szememmel azonnal a parkolót fürkésztem. De sehol nem láttam, nem volt ott – csalódtam ismét, a héten már sokadjára. Elköszöntem a tagoktól, majd apámmal a kocsim felé mentünk.

– Otthon találkozunk – mondtam neki, majd adott egy puszit, mire elmosolyodtam, aztán elbandukolt a saját kocsijához. Míg én a kulcsomat keresgettem a táskámban, addig hallgattam, ahogy az autó kirobog a parkolóból. Mély lélegzetet vettem, olyan egyedül éreztem most magam. Halk lépteket hallottam meg a hátam mögül, amitől a szívem hevesen verni kezdett. Nem bírtam gondolkodni, mert csak az járt a fejemben, hogy Matt legyen az. Ha nem ő… akkor nagy bajban vagyok.

A kocsi üvegében azonban megláttam őt, amikor közelebb ért hozzám. A szívem még gyorsabb ütemre váltott a tükörképét nézve. Lassan megfordultam, s belenéztem smaragdzöld tekintetébe, megpróbálva elfojtani azt a sóhajt, mely kikívánkozott belőlem a hatására.

– Matt – suttogtam erőtlenül.

9. fejezet - Fény derül az árulóra

Sziasztok! Bocsánat a késésért! :$ Hosszú hétvégére itt egy izgis fejezet. Mindenkinek sok pihenést, és jó olvasást kívánok! :) 

Matt

Egyszerre voltam dühös és csalódott. Vissza-visszanéztem futás közben arra a fickóra, aki épp eltakarta előlem Katet. A szívem úgy vert, mint még talán soha. Megálltam a parkoló kijáratától nem messze, kifulladva rejtőztem el, hogy láthassam őt még egy kis időre. Annyira hihetetlen volt az a pillanat, hogy szinte már azt hittem, meg sem történt. Miként elmerültem azokban a tengerkék szemekben, s hozzásimult a testem az övéhez. Mintha csak az örökkévalóságig tartott volna az a pár perc, amibe az egész lényem beleremegett, úgy vágytam rá. Aztán jött valaki, aki véget vetett ennek a látszólagos tökéletességnek.

A düh helyét kezdte elnyelni valami teljesen más, amint tudatosult bennem, hogy az a valaki a keresztnevén szólította Katiet. Néztem, amint kikanyarodik a kocsijával a parkolóból, s fejét ide-oda forgatja – talán engem keresve. Ki a fene lehetett az a férfi? És mi a francért fogdosta őt? – kérdeztem magamban. Gr, még a hideg is kirázott, ahogy felidéztem magamban, aztán elindultam visszafele a raktár épületéhez. Persze igazából semmi közöm nem volt ahhoz, kivel tölti a szabadidejét, vagy épp mit csinál. De attól még éreztem a mellkasomat szúró féltékenységet, és a mérhetetlen fájdalmat. Nehéznek éreztem magam, mintha elszállt volna minden erőm. Kat emléke adott eddig erőt, hogy kitartsak a végsőkig is. Most, hogy felmerült bennem annak az eshetősége – persze előtte is már gondoltam rá, de próbáltam mindannyiszor kiűzni fejemből –, valóban nem szeret már, s a szíve másé, mintha arcul csaptak volna.

De akkor miért lógott még mindig a nyakában az ezüstlánc, amit még én adtam neki? Tisztán emlékeztem arra a pillanatra, amikor odaadtam, s csupán annyit fűztem hozzá: A szívem a tied. S azóta is őrizte… Ez nem lehet véletlen! Hisz akkor már rég kidobhatta volna az első kukába, ami az útjába akadt az az este után. Amikor összetörtem szerelme jeléül rám bízott szívének darabkáját. Talán van némi remény, van miért tovább élnem, s kibírnom a megpróbáltatásokat, Ryant – biztattam magamat.

Befordultam az egyik sikátorba, hogy ott folytassam utamat, s ne legyek szem előtt. Csak néztem cipőm orrát lehajtott fejjel, s továbbra is Kat járt az eszemben. Tudni akartam, mit mondott volna, ha hagyják megszólalni. Elküldött volna a fenébe? Vagy… nem bírt volna ilyesmit kiejteni az ajkain? Szívem reménykedett az utóbbiban, de eszem az előbbire voksolt. Ilyen az én formám, persze, hogy a legrosszabbkor jelent meg az a muksó, akivel ráadásul még a versenyt sem vehetem fel.

Felhorkantam, s dühösen belerúgtam egy kőbe az úton. Az a férfi illik igazán Katiehez. Jól öltözött, pénzes, meg minden, ami kell. Labdába se rúghatok ellene a kis drogos ügyleteimmel. Vagyis, nem az én ügyleteim, de én bonyolítottam őket. A legtöbbet. Elképzeltem – ennek ellenére –, mi lenne, ha Kat valamikor megbocsátana nekem, s engem választana a nagymenő srác helyett. El kellene mondanom neki, hogy mibe keveredtem, mit tettem az idő alatt, míg nem találkoztunk. S miért nem szállhatok ki sohasem…

Felnéztem, hol is járok épp. Rettentő hideg volt, így összébb húztam magamon a kabátomat. Mikor körülnéztem, ugrottam egyet helyben.

– Francba! – mordultam fel. – Szívszélhűdést kapok tőled, ember! – morrantam megjelent szellem vendégemre, mire ő elvigyorodott. – Vagyis szellem – javítottam ki magam fejrázva. – Tiszta hülye vagyok – sóhajtottam ismét, majd mit sem törődve vele, tovább mentem. Sanda oldalpillantással vettem tudomásul, hogy mellettem halad. – Soha nem szabadulok már meg tőled, mi? – fanyalogtam. – A lelkiismeretem vagy… – mondtam halkan, felnézve rá. Elgondolkodó arcot vágott, majd nemet intett a fejével, mire összehúztam szemöldököm. – Akkor miért kísértesz, ha nem azért, hogy elégtételt vegyél rajtam? – követeltem, mintha válaszolna nekem. Megrázta fejét, amolyan csalódottan mély levegőt vett, mintha idegesítené valami. Mérges volt, mintha nem akarnék megérteni valamit. De hát hogy is érthetném meg? – dühöngtem én is magamban. Hisz már így is dilinyósnak érzem magam!

Arckifejezéséről ismét egy emlék jutott eszembe.

Az eldugott helyünkön voltunk, kintről beszűrődött a gyerekek kacagása, játékuk zsivaja. Katie mellettem ült, kezünk összekulcsolva feküdt a combomon.

– Nem gondolod, hogy el kéne mondanunk Olinak? – kérdezte.

– Nem akarom elveszteni a barátságát – feleltem halkan.

– De… lehet, hogy nem is – kezdte Katie.

– Nem kockáztathatok – néztem bele tengerkék szemébe, melyben csalódás ült. – Sajnálom – emeltem fel másik kezemet, s megsimogattam arcát. – Tudom, nem kéne ilyen gyávának lennem, és ki kellene állnom a… szerelmünk mellett…

– Nem – nézett el. – Talán igazad van. Nem akarom, hogy a barátságotok miattam menjen tönkre – sóhajtott, majd arcán nyugodott kezemre rakta a sajátját.

– Mennünk kéne. Eltűntünk egy ideje – mondtam nehezen. Sokáig ültem volna még ott Katievel, még ha nem csináltunk volna semmit se.

– Menjünk! – felálltunk, majd egy pillanatig, míg egy puszit nyomtam szájára megálltunk. Először én léptem ki a helyiségből, Kat pár percre rá követett, aztán az udvarra mentünk, ahol Oli jött velünk szembe.

– Hát ti meg hol voltatok? – kérdezte egy mosollyal.

– Óh… öhm… – próbáltam kinyögni valamit, de nem ment. Katie gyorsan összeszedte magát.

– Csak a hülye banya vitetett el velem valamit hátra a sufniba. Matt segített – felelte rezzenéstelen arccal. Oliver elfintorodott.

– Hova mennek a többiek? – kérdeztem Olivertől.

– A főbanya mindenkit behívatott, mert jönnek valakik. Szóval mindenki vágja magát haptákba – húzta el a száját, majd hallottuk is a rikácsoló hangot. Aztán az egyik banya jött oda, s Olit meg engem szinte a fülünknél fogva rángatott be. Katie el tudott futni előle.

Megfürödtünk, felöltöztünk, majd a banyák sorba állítottak minket az étkezőben, a hosszú asztal előtt. A kisebbek álltak a bejárathoz közelebb, magasság szerint a helyiség másik vége felé nőtt. A fiúk hátul, a lányok előttük. Oliver és én igencsak hátul álltunk.

Aztán nem sokra rá jött egy házaspár, a főbanya mindent elkövetett, hogy az árvaházában eggyel – vagy épp többel –, kevesebb gyerek maradjon. Amikor megálltak Katie előtt, a szívem kihagyott egy dobbanásnyit. Mi lesz, ha elviszik őt? Soha többé nem fogom látni, nem érinthetem meg… Az idegen nő leguggolt Katie elé, valamit kérdezett tőle, amit nem hallottam jól a sugdolózások miatt.

Oliverrel egyszerre kiáltottunk fel, aminek következtében azonnal ott termett mellettünk az egyik banya, hogy csendre intsen minket. Végül nem vitték el Katiet – Oli s az én szerencsémre –, mert egy másik, kisebb lányt választottak ki. Miután elmentek, Kat odaszaladt hozzánk, s először megölelte Olivert, majd megfeledkezve mindenről hozzám bújt, én pedig a karomba zártam őt. Oliver somolyogva nézett ránk, miután zavartan elengedtem Katiet. Az egyik lány jött oda hozzá, s elhúzta őt mellőlünk. Visszapillantott rám, tekintetünk összekapcsolódott.

