6. fejezet - Tied a szívem

Sziasztok! :)
Meghoztam a kövi fejezetet. ;) Nos, mit szóltok hozzá? Kíváncsi vagyok a véleményekre, úgyhogy nyugodtan írjatok megjegyzést! Mint azt tőlem megszokhattátok, ismét van a fejiben egy visszaemlékezéses rész, amihez kapcsolódik a képecske itt az elején. Remélem nem lett unalmas ez a rész sem. ;)
Jó olvasást!

Katie

Ismét zihálva ébredtem fel, pillantásom pedig azonnal az ágyamra esett. Ajkaim megremegtek az üresen hátrahagyott ágyat nézve. Elment… – tudatosult bennem fájón. Úgy éreztem, mintha a mellkasomat szétszakítaná egy láthatatlan erő. Alig tudtam lélegezni. Ismét elment, és újra csak itt hagyott engem. Egyedül. Felálltam, és az ablakhoz lépve elhúztam a függönyöket. Kibámultam a virradó tájra, a nap még csak most kelt fel messze a horizonton. A természet, a világ ébredezett, míg én a porba hulltam.

Amellett, hogy kimondhatatlanul aggódtam érte, ezernyi kérdés kavargott bennem, melyek nem nyughattak, míg legalább egy részükre választ nem kaptam. De ez is elszállt azzal az aprócska ténnyel: soha többet nem látom őt. Ebben biztos voltam, csak a szívem reménykedett még rendíthetetlenül, de tudtam, képtelenség, és talán jobb is lesz így. Bár most nagyon nem így éreztem. Miért ment el, mielőtt még felébredtem volna? Vagy inkább miért nem ébresztett fel, hogy „Jaj bocs, de most megyek”. Akármi! De így!? Eltűnt az életemből, mintha itt sem lett volna…

Sóhajtva húztam fel a papucsomat, majd magamra kapva a köntösöm, s a kezembe markolva a kulcsom halkan kimentem a folyosó végében lévő szobába. Miután beléptem magamra zártam az ajtót, hogy senki se zavarhasson, és elővettem a festő készletemet. Felállítottam a lapot a tartójára, az ecsettel meghúztam az első vonalat. Fájt a szívem, a lelkem, úgy éreztem, mentem meghasad. Matt – éles fájdalom nyilallt a szívembe, ahogy kimondtam nevét, egy pillanatig elakadt a lélegzetem – váratlan felbukkanása felszakította régóta gyógyuló sebeimet, amikről már úgy hittem, rég nem jelentenek ilyen veszélyt rám. Azonnal megjelent előttem arcának vonásai, smaragdzöld, elhomályosult tekintete, amiben még mindig el tudtam veszni. Miért bukkant fel most? Miért én találtam rá a parkolóban? Mitől sérült meg? – öntöttek el a kérdések, míg kezem öntudatlanul, mégis tudatosan mártotta az ecsetet a festékbe, s kanyarítottam a vonalakat az egyre jobban kirajzolódott festményre. Sötét és világos foltok, vonalak keveredtek, a színek ellentétei a bennem dúló viharos érzelmeket fejezték ki. Egyszerre voltam dühös, és megbántott, aggódó és nemtörődöm, szerelmes és gyűlölettel teli. Élénk, tüzes vörös vegyült a hideg kék és fekete közé. Zihálva vettem a levegőt, ahogy a mellkasomat szúró fájdalom csak egyre erősödött – nem hogy enyhült volna. A könnyeim kibuggyantak és végigfolytak arcomon. Nem törődtem velük, csak indulatosan tovább húztam az ecsetet a vásznon.

Gyűlöltem őt! Gyűlöltem, hogy újra betoppant az életembe, csak úgy minden előzmény nélkül és felforgatta az én kis – majdnem – szuper világomat. Tökéletes életem volt, mindent megkaptam, amit csak akartam – egy valamit kivéve –, de csak most jöttem rá igazán, hogy amire valóban szükségem volt, mindig is hiányzott. Matt – tudatosult bennem, melynek hatására mellkasomat ismét egy szúrás szakította fel. Ő rá volt szükségem, a szerelmére és a törődésére.

Némán sírtam, miközben ránéztem a művemre. Pislogtam párat, hogy a könnyektől elhomályosult tekintetem kitisztuljon. A kép hatására új érzés tört felszínre bennem a mélyből, ahova réges-rég száműztem. Egy sötét, összegörnyedt kislány üldögélt a kép bal sarkában – ő volt az előtérben. Feje előrecsuklott, haja az arcába hullott, csak fehér könnycseppjei maszatolták arcát, két keze tehetetlenül az ölében nyugodott. A háttér ezzel ellentétben szinte villogott az élénk színekkel. Lángok csaptak fel a magasba elnyelve az egész házat, vörös, narancs, kék és sárga keveredett, mint amikor valaki a pusztító tűz belsejébe bámul. Az agyam tudta mivel rázhat ki ebből az állapotomból. Azonnal átvette felettem a hatalmat a gyűlölet, a megbántottság és a gyász, elnyomva szinte minden más érzelmet. Kiejtettem a kezemből az ecsetet és zokogva lerogytam a padlóra. Úgy fájt! Mintha csak én égnék ott bent abban az épületben. Egy részem meghalt akkor… vele együtt.

Megtöröltem a szemem, és erőt véve magamon – vagyis vettem jó pár mély lélegzetet – felkeltem a földről. A tubusokra visszatekertem a kupakot, nehogy kiszáradjanak a festékek, aztán rápillantottam a faliórára. Még éppen maradt kis időm egy gyors zuhanyzásra munka előtt. Összekapkodtam a tubusokat, visszaraktam a helyükre, aztán a kulcsot kikapva a zárból kimentem a szobából. Bezártam az ajtót, majd a fürdőbe vettem az irányt. Egy gyors zuhany után felöltöztem, és már mentem is lefele a konyhába. Szerencsére a forró víz jót tett az arcomnak, na meg egy kis smink, és nyoma sem maradt a sírásnak. Pirospozsgás volt, de az nem zavart. Amint beléptem a konyhába, Hannah töltött egy pohár narancslevet, s egy tálcán felhalmozta a reggelit.

– Nem lesz szükség a tálcára, Hannah – mondtam csöndesen, mégis határozottan, mire ő meglepetten nézett rám.

– De miért nem, kisasszony? – rakta vissza a tálcát az asztalra.

– A vendégünk az este elhagyta a házunkat – feleltem halkan, igencsak kerülve Hannah tekintetét. Úgy éreztem, ha belenézek a szemébe, ő belém lát, mintha csak egy nyitott könyv lennék. Ez pedig rossz érzéssel töltött el, nagyon is rosszal. Kiszolgáltatottá tett, amit utáltam. Bekaptam pár falatot a tányérról.

– Sajnálom, kisasszony – szólalt meg Hannah együtt érzően.

– Nincs semmi gond, Hannah – mondtam, azt hiszem nem remegett a hangom. Annyira…

– Ha beszélni szeretne… szeretnél, Katie, én… – olyan zavartan mondta ki a nevemet, hogy mosolyogni támadt kedvem. Nem sokszor fordult még elő, pedig már nem egyszer biztosítottam afelől, én jobban örülnék neki, ha a nevemen szólítana. Rajtunk kívül nem tartózkodott a konyhában senki, csak ez volt az oka bátorságának.

– Köszönöm, Hannah – néztem fel. Mindig, mindenben számíthattam rá. – Megyek, nem akarok elkésni – köszöntem el, majd a kabátomat felkapva kimentem a kocsimhoz.

Az út nem tartott hosszú ideig, aminek most roppantul örültem. Kellett a munka, hogy elterelje a figyelmemet, s ne gondoljak… őrá. Nem akartam kimondani a nevét, így könnyebb volt, és sokkal fájdalom-mentesebb. Így pusztán csak szorított a mellkasom…

A parkolóban megállva megpróbáltam elfojtani magamban azokat a perceket, amikor rátaláltam itt, de egyszerűen nem tudtam. Mindig ott lebegett előttem vértől átázott kabátja, fájdalomtól bódult tekintete. Gyorsítottam lépteimen, s szinte bemenekültem a liftbe. Mélyeket lélegeztem, nehogy rám törjön a sírás.

Ahogy kiléptem a legfelső emeleten, Lydia a kezembe nyomta a mai teendőimet.

– Jövő hét szerdára össze tudtam hívni az igazgató tanácsot – mondta nekem. – Az apja pedig kedden érkezik haza – emlékeztetett.

– Köszönöm, Miss Leavey – erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra. – Kérhetnék egy…

– Hozom – felelte, pedig még be sem fejeztem a mondatot.

– Köszönöm – ismételtem meg, majd bementem az irodámba, és magamra csuktam az ajtót. Jó érzés kerített hatalmába, hogy végre egyedül lehetek a megszokott környezetemben, ahol igazán biztonságban éreztem magam. Az én területem, ahogy mondani szokás: hazai pálya. Miután leültem a székembe, nagyot sóhajtottam, és belevetettem magam az aktákba. Danny-éknek is mára kellett elkészülniük a tervezettel a reklámanyaghoz, így ma még azt is meg kell néznem. De nem bántam, imádtam az előkészületeket, még talán maguknál a reklámoknál is jobban. Miközben aláírtam a papírokat, amiket már Lydia kikészített nekem az asztalomra, megérkezett a kávém is. De nem titkárnőm hozta be, ahogy máskor.

– Danny – néztem meglepetten az érkezőre.

– Miss Brightmore… – tette le elém a kávém, s zavartan megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. Kisfiús arca enyhe piros színt öltött, de ragyogó kék szeme határozottságot tükrözött. – …nos én csak be akartam hozni Önnek a fotókat a lehetséges szereplőkről a reklámhoz. Hogy át tudja tanulmányozni, mielőtt összehívja a csapatot – nyújtott át egy mappát.

– Ó, köszönöm – vettem el a dossziét. – Hogy haladnak a munkával?

– Jól, jól – bólogatott.

– Ebéd utánra készen lesznek vele? – inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.

– Hát hogyne, Miss Brightmore – felelte. – Ó, igen az osztályvezető beszélni kíván Önnel. Az előbb épp összefutottam vele…

– Rendben – bólintottam. – Megmondaná Miss Leavey-nak, hogy beküldheti hozzám?

– Persze – mondta Danny. – Akkor én mennék is… Még van munkám – hátrált az ajtó fele félmosollyal ajkán, ami rettentően jól állt neki.

– Menjen csak, Danny! – sütöttem le szememet, s merültem el a fotókban. Danny mellékelt a reklám főbb momentumairól egy képsorozatot is rajzokban. Gyönyörűen rajzolt, áldott tehetsége volt hozzá. Kicsit sajnáltam, hogy itt pazarolja el. Nagyszerű művész lehetett volna belőle, képeit vették volna a kiállításain, mint a cukrot.

A rajzokat kezdtem el nézegetni. Egy hétköznapi nőt ábrázolt az elsőn, semmi különlegességet nem fedeztem fel benne, arca szép, de smink nélküli. Míg a következő képen kiderült, hogy ez a nő modellként dolgozott. A tükör előtt ült, s épp sminkelték, hogy a következő pillanatban, a másik képen már a kifutón csillogjon. A szöveg hozzá frappáns, lényegre törő, mely kiemeli az alapozó előnyeit. Lehunytam szememet, hátradőlve székemben elképzeltem, sőt inkább beleéltem magam a nő helyzetébe. Láttam magamat, ugyanúgy, mint hétköznaponként. Ugyanolyan ruhában, munkába menet, de miután odaértem a stúdióba, beültem a tükör elé, s rábíztam magam a sminkesre, a fodrászra. Mikor kinyitottam szememet, már teljesen más nőt láttam a tükörben. Gyönyörű volt, magabiztos és kihívó. A fények elvakítottak, ahogy ráléptem a kifutóra, s végigsétáltam rajta. Fényképezőgépek kattogtak, villogtak mindenfelé, hogy megörökíthessék egy-egy lépésemet.

Zavaró, hangos kopogás oszlatta el a képeket a fejemben. Sóhajtottam.

– Tessék! – szóltam ki.

– Miss Brightmore beszélhetnék Önnel? – lépett be az újonnan felvett kreatív igazgatónk, William. Harmincas évei felé járó, igen jóképű férfi volt. Sötétbarna, majdhogynem fekete szeme a vesémbe látott, amikor farkasszemet néztünk. Igazi férfi a szó minden értelmében… Hét vége fele arcát enyhe borosta szokta fedni, ami igencsak szexissé tette. Mindig ápoltan jelent meg és lebilincselően viselkedett. Talán ez tette annyira vonzóvá őt. A probléma csupán ott gyökerezett, hogy a főnöke voltam, ami nem hatott éppenséggel túl jól a „kapcsolatunkra”.

– Igen? Miben segíthetek? – tértem magamhoz. Nem mintha akartam volna valamit Willtől, a szívem már régóta másért dobogott. De azért elkacérkodtam a gondolattal…

– Átnéztem Danny terveit – lépett az asztalomhoz. – Az jutott eszembe, talán megváltoztathatnánk az eredeti elképzelésünket.

– Mire gondol?

