1. fejezet - Árny a múltból

Meghoztam az első fejezetet. Kérek Mindenkit, aki veszi a fáradságot, és elolvasta, biggyesszen nekem valami véleményt a megjegyzésbe. Nagyon kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá, hisz ez az első önálló regényem saját szereplőkkel, saját sztorival. Hatalmas köszönettel tartozom Drága barátnémnak, Krisznek a sok segítségért, amit a történet írása közben kaptam tőle! :) <3

No, és akkor jó olvasást kívánok!

Matt

Újabb nap kezdődött, de nekem semmit nem számított, hisz ugyanúgy telt el az összes… A hajléktalanszálló ajtaja előtt feltekintettem a teliholdra. Most is rettentő hideg volt. Emlékeimben felderengett egyik nevelőszülőm folytonos kis monológja: teliholdkor mindig dermesztő hideg van. Lehetett benne valami – ráncoltam össze homlokomat. Bár nem különösebben érdekelt…

Utáltam ott lenni, utáltam az árvaházat is. Az életemhez kapcsolódó minden dolgot – kivéve egy valamit… A szívem összefacsarodott. El kellett volna felejtenem, de erre sohasem leszek képes, tudtam jól. Életem végéig elkísér majd, bűnösségben tartva lelkemet, végül pokolra jussak érte. Az ajtóban álldogálva egész testemet megborzongatta a hűvös fuvallat, aztán egy sóhaj kíséretében elindultam Manhattan koszos utcáján. Talpam alatt kopogtak a kövek, a sűrű csöndben a magas házakról visszaverődő hang szinte már sértette a fülemet. Csupán a távolból szűrődtek ide halkan az autók zaja és az éjszakai klubok kidobott vendégeinek részeg éneke. Az ellenkező irányba szedtem lábamat. Minél előbb el kellett tűnnöm a szálló közeléből, nehogy Ryan kerestetni kezdjen valamelyik haverjával azért, amiért nem jelentkeztem nála.

Elhúzva számat befordultam az egyik sikátorba. Minek vesződök, amikor a mobilon elérhet bármikor. Automatikusan a zsebembe nyúltam, legszívesebben kitéptem volna onnan a kis készüléket, hogy elhajítsam a legmesszebbre, lehetőleg egy pocsolyába – ne is szólaljon meg többet. De persze ezt nem tehettem meg… Ujjaimat összezártam a mobilon, és teljes erővel megszorítottam. Muszáj volt magamnál hordanom, hogy Ryan bármikor elérhessen, amikor újabb „munkát” akar nekem adni. Tartoztam – és törlesztenem kellett valahogy. Az már mindegy volt, hogyan…

Hirtelen torpantam meg, ahogy megláttam a sötét alakot pár méterrel előttem. Szívem kihagyott egy ütemet, hát nem sokáig tartott névleges szabadságom. Összeszorítottam fogaimat, miközben néztem őt, olyan furcsának hatott. Kezdtem azt hinni, nem is Ryan embere, így már a testi épségemet is veszélyben éreztem. Túlságosan alacsony volt, és mintha… Mintha az utca kövezete fölött lebegett volna egy centivel. Magamban felnevettem képtelenségemen, s megráztam fejemet. „Miket gondolok?” címmel. Ez lehetetlen, csupán képzelődöm! Vagy még mindig nem ébredtem fel, ott vagyok azon a nyikorgó ágyon, ahol tegnap este álomra hajtottam fejem?

Az alak továbbra sem mozdult, így én léptem előre egyet. Ő is közelebb „jött” felém – ám inkább neveztem volna siklásnak –, szívem már a torkomban dobogott. Már csak egy méter választott el tőle, én mégsem láttam az arcát. A felhők hirtelen eltakarták a holdat, így korom sötét lett. Szaggatottan vettem a levegőt azt várva, hogy majd megtámad. Megpróbáltam nem kimutatni, mennyire félek most, izmaim görcsbe merevedtek, hogy futásnak eredjek bármelyik pillanatban. Másban úgysem bízhattam, csakis a saját erőmben. Aztán hirtelen hangos csattanás hallatszott valamelyik ház felől. Ösztönösen kezdtem el futni arrafele, amerről jöttem, nem törődve a mögöttem lévő veszéllyel. Az életben maradás érzése elemi erővel tört rám, pedig nem voltam egy ijedős nyuszi. Ryan mellett meg kellett tanulnom pár dolgot, ha akartam, ha nem.