– Nem értem, miért vagy zavarban – térített vissza elmélázásomból Oli hangja. Ránéztem, mire elvigyorodott.

– Én meg nem értem, miről beszélsz – feleltem, mire ő érdekes arcot vágott.

Ezt éreztem akkor is, próbált nekem elmondani valamit, amit én nem tudtam megérteni. Megtorpantam, ahogy rájöttem. Most, ennyi év eltelte után!

– Tudtad – suttogtam útitársamnak meglepődve, mire ő halványan elmosolyodott. – Óh… – lépkedtem tovább. Az idő gyorsan ment, s én szinte észre sem vettem, hogy már a raktárépület magasodott felettem.

Nagy levegőt vettem, mielőtt beléptem volna az épületbe. Persze eddig velem utazó társam eloszlott, mintha itt sem lett volna. Bár lehetséges, már előbb megtörtént, mint gondoltam. Nem tudtam eldönteni. Eszembe jutott, beszámolok majd Andynek mindenről, de nem kellett, hogy hülyének nézzen. Na meg persze, ezt az arcomba is vágja… Hátramentem a kisebb helyiségbe, elhaladtam a dobozok mellett, aztán benyitottam. Ryan volt csak ott és John. Jöttömre felnéztek, Ryan elmosolyodott, míg John elhúzta száját.

– Megjöttem! – tártam szét karomat. Ryan egy „szia öcskös!” felkiáltással megölelt.

– Elhoztad? – kérdezte, mire bólintottam, és átadtam neki a drogot. – Remek – vigyorodott el. – Úgy látom, tényleg nem akartál átverni.

– Nem én – horkantam. – Erre meg összeveretsz Jimmyvel – köptem a szavakat.

– Mondtam neki, hogy ne bántson, de hát tudod milyen sokszor szokott rám hallgatni… – felelte Ryan megjátszott bűnös arccal. – Elküldtem a motorodért. Ugye így már nincs harag? – nézett rám miután a zacskóból kiszórt egy kis fehér port kipróbálásra. – Tudom, mennyire szereted.

Én azonban már nem figyeltem rá igazán, inkább azon akadtam fenn, amit elsőre mondott. Nem is a motor miatt. Persze jó, hogy vissza fogom kapni, már ha valami maradt belőle, meg ha egyáltalán megtalálja. De…

– Megmondtad neki, hol keresse? – puhatolóztam finoman. Ryan felszívta az anyagot az asztalról, John pedig hegyezte a fülét.

– Tudta, hova kell mennie… – felelte Ryan mámorosan, behunyva szemét. A lélegzetem elakadt. Honnan tudta Jimmy, hova kell mennie, amikor Ryan egy cetlin nyújtotta át nekem a címet? Az meg már nem is volt fontos, hogy a motorral utána még hajtottam egy darabig.

– Jah, hát akkor semmi vész. Majd keresgethet egy darabig – válaszoltam, mintha mi sem történt volna. Nem akartam, hogy John is tudjon arról, amit épp összeraktam a fejemben. Csak Ryan. De ahhoz egyedül kell, hogy legyünk. El kell mondanom neki, ha nem akarom, hogy továbbra is gyanakodjon rám. Tudtam, ezentúl még jobban fog figyelni rám…

Ryan hirtelen rám nézett. – Ezt hogy érted? – kérdezte összeszűkült szemekkel.

– Nyugi, csak azért, mert egy darabig még mentem vele, miután megsérültem – feleltem, elégedetten vigyorogva. Keresgéljen csak az a rohadék, ahogy ismerem Ryant, kiadta neki, anélkül ne merjen vissza jönni.

Ryan értette, miért vigyorgok, így hangosan felnevetett. – Kölyök… – csóválta meg a fejét. – Menj, aludj egyet. Rád fér, úgy nézem.

– Tudod, hogy… – kezdtem volna, hogy én nem szeretek igazán itt aludni, a sok hülye közt, mint John meg Jimmy.

– Holnap reggel újabb feladatom lesz neked – mondta, tudatva velem: ez most nem kérés.

– Rendben – fanyalogtam, majd kimentem a helyiségből, és átmentem egy másikba, ahol pár rozoga, kinyitható ágyat, meg ahhoz pár pokrócot lehetett találni. Szerencsémre senki nem volt jelen, akivel ne akarnék találkozni – és senki nem mert bántani, míg Ryan a közelben tartózkodott –, így odamentem Andyhez. Megnéztem, hogy van, úgy nézett ki, mint aki aludt – aggódva figyeltem őt. Egy sóhaj kíséretében ledőltem az Andy melletti ágyra, amikor hirtelen, halkan megszólalt.

– Matt? – kérdezte, felkönyököltem, s ránéztem arcára.

– Én vagyok – feleltem neki, kinyitotta szemét s elmosolyodva rám nézett.

– Mi a helyzet? – kérdezte. Egy pillanatig elgondolkodtam, mit is mondjak. Szar volt a helyzet – tömören ennyi, gondoltam.

– Semmi – mondtam végül.

– Hol voltál a napokban? – könyökölt fel ő is, hogy felém fordulhasson. Fáradt, kék szeme kíváncsian, s kevésnyi félelemmel vegyülve fürkészett.

– Volt egy kis probléma az egyik üzletnél. De most már minden megoldódott – füllentettem. Ugyanis a besúgó kiléte még nem oldódott meg, viszont Andynek nem kellett ezen törnie a fejét. Ismét eszembe jutott, valahogyan ki kellene őt józanítanom, mert nem akartam elveszteni, ahogy már egyszer megtörtént a barátommal… A torkom összeszorult.

– Örülök, hogy itt vagy – feküdt le kimerülten az ágyra.

– Én is, Andy – sóhajtottam, majd lerogytam az ágyra, s a fejemben Kat arcával aludtam el.

Reggel kialvatlanul, hangos dörömbölésre ébredtem. Szinte majdhogynem felpattantam az ágyról.

– Kelj fel, Ryan hívat – nézett rám elégedetten Jimmy, hogy ő „ébreszthetett”.

– Gyorsan megtaláltad a motort? – szúrtam vissza, miközben felkeltem, s megigazítottam magamon a kabátom. Jimmy összeszorította fogait, eközben Andy is ébredezett a mellettem lévő ágyon.

– Mázlid, hogy nem lett nagy baja, és megy. Ha nekem kellett volna megjavítanom… – mondta fogcsikorgatva. Felhúztam a szemöldököm, és elvigyorodtam, majd odaléptem hozzá, mert teljesen elzárta előlem a kiutat. Féloldalasan állt, hogy el tudjak lépni mellette, de én megálltam vele szemközt.

– Mondd csak, egyből odataláltál, mi? – kérdeztem halkan, egyenesen a szemébe nézve. Jimmy talán egy perc elteltével fogta fel csak mondatom hátsó értelmét. Először meghökkent, majd hatalmasat taszított rajtam – nekiestem a falnak. Alkarja a torkomat fojtogatta.

– Ha bemószerolsz Ryannél, elteszlek láb alól – köpte dühösen a szavakat az arcomba.

– Hé, hé! – jött oda Andy azonnal. – Nyugi van – mondta, de Jimmy úgy tett, mintha ott sem lenne.

– Azt hiszed, félek tőled? Ha ezt Ryan megtudja, előbb tesz el téged láb alól, mint te engem – sziszegtem vissza Jimmynek, ő csak elvigyorodott.

– Csak nehogy meglepődj, kölyök – ejtette ki undorodottan a Ryan által használt megszólítást. Aztán elengedett.

Úgy hitte, nem lesz merszem bemártani Ryannél. Hát hülye vagyok, hogy hallgassak? Még a végén ő előbb köp, és mindent rám fog kenni, hogy el akarom terelni magamról a gyanút. Hogyisne – horkantam fel, majd Andyvel az oldalalom bementem Ryanhez a már megszokott helyiségbe. Jimmy utánunk jött, valószínűleg, hogy ne tudjak beszélni Ryannel. De, ha most Ryan elküld, Jimmy pedig itt lesz, akármiket mondhat rólam – szitkozódtam magamban. Meg sem tudom magam védeni, még csak megpróbálni sem lesz esélyem. Csak abban hihettem, hogy Ryan egyrészt, azért mert kedvel, talán nem hiszi el rögtön, másrészt azért, mert egyszer már bizonyítottam neki nem fog azonnal kinyíratni.

– Gyere, Matti fiú, gyere! – intett nekem.

– Mondd, Ryan – sóhajtottam úgy, hogy ő ne vegye észre. Mindenképpen szarul járok. Így vagy úgy…

– Most egy kisebb feladatot bízok rád – kezdte. – Rendszeres vevő, de csak kis tételben. Vidd el ezt neki – nyújtott át egy apró zacskót. Meglepődve néztem az anyagot. Ilyen pitiáner ügyeket Johnék szoktak végezni, nem én. Ryan észrevette megrökönyödésem. – Nyugi, egy kis pihenő a múltkori után – mosolygott, miközben megütögette vállamat. Felszisszentem. – Ó, ez pont az a vállad… – fintorgott.

– Igen, az – sziszegtem. Nem volt mély sérülés, de attól még rohadtul fájt, főleg az után, amit Jimmy tett, mikor visszaértem.

– Bocs, kölyök – mondta, de persze nem gondolta komolyan.

– Rá se ránts – feleltem, türtőztetve magam.

– Ha végeztél… Tudod mit? Költsd el – mondta, mire értetlenül néztem rá. – Kis zsebpénz. – Tényleg piti ügy lehet, ha ezt mondja… – Jah, ide kell menned – adott át ismét egy cetlit a mobillal együtt. Beletörődve bólintottam. Esélyem sem volt akkor Ryannel Jimmyről beszélni.