– Mi lenne, ha nem egy kifutón lépkedne a modell, hanem inkább egy buliban táncolna? – kérdezte, miközben átjött asztalom másik oldalára, közvetlen mellém. – Az emberben általában az a vélemény alakult ki a modellekről, hogy még a smink ellenére sem olyan csúnyák, vagy ronda a bőrük, amit az alapozóval el akarnának tüntetni – dőlt neki lezserül az asztalomnak. Szólnom kellett volna, hogy ez éppenséggel tiszteletlen, hisz a főnöke asztalán terpeszkedik. Ám egy szót sem tudtam szólni, ahogy férfiasan fűszeres kölnije megcsapta az orromat. Na meg a hanyag eleganciája is valahogy vonzott. – De egy átlagos nőről, aki nap, mint nap munkába jár, akár egy nagyszabású céghez… aki fáradtságtól, alváshiánytól szenved már inkább elhiszik, hogy szüksége van az alapozóra. – Elfojtottam a feltörni készülő köhögésemet. Egyrészt a saját elképzelésem, s terveim hasonlósága, másrészt mert a mostani jó éjszakáim miatt, pont így éreztem magam én is. És akkor még megjelenik M… ő is – javítottam ki magamat gyorsan gondolatban, mielőtt kiejtettem volna a nevét. Ez épp rólam jutott volna eszébe Willnek? Látta volna valahogy a képeimet? Lehetetlenség… Az irodámba senki nem jön be Lydián kívül. Ő benne pedig megbízok. Nem mintha nagyon értékesek lennének az én kis reklámokhoz felvázolt skicceim.

– Szóval azt javasolja, hogy a környezet inkább egy buli legyen, mint a kifutó – összegeztem megköszörülve a torkomat. Lenéztem a képekre, amelyeket az előbb Danny behozott nekem. Első elképzelésem nagyon illett William mostani ötletéhez, így a szívem is jobban húzott afelé. De nem szabad csak a szívemre hallgatnom, az eszem józanabbul tud gondolkodni, s nem hagyatkozik az érzésekre.

– Igen, pontosan – lelkesült Will. – Egy átlagos nő, aki a hétköznapokon nem igen festi magát, épphogy egy halvány sminket tesz csak fel. De aztán egy partin, egy buliban ki akar tűnni, ő akar lenni a középpontban… – lendült bele a fantáziálgatásba.

– Értem, Will – hárítottam lelkesedését felnézve rá, mielőtt az elméjében létrejött kép kezdene más töltetet felvenni. Mintha valamilyen bódulatból ébredt volna, mélybarna tekintetét belefúrta az enyémbe, s csábosan elvigyorodott.

– Tehát? – kérdezte.

– Gondolkozom rajta. Elég meggyőző volt, de a közönségnek is el kell hinnie. – Igazából logikusan belegondolva talán ez jobb reklámötlet, mint a másik. Azok a nők, akiket meg szeretnénk célozni az alapozó reklámjával, irigykednek a modellekre, hogy ők milyen gyönyörűek, sokat keresnek, karcsúak. Nem hiszik, hogy ők is olyanok lehetnének valaha. Pláne nem egy egyszerű alapozóval. De egy hozzájuk hasonlatosabb nőt közelebb éreznek magukhoz, a személyiségét, az életét. Elképzelhetőbb tehát, hogy jobban hat rájuk ez a fajta reklám, mint a kifutó, s a fotózások világa.

– Tudok még meggyőzőbb is lenni – mondta határozottan Will, majd félmosolyra húzta ajkait, miközben én próbáltam ismét nem köhögő rohamot kapni. Megint képzelődtem… A hangjában felfedezni véltem némi csábot. Pislogtam egyet.

– Elég volt ennyi is, köszönöm. És ha most megbocsát, még sok dolgom van. Délután az ülésen megbeszéljük a reklámot, addig állítsa össze az elképzeléséhez szükséges erőforrásokat. Modellekről már kaptam képet, azzal nem kell foglalkoznia – mondtam, befejezettnek tekintve beszélgetésünket.

– Rendben – vigyorgott Will, majd kiment az irodámból. Mielőtt kilépett volna, még egyszer, áthatóan rám nézett. Csak most vettem észre, milyen izgalom lett úrrá rajtam a közelségétől. Mély levegőt vettem, s lassan kifújva megnyugtattam magam.

A délelőtt rettentő hamar eltelt, szinte ki sem mozdultam az irodámból. Ebédidőben a közeli Olive Garden étterembe ugrottam le, ahogy minden nap. Max mosolyogva fogadott a bejáratnál, s már attól jó kedvem lett, hogy csak ránéztem.

– Hello, Max! – ragadt át rám a mosolygás.

– Miss Brightmore! Hogy van? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

– Jól, köszönöm – hazudtam szemrebbenés nélkül, de belül nem ezt éreztem. A gondolataim ismét visszatértek – ha egyáltalán nem minden másodpercben körülette forogtak –, hozzá.

– Munkaebéd lesz? – tudakolta.

– Nem. Ma egyedül leszek – feleltem fájó szívvel.

– Az asztala üres, odakísérem – ajánlotta. A mellette lévő lánynak mondta, hogy mindjárt jön, aztán megkerülve a pultot hátravezetett az asztalhoz. Még mielőtt hozzá érhettem volna a székhez, kihúzta nekem, majd miután leültem a kezembe adta az étlapot. – Minden rendben? – kérdezte kedvesen.

– Minden a legnagyobb rendben – néztem fel rá egy kényszeredett mosoly kíséretében.

– Akkor megnyugodtam – kacsintott Max. – És találtál valami finomat? Persze nálunk minden finom, de vannak különlegességek… – viccelődött, mire szélesebb lett a mosolyom.

– Igen, találtam. Ez a lazac rizzsel, zöldségekkel nagyon jól hangzik. Ebből kérnék ma – nyújtottam át az étlapot Maxnek.

– Máris leadom a rendelést. Hozhatok hozzá bort?

Egy pillanatig elmerengtem, hogy igyak-e most alkoholt.

– Igen – bólintottam. – Rád bízom, melyikből – mosolyogtam. Max biccentett, majd magamra hagyott a gondolataimmal.

Természetesen ki máson is járt volna az agyam, mint rajta? Igazából rettentően zavart, sőt dühös voltam, hogy megint kisétált az életemből. Egy fikarcnyi kis magyarázat nélkül! És mibe keveredhetett, amiért megsebesült? Mert nem valami kis ártatlan játszadozáskor szerezte, az is holt biztosra veszem. Valami erőteljesen felkarcolta a bőrét, a ruhája csupa vér volt, és az a táska… Eszembe jutott, mennyire ragaszkodott az aktatáskához. Vajon mi lehetett benne? Így utólag kicsit bántam, hogy nem néztem bele. De, ugye amiről nem tud az ember, az nem fáj neki – hittem én. De akkor miért nem éreztem ezt így is? Sóhajtottam, miközben elmémben azok a képek jelentek meg, ahogy megtaláltam őt a parkolóban. Tudtam, hogy ő az, mégis csak akkor engedtem magamnak a megbizonyosodás biztonságos érzését az agyamba furakodni, amikor megláttam a nyakában a láncot. A kis szív medálról egy emlék jutott eszembe.

A szokásos találkozóhelyünkön vártam rá. Az ajtót résnyire nyitva hagytam, így a fény csak egy vékony sávon tudott beáradni a helyiségbe, s én a padlóra elnyújtva vetett fénycsíkot néztem. Egy rozoga faasztalon ültem, és a kezemmel a szoknyám szélét babráltam. Lábaimat himbáltam az izgatottságtól.

Aztán végre meghallottam a vigyázó lépteket, majd a halk, együttesen kitalált kopogásunkat. A légzésem felgyorsult, leugrottam az asztalról, miközben ő bejött a helyiségbe. Egy pillanatra megállt tőlem egy méterre, majd két lépéssel átszelte a távolságot, s lecövekelt előttem. Keze bátortalanul kereste az enyémet, miután rálelt összekulcsolta őket. Ajkai vidám mosolyra húzódtak, ahogy smaragdzöld szeme is boldogan pillantott rám.

– Szia – suttogta.

– Szia – mosolyogtam én is, érezve arcom felhevülését. Mindig is ilyen hatást gyarkorolt rám, s egyre nehezebben titkoltam Oli elől. – Hol voltál tegnap? – kérdeztem halkan. Annyira aggódtam értük, sosem tudtak egy helyben maradni. Mindig idegesíteni akarták Mrs. Freardot.

– Csak kiszöktünk Olival, és körbenéztünk – felelte lesütött szemekkel, mintha valamit titkolna előlem.

– Nagyon felbőszítettétek Mrs. Freardot – mondtam. – Egész nap tajtékzott.

– Tudom – vigyorodott el Matt, amitől megrándult a szám széle.

– Örülhetsz, ha nem dob ki, mielőtt nagykorú leszel…

– Ugyan – vont vállat Matt. Jól tudtam, nem igazán izgatta ez a tény. – Viszont, hoztam neked valamit – nyúlt szabad kezével a nadrágja zsebébe.

– Mi az? – érdeklődtem kíváncsian.

Kihúzta kezét az enyémből, majd kinyitotta markát, mellyel az előbb a zsebébe nyúlt, s felemelte a kis meglepetést. Két, ezüstös csillogású fémlánc volt az ujjai közt, melyek végén egy-egy fél szívecske medál lógott. Még a szám is tátva maradt az ékszer láttán, s rögtön kibukott belőlem a kérdés.

– Ezeket meg honnan szerezted? – kérdeztem, mire Matt összevonta szemöldökét.

– Nem mindegy? Van és kész – hárította.

– Nem, nem mindegy – néztem rá dühösen. Biztos voltam benne, hogy lopta őket.

– Szóval nem örülsz neki – állapította meg.

– Én nem ezt mondtam – tiltakoztam. – Gyönyörűek – néztem az ezüst csillogását, ahogy Matt a fénybe tartotta. Megbabonáztak, mert nekem hozta, és tőle kaptam.

– Akkor… elfogadod? – kérdezte némi reménnyel hangjában, szeme felcsillant. Halványan elmosolyodva bólintottam, miközben próbáltam kiűzni fejemből azt, honnan is lehet ez a nyaklánc.

– Felrakod?

– Persze – vigyorgott, majd megfordultam, s félrehúztam a hajamat. Matt átvetette a nyakamon, majd bekapcsolta a nyakláncot. – Tied a szívem – suttogta fülembe, lehelete megcirógatta a bőrömet. Utána én is felcsatoltam az ő nyakláncát. Az én szívem pedig az övé…

Elgondolkodva emeltem fel kezemet, s a blúzom alól elhalásztam a nyakláncom. Ujjaimmal megtapintottam a fél szívecske medált, amikor Max hangja hirtelen visszarántott a valóságba.

– Meghoztam az ebédet – tette le elém a lazacot, s az üveg bort. Pislogva néztem, ahogy kinyitja az üveget, majd tölt a poharamba.

– Köszönöm – biccentettem még mindig kábultan, majd távozott. Sóhajtva kezdtem neki az étel elfogyasztásának, míg gondolataim messze kalandoztak.

Az ebéd befejezése után visszamentem az irodába, s megkezdtük az új reklám felvázolását. Nehéz döntés volt, de úgy gondoltam Will – és részben az én – ötletem jobb lesz majd Dannyénél. Szinte láttam Will arcán az elégedett mosolyt, melyet Danny felé küldött, s dühös voltam magamra, hogy ez megtörténhetett. Kiválasztottuk a modellt, a rendezőt, a sminkest, a stylistot és a fodrászt. Szerencsére már meg voltak azok az emberek, akikkel máskor is együtt szoktunk dolgozni, így nagyobb időt már csak a reklám pontos menetének ábrázolása vett igénybe. William elmondta az egész csapatnak, mire is gondolt, Danny egy-két helyen pedig beszúrt pár jó ötletet, aminek örültem. Kitartó volt, s nem hagyta, hogy a kisebb kudarc legyőzze őt.

Miután megbeszéltük, milyen legyen a reklám, összeírtuk a rendezőnek, minek kell benne lennie. Az egész délután erre ment el, mert be akartam még aznap fejezni, hogy minél előbb el lehessen kezdeni a forgatást.

– William, beszélj a rendezővel, a sminkessel, a fodrásszal, a stylisttal és a modellel! Danny ti készítsetek pár skiccet a reklámról, hogyan is képzeltük el! Minél előbb elkezdjük, annál jobb – adtam ki az utasításokat, majd elköszöntem, s a saját irodámból összeszedve a holmimat már meg is céloztam a liftet.

Reggel még úgy éreztem, hogy be kell jutnom a céghez, mert más nem tudja elterelni a gondolataimat, csak a munka. De most… azon voltam, hogy minél előbb kijuthassak innen. Mintha valami megmagyarázhatatlan erő vezérelte volna érzéseimet, mágnesként vonzott ki az épületből.

Magamban felnevettem. Mostanában annyi butaságra tudtam gondolni, s az érzéseim úgy összekuszálódtak, mintha több festéket összekevertem volna egy palettán. A parkolóban a kocsim fele menet előkutattam a táskám mélyéből a kulcsomat. Mikor végre előhalásztam, majd bedugtam a lyukba, lépések hangzottak fel mögöttem, s egy hangtól majdnem beletörtem a kulcsot a zárba.

– Katie!