Biztos voltam benne, hogy nem úszom meg ennyivel, azonban a sarokhoz érve meglepetten vettem észre, hogy a sikátor teljesen kihalt. Még egy pisszenést se lehetett hallani, holott az idegen semmilyen másik útvonalat nem találhatott, ahol esetleg elém kerülhetett volna. De akkor hova lett egy szemvillanás alatt?

Lehetetlennek, bizarrnak tűnt ez a pár perc, egyszerűen nem tudtam, mitévő legyek. Tekintetemet az alak előbbi helyére szegezve, fejcsóválva elhátráltam, felgyorsítottam lépteimet, mintha elmenekülhetnék csak úgy, s a legközelebbi parkig meg sem álltam. Fújtatva keresgéltem egy pad után, megpróbáltam féloldalasan, felhúzott térdekkel összekuporodni, hogy minél kevesebb testrészemet érje a rideg fuvallat. Egyáltalán nem éreztem a pad fáinak fagyosságát sem, a futás kimelegítette testemet, s a sok réteg, lyukacsos ruhát, mely rajtam volt. Minden sötét volt körülöttem, a felhők is csak sűrűbbek lettek. A távolból kóbor kutyák vonyítása hangzott fel, a teli hold őket is megbolondította. Ahogy engem is…

Lehunytam szemem, és visszaidéztem az előbbi perceket. Összpontosítottam az alakra, a kinézetére, az arcára. Hátha így megnyugodva felbukkan egy apró részlet, mely a segítségemre lehet a megfejtésben. Olyan hihetetlennek tűnt, de abban is biztos voltam, hogy nem képzelődtem. Valahogy éreztem… És különben sem élek semmiféle bódító hatású, függőséget okozó szerekkel, amiktől esetleg hallucinálhatnék. Tudtam, mit láttam… Az az alak lebegett, és majdhogynem áttetsző volt a teste, ahogy a sötétségben kivettem. Az arca pedig… Egész testemen átfutott a remegés, ahogy eszembe jutott ő. Valóban megbolondultam volna? Ő már nincs itt, nincs e világban! Nem láthatom felbukkanni a semmiből, s eltűnni egy másodpercnyi idő alatt!

Mély lélegzetet vettem, torkomat csípte a hajnali, dermesztő levegő. Ahogy lassanként testem megnyugodott, visszahűlt normál hőmérsékletére, úgy csapott meg a hideg érzete is. Megmozgattam lábujjaimat a cipőben, mert már lassan nem is éreztem őket. A park fái közötti kis réseken felderengtek a nap első sugarai, narancsos színbe öltöztetve a horizontot. Gyönyörű, megnyugtató látványt nyújtott felbolydult lelkemnek. Egyszerűen még mindig nem akartam hinni szemeimnek…

Gondolataimból a zsebemben elrejtett, megállíthatatlanul rezgő mobil zökkentett ki. Felkeltem a padról, s miközben a mozdulattól egész testemet átjárta a hideg, megborzongva előhalásztam a készüléket. Ránéztem a kijelzőére, és egy nyögés szakadt fel torkomból.

– Szia, Ryan! – szóltam bele morcosan.

– Haver! Hol a fenében vagy? Elfelejtetted, hogy munkád van ma? – kérdezte tettetett humorral. Tudta jól, hogy sosem felejtem el, főleg, ha a saját életemről van szó…

– Tudod, hogy nem szoktam elfelejteni – morogtam.

– Bal lábbal keltél ma fel, vagy mi? – utalt a hangomra, s arra, hogy tudjam, hol a helyem.

– Nem, dehogy… - feleltem azonnal visszavéve a stílusomból. Mindössze ennyit engedhettem meg magamnak vele szemben. – Csak furcsa volt inkább – motyogtam, miközben előrehajolva a térdemre könyököltem, s elkezdtem masszírozni a fejemet. Még mindig azokon a perceken járt az agyam.

– Furcsa… – ismételte Ryan elgondolkodva. – Legfeljebb egy óra múlva várlak. Felveszed az anyagot, és leszállítod. A szokásos, tudod – folytatta csevegő hangon.