– Hol is van a motorom? – indultam el, még vetettem egy pillantást az elégedett vigyorú Jimmyre.

– A szokásos helyen – felelte Ryan. Mély levegőt vettem, majd elköszönve Andytől célirányosan a motor felé mentem. Mikor beindítottam, elöntöttek a kellemetlen képek és hangok, de ahogy elindultam vele, s száguldani kezdtem már csak a sebesség számított.

Gyorsan elintéztem az ügyletet, és kelletlenül jegyeztem meg magamnak, hogy Ryan épp büntet. A vevő – ahogy ő fogalmazott – egy fiatal, gazdag, elkényeztetett kölyök volt, aki nem tudott mit kezdeni az életével, ezért a droghoz folyamodott. Egészségedre! – mondtam magamban. Ha ilyen hülye, hogy tönkretegye az életét… Én csak szállítok. De hogy ennyire lesüllyedjek!? A nagy üzletektől, egészen a kis piti drogterjesztésig!?

A pénzt az egyik zsebembe süllyesztettem, de csak addig, míg az egyik újságosbódénál nem vettem egy doboz cigit, meg egy öngyújtót. Azonnal rágyújtottam, már annyira hiányzott, szinte beleőrültem. Aztán elindultam a motorral, de vissza még nem akartam menni a raktárhoz, ezért más fele vettem utamat.

A reklámcég parkolójában úgy álltam meg, hogy én jól lássam a liftet, de aki onnan kijön, ne vehessen észre engem. Nem tudtam hány óra, csak tippelhettem, de úgy éreztem, ha várok, akkor még láthatom Katiet. A szívem dübörgött, már csak a lehetőségre is, hogy újra megpillanthatom, még ha csak távolról is. De nem tudtam mitévő legyek… Mit válaszolt volna? Megtudom egyáltalán még valaha? Ez a bizonytalanság a legrosszabb. Még egy cigire rágyújtottam, hogy oldjam a bennem lévő feszültséget. Legszívesebbem azonnal kiderítettem volna, ha egyáltalán még itt volt az épületben. De amint eszembe jutottak a szavai, menten elment a kedvem, hogy ismét szembesüljek hibáimmal.

Hideg borzongás futott végig a gerincemen, s én megérezve ezt felpillantva körülnéztem. Nem csalódtam, ismét visszatért az én átlátszó útitársam, aminek következtében, majdnem eldőltem a motorral.

– Figyelmeztethetnél, mielőtt megjelensz – horkantam, mire ő vigyorra húzta száját. Mennyiszer láttam én ezt a vigyort régen, s mennyiszer szenvedtem el miatta egy jó kis büntetést. Felsóhajtottam, aztán figyelmemet a lift hangja vonta el, s a cipők egyenletes kopogása. Szívem ritmusa vetekedett a koppanások ütemével. Katie ismét a kulcsait keresgetve lépkedett a parkolóban, amitől elmosolyodtam. Minden egyes alkalommal ugyanezt tette – sosem találta a kulcsait. Aranyos volt, amikor feszülten koncentrált, majd mikor végre rálelt, arcán győzedelmes mosoly jelent meg.

Oda akartam menni hozzá, s átölelni őt, vagy csak magamhoz húzni, érezni őt a közelemben. Megcsókolni… Persze arra esélyem sem lehetne, de a gondolat mámorítóbban hatott rám, mint a cigi, vagy a drog. Bár csak a ciginél volt összehasonlítási alapom. A kérdés még mindig ott zakatolt a fejemben, és sehogyan sem tudtam kiűzni onnan. Miért nem hagyott ott? Tényleg nem akar soha többé látni? Csak tekintetemmel követtem őt, ahogy kinyitja az autóját, s megáll egy pillanatra, mintha érezné, hogy figyeli őt valaki. Lélegzetvisszafojtva néztem őt, amint hirtelen körülnéz a kihalt parkolóban. Gyorsan mozdultam, hogy pont eltakarjon az oszlop. Reméltem, nem vett észre. Ránéztem útitársamra, aki megcsóválta fejét. Hallottam a kocsiajtó csapódását, s mikor visszanéztem Katiere, ő már indította a motort. Miután elment, nekidőltem az oszlopnak, s csak pihegtem, mint egy gyerek, aki épp rosszban sántikál, s nem akar lebukni.

– Mi van? – néztem rá túlvilági vendégemre. – Így legalább neki nem fáj… – suttogtam elgyötörten.

Ez így ment egészen a következő hét szerdájáig. Minden nap el kellett intéznem Ryannek egy hasonló kis drogeladást – miután visszamentem hozzá persze sosem találtam egyedül, így nem is tudtam vele beszélni Jimmyről, s ami érdekesnek számított, hogy Jimmy intézett egy nagyobb ügyletet, amit mindig én szoktam –, majd ismét elmentem a Brightmore Advertising parkolójába, ahol megvártam Katet. Sosem volt elég merszem, hogy ismét kiálljak elé, pedig a szívem minden egyes alkalommal, mikor megláttam őt, hatalmasat dobbant a mellkasomban. Szerettem, de nem tudtam, ő hogy érez irántam. Gyűlölt, ebben biztos voltam, de miért tartotta meg a tőlem kapott láncot? Annyi kérdés mardosott belülről, hogy aznap nem bírtam már tovább.

Ugyanúgy ott vártam rá a parkolóban, miközben azon gondolkodtam, mit fogok tenni, ha meglátom. Mit fogok mondani, ha netalán meghallgat, s nem küldd el azonnal a pokol mélyére. Feszülten, idegességtől nyirkos tenyérrel vártam rá a szokásossá vált helyemről. Nem egyedül jött, népes kis társaság tartott vele, tele negyven-ötven év körüli férfiakkal. Az egyikük megpuszilta az arcát, Kat elmosolyodott, majd a férfi egy másik kocsihoz ment, míg a többi három is megkereste az autóját, én otthagytam a motort, s közelebb merészkedtem Kathez. Ma nem kereste meg előre a kulcsát, ahogy szokta, így az autója előtt állva tette meg. Mázlim volt, mert mire kellő távolságba értem Katiehez, addigra a többi kocsi kihajtott a parkolóból. Nagy levegőt vettem, annyira déjá vu érzésem támadt, hogy nem először teszek már így. Nem is igazán tetszett, rossz érzésem kavargott bennem azért, mert szemmel tartottam őt, és a háta mögé lopóztam. De… másképp nem tudtam vele beszélni. Nagy levegőt vettem, és közelebb léptem Kathez. Lassan megfordult, égszínkék tekintetét belefúrta az enyémbe, s többé nem eresztett.

– Matt – suttogta elnyíló ajkakkal.

8. fejezet - Gyűlölet és szeretet hajszálnyira egymástól

Sziasztok!

Meghoztam az újabb fejezetet, most a beígért időpontban. :) Nos, hát egy aprócska találka Katie és Matt között, aztán még megtudhattok egy-két dolgot Zoéról is. ;)
Jó olvasást!



Katie

A szívem kihagyott egy dobbanást, s légszomjjal küszködtem. Egész nap szinte csak őrá gondoltam, és a sok kérdésre, ami kavargott bennem vele kapcsolatban. Erre, tessék! Megjelenik csak úgy, megint a semmiből, és felforgat körülöttem mindent… Amikor végre túltenném magam a hiányán, azon, hogy eltűnt mellőlem, ismét rácáfolva erre visszatér. Erőt vettem magamon, míg a kulcsomat kihúztam az autó zárjából, rendeztem arcomat, majd lassan megfordultam.

Ott állt előttem alig egy méternyire, ugyanabban a véres, szakadt kabátban, de apám egyik melegítő ruhájában. Igazán nem is érdekelt, csak a smaragd szemében felfedezett csillogó izgalom. Még a szavam is elakadt, ahogy elmerültem tekintetében, mely először mélyen az enyémbe nézett, majd leplezetlenül végigmustrált tetőtől talpig.

– Én… nem is tudom, miért jöttem el… – szólalt meg halkan. Rekedtes, mély hangjától borzongás futott végig a gerincemen. – Én… sajnálom – mondta végül. Az iránta érzett aggodalmam egy szempillantás alatt tűnt el. Kényszerítettem magam, hogy ellenséges legyek vele, hagyjam figyelmen kívül a rám tört vágyat, hogy megérintve őt megsimogassam arcát, és megkérdezzem, minden rendben van-e.

– Mégis mit? – kérdeztem talán kissé túlságosan is ironikusan. Egy másodperc erejéig arca megvonaglott.

– Mindent? – Enyhe kérdő, s fájdalmas éllel mondta ki a szót.

– Sajnálhatod, de nem teheted meg nem történté – feleltem keményen.

– Tudom, de… – nézett ismét a szemembe.

– De mi, Matt? Tegnap felbukkantál sérülten a semmiből úgy, hogy már kilenc éve leléptél – tört ki belőlem. – A kabátod véres, egy szót is alig bírtál kinyögni. Most meg… – ráztam meg a fejem. – Ideállítasz azzal, hogy sajnálod? – halkult el a hangom a mondat végére, de ugyanolyan határozott maradtam, mint amikor belekezdtem.

– Igazad van – suttogta. – Csak… nem bírtam ki, hogy ne lássalak még egyszer. És… – sóhajtott –, hogy ne kérdezzem meg, miért nem hagytál itt.

A lélegzetem elakadt egy pillanatra, mert még magam sem tudtam jó okot mondani kérdésére. Hiányzott, még ha magamnak sem akartam bevallani. Ő neki pedig végképp nem! Megbocsáthatatlan dolgot tett, s el kellene felejtenem őt.