5. fejezet - Valóságos álom

Sziasztok! :) Itt is az új fejezet, amiben végre kiderül, hogy hova kerül Matt, és mit tesz végül. ;) Köszönöm szépen az eddigi véleményeket, nagyon örültem nekik! Ha valamit szeretnétek a történethez kapcsolódóan mondani, nyugodtan tegyétek meg bejegyzésben, vagy e-mailben is akár. ;)
A szereplőkről nézhettek képeket a menüben, ahogy én elképzeltem őket. 
Jó olvasást! :)

Matt

Nem sokáig élvezhettem a bódultság mámorító nyugalmát. Valaki a nevemen szólítgatott, s a földről próbált felrángatni. Kevés sikerrel. Agyamat elöntötték hirtelen a képek, amint követem őt egy parkolóba, ahol aztán leroskadok egy oszlopnál. Az aktatáska kiesik a kezemből, s megpillantom az egyetlen személyt, aki az életemet jelenti már nagyon hosszú ideje.

– Katie? – nyögtem ki ismét. Nem akartam hinni a szememnek. Lehet, hogy csak a fájdalom települt rá agyamra, elkábította minden érzékemet. Egyszerűen bemeséltem magamnak, hogy ő van itt velem. Lehunytam szememet, nem tudtam nyitva tartani őket. Úgy éreztem, mintha ólomsúlyok nehezülnének rájuk.

– Ó, a csudába! – hallottam meg a halk szitkozódást, aztán a húzás enyhült a karomban. Csalódottan jutott el a tudatomig: őt is ugyanúgy csak képzeltem, mint… a szellemet. Hirtelen pár csipogásra, majd egy kocsi motorjának zúgására figyeltem fel, de képtelen voltam kinyitni felnézni. Az sem érdekelt már, ha a zsaruk találtak rám, és egyenesen a fogdába visznek. Ne érdekelt, csak aludni akartam… Elveszni újra a mélységben, ahol már semmi sem fáj.

De az újbóli húzás a karomban ismét visszarángatott, éreztem, ahogy a földön vonszoltak. Halk, női nyögésből tudtam, hogy nem a zsaruk azok. Valaki egyedül próbálkozott betuszkolni valahova, csak azt nem értettem miért. Megpróbáltam kinyitni a szememet, de csak homályos foltokat láttam magam előtt. Fekete, fehér keveredett, vegyülve egy kis pirossal, mely szépen ívelt ajkait juttatta eszembe. De ami igazán megfogott, két égszínkék foltocska…

– A táska – nyöszörögtem halkan. – A táska… – mondtam kicsit erőseben, felhívva megmentőm figyelmét rá. Nem veszíthetem el!

– Tessék? Milyen táska? – hallottam meg az értetlen hangot.

– Akta… táska – ejtettem ki nehezen, küzdve a fáradtság súlyával.

– Aktatáska – motyogta a hang. Könnyebb volt nem beazonosítani őt, amíg nem tudtam biztosra, hogy az-e akire valóban gondoltam. – Megvan! – Tompa puffanás jelezte valahol mellettem, hogy bedobta a táskát. – Most pedig viszlek a kórházba… – Ez az egyetlen szó szinte fejbevágott.

– Ne! – ragadtam meg egy női kezet hirtelen. – Kórházba… ne – szűköltem.

– Jó, jó. Kórház kilőve – felelte értetlenül. Én pedig megnyugodva igyekeztem valahogy segíteni neki, csak a végtagjaim nem akartak engedelmeskedni agyam parancsainak. Nem éreztem őket, elzsibbadtak, és elnehezültek, mintha évszázadok óta elsorvadtak volna, mert nem használtam őket.

Valami keményet, mégis puhát éreztem magam alatt, aztán ajtó csapódását hallottam egymás után kis idő elteltével kétszer is. Halkan felmordult a motor, a rázkódásból pedig arra tippeltem, hogy el is indultunk. Megkönnyebbülve engedtem a sötét fájdalom húzásának le a mélybe…

Gyengéd pofozásra ébredtem. Nyűglődve fordítottam el fejemet, hogy megússzam az újabb pofont, de nem jártam sikerrel. A mozdulatokhoz egy hang is társult. Egy tiszta, ismerős hang.

– Jaj, ne csináld ezt! Ébredj fel, kérlek! – Arcomat bizsergette a forró lehelet, remegés futott végig testemen a közelségétől. Valahogy éreztem, hogy ki ő, csak az elmém nem akarta még elfogadni nehogy csalódás érje. Hisz hogyan is lehetne ő? Túl szép lett volna, hogy igaz legyen, ergo ez nem a valóság – érveltem magamban.

– Kisasszony? – hatolt füleimbe egy újabb hang.

– Jaj, Hannah, kérlek segíts! – felelt rá az előző. – Zoe hol van? Nem láthatja meg… – idegeskedett.

– Ne aggódjon, elment vásárolni – válaszolt az idegen.

– Kérlek, ébredj fel! – beszélt ismét hozzám, és újabb húzást éreztem a karjaimban. – Hannah! – Most valamivel erősebb volt a mozdulat, de nem számottevő. – Nem tudunk bevonszolni a házba, ha nem segítesz. Kérlek, Matt! – könyörgött halkan. Egy pillanatra hirtelen bevillant egy kép, amitől mintha éberebb lettem volna. Lassan kinyitottam szememet, de csak épp pár másodpercig, míg megbizonyosodtam afelől, hogy nem csak álmodom.

– Katie? – kérdeztem rá újra. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy valóban ő lenne az. A szívem belesajgott a feltételezésbe, a lehetőségbe, hogy érezhetem és láthatom őt. Az emlékek elárasztották elmémet.

– Igen, Matt. Én vagyok – hallottam meg a választ, ami miatt a szívem kihagyott egy dobbanást, hogy aztán kétszeres ütemben verje a tam-tamot. Feltornásztam magam a kocsi hátsó ülésén – ezt, hogy hol is vagyok, meg tudtam állapítani –, majd két oldalról felhúztak a lábaimra. Imbolyogva, és szédelegve akartam elesni, de megakadályoztak benne.

– Táska – nyöszörögtem a fájdalomtól. Ha a táska nincs meg, Ryan szeme elé sem akarok kerülni ebben az életemben már.

– Hannah vedd ki a táskát, kérlek!

Egy-két perc múlva karjaimat átvetették vállaikra, és elindultak velem előrefelé. Halk nyögésekkel kísérték velem gyakori egyensúlyvesztéseim. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas kerékbe dobtak volna, ami forgott velem. Az egész világ a feje tetejére fordult, majd vissza, gyorsan egymásutánjában. Pocsék volt az egyensúlyérzékem ebben az állapotban. Mintha részegre ittam volna magam.

– Még jó, hogy nyitva hagytam az ajtót – hallottam meg az idegen női hangot. – Jaj, de nehéz – panaszkodott.

– Matt! – szólított Katie nehézkes hanggal. – Matt, lépcsőznünk kell! Térj egy kicsit magadhoz – pofozta meg arcomat. Résnyire nyitottam szememet, aztán lassan véve a lépcsőfokokat haladtunk egyre feljebb.

– Hagyjatok… – mondtam nehezen a sokadik lépcső után. Igazán semmi nem érdekelt már. Nekem elég volt már annyi is, hogy Kat karjai körbefonják derekam, s hallom a hangját.

– Ha már ideáig elvonszoltunk, nem – hallottam meg a szigorú hangot. Nyüglődve tűrtem, amíg pár lépés után meg nem álltunk végre. Le akartam csúszni a padlóra, de nem hagyták. Egy ajtó nyitódott, majd valami keménynek ütköztem – valószínűleg az ajtófélfának. Hangosan nyekkentem egyet. – Jaj, ne haragudj! – szabadkozott a kellemes, lágy tónus. – Tényleg nehéz vagy – jött a magyarázat is.

Halkan felhorkantam már amennyire sikerült hangot kiadnom magamból, miközben ismét elindultunk. Mennyei érzés volt, amikor testem tompa puffanással eldőlt az ágyon. Régen éreztem már ilyen puhaságot. Mélyet sóhajtottam. – Hannah… Magunkra hagynál, kérlek? Most már legalább arról is megbizonyosodhattam, hogy nem a kórházba vitt.

– Hát persze, kisasszony – felelt rá az idegen – fiatal – női hang, majd léptek hangzottak fel.

– És, Hannah… – szólt utána Katie. – Zoét valahogyan tartsd távol a szobámtól, és hozz fertőtlenítőszert, kötszert, meg fájdalomcsillapítót! – A szavak csigalassúsággal jutottak el a tudatomig. Katie szobájában lennék? Kezdtem azt hinni, ez mégsem a valóság, csak az elmém űzött velem csúfos játékot egy valóságos vágyálomban.

Az ajtó csukódására eszméltem fel. Biztosan a Hannah nevezetű nő hozta a kért dolgokat. Nehéznek éreztem a szemhéjamat, ennek ellenére megpróbáltam felnézni. Egy fekete, elmosódott hajzuhatagot láttam a lábaimnál, aztán éreztem, ahogy Katie lehúzza rólam a cipőimet. Felém fordult, majd mikor észrevette, hogy nézem őt feljebb ült az ágyon, s közelebb hajolt hozzám. Arcát csak homályosan láttam, de így is gyönyörűnek találtam. Égszínkék szeme pedig – aggódva? – figyelt engem.

– Meg… kellene néznem a sebed és fertőtleníteni – mondta feszülten. – Adok egy pirulát is a fájdalomra. – Nem voltam képes felelni. Megmozdítottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Katie mély levegőt vett, majd megemelte fejemet, a számba adott egy keserű pirulát, hozzá vizet. Aztán elkezdte kigombolni a kabátomat. Hányszor képzeltem már ezt el? Csak nem épp így… Nem hasznavehetetlenül, a vérveszteségtől bódultan.

Miután az utolsó gombbal is végzett, a vállaimnál benyúlt a hátam és az ágy közé, majd felhúzott ülő helyzetbe. Az alkarjaimra könyökölve próbáltam meg neki segíteni, aztán lehúzva rólam a kabátot visszafektetett – jobban mondva, visszarogytam – az ágyra. Következett a szakadt ingem. Lehunytam szememet, mert úrrá lett rajtam a fáradság. Ha bár szívesen néztem volna még az engem vetkőztető szépséget.

Ahogy lejjebb haladt a gombokkal, keze mintha egyre jobban remegett volna. De lehet ezt is csak képzeltem. Mindenesetre az újabb érintést a vállaimnál megint érzékeltem, majd ahogy felhúzott, lesimította rólam az ingemet. Hirtelen nyilallt belém a fájdalom, amitől felszisszentem, és összeszorítva fogaimat fejem előrebukott a vállára. A belőle áradó édeskés parfüm illat megnyugtatott kissé, ahogy az egyenletesen mellkasomnak súrlódó halmok, s légzésének bizsergető hidegsége is.

– Ne haragudj! – suttogta a fülembe, majd két apró kezével megfogva finoman visszadöntött az ágyra. Szememet csak akkor nyitottam ki, amikor megéreztem leheletének cirógatását az arcomon. Olyan közel volt… Ajkai majdhogynem súrolták az enyémeket. Mégis rettentő távol, fényévekre állt tőlem…

Sűrűn megrebbentette szempilláit, és – ha jól érzékeltem, zavartan – eltávolodott tőlem kínzó sebet ejtve amúgy is széttört szívem darabkáin. Aludni akartam, elmerülni a tudatlanság jótékony állapotába azt képzelve, nem is ez a valóság. Mert az túlságosan fájt. Álmomban legalább az lehet, amit én akarok, nem amit a sors. Szemem elnehezült, ahogy az ágyon pihentetett végtagjaim is. Légzésem egyenletessé vált. Még érzékeltem valamiféle érintést a mellkasomon, mintha finom, meleg ujjak cirógattak volna. Nem tudtam eldönteni, hogy álmodom-e már. De csak a gondolat is kellemes melegséggel töltött el belülről.

Aztán a finom, női ujjak lejjebb suhantak a mellkasomon, a nadrágom szélénél motoszkáltak. Hirtelen, reflexszerűen kaptam oda, hogy megállítsam őt. Kábán keresgéltem tekintetét, de nem leltem rá. Csak bizonytalan, remegő hangja talált rám.

 – Én… én csak megnézem, van-e még sebed… – motyogta halkan. Kezem – pedig tiltakozni akartam –, erőtlenül engedte el az övét, hogy visszacsússzon a puha ágyra. Nagyot nyelve próbáltam meg elterelni gondolataimat, és nem arra az apró hangra figyelni, ami a sliccem lehúzásával járt, nem érezni a Katie ujjain átfutott remegést. Azzal filmszakadás… Csupán az émelyítő, szúrós sötétséget éreztem még egy pillanatnyi ideig, ahogy orromon keresztül levegőt vettem. Majd ez is elhalt idővel.

Mindenhol körülvett a sötétség, a karjaimból úgy éreztem, mintha elszállt volna minden erő. Lassan megmozgattam őket, a vállamba pedig azonnal belenyilallt a szúrás, emlékeztetve engem a nap fájdalmas pillanataira. Kinyitva szememet idegen helyen találtam magam, idegesen tekintgettem szét, először nem tudtam, hogyan kerültem ide. Aztán szépen lassan beugrott minden, zihálva vettem tudomásul: Katie szobájában vagyok.