– Persze, tudom – válaszoltam egykedvűen. – Már indulok is.

Egy sóhaj kíséretében a zsebembe süllyesztettem a készüléket, aztán nyújtózkodtam egyet. Ez valahogy elmaradt a rémálmom után, és igazából csak most tűnt fel – már pedig a jó szokásokat az ember hiányolja egy idő után.

Összébb húztam magamon a foltos kabátomat, és elindultam a Central Parkból Ryanhez. Mivel pénzem nem volt, gyalog kellett megtennem az utat, és valóban szükségem volt arra az egy órára, hogy időben odaérjek. Nem is akartam volna ilyesmire költeni… Automatikusan nyúltam a másik zsebembe a cigarettás dobozomért, s egy mélyet, jólesőt szívtam bele a cigarettába, hogy aztán lassan fújjam ki tüdőmből a füstöt. Egyszer talán ebben fog elérni a büntetésem Isten által, s jutok a pokolra, de jó érzés volt a kezemben tartani, és élvezni a hatását, a nikotin terjedését az ereimben.

A város már újra a megszokott hangokkal fogadott a központ felé haladva. Mindenki most indult útnak, hogy betöltse posztját jól fizető állásában. Felhorkantam. Igen, talán én sem itt tartanék, ha lett volna egy gondoskodó, szerető és éppen elegendő pénzzel rendelkező család mögöttem. De nem volt… És itt kezdődött a probléma.

Nagyot sóhajtottam, a leheletem is olyan fehér ködöcskét hagyott maga után, mint amilyet a cigaretta füstje. Annak ellenére, hogy Ryan kevés időt hagyott nekem, nem siettem. Szerettem ezt a várost, ismertem a kis utcákat, sikátorokat, tudtam, a környékemen lévők hova lyukadnak ki. Volt időm mindegyiket végigjárni, egy ideiglenes szállást keresve… A járdán lépkedve csak sárga foltokat láttam a szemem sarkából, ahogy a taxik elhaladtak mellettem az úton. Nem is igazán figyeltem semmire, csak mentem, amerre vitt a lábam, egyenesen előre. A tudatalattim vezetett a szokásos útvonalon.

Csupán egyszer pillantottam fel, még az embereket sem kellett kerülgetnem, hisz egyik nagyzoló sem akart érintkezni egy ilyennel, mint én. Lenéztek, csak mert szakadtabbak, mocskosabbak voltak a ruháim, és messziről lerítt rólam, honnan jöttem. Az utcáról…

Utáltam ezeket a magukat felsőbbrendűnek tekintő embereket, akik senki és semmi mással nem törődtek, csak magukkal, s saját nagyra törő terveikkel. Nem érdekelte őket, kin gázolnak át, vagy milyen eszközökkel teszik azt. Ebben a világban a pénz az úr. Minél több van belőle, annál nagyobb a befolyásod, a hatalmad a másik felett. Ezért is voltam én a futár Ryannél, s ezért is tartoztam neki.

Meglepődve kaptam fel fejemet a nő ismerős hangjára, s hirtelen megtorpantam, hogy szemügyre vehessem az arcát. Pár méterre állt csak tőlem, és taxiért kiáltozott, de egyik sem akart megállni neki. Épp az egyik után nézett hosszan, így nem láthattam arcát. Ugyanolyan fekete haja volt, mint neki. Persze tudtam, hogy azóta már megváltoztathatta a színét, ennek ellenére a szívem a torkomban dobogott, míg meg nem pillanthattam vonásait.

Csalódottan fordultam el. Nem ő volt, csak képzelődtem. Túlságosan nagy kíváncsiság, és remény éledt bennem, hogy esetleg újra láthatom. Szerettem volna, ha csak egy percre is, ismét megsimítani arcát, s belenézni azokba a kavargó, háborgó tengerre emlékeztető kék szemekbe. A hozzá hasonlatos nő halvány kis emléktöredéket juttatott eszembe.

Éjszaka volt, a hold ezüstösen világított be a helyiség kis ablakain. Hirtelen, de halkan vettettem le magamról a paplant, s pattantam ki az ágyból. Megnyikordult a vasrács, mire visszafojtott nevetéssel néztem a szomszédos ágyon ülő fiúra: ő is csak nehezen volt képes arra, hogy ne árulja el tervünket kitörő nevetésrohamával.