– Nem akartam hírverést – tartottam a szemkontaktust, hisz ellenkező esetben rögtön rájött volna a hazugságra, de rettentően nehezen ment. – Hisz előbb utóbb megtaláltak volna, gondolom a rendőrök. Az pedig nem tett volna jót a cégnek. Ennyi – feleltem rezzenéstelenül. Matt arcán észlelt kezdeti kíváncsiság szavaim hatására lassan átváltozott a megrökönyödés – s fájdalom? – titkolhatatlan érzésévé.

– Te tényleg Katherine Perroy vagy, akit én tizenöt éves koromtól szeretek? – lépett közelebb hozzám, de aztán megtorpant. A szavakat olyan őszinteséggel ejtette ki, hogy egy pillanatra meginogtam elhatározásomban, miszerint ellenséges leszek vele.

– Nem, Matt. Én már nem az a Katie vagyok – válaszoltam, szememet szúrták a visszafojtott könnyek.  – Felnőttem és megváltoztam, megváltoztatott az élet – mondtam keserűen. Huszonhárom évesen az életemet beárnyékolja, halálos fonattal szövi át a múlt.

– Igen… – suttogta Matt. – Te már Katherine Brightmore vagy, gazdag nevelőszülők pártfogásában. – Halvány fintor suhant át arcán. – De látom a szemedben a régi Katiet… – lépett még közelebb hozzám el nem eresztve tekintete smaragdzöld fogságából, mire én automatikusan hátráltam, míg bele nem ütköztem az autómba. Matt nem tágított, addig lépkedett, míg felsőteste már csak pár centire volt az én szaporán emelkedő-süllyedő mellkasomtól. Szívem azonnal a kétszeres ütemben verte a ritmust a közelségétől.

– Nem vagyok már az, akit te szerettél – suttogtam erőtlenül. Tekintete lassan húzott lefele a mélybe, hogy teljesen elmerüljek benne.

– Igen? – Matt elvigyorodott. – Én azóta is szeretlek, Katherine Perroy, és nem tudtalak kiverni a fejemből akármerre is sodort az élet! – Két kezét felrakta a kocsimra két oldalt, így teljesen közrefogva engem, esélyem sem volt arra, hogy ellépjek előle. Pedig a szívem majd kiugrott a helyéről. Legszívesebben megsimítottam volna arcát, s magamhoz húztam volna, hogy érezzem a testét. – A szívem még mindig a te rabod, s hiszem, a tied is az enyém.

– Rosszul hiszed – feleltem. Átkozottul próbálkoztam, hogy ne menjen el a hangom.

– Ha rosszul hiszem, akkor mondd: soha többé nem akarsz látni! – követelte. – Esküszöm, ha kimondod, eltűnök, és vissza sem jövök – folytatta határozottan. – Soha! – nyomatékosította. Megremegtek ajkaim, ahogy levegőt vettem. Úgy éreztem, menten összesek a gondolattól, hogy soha többé nem láthatom. Kapnom kellene az alkalmon, amikor ilyet ajánl, hisz gyűlölöm őt! Vagy nem?

Nem bírtam gondolkodni a közelségétől. Minden határozottságom elszállt.

– Mondd ki! – susogta szinte könyörgőn. Jobb kezét lassan felemelte arcomhoz, és gyengéden megsimította. – Mondd ki – ismételte elhalón, miközben tekintete el-elkalandozott lejjebb, a számra, majd tovább a nyakamra. Mintha észrevett volna valamit, kezével végigsimítva arcélemet megállapodott a nyakamnál. Egy kicsit félretolta a kabátom gallérját, hideg ujjbegyei megérintették nyakamat, majd éreztem, ahogy előhúzza a nyakamban lógó nyakláncot. Csak néztem őt, szólásra nyitva számat, de egy hang sem jött ki a torkomon. Megbabonázott, apró érintésétől bizsergés futott át rajtam. Visszanézett a szemembe, és félmosolyra húzta ajkait, amit már olyan rég láttam, s amit olyannyira imádtam. Hüvelykujjával győzedelmesen megsimította alsó ajkamat, amitől egész testemben remegni kezdtem. Szólni akartam, hogy elég, nem akarlak többé látni, de már nem volt alkalmam rá.

– Katherine! – kiáltott valaki a hátam mögül. Először fel sem fogtam, kicsoda. Matt riadt szemekkel nézett arrafele, majd egy másodpercig mélyen a tekintetembe merült, és elfutott a parkoló kijárata felé.

Zihálva néztem őt, egyre távolodó alakját, míg egy test el nem takarta előlem. Két kéz fonódott az arcomra, orromat eltelítette a fűszeres illat.

– Katherine! – szólított ismét Will. – Jól vagy? Minden rendben? Nem bántott? – felejtkezett meg a magázásról. Valószínűleg a zihálásomat a félelemnek tudta be… Hohó, pedig ha tudná, miért is zihálok valójában!

– Jól vagyok – feleltem, végre elszakítva pillantásom arról a pontról, ahol még az előbb láttam Mattet. – Semmi bajom.

– Ki volt az? Valami bűnöző? – kérdezte. – Feljelentést kell tenned – jelentette ki, mire én megrémülve néztem rá.

– Nem, nem szükséges. Nem történt semmi sem – emeltem fel kezemet, hogy megdörzsöljem halántékomat. Reméltem Will észreveszi, hogy éppenséggel az érintése már szükségtelen. Szerencsémre felháborodása okánál fogva megrökönyödve hátrébb lépett, s Matt után nézett.

– De történhetett volna! Nem hagyhatjuk, hogy az a valaki ugyanezt tegye mással, Katherine! Mi lett volna, ha épp nem jövök? – nézett egyenesen a szemembe.

Akkor valószínűleg elvesztem az önuralmam, és szorosan megölelem Mattet, ha épp nem más jutott volna eszembe. Vagy neki… Megráztam magamban a fejemet, ezt mégsem mondhattam el Willnek. Ahogy azt sem, hogy nagyon is jól ismerem azt a valakit. Már ha abból a személyből maradt valaki…

– Meg tudom magam védeni, Mr. Goodwin – nyomatékosítottam vezetéknevét. – Azért köszönöm – mondtam, majd mit sem törődve megbotránkozásával kinyitottam a kocsim ajtaját, s beültem.

– Vigyázzon magára, Miss Brightmore! – köszönt el. Bólintottam, s becsuktam az ajtót. Néztem, amíg Will elmegy a sajátjához, majd remegő kezekkel beindítottam az autóm. Egy értelmes gondolat sem született a fejemben, akárhogy próbálkoztam. Csak egy tekintet lebegett előttem, amitől még most is – utólag – beleborzongtam.

Kábán indultam el a parkoló kijárata fele. Körülnéztem, hátha meglátom valahol Mattet elbújva valami mögött. De sehol sem volt – már messze járhatott.

Igazából nem tudom, hogyan jutottam haza. Nem emlékszem az útból sok mindenre. Pár lámpára, meg dudára. Csoda, hogy nem okoztam balesetet ilyen állapotban. Miután kiszálltam az autóból, s bementem a házba, az előtérben Hannah fogadott.

– Miss Katie? – szólalt meg bizonytalanul, amivel felrázott kábaságomból. Felnéztem rá.

– Igen? – kérdeztem szétszórtan.

– Minden rendben? Olyan… – kereste a szót – elvarázsoltnak tűnik.

– Ó, én öh… – hebegtem, miközben, mint egy zombi elindultam az emeletre vezető lépcső fele. Ott aztán megtorpantam és visszanéztem Hannah-ra. – Matt… Eljött ma a… a céghez… – mondtam vontatottan, majd visszafordultam, s folytattam utamat az emeletre. A szobámban ledobáltam magamról a ruhám, s belebújtam egy olyanba, amit a festéshez szoktam felvenni. Hannah lépett be utánam a szobába, meg sem hallottam kopogását.

– Jól vagy? Mi történt? – kérdezte őszintén. Mintha egy kissé magamhoz tértem volna, megálltam előtte és elgondolkodtam a kérdésen. Jól vagyok? – tettem fel magamnak is.

– Azt hiszem jól – pislogtam párat.

– Ő… Szóval ő volt, akit hazahoztál, és… akiről soha nem beszélsz? – kérdezte halkan.

– Ő – bólintottam mély levegőt véve.

– Szeretnél róla beszélni? – lépett közelebb hozzám.

– Nem is tudom – feleltem. – Most festenem kell. Ne haragudj, Hannah.

Megértően elmosolyodott. – Menj csak, senki nem fog zavarni – kacsintott, majd kinyitotta nekem az ajtót. Nevetve mentem át a másik szobába, az én kis zugomba, hogy kiadjam magamból ezeket a kusza, fájdalmas és egyben gyönyörteli érzéseket. Magamra zártam az ajtót, csak úgy megszokásból, majd az állványhoz léptem. Pár percig azonban csak álltam előtte, s néztem az előző képet. A kislányt, az égő háttérben, amik ismét újabb érzéseket csaltak elő bennem. Szégyennel gondoltam a ma történtekre, és dühös voltam magamra. Arrébb raktam a képet, úgy, hogy ne is lássam, s feltettem egy új vásznat, kikészítettem a festékeket.