Halk nyögés szakadt fel belőlem, amikor felültem az ágyban. Na, igen, amikor elestem a motorral szereztem pár zúzódást – rohadtul sajgott az egész testem. Az égen ragyogó félhold ezüstös fénye átszűrődött a vékony függöny anyagán, így egy kis idő múlva szemem hozzá szokva a félhomályhoz ki tudta venni a szobában lévő tárgyak körvonalait. Pillantásom megakadt a kanapén felfedezett takaróval lefedett, formás alakon. Nagyot nyeltem Katie látványától. Nem tehetem ezt vele! Nem keverhetem bajba! – fogalmazódott meg bennem. El kell mennem minél előbb. Az lesz a legjobb, ha most rögtön fogom a cuccomat, és kilépek az életéből. Eddig is jól megvolt nélkülem, akkor most sem ez lesz másként. Az, hogy én bele fogok halni a tudatba, hogy itt van még ebben a városban, nem fontos.

Ahogy végignéztem a hatalmas szobán – mert más jelzőt nem tudtam mondani rá –, megállapíthattam, gondos nevelőszülőkhöz került, s semmiben sem szenvedett hiányt. Ez volt számomra a legfontosabb. Hisz ő mindent megérdemelt!

Kievickéltem az ágyból kerülve, hogy nagyobb zajt csapjak, amikor meglepődve észrevettem, nincs rajtam ruha. Csak egy boxer. A felismerés – hogy ki is vetkőztethetett le – letaglózott egy pillanatra, s kéjes vágyálmokat juttatott eszembe, amiket még bolond kamaszként elképzeltem. Hát tény, mi tény, nem épp így képzeltem el az egészet: fekszem öntudatlanul, elmerülve az álmomban – melyben ki tudja még mik nem történtek egy ilyen nap után –, és Katie remegő kézzel levetkőztet. Hogy megnézze, nem-e sérültem meg lejjebb is. Hangos nyögés szakadt fel bennem, ahogy megint másra gondoltam, mint amire éppenséggel ő, amikor levette ruháimat.

A kanapé felé pillantottam, hogy felébredt-e nyikkanásomra. Az alak körvonalai megmozdultak, majd átfordult a másik oldalára. Arca így épp felém nézett. Lefagyva, mellkasomban őrülten dobogó szívvel álltam még egy kis ideig – ami nekem nem is tűnt olyan kevésnek – a félhomályban, aztán mikor láttam, hogy tovább alszik, óvatosan a kijárat felé kezdtem osonni. Bár nem igazán volt nevezhető osonásnak, tekintve, hogy a több órányi pihenés hatására a lábam most még jobban fájt, mint az előtt, amikor még dolgozott bennem az adrenalin. Egy boxerben azonban nem mehettem ki a fagyos éjszakába, így kénytelen voltam megkeresni valahol a ruháimat. Óh, és elsősorban az aktatáskát! Majdnem fejbe csaptam magam, amikor bevillant a fekete aktatáska képe. De csak majdnem… Aztán jött a mobil a sorban. Ha a ruhámat kidobták, akkor hol lehet az a hülye telefon? Először a táska után kezdtem kutatni a szobában, remélve, hogy Katie hallgatva kérésemre, és persze a Hannah nevezetű lány hallgatva rá felhozta ide.

Az ágy melletti éjjeli szekrényhez mentem, figyelve a sötétben esetlegesen engem lebuktató, megbújó tárgyakra, majd fájdalmak közepette lehajoltam, hogy végigkutassam annak környékét. Vigyorra húzódott szám, amikor kezem megakadt egy kemény, bőr tapintású, téglalap alakú valamin. Felemeltem, hogy az ablak felé tartva meggyőződjek, az a táska van a kezemben, ami kell is. Megnyugodva konstatáltam: az egyik pipa megvan a képzeletbeli listámon. Azonban, ahogy felemeltem a táskát valamit levertem az éjjeliszekrényről, mely fémes hanggal ütközött a padlónak.

Megvan a mobil – térdeltem le, hogy aztán kitapintsam a kezemmel. Már csak a ruháimat kell megkeresnem, aztán tűzök innen a lehető leggyorsabban, s nem utolsó sorban a leghalkabban. A szobából nyílt még egy másik ajtó is, talán fürdőszoba. Általában az ilyen nagyobb házakban azért több fürdő is szokott lenni – ott, vagy a kukában kell keresgélnem a ruháim után. Benéztem a helyiségbe, de Kat cuccain kívül semmi mást nem találtam, így ismét elindultam a szoba ajtaja felé – immáron felpakolva a táskával meg a mobillal –, Katie előtt megtorpantam. Fájt a szívem, hogy itt hagyom, se szó, se beszéd, még csak egy köszönöm, vagy egy érintés nélkül. Annyi kérdésem lett volna hozzá, hisz olyan régen láttam már. Kinyúltam felé, mintha meg akarnám érinteni őt, aztán visszahúztam kezem. Ha eddig nem ébredt fel, miért kockáztassam, hogy most megtörténjen? De… talán így lesz a legjobb. Gyűlölt engem, joggal, de nem jobban, mint én magamat. Haragudjon csak rám, hogy szó nélkül leléptem. Így könnyebb lesz túltennie magát azon, hogy megint beleavatkoztam az életébe. Bár most önhibámon kívül… Egy pillanatra bolond gondolat futott át a fejemben, de hamar el is vetettem.

Mikor el akartam indulni megint, halk motyogásra lettem figyelmes. Ledermedve pillantottam Katie arcára. Szeme csukva volt, de ajkai mozogtak. Ide-oda pillantgatva az ajtóra és Katre, próbáltam eldönteni, mi legyen. Menjek, vagy maradjak? Visszaléptem a kanapé másik széléhez engedve kíváncsiságomnak, és lassan leguggoltam elé. Közelebb fordítottam a fülemet, hogy halljam, mit motyog álmában. Tudtam, ez olyan, mintha kihallgatnám, vagy meg tudnék egy titkot róla… De annyira akartam tudni, hogy mit mond! Vajon miről álmodik?

– Matt… – hallottam meg a nevemet suttogásként, ami melegséggel töltötte el mellkasomat. – Se… segíts, Matt! Oli! Oli… még bent van! – motyogta zihálva, nekem pedig a tüdőmben akadt a levegő. Mindenről én tehetek, Katie… Mindenről – vallottam színt magamban már sokadjára az évek során. A bensőmet kitöltő  melegséget most az undor, szégyenérzet, és a gyűlölet keveréke váltotta fel.

– Sajnálom – susogtam egészen közel hajolva hozzá, majd jobb kezemmel – nem tudom honnan vettem a bátorságot –, kisimítottam egy tincset az arcából, majd ujjaimat végighúztam a halántékától az ajkáig. Bőre puha és selymes, egyáltalán nem fogható az enyémhez. Érintésem nyomán mélyebb levegőt vett, motyogása elhalt. – Szeretlek, még mindig. Talán még jobban is… – suttogtam, aztán a térdemre támaszkodva feltápászkodtam a földről, örök búcsút véve Szerelmemtől.

Fogaimat összeszorítottam, miközben eltántorogtam az ajtóig. A kilincset óvatosan lenyomva kinyitottam, majd magam után – amennyire képes voltam – halkan behúztam. A folyosón végül bizonytalanul toporogtam, mégis merre menjek ebben a kicsinek nem nevezhető házban. Balra a földszintre vezető lépcső volt – valami rémlett, hogy nem sokat kellett mennem, amikor felértünk ide az emeletre –, jobbra pedig több ajtó is. Sóhajtva indultam meg az utóbbi irányba, hátha itt fent is van egy-két fürdőszoba – és van olyan mázlim, hogy nem dobták azonnal a kukába a ruháim. A gond csupán annyi volt, hogy jelenleg mindenki aludt. Bár azt nem tudtam, ebbe a mindenkibe pontosan hány ember tartozott bele. Kettőt biztosra vehettem Katen kívül – emlékeztem vissza bódult állapotomra. Hannah-t és Zoét. A két név, amiket Katie kimondott előttem.

Megálltam az egyik ajtó előtt, majd egy pillanatra lehunyva szememet erőt vettem magamon, aztán benyitottam. A szobában teljes sötétség honolt – lévén, pont a másik oldalon volt, mint Katé –, de azt ki tudtam venni a csendből, hogy nem fürdő, csak egy üres szoba. Semmi szuszogás, se horkolás, vagy mozgolódás. Visszacsuktam, aztán mentem a következőhöz. A harmadik már telitalálat volt. Célba vettem a szennyes tartót, de szerencsétlenségemre a ruháimat nem találtam meg bennük. Dühösen fújtam egyet, mert kénytelen leszek valami gönc után nézni itt a házban. Úgy, hogy ne keltsek fel senkit. Szuper! – morgolódtam magamban, miközben belenéztem a mosdó feletti tükörbe. Arcom nyúzott, szemem alatt még mindig ott sötétlettek a karikák. A vállamat ért sérülést egy fehér gézlap fedte, s ahogy megmozdítottam piszkosul fájni kezdett. A rám száradt vér eltűnt a testemről. Valószínűleg Katie megmosdatott. Egy szusszantással aztán visszaléptem a kettővel ez előtti, üres szobába. A sötétben tapogatózva kerestem egy kapcsolót a falon, majd azt egy pillanatra felkapcsolva megnéztem, van-e valahol egy kis éjjeli lámpa. Mikor észrevettem az ágy mellett, lekapcsoltam a nagy villanyt, elbotorkáltam az ágyhoz. Ott felkapcsolva a kis lámpácskát, elegendő fény világította meg a mellette lévő szekrényt. Kitártam, és elszörnyedve néztem a sok vállfán lógó öltönyt. Fancsali képpel kutatgattam a másik szekrényben, hátha találok valami nem ennyire… flancosat.

Mikor már kezdtem feladni, a kezem végre megtapintotta a pamut eltéveszthetetlen anyagát. Tök mindegy, mi az, de nem öltöny az egyszer biztos. Kihúztam, és szemügyre vettem a fényben. Egy szabadidő ruha felső részét tartottam a kezemben. Felpróbáltam – annak ellenére, hogy nem tűnt túl kicsinek –, hisz ha nem jó, fölösleges keresgélnem a nadrágja után. Kicsit bő, de a célnak éppenséggel tökéletesen megfelelt, így megkerestem a hozzá tartozó nadrágot, meg egy hosszú ujjú pólót, majd lekapcsolva a kis lámpát az ajtó felé indultam immáron felöltözve. A kabátomat később megkeresem kint – vagy inkább először bent –, a kukában, jó lesz az még, ha kicsit véres, akkor is. Miután a szoba ajtaját visszacsuktam a lépcső fele indultam konyhát keresni. Ahogy agyamba betódult a helyiség képe, s a sok finomság, amit benne találhatok, úgy kezdett el hőzöngeni a gyomrom is. Ideje volt már valamit ennem, hogy erőre kapjak.

Az utolsó lépcsőfokról lelépve elhúztam számat. Mi a francnak ilyen nagy ez a ház? – dühöngtem magamban. Simán el lehet tévedni benne, még akkor is, ha itt élnék már egy ideje. Lévén, hogy nincs túl sok időm, így fogtam magam és elindultam balra a hosszú folyosón. A falakat különböző, drágának tűnő festmények díszítették. Az egyik előtt megtorpantam, a lélegzetem is elakadt. A fekete képen erős, vöröses lángok csaptak fel a magasba elnyelve egy smaragdzöld szempárt. Semmi másból nem állt a festmény, mégis a lehető legtöbbet jelentette annak, aki értette a szimbolikáját. Én pedig azok közé tartoztam… A kép alsó sarkába pillantottam, ahol megláttam a művész nevét: Katherine Brightmore. Még egyszer belenéztem a zöld szempárba, majd inkább tovább mentem.

Nem tudtam mire vélni a képet. Tudtam, mit jelképez, miről szólt, de mégsem értettem a miértjét. Miért zöld szempár? Miért nem kék? Teljesen összezavarodtam. Ez azt jelentené, hogy még mindig érez valamit irántam? Vagy csak ezt akarom bemesélni magamnak? Sóhajtva léptem be a boltívekkel elválasztott térbe, az étkezőbe. Elég nagy tér volt, a közepén egy hatalmas, hosszú faasztallal. A konyhát a fal két oldalán pultokkal választották el az étkezőtől. A gyomrom már türelmetlenül korgott, ezért célba vettem a hűtőt, s ami jól nézett ki első látásra, azt kiszedtem. Miután betömtem egy-két gyors iramban összedobott szendvicset, nagyjából eltakarítottam a maradványokat, megnéztem a kukát. Hátha benne van a kabátom. De persze nem volt. Mert miért is lett volna olyan szerencsém?