Botladozva osontunk el az ágyak mentén az ajtó felé – szökni akartunk, vagy legalább is azzal próbálkozni… Tudtuk, hogy innen csak egy módon szabadulunk, mégis akkoriban jó kis kalandnak tűnt már ez is. Az ajtónál megálltunk, összenéztünk, majd egy vigyorral arcunkon átléptünk a másik helyiségbe, ahol a lányok aludtak. Végignéztünk a sötétben az összegömbölyödött kupacokon, szemünk már hozzászokott a homályhoz, így ki tudtuk venni a körvonalakat, hogy ne ütközzünk össze semmivel se.

A terem közepéhez érve szívem hevesen kezdett dobogni, hiszen itt alszik ő is… Az ablakokra néztem egy pislantás erejéig, amelyek rácsain megcsillant a holdfény. Izmaim feszülten rezzentek össze mozdulataim alatt, aztán beleütköztem az előttem hirtelen megtorpanóba.

Csak kevés híja volt, hogy nem estünk együtt a padlóra. Visszanyerve egyensúlyom a füléhez hajoltam.

– Mi az? – suttogtam  izgatottan a lebukás mámorától.

– Az előbb forgolódott… - ránéztem a mocorgó kupacra én is. Szinte már vártam, hogy felébredjen, s odajöjjön hozzánk. De leginkább hozzám… Gyermeteg szívem reménykedett abban, hogy megérintheti őt…

Aztán a sötét alak felült az ágyban, körvonalai kirajzolódtak, ahogy fejét egyenesen ránk emelte.

– Mit csináltok? – szólalt meg ijedten suttogva, amitől megborzongtam.

A kép megszakadt. Annyira valóságosan éltek bennem a szörnyűség előtti emlékek, hogy nem értettem, az utána történtekre miért nem emlékszem egyáltalán. Ez is, mintha tegnap történt volna. Pedig már hány éve annak… Csóváltam meg fejemet finoman. Igen, ha róla szól az emlék, minden egyes részletre tisztán vissza tudok emlékezni. Kivéve azt az egyet…

Az Angelo’s Coal Oven Pizzeria mellett az egyik sikátor felé fordultam. Ódzkodva tekintettem szét, mintha azt vártam volna, mikor jelenik meg ismét az éjjeli furcsaság.

De szerencsére fényes nappal volt, nem ólálkodott senki a hátam mögött, s ez megnyugvással töltött el. Úgy hittem nem történhet velem semmi rossz, főleg egy ilyen kellemes emlékkel a szívemben. Ha őrá gondoltam, elfelejtettem szinte minden gondomat. Aztán ráébredtem a valóság kegyetlenségére, s jött a többi. Folyamként árasztottak el az ijesztő tények.

A telefonon megnéztem az időt, aztán gyorsan vissza is süllyesztettem a mélybe, mintha valami rossz jelnek számítana, s bármelyik pillanatban megcsörrenhetne, mintegy figyelmeztetésképp. Éppen időben fogok oda érni – mondtam magamban, mintha már hallanám Ryan ideges hangját – elhúztam számat. Mindössze kétutcányira vagyok a kényszeredett célomtól. Nem fog belehalni, ha egy kicsit kések… Maximum csak én.

Az elhagyatottnak tűnő, romos raktárépület kisebb ablakai betörtek, a homlokzata pedig sérült volt, körülette csend honolt. A hatalmas helyiségben egy-két méterenként világító neonok sárgás, kimerülő-félben lévő csöveinek halvány fényénél néhány ember körvonalát láttam kirajzolódni egy kis asztalnál, fülemet megütötte a beszélgetés halk moraja. Az ajtó súlyos nyikordulásának hangjára felkapták fejüket, s rám néztek. Ryan mosolyát még így is láttam.

– Matti, fiú! – kiáltott fel elégedetten. – Sokáig tartott, míg ideértél – jegyezte meg enyhe, leplezett dühvel.

– Egy órát adtál – emlékeztettem finoman, miközben odaértem a kis csoporthoz. Ahogy megláttam a több kiló még le nem szállított zacskóval teli asztal, halvány fintor suhant át arcomon. Szerencsére ezt senki nem vette észre. Ryan mással volt elfoglalva, a többiek pedig lényegében ügyet sem vetettek rám. Kivéve egy embert, Andyt. Összeakadt a pillantásunk pár másodperc erejéig, majd visszanéztem Ryan-re.