Ahogy belemártottam az első színbe az ecsetet, úgy merültem el a képzeletemben, s hagytam magam vezérelni általa. Nem próbáltam megérteni a színes vonások kirajzolódását, csak festettem. A színek ezúttal intenzívebbek voltak az előző képemnél használtaknál, keveredtek egymással, ennek eredményeképp újabb, tiszta árnyalatok keletkeztek. Mattre gondoltam – mert ki másra? – arra, amit kérdezett, és amiket mondott. Próbáltam nem arra a szóra összpontosítani, s azon kezdtem agyalni, miért nem hagytam őt ott a parkolóban. Hiszen csupán magyarázkodtam neki. Valami, amivel nem kellett megmondanom az igazságot, mert még én sem igazán értettem. Igen, nem akartam otthagyni, mert róla volt szó. Ha egy vadidegen lett volna, lehetséges, hogy magára hagyom. Vagy hívom a mentőket, vagy a rendőröket. De ő Matt volt!

Matt, akit már kiskoromtól kezdve ismertem, s szerettem. Oliver legjobb barátja, és aki miatt az egész hátra lévő életemben gyászba borultam. És itt volt a kutya elásva… Kötődtem hozzá, sőt, ennél többről is szó volt. Csak ezt nem akartam sem neki, de még magamnak sem bevallani. Mert ilyenre nemhogy esélyem sem lenne, de a szégyenérzetem erősebb még annál is. Oliver emléke miatt nem tehetem, már csak a gondolat is bűntudattal töltött el. Hosszú, dühös ecsetvonásokkal adtam ki magamból az érzéseimet. Miért jelent meg ismét? Miért keresett fel azok után, hogy egy szó nélkül lelépett az éjjel? Ő döntött úgy, hogy elmegy, nem akar rólam többet tudni. Akkor most miért?

Én azóta is szeretlek, Katherine Perroy – dübörögtek Matt szavai a fejemben. Annyira ellenkeztem magamban, hogy ne gondoljak arra, valóban igazat mondott-e. De már megfogalmazódott bennem, s onnantól kezdve képtelen voltam kiverni a fejemből. Úgy éreztem a szívem és a tudatom fájdalmas csatát vívott egymással, melyikre is hallgassak. Akartam is, meg nem is, hogy igaz legyen minden szó, amit Matt kiejtett a száján. Hisz olyan őszintének tűnt, s smaragdzöld szemében sem fedeztem fel a hazugság reményvesztett csillogását.

Másrészt viszont tudtam, lehetetlen, hogy mi ketten valamikor is együtt legyünk. Nem csak Oliver emléke, de az életünk alakulása miatt sem. Nem tudtam, mibe keveredett kilenc év alatt, és miért sérült meg. Honnan tudhattam volna, mit hoz a jövő neki, nekem? Sóhajtva töröltem le arcomról a némán legördült könnycseppeket, miközben a képet néztem. A háttér matt sötétben derengett, valamilyen lefedett teret alkotott, s amikor rájöttem, mit is ábrázol a légzésem felgyorsult. A cég épületének parkolóját festettem meg, ahol két test érintkezett egy kocsinál. A lány annak nekidőlt, mert a fiú két kezével satuba fogta őt. A smaragd tekintet belemélyedt a kékbe. A színek kavalkádja felborzolta érzékeimet. A két test körül szenvedélyes vörös, érzéki ibolya, villámló sárga és fehér találkozott, mintha csak a kettejük között lévő szikrázó levegőt festettem volna meg. Azonnal tudtam, hogy ezt a festményt rajtam kívül soha, senki nem láthatja. Mintha csak egy leleplező bizonyíték lenne – ahogy a többi képem is. A legbensőbb érzéseimet mutattam meg magamból egy-egy képben…

Aznap este rosszul aludtam, míg éjszaka fel nem ébredtem, aztán álmaim reggelig más irányba váltottak át. Zihálva ébredtem, s még mielőtt Hannah bejöhetett volna a szobámba, a fürdőbe száguldottam, hogy vegyek egy forró fürdőt. Ledobtam magamról a hálóruhám, és a kádba merültem. Nyugtató hatású vanília habfürdőt öntöttem a vízbe lazításképp. Amikor bezzeg nem akarnék emlékezni az álmomra, minden egyes részlete élénken él bennem. Ahogy lehunytam szememet, megjelent előttem Matt, mintaz álmomban is, összeborzolt szőkés-barna hajjal, izzó, zöld szemekkel. Végigsimított a karomon, hogy aztán egyre feljebb haladva megállapodjon arcom jobb felén. Eközben ő lassan, de határozottan közelített a szám felé, míg ajkai rá nem leltek az enyémre.

Prüszkölve küzdöttem fel magam a víz felszínére, miután az álmom – vagy inkább már a képzeletem – hatására szépen elmerültem. Gyorsan megmostam a hajam, megszárítottam, majd megtörölköztem, és visszaléptem a szobámban. Hannah várt rám a reggelimmel.

– Gondoltam, ha idehozom a… reggelid, valamit eszel is belőle – mosolygott rám, miközben a szekrényhez lépett. – Mit készítsek ma ki? – kérdezte.

– Ó… öhm – hebegtem zavartan, és odaléptem az ágyon hagyott tálcához. – A kedvenc kék selyem blúzomat, hozzá a szürke kosztümömet – feleltem, s éreztem, még mindig vörös vagyok az előbbi fürdőbeli gondolat miatt.

– És jól aludtál? – kérdezte Hannah, mit sem sejtve, én pedig félrenyeltem az éppen felhörpintett kávémat. Hannah ijedten jött oda hozzám. – Sajnálom, valami rosszat mondtam.

– Nem, nem. Jól aludtam, fogjuk rá – feleltem semlegesen, de Hannah cinkos mosolya láttán, már tudtam, hogy sejti, nem mondok éppenséggel igazat.

– Ennek örülök – lépett ki a szobámból. Sóhajtva kaptam be egy falat pirítóst, majd felöltöztem. A tálcát a kezembe fogva mentem le a földszintre, ahol összetalálkoztam Zoéval.

– Jó reggelt, nővérkém! – vigyorgott, mint aki rosszban sántikál. Nem tetszett, tudtam, hogy valamit tartogat a számomra. És különben is – torpantam meg – mi a fenét keres ilyenkor itt? Ilyen korán?

– Neked is – feleltem vissza. – Véletlen átállítottad az órád? – gúnyolódtam.

– Nem éppen – ásítozott. – Veled megyek az irodába – folytatta, minek következtében majdnem elbotlottam a saját lábamban az ajtó felé menet.

– Hogy mit csinálsz? – kérdeztem vissza pislogva, mintha nem értettem volna az előbb.

– Veled megyek az irodába. Szótagoljam? – gúnyolódott most ő.

– Velem aztán nem! – hördültem fel. Még hogy velem? Egy légtérben? Hogyisne…

– De, de! – pattant fel a pulttól, majd felkapta a kabátját, meg a kis táskáját, és már az ajtót kivágva ki is sietett a kocsimhoz. Még lélegezni is elfelejtettem, ahogy néztem őt.

– Ez most vicc? – kérdeztem csak úgy magamtól suttogva, majd ránéztem a mellém lépő Hannah-ra.

– Sok sikert a mai naphoz – nézett rám együtt érzően.

– Köszönöm – mondtam elhalón, majd nagyot sóhajtva kiléptem a házból. Zoe a Mercim mellett állt, és rosszallóan nézett rám.

– Kinyitod ma még?

Nem teszek benne kárt – ismételgettem magamban, mély levegőt véve. Nos, ha ma minden másodpercben az ő társaságát kell élveznem, tuti, hogy ez a kántálás nem lesz elég. Beszálltam az autóba, s azonnal bekapcsoltam a rádiót, hogy még véletlenül se kelljen Zoe hangját hallanom.

Az út most túlontúl sokáig tartott Zoéval az anyósülésen, s Matt körül forgó gondolatokkal. Annyira vártam, hogy beérjünk a céghez! Szinte már elviselhetetlen érzéssé fajult. Belebizseregtem az emlékbe, amikor a parkolóban kiszálltam, s a lifthez mentem. Zoéhoz egy szót sem szóltam, ő csak követett – szerencsétlenségemre.

– Mégis mit akarsz itt bent csinálni? – kérdeztem aztán a liftben.

Vállat vont. – Még nem tudom. Amihez kedvem van – válaszolta. Elhúztam számat.

– Lehetőleg ne legyél láb alatt – morogtam.

– Sohasem vagyok láb alatt – nézett rám dühösen. Szó nélkül hagytam, majd sóhajtva kiléptem a liftből. Lydia arcán is látható volt meglepődöttsége.

– Ö… Jó reggelt! – köszönt.

– Már akinek – morogtam halkan, hogy csak én halljam. – Jó reggelt! – vettem át egy paksaméta papírt, majd egyenest az irodám felé vettem az irányt. Ami igencsak meglepett – ma már sokadjára –, hogy amikor be akartam csukni az ajtót Zoéba ütköztem.

– Mit is mondtál a láb alattiságról? – kérdeztem negédesen.

Fintorgott egyet. – Kinek mi – válaszolt.

– Egész nap rajtam akarsz lógni?

– Hát… valószínűleg – mosolygott angyalian, amiben benne volt az az ördögi hátsó szándék vigyor is. Vagy csak bemeséltem már magamnak. Úgy éreztem, tiszta paranoiás leszek… Látni akartam Mattet…

– Zoe, így nem tudok a munkámra figyelni. Te teljes felügyeletet igényelsz – gúnyolódtam, hogy eltereljem figyelmem.

– Haha, nagyon vicces – jött a székem mögé, és felettem beletekintett az iratokba.

– Ez nem igazán tartozik rád – fordultam hátra.

– Már hogyne? – hördült fel megjátszva. – Hisz apám cége – nyomta meg az apa szót. Magamban felhorkantam. Persze, mégis mi ez a nagy érdeklődés most a cég iránt? Világ életében egy szót sem akart tudni róla, a vezetéséről. Őt csak az érdekelte, hogy legyen miből költenie a millió ruháira, ékszereire, és egyéb más hülyeségeire.