Az étkezőből kilépve visszafele mentem, egészen addig, míg meg nem találtam a bejárati ajtót. Automatikusan raktam kezemet a kilincsre, de az nem mozdult. Zárva volt. Felnyögtem, nehezebb kijutni ebből a házból, mint gondoltam. Bejutni sokkal egyszerűbb volt… Az ablakhoz léptem, kinéztem az udvarra. Remélem nincsenek vérszomjas kutyáik – húztam el számat felidézve egy kirakati tévében látott filmjelenetet, amiben a dobermannok elől menekült a betörő. Halkan felröhögtem. Már akkor probléma lett volna ezzel, amikor Kat hazahozott. Kinyitottam az ablakot, miután körülnéztem, kidobtam az aktatáskát, és kimásztam az udvarra. Hangos puffanással terültem el a földön, ahogy a fájó karomra támaszkodtam a mozdulat közben. Igazából túl sokat pihentem, mert minden porcikám bizsergett a mozgástól. Viszont legalább kutyaugatást nem hallottam sehonnan sem. Nyögve tápászkodtam fel a földről, majd a hónom alá csapva a táskát a hatalmas, kovácsoltvas kapu felé vettem az irányt. A kukánál aztán megálltam, és megkerestem a kabátomat. Kissé véres volt, büdös és rohadt hideg, de az enyém.

A zsebembe süllyesztettem a lemerült mobilt, aztán a kaput kezdtem fikszírozni, hol tudnék átmászni rajta. Szerencsémre nem volt túl magas. Két hosszú rács között kidugtam az aktatáskát, aztán erőt – na meg egy mély levegőt –, vettem, és felkapaszkodtam. A vasból kovácsolt növény indák, amik felfutottak egy-egy vékony rúdon, pont jól jöttek, hogy a lábamat megtámasszam rajtuk. Így aránylag könnyen átmásztam, csak a fájdalom lett erősebb a karomban.

Felkaptam a táskát aztán elindultam a hosszú kocsi feljárón, mely levezetett az úthoz. Külváros, fasza… Hogy a francba fogok innen bejutni a belvárosba? – szitkozódtam. Erre ilyenkor senki nem jön, hogy esetleg stoppoljak. Bár ki a fene venne fel egy véres kabátú, hajléktalannak tűnő embert? Fintorogva indultam meg a belváros fele, nagyjából ismertem az irányt, így nem volt túl nagy gond.

4. fejezet - Andrew Kenward

Sziasztok! :) Mint minden héten csütörtökön, itt is az újabb fejezet. Nem fűzök hozzá mást, aki véleményt szeretne nyilvánítani, tudja hol, hogyan érhet el. :) Jó olvasást! :)
A menüsorban található Képek címszó alatt találtok az újabb szereplőkről képet. :)

Katie

 

A szívem hevesen dobogott, zihálva vettem a levegőt, de kitartóan siettem. Körülöttem az emberek észre sem vettek, saját bajaikkal foglalkoztak. Csak egy sarok – mondogattam magamban monotonon. De mintha minden lelassult volna, alig jutottam előrébb az embertömegben, mint egy keserves rémálomban. A táskám húzta a vállamat, a kezemben lévő papírcsomag nyűgként nehezedett rám. Füleim tompán érzékelték a város zajait.

Hirtelen súlyos ütődéstől nyilallt belém a fájdalom. Valaki nekem jött, s én megbicsakolva – a magas sarkú cipőmnek hála – elestem. A csomag akta kirepült a kezemből, és a mocskos járdán ért földet. Úgy éreztem magam, mintha ez rázott volna fel, s billentett volna ki a lassú idő zónájából. A fülsértő hangok hirtelen árasztották el elmémet, szememmel kábán a mellettem két oldalt elhaladó gyors lépteket figyeltem. Senki nem törődött velem, mintha ott sem lettem volna, épphogy nem rúgtak belém. Elhúzva számat kapkodtam össze a papírokat a megbeszélésre – vagyis ebédre –, aztán a táskámat a vállamra csapva megindultam a sarkon lévő étterem felé. Mérgesen kerülgettem az embereket, és idegesen pillantottam szinte egy másodpercenként a karórámra. Nem késhetek el, amikor az irodától itt van egy köpésre ez az étterem, és ráadásul egy megbeszélésről! Egy igen fontos megbeszélésről…

Idegesen kapkodtam lábaimat, miközben próbáltam visszarendezni szép sorjába a sok papírt, hogy ne fessen úgy, mintha bénázva elejtettem volna. Az Olive Garden előtt pár másodpercre megtorpantam, hatalmas ablakain keresztül beláthattam szinte az egész éttermet. Észrevettem Kenwardot leghátul, az étterem eldugott sarkában, egy boxban. Gyors pillantást vetettem az ablaküvegben látható kinézetemre, s fintor futott át arcomon. Ujjaimmal belefésültem fekete hajamba, hogy ne legyek annyira kócos, majd egy nagy – nyugtató – sóhaj után az étterem bejáratához léptem.

Az ajtóval szemben lévő pulthoz sétáltam, s kedvesen rámosolyogtam Maxre.

– Miss Katie! – mosolygott szélesen. – A szokásos asztalt? – kérdezte.

– Nem, Max. Mr. Kenward már vár rám. – Max mosolya lehervadt. – Megmutatná melyik asztalnál ül? – kértem, pedig tudtam én, merre kellene mennem, de Max társasága valahogy jobban vonzott, mint Andrewé.

– Természetesen – vigyorgott ismét, majd intett az egyik lánynak, hogy vegye át a helyét, és kezével mutatta az irányt az étterem hátsó felébe. – Munkamegbeszélés? – kíváncsiskodott Max, de egyáltalán nem vettem tolakodásnak. Ahhoz túl régóta ismertem, ha lehet így mondani.

– Így van. Tudod, mennyit jelent nekem a munka… – feleltem. Amikor ketten voltunk, akkor mindig tegeztük egymást.

Max halkan felnevetett mellettem. – Hát igen. Amióta itt vagyok, tíz ebédből heten munkával foglalkozol – röhögcsélt magában, s én is elmosolyodtam. Noha a szívemet egy furcsa, facsaró érzés is a hatalmába kerítette. A „miért is csinálom ezt?” kérdés válasza miatt. Andrew már messziről – leplezetlenül – végigmért, ahogy haladtam felé Max-szel az oldalamon. Csillogó tekintete nem lett volna elég, szája halvány, elégedett mosolyra húzódott. – Ha esetleg valamire szükséged volna, csak hívj… – mondta halkan Max, majd célzásként Andrew-ra nézett.

– Köszönöm, Max – hárítottam egy mosollyal.

– Üdvözletem, Miss Brightmore! – állt fel Andrew, és kezet csókolt nekem. Már nem lepődtem meg, mint első alkalommal. Régi, nagy múltú családból származott, de azért azt is feltételeztem, hogy nem csak ezért őrizte meg ezt a gesztust.

– Üdvözlöm – biccentettem, majd helyet foglaltam.

– Mr. Kenward választott már? – köhintett Max.

– Igen… – nézett fel rá Andrew. – Gesztenyével töltött csirkét kérek, burgonya körettel – adta le a rendelést. – És hozzon a legfinomabb borból. – Max felírta, majd miután én is megrendeltem az ebédet visszament a pulthoz.

– Bocsánat a késésemért – kezdtem, mert igazából azóta nem néztem az órámra, amióta ideértem. Nem tudtam, valóban késtem-e.

– Már kezdem megszokni – mosolygott Andrew. – Az ennyire elfoglalt kreatív igazgatónál, aki nem mellesleg a vezérigazgató is, ez nem kirívó eset – folytatta.

– Nos, ez akkor sem lehet mentség – feleltem őszintén.

– Nekem a mosolya is felér egy mentséggel – nézett bele mélyen szemembe.

– Talán merüljünk el a befektetés részletes kérdéseiben – hárítottam gyorsan, mert ismét zavarba ejtő mondatokkal próbált flörtölni velem.

– Ahogy gondolja – vigyorgott magában. – Biztos vagyok benne, hozott magával referencia munkákat is, annak ellenére, hogy szinte az egész világon ismerik a Brightmore Advertising reklámait – váltott hangnemet.

Elmosolyodtam. – Természetesen hoztam. – Andrew elégedetten bólintott. – De abban is biztos vagyok, hogy inkább az anyagi vonatkozás érdekelné önt, mint leendő részvényest – kulcsoltam össze kezeimet a papírokon.

Andrew halkan felnevetett. – Bele a közepébe… Nem teketóriázik – vált komolyabbá az arca.

– Nincs értelme – feleltem.

– Való igaz – biccentett, miközben egy pincérnő kihozta az általunk kért ételeket, s a bort. Andrew végig engem nézett, míg a pincérnő kitöltötte az alkoholt a kristály poharakba, majd el nem ment.

– Tehát, mennyivel szeretne befektetni a cégbe? – tértem rá a lényegre, majd kortyoltam a boromból. Ez még nem fog megártani, s estére már ki sem lehet mutatni. Nyugodtan hazamehetek autóval.

– Tudom, hogy az apja nagyon ügyel a cégére, a részvénytöbbségre. – Sötétbarna tekintete nem engedte az enyémet. Mivel nem szóltam közbe, folytatta. – Így… csakis zárt tulajdonosi köre van a cégnek.

– Ezt jól látja – erősítettem meg, s elszakítottam pillantásom. Apám soha sem tenné kockára a céget, figyelt, hogy mindig ő maradjon a legtöbb részvénnyel rendelkező tulajdonos, s így övé a legnagyobb befolyás is. Hozzá láttam az étel elfogyasztásához, miközben hallgattam Andrew-t.

– Én csak be szeretnék egy kis pénzt fektetni, mely később gyümölcsöző haszonnal jár.

– Akkor a mi cégünkben nem fog csalódni – kaptam be egy falatot az ételből. – És mennyi is lenne pontosan az az összeg? – kerestem egy üres papírost, majd egy tollal elé toltam. Andrew halványan elmosolyodott, kezébe vette a tollat, és ráfirkantott a papírra. Visszatolta elém. Az állam majdnem a padlón koppant. Nem is olyan kis összegről beszélgettünk, mint azt ő állította. – Ez tehát azt jelenti, hogy már döntött? – nyertem vissza hangomat, s a papírt belecsúsztattam a többi közé.

– Mondhatjuk így is – felelt Andrew. Nem vett észre semmit sem pillanatnyi döbbenetemből.

– Az előző megbeszélésünk óta tájékoztattam apámat szándékairól, de az igazgató tanács hozza meg a döntést – mondtam a szokásos eljárás menetét. Most azonban ismét kell beszélnem apámmal az összegről.

– Igen, természetesen – mosolyodott el. – Tudja, reménykedtem benne, ha Önt már megnyerem magamnak, akkor az apja is megbízhatóbbnak talál, hogy a cége egy kisebb szeletét a kezembe adja – kortyolt ismét a borból. Magamban elkönyveltem képmutató tulajdonságát. Ha azt hitte, majd rajtam keresztül éri el céljait – vagyis, hogy nagyobb részvényt próbál meg felvásárolni –, akkor nagyot tévedett. Nem engedjük, hogy többségi arányt szerezhessen. 

– Nem az én véleményem alapján szokott dönteni, s mint már mondtam, a tanácsé az utolsó szó – zártam le ezt a témát. – Ha megfelel önnek, akkor legkésőbb jövő hétig összehívom az igazgatói tanácsot, és majd értesítem a döntésről – néztem fel rá tányéromból.

– Tökéletes – vigyorgott Andrew, majd felemelte poharát. – Akkor igyunk szóbeli megállapodásunkra! – nézett bele szemembe.

– Jövőbeli együttműködésünkre! – emeltem poharamat. A két üveg összekoccant.

– Remélem mi is többet fogunk találkozni – villantott rám egy mosolyt Andrew. Megpróbáltam a tányéromra figyelni, s elereszteni ezt a kis megjegyzést a fülem mellett. Andrew töretlenül folytatta. – Miss Brightmore… szólíthatom Katherine-nek? – kérdezte.

– Nem szeretem a Katherine-t – néztem fel rá.

– Akkor hogyan szólíthatom? – próbálkozott. Mély levegőt vettem.

– Munkamegbeszélésen vagyunk. Maradjunk esetleg a Brightmore-nál – erőltettem magamra halvány félmosolyt, miközben ismét visszautasítottam őt. – Tudja, nem szoktam keverni a magánéletemet a munkámmal – adtam apró magyarázatot, mely részben igaz volt, de olyannyira hazugság is, mert nem pusztán ezért utasítottam el. Rá sem bírtam nézni másik férfira… Sajgott a szívem, hogy aki a legfontosabb volt számomra, sohasem lehet az enyém.

– Nos, igen, megértem – hárított Andrew. – Akkor ne is keverjük a munkát a magánélettel. Had hívjam meg egy vacsorára, ami távol áll a munkánktól – vetette fel. Majdnem ráharaptam a számra, miközben rágtam. Igen kitartóan ostromolt, azonban az én falaim masszívak, s erősek voltak ahhoz, hogy győzedelmeskedjek csatánkban.

– Nos – kezdtem úgy, mint az előbb ő –, jövőbeli munkakapcsolatunk érdekében jobb, ha pusztán a cég ügyei miatt találkozunk – utasítottam el újból, és reméltem, ennyi után végre felhagy az udvarlással.

Andrew halkan felkuncogott. – Nem egyszerű Önhöz közel kerülni – mondta aztán mosolyogva. Leraktam az evőeszközöket a tányérba, s megtöröltem a szalvétával a számat.

– Ha most megbocsát, Mr. Kenward vissza kell mennem az irodába – szabadkoztam a jó modor végett, de amúgy is már szabadulni akartam. Frusztrált Andrew folytonos flörtje.