Ryan elvigyorodott, még sötét szemein is látszott, hogy kedvére való volt cseppnyi szemrehányásom.

– Na, látod, haver, ezért segítettem neked. Mert van eszed – mondta. – Nem úgy, mint ezeknek itt – horkant fel. A többi srác csupán összenézett. Nem mertek szólni, vagy ellenkezni vele.

– Ha te mondod, Ryan – vontam vállat.

– Én hát! – Az egyik felbontott zacskóból egy kis csíkban az asztalra szórt, majd lehajolva mélyet szippantott belőle. – Jó ez az anyag – sóhajtott fel. – Nem próbálod ki mégis? Itt lenne az ideje – mondta csak úgy. Újabb próbálkozás, pedig tudta, mi lesz a válaszom.

– Tudod, hogy nem. Ezen nem fogok változtatni – ellenkeztem, de csak elmosolyodott. Ismert már, túl jól ahhoz, hogy tudja, mit fogok válaszolni. Mindig próbálkozott azzal, hogy függővé tegyen engem is. Én azonban maradtam a cigarettánál. Az is egyszer meg fog ölni, de lassabban, alattomosabban, mint a drog.

– Hát jól van – hajolt le ismét, s felszívta a megmaradt fehér port. – Itt a cím – nyomott egy kis papírt a kezembe, melyre futó pillantást vetettem. – Két kiló, szép pénz lesz. Jó vevők – vigyorgott miközben felém fordult, s a kezembe adta a drogot is a szokásos, becsomagolt papírban. Ebből pedig tudtam, nem szúrhatom el. – Ne legyen galiba – nyomatékosította két kezébe fogva az arcom, majd kicsit megütögette bal felemet.

– Nem lesz – bólintottam. – Mikorra kell leszállítani? – kérdeztem a raktár hátsó részében álló motorra pillantva. Hosszabb távolságokra mindig ezt használtam. Nem volt jogsim, de őt ez persze nem izgatta. Minek is törődne, ilyen apróságokkal… Csak annyit mondott olyankor: „Ne kapjanak el a zsaruk!”

– Érj oda két óra alatt! – összehúztam szemöldököm. Nem ismertem a cetlire felírt környéket, de nem tetszett, hogy fényes nappal kell lebonyolítanom az üzletet.

– Értettem – válaszoltam ennek ellenére. – Elviszem a motort.

– Helyes. Na, menj! – engedett el. Szememmel intettem Andynek, amolyan „majd találkozunk valamikor” nézéssel, aztán a járgány felé indulva a csomagot gondosan magamhoz erősítettem a kabátom alatt. Megsimítottam a motor kormányát. Szerettem motorozni, annak ellenére, hogy ez a darab távol állt az álmaimban szereplőtől. Ment, száguldott a gázkart húzva, s ez volt a lényeg.

Felültem, s megmarkolva a kormány két oldalát, berúgtam a járgányt, mely hangosan, mélyen felhördült, egy kis gázt adva rá, és a féket kiengedve tettem egy jobb kanyart, s már száguldottam is végig a raktár beton udvarán, hogy a hátsó utcákon át a megadott cím felé vegyem az irányt.

Mivel volt két órám, élveztem a motorozás élményét. Imádtam, ahogy a levegő az arcomba csapott, és felborzolta hajamat, ahogy az emberek, járművek szinte egy folttá mosódtak össze mellettem. Órákig tudtam volna motorozni, hódolni veszélyes szenvedélyemnek, ha nem szólított volna a kötelesség.

Ryant azóta ismertem, hogy megszöktem az árvaházból, s belekeveredtem szabadságom második napján egy balhéba. Ő volt az, aki valamiért – melynek okát még máig sem tudom pontosan –, megmentett a zsaruktól, s attól, hogy visszavigyenek abba az épületbe. Talán azért tette, mert tudta, hogy így tartozom majd neki életem végéig, s kénytelen leszek az ő szolgálatába állni.