– Mi ez a nagy érdeklődés?

– Mi lenne? Úgy vélem, vagyok annyira felelősségteljes, hogy betöltsek itt egy engem megillető helyet – felelte, s én úgy éreztem a padlóról kell felszednem az állam. Ez mégis mit jelentsem? Egy vezető beosztásra pályázik, vagy az én vezető beosztásomra? – fogalmazódott meg bennem. Éppenséggel nem volt mindegy…

– És erre most jöttél rá, Zoe? – próbáltam nem túlságosan gúnyos felhanggal kérdezni, de hát nem sikerült.

– Jobb később, mint soha – járkált az irodámban, s nézegette a falra kifüggesztett vázlatokat, kész portfoliókat. Zoe körülbelül másfél, két óráig húzta így az agyamat, míg én megpróbáltam dolgozni. Aztán Lydia bejelentette telefonon, hogy Will szeretne beszélni velem.

– Hoztam két változatot a reklámra… – lépett be az irodámba, aztán egy pillanatra megtorpant, mikor meglátta mostoha testvéremet.

– Üdvözletem a szép hölgynek! – lépett Zoéhoz, s bemutatkozott. – William Goodwin – nyújtotta a kezét.

– Zoe Brightmore. – Will, mintha kissé megfeledkezett volna arról, miért is jött. Nem tudtam eldönteni, hogy Zoe tetszett meg neki ennyire, vagy azon van fenn akadva, hogy Brightmore.

– Meg is kapom azokat a vázlatokat, vagy…? – törtem meg a kialakult csendet.

– Ó, persze – lépett az asztalomhoz Will, és egy mosoly kíséretében átadta nekem a két fekete, téglalap alakú kartonra felerősített rajzokat. Mindkettő egy buliban táncoló nőt ábrázolt, körülötte hemzsegő férfiakkal. Minden fény rá irányult, kiemelve őt a tömegből. A lap alján frappáns szlogen reklámozta az alapozót. De az egyik kicsivel másabb volt, mint a másik, s a szöveg is jobban elnyerte tetszésemet.

– Rendben, ez tökéletes lesz – nyújtottam vissza a két rajzot, mutatva melyik tetszik jobban.

– Jó választás – helyeselt Will. – Nos, akkor én megyek is. Rengeteg dolgom van… – hátrált az ajtó fele, mindvégig Zoéra nézve.

– Esetleg nem bánja, ha magával tartok? – kacérkodott Zoe, mire Will szeme felcsillant.

– Ha a testvére nem bánja, akkor én sem – mosolygott. Annak ellenére, hogy még mindig nem tetszett Zoe viselkedése, és nem tudtam, pontosan mi is a szándéka, kapva kaptam az alkalmon.

– Dehogy bánom – feleltem mosolyt erőltetve magamra, majd boldogsággal vegyes idegességgel néztem kettejük párosát, amint kiléptek az irodámból.

7. fejezet - Találkozás Ryannel

Sziasztok!

Jaj, nagyon sajnálom, hogy egy napot késtem a frissel! Tegnap nagyon fáradt voltam, délután is egész végig rajzoltam, aztán valahogy teljesen kiment a fejemből. :$ Ne haragudjatok!
Jövő héten csütörtökön fent lesz a friss, remélem, hogy ilyen többször nem fog előfordulni. Figyelni fogok rá, hogy időben jöjjön a friss. Köszönöm a türelmeteket, jó olvasást! :) Talán az izgisebb rész elfeledteti veletek a késést. ;)



Matt

Egy idő után meguntam a mászkálást, így elkötöttem egy járgányt. Nem okozott túl sok gondot, a riasztót gyorsan kiiktattam, s a vezetékek összeérintésével beindítottam a motort. Mégiscsak gyorsabb, és kényelmesebb, mintha gyalog akartam volna megtenni a távot. Úgy sokkal később értem volna vissza.

Bár akartam én egyáltalán visszaérni? Ryanhez? Holtbiztosra veszem, hogy először stukkert fog majd a fejemhez, elveszi az aktatáskát, megnézi megvan-e a pénze, és csak aztán kérdez – már ha kérdez. De annyi előnyöm talán lesz, hogy mégiscsak úgy tekint rám, mint egy kisöcsre. Elhúztam számat, majd váltottam, s bekapcsoltam a rádiót, hogy elterelje gondolataimat. Nem hagyhatom ott Andyt…

Azonban miután Ryant kivertem a fejemből – mondván majd lesz, ami lesz –, a gondolataim már csak Katherine körül forogtak. A képen, és a viselkedésén. Teljesen összezavarodtam, hisz tudtam, hogy gyűlölt, engem utált a legjobban az életében. Mégis úgy hittem, jelent valamit az, hogy hazavitt ápolni. Vagy legalábbis ezt akartam. Még reménykedtem, hogy érez irántam valamit a gyűlöleten kívül, és tette méginkább ezt a benyomást erősítette bennem. Elvégre mi a francnak kockáztatta volna a tökéletes életét csak azért, hogy helyre hozzon? Ott is hagyhatott volna, majd megtalál valaki más, vagy eltámolygok valamerre. Mit érdekelte őt élek-e vagy halok… Hisz amióta ilyen jó sora lett, és azóta az este óta mintha nem is léteznék számára. Mégsem hagyott sorsomra. A régi ismeretség miatt? Vagy az a személy miatt, akit a testvéremnek tekintettem? Vagy… talán a szerelem miatt?

Aprót ráztam fejemen. Képtelenség, hogy annyi év eltelte után viszonzásra találjon a szívemben élő szerelem. Elpárolgott, mint harmatcsepp a napsütésben, szörnyű tettem következményeként parazsa kihunyt már rég. Ha érzett is irántam szerelmet, csupán gyermeteg, gyenge lenyomata az igazinak. Igazi? Hisz még magam sem éreztem olyat, de szentül hittem: amit Kat iránt táplál a szívem, nem lehet más. Csakis szerelem. Erős, fájdalmas szerelem. Éreztem a mellkasomban. A felismerés, majd az izgalom jeleként az erős szívdobogást, a bizsergést az egész testemben. Bár az lehet csak sérüléseim következménye volt – röhögtem magamban, de aztán visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor Kat keze a nadrágommal foglalatoskodott. Szárazon nyeltem egyet, mert nem mindenre emlékeztem, azonban jó kis fantáziámmal kiegészítettem. Akaratlanul is.

A város központja felé haladva sokkal jobban kezdtem el figyelni. Elvégre a zsaruk nem hinném, hogy egyhamar feladnák az egyik legnagyobb manhattani díler futárjának elkapását. Így nem hajtottam gyorsan, csak éppen annyira, hogy ne legyek feltűnő, de hamar eltűnjek a színről. Próbáltam magamra erőltetni a nyugodtság álarcát, de ahogy körülnéztem, s tekintetem elérkezett az anyós ülés felőli oldalra, kezem automatikusan rántott egyet a kormányon ijedtemben. Egy kis ideig átnyargaltam az autóval a másik sávba, de rögtön vissza is rántottam a kormányt. Hangos dudaszó, s villogás emlékeztetett, hogy még élek. Egy darabig… A mellettem ülő – lebegő – szellem vigyorogva nézett rám, amikor visszapillantottam rá, valóban ott volt-e. Megrázkódtam a borzongástól, amit kiváltott belőlem jelenléte. Aztán jött a harag, ahogy visszaemlékeztem kisebb balesetemre. Akkor ott volt… vezetett engem.

– Hol a francban voltál? – emeltem meg hangomat egy másodpercre ránézve. Nem csinált semmit, nézett előre, kifele az ablakon. – Láthattad volna Katet… – halkult el hangom, amikor kimondtam nevét. – Persze, te bármikor láthatod őt… Egy szellem! – Kínomban felröhögtem. Mégis mit művelek? Egy szellemmel beszélgetetek? Vagyis beszélek hozzá, mert aztán ő meg nem szólalna. Pedig itt van… Nem ment el az eszem, azt hiszem – tettem hozzá magamban.

Ismét ránéztem, mintha kiröhögött volna, magában kuncogott volna rajtam, és gondolataimon. Mintha hallaná őket. Mélyet sóhajtottam és tüntetőleg, mint egy durcás kisgyerek egyenesen előre néztem az útra. Mintha ott sem lenne. Reménykedtem benne, ha nem veszek róla tudomást, akkor előbb-utóbb elillan. Csak úgy, ahogy jött. Kisebb utcákon, kerülőt téve közeledtem a raktárépülethez, hogy még véletlenül se tudjon senki sem követni. Számat összeszorítva sandítottam az anyósülés felé, még mindig a vendégszeretetemet élvezi-e túlvilági riogatóm. Fújtatva prüszköltem egyet. Tudhattam volna, hogy ahogy előszörre is hiába reménykedtem eltűnésében, most sem fog bekövetkezni.

– Direkt vezettél el Kathez? – fogalmazódott meg bennem, aztán ahogy kimondtam hangosan is, már abszolúte hülyeségnek tűnt. Azt sem tudtam felfogni, miért is beszéltem egy szellemhez. Ezek már az őrület jelei lennének? Amikor ránéztem útitársamra, sejtelmesen elmosolyodott. Ismertem ezt a mosolyt, nagyon is jól. Tudtam, mit jelent nála. Az emlék gyorsan, mégis fájdalmat hagyva suhant át agyamon.

– Megőrültél, Oli? – kiáltottam rá barátomra. – Ha elkapnak a börtönben végezzük. – Oliver csak legyintett.

– Bízz bennem! – kért végül csillogó szemekkel. – Nem fognak elkapni – biztatott.