– Természetesen – biccentett, hangja furcsa leejtést vett fel, miközben az egyik pincérnőnek intettem, hogy fizetni szeretnék. – Kérem, ne sértsen meg azzal, hogy nem hagyja törleszteni a számlát – kortyolta fel a megmaradt bort a poharából.

– Köszönöm a meghívást – mosolyogtam rá, majd felálltam, s összeszedtem a papírokat a dossziéba. – Hívni fogom – mondtam végül.

–        Én pedig várni fogom – felelte. Elköszöntem, aztán a kijárat felé vettem az irányt. Odaintettem Maxnek, aki épp csak egy pillanatra nézett fel rám a pulton lévő papírokból, majd kiléptem az étteremből. Fellélegeztem, s mélyen beszívtam tüdőmbe a csípős levegőt. Ez is elintézve – nyugtáztam magamban.

Elindultam vissza az irodába, de nem siettem. Élveztem kicsit a szabadságot, még ha ez egy bűzös, szmogos várost, s hideg levegőt jelentett. Kiszabadulni az irodából felhőtlen érzés. Imádtam dolgozni, rajzolni, és terveket készíteni a reklámokhoz, de mindig is emlékeztetett a bezártság a gyerekkorom – átlagban – szörnyű éveire. Mert voltak azért szép pillanatok is. Csak az lényegesen kevesebb a másiknál… – húztam el számat enyhén, s megpróbáltam kiűzni elmémből a múltamról szóló gondolatokat. A szívem ennek ellenére belesajgott, és fájón ütötte a ritmust mellkasomban.

Pár mély levegővétel után enyhülni látszott az érzés, de persze nem tűnt el teljesen. Mert ezt az űrt, mely azóta ott tátongott a bensőmben, csak egyetlen személy tudná betölteni, s újra egésszé formálni szívem darabkáival. De tudtam, ez lehetetlen. Túl kellene rajta tennem magam, hisz mindenem megvan, mely gyerekkoromban csak álmomban teljesülhetett be. Szerető család – visszafojtottam a belülről fojtogató szorítást –, tökéletes munka és sok pénz, amivel igazából nem is tudok mit kezdeni. Mégsem teljes a boldogságom egy valami hiánya miatt, mely a legfontosabb az életben. Szerelem. Egy társ.

Szerettem volna megbocsátani neki, szerettem volna, ha tudja, mennyire szeretem – még mindig –, szerettem volna, ha utoljára, mikor belenézett tekintetembe, nem a megvetést, a csalódottságot látta volna. A tudatom tisztában van azzal, hogy sohasem bocsáthatok meg, csak a szívem zendül fel e kijelentés ellen folytonos, végeláthatatlan csatát vívva elmémmel. Én pedig hagyom, hogy figyelmemet a munka terelje el, s ne a belátható nyertes.

A földre roskadtam, már a zokogás sem rázta testem. Könnyeim hangtalanul folytak végig piszkos arcomon, melyet a hatalmas lángok fénye világított meg. Csak bámultam előre, bele a tűz belsejébe, ahol felemésztette a ház faanyagát, s a számomra fontos személy testét. Remegtem a tehetetlenségtől, a fájdalomtól, a tenni akarástól. Ott akartam lenni mellette, ha már nem menthetem meg, hát vesszek oda én is! De minduntalan megállítottak, ahányszor csak be akartam szökni az égő házba, s keresni őt. Toporzékolni akartam, és visszakapni őt, hallani a hangját, belenézni sötétkék szemébe. Érezni biztonságot nyújtó szeretetét. Nekem már csak ő volt, s Isten elvette tőlem. Szemem sarkából láttam csupán az ismerős cipőt mellettem, s a szívem kihagyott egy dobbanást, ahogy elmém rájött, ki is állt ott. Lassan emeltem fel fejemet, hogy a szemébe nézhessek a gyáván megfutamodott vétkesnek. Ajkaim megremegtek, ahogy rá akartam kiáltani: az ő hibája! Ő ölte meg! Csakis az ő hibája minden!

Hang azonban nem jött ki összeszoruló torkomon. Úgy éreztem, mintha valami belülről fojtogatna. A szégyen elöntötte mellkasomat, s keveredett a gyász mérhetetlen fájdalmával. Hogy szerethetném őt ezek után?

Karja kinyúlt felém, meg akarta érinteni forró arcomat, amennyire vártam, hogy megérezhessem bőrének tapintását az enyémen, olyannyira akartam, hogy legyen távol tőlem. Végül megtorpant a mozdulatban, amint belenézett tekintetembe. Mit láthatott benne, hogy szinte hátrahőkölt? Gyűlöletet, csalódottságot, megvetést?

– Kat? – suttogta nevemet, mire összeszorítottam ajkaimat, és visszafordítottam fejemet az időközben oltani kezdett házra. Érzékeltem, ahogy lassan eltávolodik tőlem… Örökre.  

Fülsértő sziréna harsonája zúdult be elmémbe, sértette füleimet. Fintorogva figyeltem az utcán elszáguldó járőrkocsit arra gondolva, mi lehet most vele. Aprót ráztam fejemen észrevétlenül, hisz mégiscsak nyílt utcán haladtam, s megpróbáltam kizárni a fejemből a szörnyű képeket, amik csakis róla szóltak. Sóhajtva léptem be a cég épületének liftjébe, hogy aztán a legfelső emeleten kiszállva Lydia fogadjon.

– Miss Brightmore… – jött velem az irodám felé.

– Igen, Lydia – feleltem a papírjaimat rendezgetve a kezemben.

– Lenne itt egy apró… öhm… – próbálta kifejezni magát, s mikor nem tudta, mit mondjon, beharapta az alsó ajkát. Értetlenül pislogtam rá, aztán benyitottam az irodámba. Azonnal megtorpantam, és összeszűkült szemekkel néztem a székemben terpeszkedőt. – Erről lenne szó – súgta Lydia fancsali arccal. Ő sem igazán szerette Zoét.

– Mit csinálsz itt, Zoe? – léptem beljebb, Lydiával a nyomomban.

– Ó, hát csak gondoltam megosztom veled a legújabb döntésem – mosolygott angyalian, de én inkább kárörvendő vigyornak láttam.

– Ne haragudj, de most elég sok dolgom van. Hamarosan megbeszélés lesz – léptem az asztalomhoz – ezzel célozva arra, hogy nem nagyon érdekelnek a kis butaságai –, és a papírokat benne Andrew ajánlatával, beraktam a fiókomba fogadott testvérem vizslató tekintete elől. Zoe végigkövette mozdulataimat, csak aztán szólalt meg. Még mindig az én székemben terpeszkedve, ami igencsak zavart. Arcomat megregulázva néztem egyenesen a szemébe.

– Részt akarok venni az üzletben – jelentette ki egyszerűen teljes döbbenetet okozva nekem. Agyam azonnal zakatolni kezdett a miért kérdés válaszán. Félt, hogy elveszek tőle mindent? Zoét mindig is jobban érdekelte a pénz, mint bármi más az életben, nem csodálkoznék, ha ezért lenne ez a hirtelen váltás. Még ellent sem mondhattam neki, pont én. Hisz ő az igazi várományosa az örökségnek, és így a cégnek is. Az már sajnos más kérdés, hogy ő valószínűleg – sőt mindenféleképp – csak tönkreteszi apja egész életnyi munkáját. Egy kicsit sem konyított az üzleti ügyekhez, hát még a rajzoláshoz, vagy bárminemű kreatív ötleteléshez.

– Hogy érted a részt vevést? – kérdeztem felhúzva szemöldököm, miközben direkt úgy vettem el a megbeszélésre szükséges dolgaimat, hogy észrevegye, kicsit útban van. De persze a füle botját sem mozdította. Ahogy máskor sem tette…

– Itt az irodában vezető pozícióban – mondta komolyan, s én köpni-nyelni nem tudtam. Pillantásom találkozott a szintén megdöbbent Lydiáéval.

– Már megbocsáss Zoe, de téged ezek az ügyek nem érdekeltek eddig még sohasem. Nem lehet egy nap alatt ranglétrákat ugrani – köhintettem egyet. Amit én itt, ebben a cégben elértem, csak magamnak köszönhettem. Nem véletlenül nevezett ki apám vezérigazgatónak a távollétében. Tudta, hogy megbízhat bennem, és alkalomadtán rám bízhatja a fontos döntéseket, s az irányítást. Ez azonban nem volt elmondható Zoéról.

– Úgy értetted, nem úgy, mint te? – kérdezte szenvtelenül. Eleresztettem a kis megjegyzését a fülem mellett, majd felkapva még egy tollat az irodám kijárata felé vettem az irányt.

– Majd apa eldönti, mit bíz rád, Zoe. Addig is, míg nem ért vissza az útjáról, menj szépen haza – nyitottam ki az ajtót, majd konstatálva elképedt arcát magára hagytam. Lydia köhintve hívta fel figyelmem. – Hallgatom – indultam el a megbeszélésre a folyosó végében lévő helyiség felé.

– Nos, én csak… – kezdte bizonytalanul. – Nem gondolja, Miss Brightmore, hogy a testvére most igencsak…

– Felpaprikázott? – kérdeztem mosolyogva, mert igazán mulattatott a dolog.

– Igen – nyögte ki Lydia halvány mosollyal.

– Ó, de nagyon is. Ez benne a szép amellett, hogy nem én leszek az, aki dönt a legújabb ötletéről – mondtam elégedetten.

– Igen… ez lényeges – bólintott Lydia.

– Miss Leavey, kérem, hívja fel az igazgatói tanács tagjait, és beszéljen meg velük vagy a hétre, de legkésőbb jövő hétre egy megbeszélést. Péntekre esetleg, addigra haza ér apám is.

– Rendben – biccentett.

Sóhajtva léptem be az irodámba. Zoe szerencsére megunta az itteni dolgok menetét, s elment haza, ahogy javasoltam is neki. Fáradtan pakolgattam össze az asztalomon, és pár perc múlva nyoma sem volt a rumlinak. Nem szerettem, ha körülöttem káosz uralkodott, a biztonságérzetem olyankor csekély. Egy pillantást vetettem a hatalmas üvegen keresztül ki a felhős, sötét égboltra, majd felkaptam a táskámat, és kimentem az irodából. Lydia mosolyogva köszönt el tőlem, s jó pihenést kívánt. Ha tudta volna, milyen rosszul alszom… A liftben akaratlanul is a számokat figyeltem, ahogy lassan csökkennek, végül a nulladik szinten – a parkolóén –, megálljon. Ahogy kiléptem a liftből, a táskámban kezdtem kotorászni az autóm kulcsát keresve. Sosem sikerült úgy beraknom, hogy ne kelljen több percig keresgélnem utána…

A parkoló kihalt volt, cipőm sarka hangosan verődött vissza a falakról, ahogy leléptem a lépcsőkről. Hirtelen torpantam meg, amikor kitapintva a kulcsot a táskámban felnéztem. Egyenesen velem szemben egy férfi összeroskadt a fal tövében, elhomályosult tekintete belefúródott az enyémbe, bár nem tudtam megállapítani, tudatánál volt-e. Szívem kihagyott egy dobbanásnyit az ismerős szemekbe merülve, melyek egy másodperc múlva kábán csukódtak le.

Zihálva kaptam a mellkasomhoz, s kitapintottam a nyakláncomat. Nem lehet! Csak álltatom magam… A szeme, a haja, a vonásai arról árulkodtak, álltatásom valóságnak bizonyult. Remegve közelítettem az ismerős idegen felé, majd miután odaértem hozzá leguggoltam mellé. Lélegzetvisszafojtva simítottam meg piszkos arcát, aztán nagyot nyelve tovább haladtam nyaka felé, ahol megéreztem a fémlánc keménységét. Kihúztam a mocskos ruha alól. Lélegzetem elakadt, amikor megláttam a medált. Egy fél szívet… Az én fél szívem párját. Másnak is lehet ilyen – nyugtattam magam, amikor az idegen – ki már nem is tűnt annyira idegennek –, bódultan felnyitotta szemét.

– Katie? – suttogta erőtlenül. Hangjától borzongás futott végig a gerincemen.

3. fejezet - Túlvilági segítség

Nos, megjött az újabb fejezet, végre kiderül, hogy mi történt Mattel. Ez pedig beindítja majd az eseményeket. A véleményeket továbbra is kíváncsian várom! :)

Jó olvasását!

Matt

Pánikba esve a másodperc egy töredékéig leblokkoltam, aztán a zsaruk kiabálása egyből észhez térített. A felszólítások a megállásra csak enyhe dübörgésként jutottak el füleimbe. Ahogy szaladtam a motor felé erősen magamhoz szorítva az aktatáskát az adrenalin löket, és az ereimben meglóduló vér eljutva agyamba energiahullámokkal ontottak el, hogy nem éreztem szinte semmit sem. Csak futottam, míg meg nem hallottam a hangos puffanásokat. Automatikusan összehúztam magam védekezően emelve a fejemhez a táskát, mintha megvédhetne, de nem álltam meg. Ha nem érem el a motort, semmi esélyem sem lesz a menekülésre… Zihálva ugrottam egy közeli kuka mögé, hogy a süvítő golyó el ne találjon. Már csak egy méterre állt a motor. Hallottam, ahogy viszonozzák közelebbről a tüzet. Amíg a vevő és testőrei lőttek a zsarukra, addig kihasználva a helyzetet odamásztam a mocskos földön a motorhoz. Szitkozódva két lövéshullám között ugrottam rá, hogy berúgva végre elhúzhassak onnan.