Nem is tehetnék mást. Sok van a tartozási listámon, s mind csupán egy névhez illenek. Ryanéhez. Ő volt az, aki felkarolt - a vagyonosabb körökben mentornak hívnák -, és vigyázott rám, mint egy fogadott öcsre. Egy testvérre, akit magához láncolt temérdek „jó” tettével, támogatásával, akinek eltűri apró engedetlenségeit, amelyek másoknak az életükbe kerülnének… Senkitől nem tűrt ellenkezést, csakis tőlem. Aki neki dolgozott, annak el kellett fogadni, hogy egyedül Ryan a főnök. Ő ad utasításokat, ő osztja a pénzt. Azért pedig mindenre képesek lettek volna a szállítói. A legjobb melókat – ahogy ő nevezi -, a legtöbb pénzzel kecsegtető üzletet mindig én bonyolítottam le neki. Bennem bízott meg a legjobban, senki másra nem bízta volna az ilyen ügyleteket.

Andyt öt éve ismertem csak meg, amikor bekerült ebbe a világba. A drog világába. Tizennyolc évesen mindenét eladta drogért cserébe, az anyja pedig egyszerűen kirakta otthonról. Nem hogy segített volna a fiának. Én vigyáztam rá is, mintha a testvérem lenne, s nemcsak a legjobb barátom. Nálam egy évvel fiatalabb lévén, nagyobb marhaságokat is tett, mint én. Nem egyszer húztam ki a csávából, mert nem tudott tanulni a saját hibájából. Haragudtam rá a drogfüggősége miatt. Nem egyszer próbáltam már hatni rá, és leállítani őt, de ez nem ilyen egyszerű…

Az egyik sikátor előtt lassítottam, s megnéztem az időt a mobilon. Leállítottam a járművet, és elővettem a kis papirost: 44. utca a Club mögötti sikátor

Miután elolvastam, az öngyújtómmal meggyújtottam a papírt, s amint a fele leégett, leejtettem a földre. A kis fehér papírból csak fekete pernye maradt. Hamarosan megérkeztem, a luxusautó már ott állt. Tisztes távolságban leállítottam a motort a keskeny úton az egyik ház hátsó falához. Mélyen beszívtam a hűvös levegőt, a nyakamból előhalásztam a nyakláncot, s a rajta lévő fél szív medálra nyomtam egy csókot, aztán visszarejtettem a ruhám alá. Nagyot nyeltem, és lassan közeledni kezdtem a három alak felé.

A középen álló nagydarab, színes bőrűről lerítt, a drogból szerzi a nyakában lógó vastag aranyláncokat. A testőrei sem voltak sokkal kisebbek nála. Mintha szüksége lenne rájuk – húztam el számat észrevétlenül. Sokkal jobban féltem, mint a többi szállításnál. Megszoktam már, ez nem épp idegkímélő munka, de a mai különösen kirítt a sorból. Nem szoktam nappal ilyen intéznivalót kapni, ráadásul ma még a napom is rosszul kezdődött. Balsejtelem lett úrrá rajtam…

A hátamon végigfutott a borzongás. A szél süvített a házak között, bele-bele kapott kabátom szélébe. A három alaktól egy méterre megálltam, s lassan a kabátom felé nyúltam. Az egyik azonnal mozdult, megmutatva, bizony neki is van valami a kabátja alatt – nagyot nyeltem a fegyver láttán.

– Semmi hirtelen mozdulat – szólalt meg a középső mély hangon.

– Csak előveszem az anyagot – mondtam nyugtatóan, aztán kigomboltam a kabátom, s lekötöztem magamról a drogot. A középső férfi intett a bal oldalt állónak, mire az a kocsihoz lépett, majd egy fekete, kisebb aktatáskát adott a főnöke kezébe.

– Mutassa meg! – szólítottam fel határozott hangon. Nem hagyhattam, hogy a félelem erőt vegyen rajtam, noha a rossz érzés nem akart szűnni.

– Rendben – mondta, és résnyire nyitotta az aktatáskát. Gyors pillantást vetettem a temérdek pénzre.

– Megvan az összeg? – A férfi összeszorította fogait.

– Az üzlet, az üzlet – felelt dühösen. Miután cseréltünk, felpattintva az aktatáskát meg akartam számolni a pénzt, ám valami megzavart. Hangos, fülsértő sziréna harsant a közelből, s már csak a vevő autója mögött lefékező rendőrkocsikat vettem észre.