– Én… Nem is tudom. Ilyet eddig nem csináltunk… – sütöttem le szememet. – Túl sokan vannak itt, fényes nappal van.

– Talán nem bízol bennem? – fogta meg vállaimat, mire felnéztem rá. – Nem mintha máskor nem szürkületkor csináltuk volna – jegyezte meg.

– Nem erről van szó – néztem körül az emberektől nyüzsgő piacon.

– Ha nem kapunk ételt, majd lopunk magunknak – vont vállat. – Mit tudnak csinálni? Visszadugnak a banya házába.

– Onnan meg az utcára – húztam el számat.

– Mindig is szabadulni akartunk, vagy nem? – nézett bele mélyen tekintetembe.

– De nem így.

– Nem is kell, ha ügyesek leszünk – eresztette le karjait, és a másik oldalon lévő piaci árus felé nézett, majd vissza rám, s egy sejtelmes mosoly után elmagyarázta a tervet.

– Mindig is bíztam benned – szólaltam meg. – Sohasem hagytál cserben, nem úgy, mint én téged – szorítottam össze fogaimat, s a kormányon lévő kezeim görcsösen szorították azt. Pont ezért nem hagyhatom cserben Andyt. Vissza kell mennem, és vigyázni rá! Látóterembe lebegett egy áttetsző kéz, ahogy hozzámért, hűvös borzongás futott végig rajtam a kezemből kiindulva. Bár lehetséges, csak képzelődtem. Mindenestre megnyugvást is hozott, mintha valóban ott lett volna még mindig velem.

– Közeledünk – sóhajtottam nagyot, s szárazon nyeltem egyet. Az aktatáska vendégem áttetsző lábainál hevert.

Egy szirénás rendőrautó közeledett az úton felém, éreztem, ahogy a pulzusom az egeket kezdi verdesni. Gyorsan lerángattam magamról a véres kabátomat, nehogy egy pillantást is vethessenek rá, s megpróbáltam rendezni arcom ideges vonásait. A szívem őrült hevességben dübörgött a mellkasomban, míg szinte csigalassúsággal el nem haladt mellettem az autó. A zsaru az arcomba bámult, de semmi jelét nem vettem annak, hogy felismert volna. Ezek szerint azok a zsaruk sem tudtak igazán jó személyleírást adni rólam, akik részt vettek a lövöldözésben.

– Hú – fújtam ki hosszan a levegőt, majd bekanyarodtam egy kisebb mellékutcára. Onnan pedig már csak tényleg pár perc kellett, hogy a raktárépülethez érjek. – Most jön még csak a java… – mormoltam magamnak. Az sem fog tetszeni Ryannek, hogy lopott kocsival jöttem el idáig. De majd elintézem, ha élek addig. A raktárépületnél rátapostam a fékre. Ránéztem útitársamra, aki biztatóan bólintott egyet, majd amikor lehajoltam az aktatáskáért egyszerűen felszívódott. – Remek – fújtattam, vettem egy mély levegőt, visszahúztam a kabátomat, és kiszálltam az autóból.

Az épület ajtaja nyikorogva nyílt ki, jelezve érkezésemet a bent lévőknek. Mielőtt a hátsó részbe érhettem volna, hirtelen három stukkerrel, és tulajdonosaikkal néztem farkasszemet.

– Hé, srácok, csak én vagyok – tettem fel a kezemet. Az egyikük, Piszkos Jimmy – aki világéletében rühellt engem –, elégedett képpel odajött hozzám, és hátulról a térdembe rúgva a földre kényszerített. Összeszorítottam fogaimat, hogy még csak véletlenül se adjak ki hangot. A táska mellettem landolt, azt a másik kapta fel.

– Nem hittük, hogy visszatolod ide a képed – sziszegte Jimmy a fülemhez közel, majd felrántott a földről, s megtaszított, hogy induljak. A harmadik stukkeres még mindig rám irányította a fegyvert. – Lódulj!

Az aktatáskát tartó kivágta az ajtót, mely mögött megpillantottam Ryant. Rajtunk kívül nem volt más a helyiségben. Azonnal Andyre gondoltam, hogy hol lehet. Ryan elég meglepődött arcot vágott, de gyorsan rendezte vonásait, hogy a meglepettséget átvegye a harag. Magamban felnyögtem.

– Ryan, ez nem az, aminek látszik! – szólaltam meg mentve a menthetőt, de ahogy végigmondtam, Jimmy egy jobb horoggal jutalmazott. A vér fémes íze szétterjedt a számban felrepedt ajkamtól.

– Csak finoman, Jimmy – villant Ryan szeme. Jimmy morgott valamit az orra alatt, de azt nem lehetett érteni. – Nos, ha ez nem az, aminek látszik öcskös, akkor mégis mi? – tette fel Ryan a kérdést, s közelebb jött hozzám.

Kiköptem a vért a földre. – Elhoztam a pénzed, ott van a táska John kezében – kezdtem. Ryan intett a fejével, hogy az említett személy vigye oda hozzá a táskát, és nyissa fel. Miután meggyőződött az igazságról, felém fordult.

– Miért nem jöttél vissza azonnal? – nézett rajtam végig. – És mi ez a hacuka? – rökönyödött meg.

– Azért nem jöttem, mert nem akartam a zsarukat idevezetni – feleltem, figyelmen kívül hagyva a ruházatomra tett kérdését.

– A zsarukat? – hördült Ryan. – Hogy kerültek a képbe a zsaruk? He?

– Fogalmam sincs – mondtam komolyan, egyenesen a szemébe nézve. Tudtam, csak azért nem nyírt még ki, s hallgat meg, mert a „kisöcsének” tart.

– Nem tudod… – ismételte meg elgondolkodó arccal. – Akkor elmondom én, mi történt. Jó? – folytatta csevegő hangnemben. – Elvitted a megbeszélt helyre az anyagot, megérkezett a vevő. Úgy intézted, hogy a zsaruk is odaérjenek, mire megkapod a pénzt, és utána szépen lelépsz vele, amíg a zsernyákok elintézik a vevőt. Csak egyet nem értek én… – nézett rám merőn. – Akkor mi a francnak jöttél vissza? – guggolt le hozzám. – Valami balul sült el?

– Mert nem én hívtam oda a zsarukat – mondtam határozottan, némi felháborodással.

– Ha nem te hívtad őket, mégis ki a fene lett volna más? – kérdezte dühösen.

– Nem tudom – ismételtem. – Alighogy megtörtént a csere, megérkeztek, és lövöldözni kezdtek. – Azon gondolkodtam, a sérülésemről is tegyek-e említést, vagy inkább titkoljam. Ryan hamar eldöntötte ezt az apróságot. Kezével megérintette a kabátomat, ahol eláztatta azt a vérem, aztán hirtelen megszorította a vállamat, akaratlanul is felszisszentem, ahogy a fájdalom beleszúrt a karomba.

– Nocsak… Malőr csúszott a tervbe? – kérdezte.

– Nem én voltam, Ryan! – próbáltam hatni rá. – Esküszöm! Mégis mi a büdös rohadt életnek jöttem volna vissza ide, a pénzzel együtt? – tört ki belőlem, mire Jimmy ismét egy ütéssel jutalmazott. Oldalra fordítva fejemet köptem ki az újabb vérmennyiséget.

– Ne beszélj így a főnökkel – rángatott Jimmy.

– Mondtam, vagy jeleztem akár egy mozdulattal is, hogy bánthatod? – sziszegte Ryan Jimmynek. Némi elégedettség suhant át bennem ezt hallva.

– Nem, főnök – felelte Jimmy.

– Akkor meg? – üvöltötte, nem túl messze az arcomtól. Nem várt választ, és ezt Jimmy is tudta. Ryan ismét felém fordult.

– Tartozom neked, hülye lettem volna magamra haragítani téged – mondtam.

– Lehet, hogy pont ezért tervelted ki ezt a kis színjátékot. Hogy leléphess… – vetette fel Ryan. – Még a mobilon sem értelek el.

– Mert lemerült – nyögtem keservesen. – És úgyis megtaláltál volna – morogtam halkan, enyhe felnevetéssel. – Ha előbb nem kerülök sittre… Minek kockáztattam volna? Ha oda bekerülök egy napot sem élek tovább. – Ryan félmosolyra húzta száját. Mindig is bírta a stílusomat, csak azt nem értettem, miért. Elgondolkodott pár percig.

– Ugye nem haragszol rám a kételkedésért, öcskös? – húzott fel a földről, majd magához ölelt. – Azért rád bízok egy feladatot, hogy biztosak lehessünk a hűségedben.

– Hát hogyne… Hogy kérdezhetsz ilyet, Ryan? – erőltettem magamra egy vigyorfélét. A kabátom ujjával letöröltem a pofámról a vért, s próbáltam nem kimutatni a kikívánkozó fintort. Bizonyítanom kell Ryannek, vagy mehetek a föld alá…

– Helyes! – Atyaian megütögette arcomat. – Nos, akkor viszont ki kell derítenünk, ki köpött – bólintottam, hisz erre én magam is kíváncsi lennék. Valaki nagyon be akart mártani Ryannél, hogy kinyírjon, ha már a zsaruk képtelenek voltak rá. De a terve igencsak befuccsolt. – Jimmy, John menjetek!

Hátranéztem Jimmyre, akiről lerítt, mennyire élvezte volna, ha most rögtön főbe lőhet. Egy pillanatig elgondolkoztam, kik voltak ott akkor, amikor Ryan tegnap odaadta nekem az anyagot, és a helyszín címét. A probléma csupán az volt, hogy azt a kis cetlit elvileg csak mi ketten láttuk. Ryan és én.