Ám nem történt ilyen egyszerűen… Az egyik golyó eltalálta a vállamat. Felkiáltottam a fájdalomtól, majd egy gyors pillantást vetve rá megállapítottam, szerencsére csak súrolta. Aztán már száguldottam is a motorral, hogy mentsem a bőröm. Csupán a szemem sarkából érzékeltem a vörösséget, mely egyre nagyobb foltot hagyott a kabátom bal felén, a távolból a lövöldözések halkulni látszottak. A sziréna azonban jajveszékelve hangzott fel mögöttem, sokkal erőteljesebben, mint azt akartam volna. Követtek – jutott el agyamba az információ jelentése. A pánifélelem elemi erővel zúdult rám, párosulva az életben maradásért küzdő vágyammal.

Az egyenes úton aztán hátrapislantva megláttam a villogást, és a lámpa vakítását, de a vállamba nyilalló fájdalom eltérítette figyelmem. Összeszorítottam fogaimat, hogy elviseljem a kínzó szúrást, ahogy az egyenetlen sikátorban kátyúkba futott a motor. Ismét felhangzottak hátam mögül a dörrenések, amiktől szívem heves üteme még gyorsabbra váltott, ha ez lehetséges, bár most határozottan úgy éreztem, hogy ki akar szakadni a helyéről. Már az egész karom zsibbadt a motor súlyának megtartásától, agyamat sűrű ködként lepte el a vörös fájdalom. Mégsem állhattam meg, ugyan a félelmet már meg sem éreztem. Eltörpült az adrenalin és a fájdalom mellett, de tudtam, milyen következményei lennének, ha a zsaruk elkapnának. Az pedig semmi esetre sem történhet meg! Ryan egyáltalán nem örülne…

Hirtelen még erősebben szorítottam a hónom alatti aktatáskát, ha anélkül mennék vissza, kevesebb esélyem lenne arra, hogy nem épp Ryan vágja el életem fonalát. Talán ha szerencsém van, és jó kedvében találom, akkor megkegyelmez, hogy elveszítettem a pénzét. Elvégre úgy tekint rám, mint az öccsére. Bár nem mindig tudtam eldönteni, hogy mikor, mennyit jelent ez számára. Túlságosan hangulatembernek ismertem meg – többnyire ez nem jelentett jót még nekem sem.

A rendőrautók még mindig a nyomomban loholtak, így nem akartam, és nem is tudtam most azzal foglalkozni, Ryan vajon mit fog ehhez az ügyhöz szólni. Figyelmem hanyagolása az úttest felé így is egy kisebb zökkenéssel járt. Kis híján kifordult a motor kormánya a kezemből. Sűrűn pislogva próbáltam eloszlatni szemembe tóduló könnyeimet, amit a karom fájdalma okozott.

Aztán furcsa dologra lettem figyelmes. Nem tudom, hogy a fájdalomtól, vagy az adrenalintól, vagy csak egyszerűen a helyzettől. Mintha valaki állna a sikátor végénél szorosan a fal mellett, és mintha mégsem. Akaratlanul is felnyögtem. Nem! Ezzel most nem bírok, nem is akarok megbirkózni! Az agyam ismét pörögni kezdett a rá nehezülő köddel küzdve, erőteljesen egy pontra fókuszálva. Pedig ugyanúgy nézett ki… Bár még messze voltam tőle, és látni sem láttam jól, mintha szememet valamiféle homályos fátyol zárná el a tisztán látástól, mégis mintha ő lenne. Hát mégsem képzelődöm? Ahogy egyre közelebb értem a sikátor végéhez, figyelmem úgy összpontosult csupán arra az egy pontra, ahol őt láttam, hogy minden más zaj elhalkult. Kizártam őket elmémből. Még a szirénák, vagy a felhangzó lövések sem tudták eltéríteni tekintetemet. Nem néztem én már az utat sem, nem törődtem a kátyúkkal, a kisebb-nagyobb kövekkel, amiket néhol megtaláltam. Mintha lelassult volna az idő, egy végtelenségnek tűnt, míg el nem haladtam mellette.

Önkéntelenül fordítottam fejemet hátra, hogy még tovább nézhessem… Ő volt az, ez nem kétséges. Már csak a mikéntjét kell megemésztenem. Azonban a sokk többszörösen ért ennek felismerésével és a hirtelen kátyúba futott motor irányíthatatlanságával együtt. Sebesült karom lüktetett, ahogy próbáltam megtartani a kormányt, mindhiába. Hangos csattanással, majd fülsiketítő súrlódással csúszott a motor a falnak, míg én majd egy métert repültem előre. Nyögve tápászkodtam fel – úgy éreztem, mindenem fájt –, hogy a motorral megnövelt előnyömet a zsarukkal szemben ne veszítsem el. Elbotoltam az aktatáskáig, s azt felnyaláboltam a hónom alá.

Most már a lábam is sajogva tiltakozott a meneküléstől, s hevesen verő szívem szinte szétszakította a mellkasomat. Zihálva, a jobb lábamra sántikálva próbáltam elfutni, hogy ne lássanak meg a rendőrök. A sikátor végénél elfordultam jobbra, és neki iramodtam az utcának. Találnom kellett valami menedéket, amíg fel nem adják a keresésem. Karom vérzése mintha elállt volna, vagy csak annyira nem érzékeltem már semmit a sok fájdalomból, hogy nem tudtam megállapítani rendesen, s eltompította agyamat.

A távolból felhangzott a sziréna magas, jajveszékelő hangja. Teljes erőmet a menekülésre fordítottam, lélekszakadva futottam, amerre láttam. A semmiből felbukkanva hirtelen megállásra késztetett. Összeszorítottam fogaimat, s elkeseredetten kitérve előle újból megindultam. Nem! Nem láthatom őt! Megőrültem! – kiabáltam magamban kétségbeesve. A sziréna egyre közelebbről hallatszott, ijedten tekintgettem hátra futás közben, várva, mikor érnek már utol. Nem éreztem a lábamat, mintha a fájdalom egyszeriben elillant volna, s puha felhőkön szaladtam volna. Megráztam fejemet, mikor ráébredtem, milyen őrültségekre gondolok menekülés közben. Agyamba ismét betódult a sziréna riasztó hangja, s újból átvette a hatalmat testemen a félelem. Hova bújhatnék, amíg fel nem adják a keresésem, és adnak ki körözést? Hol találhatnék itt egy búvóhelyet? – próbáltam meg értelmesen gondolkodni, de egyszerűen nem bírtam. Talán több vért veszítettem, mint amennyire gondoltam sebem súlyosságából.

Jobb ötletem nem lévén bemenekültem az utcáról két háztömb közé. Elvégre a legnagyobb hülyeség nyílt színen mutatkozni! Ez volt talán az első, amit megtanultam kikerülve az árvaházból. Alkalmazkodnom kellett a kinti törvényekhez, vagy ahogy szokták mondani: az erősebb legyőzi a gyengébbet. Zihálva álltam meg, miközben ijedten járattam szememet egy ajtót, vagy egy mélyedést kutatva, ahova beállhatnék. Ám semmi. Ilyen az én szerencsém! – háborogva szitkozódtam. A fejem zúgott, a fülem bedugult, mintha víz alatt lennék, és a testem szinte minden pontját fájdalom járta át. Hallottam a szirénát olyan közelről, hogy alig hittem el. De hát hol van a kínok közt felépítgetett előnyöm?

Sietve megindultam az egyik kuka mögé, folyamatosan a hátam mögé lesve. A földre vetettem magam, s fújtatva kinéztem onnan az utca felé. Épp akkor ment el a sikátor végénél egy járőrkocsi. Gyorsan húztam vissza fejemet, és lehunyva szememet megpróbáltam egy kicsit lenyugodni. Maradjak itt, vagy menjek most azonnal tovább a sikátorban, hátha találok valami kiutat? Hátha eljuthatok valahogyan Ryanhez? Viszont akkor meglenne annak az esélye, hogy elvezetem a zsarukat a rejtekhelyünkhöz.

Fintorogva néztem a vállamra, majd engedve a görcsös szorításomon – még mindig az aktatáskát szorongattam –, a kabát alá nyúlva megnéztem a sebem. Csupa vér borította bőrömet, orromat eltelítette a fémes, sós szag, s émelygéssel fogott el, ahogy hirtelen megcsapott. Eddig túlságosan lekötött a menekülés, de most… Tisztulni látszott végre a fejem, noha a fájdalom néha úgy belém nyílalt, hogy csillagokat láttam. Muszáj lesz tovább mennem, még ha azonnal meg akarnék halni, akkor is. Ha eddig kibírtam, ezután is ki fogom valahogy. Elmém egy képet vetített elém a leggyönyörűbb személyről, aki ebben a pillanatban megnyugvást, s némi gyógyírt hozott sebzett testemnek és lelkemnek egyaránt. Egy mély sóhaj szakadt ki torkomon. Még egyszer az életben látni akarom őt! Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem ültetnek le az életem végéig…

Örökre úgysem maradhatok itt, hisz meg fognak találni. Csak idő kérdése. Az pedig a véget jelentené nekem. Feltápászkodtam a földről, a táskát továbbra is a hónom alá csapva – amit már magamban százszor is elátkoztam –, és elindultam a fal mellett kocogva, amennyire csak erőmből tellett. Meg kell várnom, míg beesteledik, és akkor nem leszek ennyire észrevehető. Ellopok egy kocsit, aztán csak egyszerűen visszamegyek Ryanhez. Tiszta sor – gondolkodtam magamban. Nem lehet semmi probléma. Ha nem kapnak el – nyögtem fel.

Gondolataimból egy aprócska dolog szakított ki. Megtorpantam, s szenvedő arckifejezéssel néztem az előttem lévő alakra. Csupán pár méter választott el tőle, így tisztán kivehettem az arcát, de nem akartam hinni a szememnek. A fájdalom teszi – mondogattam magamban. Csakis a fájdalom – ismételtem monotonon. Azt mondják, ha sokáig mondogatja az ember, ami nem létezik, vagy nem úgy van, akkor el is hiszi magának. Halvány mosoly jelent meg arcán, mint gyerekkorunkban. Ugyanúgy nézett ki, nem öregedett egy cseppet sem. Ugyanazokat a ruhákat viselte, mint… Mint akkor éjjel. A szívem összefacsarodott az agyamba tóduló emlékek hatására. Akármennyire is próbáltam visszanyelni őket, szememet mégis ellepték a könnyek. A teste… Figyeltem meg jobban őt. Áttetsző volt, és lebegett. Csak képzelődtem, a nyomorult könnyektől látok homályosan! – bizonygattam magamnak mérgesen. Szuper, már beszélek is magammal. Tényleg meg fogok őrülni!

Nem, nem, nem! Ő nem lehet itt… Mi történik velem? És miért pont most? Mikor hirtelen megvilágosodtam, hogy nekem menekülnöm kellene, ahelyett, hogy képzeletem szüleményét nézegetem, úrrá lett rajtam a pánik. Ő csak elmosolyodott, amolyan bízz bennem stílusban, majd hátra fele siklott. Közben bal kezét felemelte, s mutatta nekem, kövessem. Felnyögtem, de mégis megindultam. Úgy éreztem magam, mintha a lábaim vittek volna maguktól felé – valami erő húzna arra. Agyamra köd telepedett, a fejem zúgott a lövésektől, a sziréna hangjától és a vérveszteségtől. Minden kétség nélkül követtem őt, mintha tök normális dologgal néztem volna szembe. Tartottam a lépést vele, ha ezt így ki lehet mondani. A hosszú háztömbök mentén vitt, arcán még mindig azzal a csibészes mosolyával hívogatott, mint amikor gyerekekként valami rosszban sántikáltunk együtt. Magamban azonban még mindig mondogattam a kis szövegem. Csak képzelődöm, csak a fájdalom teszi. Egyszerűen nem akartam elhinni, ami velem történik. Hisz ki követne egy látomást? Egy szellemet?

Amíg zihálva néztem őt, lábam automatikusan követte lépteit, addig kábult agyam az emlékekben úszott.

A falra lógatott nagy faóra hangos ding-donggal ütötte el a fél tizenkettőt. Mi már ott álltunk a konyha előtti ajtónál, azt várva mikor jön ki a banya – mi csak így hívtuk magunk között az utált nőt –, s mi mikor osonhatunk be mellette. Elbújtunk az ajtó két oldalán elhúzott függönyök mögött, amiket akkor szoktak visszahúzni, mikor bezárják a helyiséget. Már megfigyeltük párszor, csak étel – aminek ők nevezik azt, amit adtak – tálalásakor húzták el. Azt hitték, így kevésbé akarunk a konyhába szökni.

Mikor kinyitották az ajtót, és kijöttek megteríteni a hosszú asztalokat, már akartam volna beosonni, de ő csak nemet intett fejével.

– Várj még! – tátogta oda nekem a függöny mögül, épp annyira kinézve, hogy csak a száját, és a szemét lássam. Szerencsére a mellettünk elhaladó felnőttek túl elfoglaltak voltak azzal, hogyan ne ejtsék le a temérdek tányért a kezükből, így nem vettek minket észre. – Majd akkor, amikor csengetnek – folytatta a tátogást, mire vigyorogva bólintottam. Pár percig még ki-be járkáltak a konyhából, végül a főbanya a haranghoz lépett, melyet a terem falára erősítettek, és többször megkongatta. A gyereksereg beözönlött a terembe a hosszú asztalokat megtöltve, fiúk és lányok külön-külön. Mindenki a megszokott helyére…

Ekkor jött el a mi időnk, kibújtunk a függöny mögül, és beszöktünk a konyhába. Tudtuk, nincs sok időnk, míg a főbanya észre nem veszi, hogy hiányzunk az asztaltól. Mindketten végignéztük az összes elérhető szekrényt, ugyanis mindig másik helyre rejtették el a finomságokat.

– Megvan! – kiáltott fel bajtársam hirtelen a konyha végéből. Odasiettem, s győzelemittasan vettem kezembe a kekszes dobozt. Egymásra néztünk, az ő arcán is ugyanakkora vigyor terült el, mint az enyémen, szeme pedig ugyanúgy csillogott, mint minden egyes szórakozásunk alkalmával. Ő volt a legjobb barátom.

Épphogy beleharaptunk mindketten egy karika kekszbe, s megéreztük omlós-kakaós ízét, mikor hangos trappoló lépések ütötték meg füleinket. Tudtuk, hogy rájött a főbanya, megint átvertük, és jön a verés. Ez sem érdekelt minket, főleg, ha beleharaphattunk egy kis darabka mennyországba.

Elállta a konyha kijáratát, mi a középen álló asztal két oldaláról próbáltunk eliszkolni előle. Nem tudta, melyikünket fogja meg, így mikor elindult felém én átbújtam gyorsan az asztal alatt, s barátommal az ajtó felé szaladtunk, amikor egy másik banya fülön ragadott minket.

– Megvagytok csirkefogók! – hangjából sütött az utálat irántunk, majd engem a másik nő kezére adott.

– Vigyük őket – szólalt meg, aztán ahogy kihúzott minket az ajtón társaink felbolydultak, mint egy méhkas. Hősnek tekintettek minket bátorságunkért, s mert ismét kihúztuk a gyufát a főbanyánál. A nő csak összepréselte ajkait a hangzavarra – mindig ezt tette… Pillantásom a nőről a hosszú asztalsor egyik végére esett, ott is egy megcsillanó kék szempárra.

A szívemet furcsa melegség öntötte el, és csak egy megbotlás zökkentett ki az emlék továbbgondolásában. Majdnem orra buktam, annyira nem figyeltem az útra. Az előttem haladó arcán egy vigyor terült szét, s rosszallóan csóválta fejét. Felhorkantottam, megpróbáltam nem nézni rá. Csak mentem, épphogy annyira tekintettem fel a kövekről, hogy tudjam, még mindig mutatja-e az utat. Olyankor pedig halkan felnyögtem. Reméltem, egyszer csak eltűnik, én pedig azt mondhatom nem őrültem meg.

Minden csöndes volt, ha eltekintettem az autók forgalmának zajától és a házakból kiszűrődő hangoktól. Azokat pedig már megszoktam. A szirénát szerencsére azóta sem hallottam, ez pedig egy kis megnyugvást hozott a lelkemnek. Még van esélyem. Felpillantottam az égre, a nap lassan kúszott lefele a látóhatáron, narancsos-vöröses színbe öltöztetve az égboltot. Végre közeledett az este. Bár ebből nem sokat érzékeltem itt a magas házak között. Imbolyogva estem a falnak. A felfele nézés kissé elszédítette bódult fejemet, a kezem pedig az oldalamnak csapódott, s csak most eszméltem arra, hogy a zsebemben még mindig ott rejtőzött a mobil. Eddig nem is jutott eszembe, azt hittem elhagytam a nagy felfordulásban.

A fal mellett haladva egyenesítettem kicsit lépéseimet. Úgy éreztem magam, mintha ledöntöttem volna a torkomon egyedül egy egész üveg, jó erős skót whiskeyt. Végszükség esetén még jól jöhet a mobil. Nem akartam felhívni Ryant, ha már most megtudja, mi történt túl sok ideje lesz átgondolni a dolgokat, és akkor még a végén olyan következtetésre jutna, ami nekem csak rossz lehet – fogtam fejemet. Hajlamos volt olyanokat beképzelni magának, mely valójában meg sem történt, vagy nem is állt fenn. Kicsit paranoiás. Na, ettől akartam magamat megóvni, amíg csak lehet. A lopott kocsis ötletem sem túl jó, de a hívásnál biztos értelmesebb – gondoltam.

Egy nyögéssel jutalmaztam kísérőm bólogatását, aztán hirtelen eltűnt, ahogy egy utca vágta ketté a háztömbök végeláthatatlan sorát. Már kezdtem volna fellélegezni, hogy egyedül vagyok, amikor észrevettem őt a ház falának dőlve várakozni. Kilestem a ház takarásából a szűk utcára, mely hosszasan vezetett a belvárosba vezető útvonalak forgalmába. Ő csak bíztatott, menjek át, s folytassam arrafele utam. Egy mély sóhajjal – miután megbizonyosodtam afelől, hogy nem hallok sehonnan sem szirénát –, fájdalmasan nyögdécsélve átfutottam a másik oldalra. A lábam sajgott, a vállam szúrt, az aktatáska szorításától pedig zsibbadt az egész karom.

Elegem volt, sohasem történt még ilyen egyik átadásnál sem. Miért most? Annak ellenére, hogy zsongott a fejem, nem bírtam kiverni belőle a gondolatokat. Csakis egy besúgó lehetett. Tudnia kellett az üzletekről, az átadás pontos idejéről és helyéről. Egy pillanatra megtorpantam. De hát ezt a címet papíron adta át nekem Ryan, senki más nem látta, csak ő… Kísérőm unszolására ismét megindultam. Ryan nem lehetett, ez biztos. Ha csak nem akar eltenni láb alól, s nem akarja ő intézni a piszkos munkát. Ezért inkább mással végezteti, elküld egy átadásra, és elveszítve a pénzét besúg a zsaruknál. Elveszíti a pénzét ilyenért? Miattam? Tényleg megőrültem. Ryan sosem tenné kockára a pénzét, még azért sem, hogy valakit eltegyen láb alól.

– Miattad őrültem meg – vágtam oda az előttem lebegőnek, mire ő hátranézett rám, és elvigyorodott. Még jó, hogy nem felel vissza – horkantam fel.

– Legalább azt mondd már meg, meddig kell még mennem! – szólítottam fel haragosan. De inkább magamra voltam dühös, hisz igazából magammal beszélgettem. – Hát jó, ha nem, akkor nem… – cövekeltem le, majd a falnak támaszkodva lerogytam a tövébe. Éreztem, hogy felhorzsoltam valamennyire a hátamat, amiért összeszorítottam fogaimat. Kezeim elernyedtek, a táska kicsúszott a hónom alól, s koppanással ért földet.

Pihennem kellett egy kicsit, hogy legyen erőm továbbmenni. Nem akartam arra gondolni, mennyit jöttem eddig, de azt éreztem, nagyon is sokat. Ki akartam köpni a tüdőmet, vagy csak egyszerűen itt maradni, és nyugton lenni, amíg meg nem talál valaki. Úgysincs senkim, akihez visszamehetnék, amiért érdemes lenne élnem. Hát akkor meg minek vesződjek a felkeléssel, meg a továbbmenéssel?

Hazudtam magamnak. Igaz, hogy nincs senkim, viszont létezett egy személy, akiért bármire képes lennék. Csak egyszer láthassam őt. Feltekintettem az egyre sötétülő égre, arra gondoltam, ő vajon ebben a pillanatban mit csinálhat. Hova jutott azóta, mióta nem láttuk egymást? Jó helyre, családba került, vagy rosszabb sorsra jutott, mint én? Nem! Még belegondolni is szörnyű volt. Ő a legjobbat érdemelte!

Fejemet visszaejtettem, a földet kezdtem fikszírozni a combjaimnál. Jéghideg volt a beton, hisz a nap itt kevesebbet érte, mint a városban máshol, ahol nem takarták el teljesen a házak az utat. Ha sokáig itt maradok, biztos, hogy meg fogok fázni. Éreztem, ahogy az ólomsúly ránehezedik agyamra, s lehúzza a mélybe. Látóterembe, ahogy mereven fürkésztem a betont, beúszott valami átlátszó. Nagyot sóhajtottam, majd felemeltem fejemet. Szemmagasságban lebegett az arca, nagyon közel hozzám. Olyannyira, hogy libabőrös lettem tőle, és zihálni kezdtem. Túlságosan is kézzel fogható volt…

Azonban, ahogy felemelve kezemet meg akartam érinteni, ő mosolyogva hátrébb araszolt, s mutatta, keljek fel, folytassam utam. Kelletlenül felkászálódtam, majd az aktatáskát a hónom alá szorítva indultam ismét meg. Hihetetlen – dünnyögtem magamban, miközben egy újabb emlék száguldott át agyamon. Ez nem volt olyan hosszú, inkább az érzés, mely akkor átjárta testemet, az maradt meg belől határozottan.

Az eldugott helyünkön, a ház hátsó udvarának egy zugában kuporodtam össze. Itt legalább egyedül lehettem, ha egy kis magányra vágytam, és gondolkodni akartam. Senki nem tudott erről a helyről, csakis mi ketten, Oliver és én. Füleimet halk léptek zaja ütötte meg, lélegzetvisszafojtva vártam a sötétben, ki jön errefele. Reméltem, nem az egyik banya talál rám. Kinyílt az ajtó, s szívem hevesen kezdett verni, ahogy megláttam őt a beáramló fényben. Tengerkék szeme csillogva nézett rám, míg én hunyorogva tekintettem vissza. Biztosan Oliver beszélt a helyünkről neki. Csakis tőle tudhatja.

– Mit keresel itt? – kérdeztem tőle halkan, miután bejött, és becsukta az ajtót. A sötétben egy ideig nem láttam semmit az előbbi hirtelen jött fénytől, csak hallottam botorkáló lépteit, majd egy-két perc elteltével kirajzolódtak a körvonalai is.

– Nem mit, kit – kuncogott fel csendesen, s még közelebb jött hozzám. Lekuporodott mellém, túlságosan is közel a testemhez. Éreztem, ahogy karja az enyémhez ért. Még csak tizennégy éves voltam, de tudtam, miért borzongtam meg a közelségétől. Vagy legalábbis sejtettem…

– Miért kerestél? – tudakoltam ismét rekedtesen.

– Hát, ha nem vagy Oliverrel, akkor biztosan itt vagy – felelte, de a kérdésemre nem adott választ. – Csak… veled akartam lenni – suttogta aztán, mire szám elnyílt döbbenetemben. Nagyot nyeltem, ahogy tenyere az enyémet kereste, s miután rálelt összekulcsolta kezeinket. Érintésétől kiindulva egész testemet átjárta a bizsergés, mintha villám csapott volna belém. Bár nem is tudtam az milyen, azonban más, ismert érzéshez sem tudtam volna hasonlítani.

– Egyszer kihúzzátok a gyufát, Mrs. Freardnál – mondta, miközben mocorgott egy kicsit. Lehelete megcirógatta az arcom bal felét. A közelségétől a szívem vadul dobolni kezdett mellkasomban. Megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt, de nagyon nem sikerült.

– Legalább emlékezni fog ránk – nevettem fel halkan, hogy ne látszódjon gyengeségem és oldalra fordítottam fejemet, hátha látok belőle valamit.

– Ez biztos – súgta, s csak így vettem észre, hogy pár milliméter választ el ajkaitól.

Talán ezért nem figyeltem fel a lépésekre, melyek erre tartottak. Az ajtó kinyílt, mi pedig olyan gyorsan kaptuk ki kezünket a másik szorításából, s távolodtunk el egymástól, hogy azt bárki megirigyelhette volna. Mint, akiket Oliver rajtakapott valamin…

Ahogy visszatértem elmém kalandozásából felfigyeltem egy nagyon magas, tőlem úgy ötven méternyire lévő épületre. Felnéztem egészen a legtetejére, a kivilágított betűk vakítóan jelezték a cég nevét, valamilyen reklámcég talán. De valahogy homályosan láttam csak. Nem is igazán érdekelt. Kísérőm fejével az épület felé bökött, amiből tudtam, azt szeretné, hogy odamenjek. Ügyelve, ne keltsek feltűnést tovább lépdeltem, míg el nem értem odáig. Egyenesen a parkolóba mentem, tartva magamat eredeti tervemhez kocsit akartam lopni, és visszamenni Ryanhez.

Végignéztem a hosszú kocsisoron, majd elbotorkálva az egyik tartóoszlopig kidőltem. Lábaim felmondták a szolgálatot, az aktatáska kiesett a kezemből. Hátamat nekivetettem az oszlopnak, s felpillantottam, mit vár tőlem most ő, de sehol sem volt. Eltűnt, elpárolgott, mintha ott sem lett volna soha. Én pedig lecsúsztam a földre, hogy végre pihenhessek. Őrülten kerestem, és amikor a lépcsők felől megláttam egy homályos alakot, egy kissé megnyugodva hunytam le szememet, s adtam át magam a vonzó mélységnek.