– Akkor először a feladatod, Matti fiú. Figyelj jól – mutatóujját a szemem elé emelte pár másodpercig. – El kell menned az 51. utcába, a Novo Motelba. Keress egy bizonyos Tony Corbetet, a 23-as szobában. Hozd el tőle az anyagot ide – nézett bele mélyen szemembe, mire bólintottam. – Mehetsz – engedett el. Megfordultam és elindultam a kijárat fele, de hangja megtorpanásra késztetett. – Szóval a ruci honnan van?

Visszanézve rá válaszoltam. – Loptam – mondtam rezzenéstelen arccal.

– És mivel jöttél?

– Kocsival – feleltem egyből.

– Azt is loptad? – bólintottam. – Azzal menj, aztán hagyd ott valahol. Valami nem forgalmas helyen… – intett.

– Rendben. – Mielőtt ismét megfordultam volna, a zsebembe nyúltam a mobilért. – Ryan! Feldobnád töltőre? – dobtam a mobilt neki, mire hangosan felröhögött.

– Na, menjél már! – Csak intettem egyet, aztán kiléptem a helyiségből. Csak akkor vettem mély levegőt, miután elhaladtam az engem akár még szemmel is felnyársaló Jimmy mellett, s kimentem a raktárépületből. Enyhén remegtek a kezeim, amikor beindítottam a kocsit, s a kormányra helyeztem őket. Aztán majdnem ugrottam egyet, ahogy megjelent mellettem túlvilági vendégem.

Felhorkantam. – Most bezzeg megjelensz, amikor már minden sínen van – vetettem oda neki, mire megcsóválta a fejét.

A gázra tapostam, egyenesen az 51. utcába hajtottam az anyagért. Legalább időlimitet nem szabott meg Ryan, aminek nagyon örültem. Persze, tudtam, sokáig nem húzhatom a dolgot egy ilyen után. Ami ráadásul nem is az én bűnöm volt, mégis én vezekeltem érte. A kabátom zsebébe nyúltam, ahol megtaláltam az összenyomódott dobozomat, amiben ráismertem a cigarettámra. Kiügyeskedtem belőle egy szálat, némileg kisodortam, hogy egyenesebb legyen, mint jelen állapotában, majd a számba vettem, s meggyújtottam. Mélyen beleszívtam, aminek hatására egy kissé lenyugodtam. Csak élveztem az ereimben szétáradó nikotint, s nem gondoltam az előttem álló jövőre. Útitársam rosszallóan nézett rám.

– Most mi van? – kérdeztem flegmán. – Még mindig jobb, mint a drog. – Tüntetőleg elfordulva tőlem, kinézett az ablakon. – Ne is törődjél velem, én is ezt teszem veled – morogtam. Gondolataim visszaterelődtek a tegnaphoz. Próbáltam megfejteni, ki a franc márthatott be a zsaruknál, ami miatt ilyen jól sült el minden. Bár Kattel való találkozás nem volt… Aprót ráztam fejemen, hogy kiverjem belőle arcának képét. Emlékeztettem magam a cetlire, Ryanre, Jimmyre, Johnra, a vevőre. Aztán a megoldás szinte fejbecsapott. Immár egyetlen egy arc lebegett a szemem előtt, s elhatároztam, amint visszaérek, beszélek Ryannel.

– Csak ő lehetett – mondtam ki gondolatomat halkan, de határozottan, hogy még magamat is meggyőzzem. Túlvilági vendégem aprót biccentett a fejével.

Az 51. utca egy félreeső szélénél megpillantottam a Novo Motelt hirdető, a szürkületben már villogó fénnyel égő táblát. Bekanyarodtam, majd a parkolóban megálltam. Levéve a kabátomat, s útitársamat otthagyva megkerestem a 23-as szobát, míg csak arra tudtam gondolni, mennyire látni akarom Katet. Hisz… bármelyik pillanatom az utolsó pillanatom lehet – a tegnapi után. Lesz még esélyem arra, hogy lássam őt? Hogy megkérdezzem, mit miért tett?

Basszus, tutira felfegyverzem magam a következő akcióra! – sóhajtottam, majd bekopogtam a szoba ajtaján. Dübörgő léptek zaja hangzott fel bentről, aztán az ajtót résnyire kinyitották, láttam a beakasztott láncot. Nem mintha sokat érne.

– Mi van? – szólalt meg idegesen egy középmagas, barna hajú férfi.

– Tony Corbetet keresem, Ryan küldött – körbesandítottam, mielőtt halkan feleltem volna. A férfi – feltételeztem Tony – egy pillanatra becsukta az ajtót, amíg kioldotta a láncocskát, majd kitárta előttem, hogy beléphessek. Azonnal becsukta mögöttem az ajtót, s visszaakasztotta a láncot. Fegyverét hátul a nadrágjába csúsztatta, ahogy a másik férfi is, aki még a szobában tartózkodott.

– Nesze – dobta oda nekem az anyagos zacskót, amit a zsebembe rejtettem. Nem volt túl nagy, a megszokott adag, mely épp elfért egy zsebben.

– Ennyi? – kérdeztem.

– Ennyi. Üdvözletem, Ryannek – intett fejével az ajtó felé. Nem fordítottam nekik hátat, úgy mentem az ajtóhoz. Ezt Tony is észrevette, és elvigyorodott. Leakasztottam a láncot, és kiléptem. Még hallottam, ahogy visszaakasztja azt.

Sietős léptekkel az autóhoz mentem, szinte magamon éreztem az ablakból Tony figyelő tekintetét. Beszálltam, és már indítottam is. Pár perc múlva már az 51. utcát róttam, gondolataim közt Kattel. Megint megúsztam, de vajon ez mennyi ideig lesz így? Lehet, hogy már holnap kinyiffantanak, vagy sittre vágnak, és akkor holt biztos, hogy soha többé nem láthatom életem egyetlen értelmét. De hogyan gondolhatok arra, hogy ő látni akar engem? Hogy ismét elöntsék őt a rossz álmok, a gyűlölet és megvetés?

– Végtére neki nem kell engem látnia… – motyogtam magamnak, túlvilági vendégem megrökönyödött arcot vágott. – Jól van, na – morogtam. – De csak neki lesz jobb, ha nem tud rólam. – Kijelentésemre ő csak keresztbevágta karjait, és amolyan „ez tudod, hogy nem igaz” tekintettel nézett vissza rám. – Csak egyszer még látni akarom – sóhajtottam. – Aztán eltűnök az életéből. Ezért meg nem kell, hogy felelevenítsem benne az emlékeket… Amit már valószínűleg elkövettem, de az nem teljesen az én hibám volt. Hanem a tied – vetettem oda neki, mire értetlenséget tettetett. – Igen, téged követtelek, úgy lyukadtam ki annál a parkolónál. Hol is volt az…? – morfondíroztam el, miközben ujjaimmal a kormányon doboltam. – Valami reklám cég parkolója volt… – motyogtam.

Bekanyarodtam az egyik utcára, nagyjából tudtam, merre kell mennem. Látni akartam Katet, ha törik, ha szakad. Egyszerűen beleőrültem a tudatba, hogy itt van nem messze tőlem, és mégsem érezhetem őt. A szerelmem iránta erősebb az engem felőrlő őrületnél, bűnbánatnál, és a saját magam iránt érzett gyűlöletnél és undornál is. Nem tudtam, mi lesz, ha akaratlanul vagy véletlenül meglát, ha netalán felteszem az engem olyannyira foglalkoztató kérdéseket. De nem is érdekelt. Még az sem, ha nem kapok válaszokat. Csak láthassam őt. Az sem biztos, hogy még ott érem őt.

– Muszáj látnom – suttogtam, s rátekintettem a mellettem fanyalgó, szemét forgató szellemre. Örültem, hogy már esteledett, így nem volt annyira feltűnő a lopott kocsi – majd a parkolóban hagyom. Ahogy megérkeztem, leállítottam a kocsit, felvettem a kabátomat. Az előbb még mellettem lebegő szellem egy szempillantás alatt eltűnt, ahogy akartam még akkor, amikor megjelent. Felhorkantam, majd kiszálltam az autóból, és ahhoz az oszlophoz mentem, amelyiknél tegnap lerogytam.

Az oszlop mögé bújva figyeltem a szemben lévő liftet, s vártam. Minden másodpercben megkérdőjeleztem döntésemet: mégis mi a büdös francnak jöttem el? Miért akarok magamnak kínszenvedést okozni azzal, hogy látom, de nem érhetek hozzá, és nem hallhatom hangján a megbocsátok szavacskát? – tettem fel magamban a kérdéseket, de már a választ is tudtam. Bolond voltam, hogy idejöttem. De már nem volt visszaút, megláttam őt kilépni a liftből. Hosszú, fekete haja előrebukott, ahogyan menet közben a táskájában kutatott. Magas, karcsú alakja sóhajt csalt elő torkomból. Gyönyörű volt… Fájt a szívem, ahogy arra gondoltam, mennyire megbántottam, s mennyire gyűlölt engem. Azonban még mindig ott motoszkált bennem az az apró kérdés: Miért nem hagyott itt?

Nem messze tőlem parkolt. A szívem a torkomban dobogott, annyira izgatott, és annyira kíváncsi voltam. Égett talpam alatt a talaj, hogy közelebb menjek, és megszólítsam, és meg is kérdezzem. Megvakartam a fejem búbját, míg Kat az előhalászott kulcsot az autója zárjába helyezte. Hirtelen megindultam felé, lépteim hangja visszaverődött a kihalt parkolóban. Mikor odaértem Kat mögé egy méternyire, összeszedtem bátorságomat, hogy kinyögjem a nevét.

– Katie! – Örültem, hogy nem csuklott el a hangom.