9. fejezet - Fény derül az árulóra

Sziasztok! Bocsánat a késésért! :$ Hosszú hétvégére itt egy izgis fejezet. Mindenkinek sok pihenést, és jó olvasást kívánok! :) 

Matt

Egyszerre voltam dühös és csalódott. Vissza-visszanéztem futás közben arra a fickóra, aki épp eltakarta előlem Katet. A szívem úgy vert, mint még talán soha. Megálltam a parkoló kijáratától nem messze, kifulladva rejtőztem el, hogy láthassam őt még egy kis időre. Annyira hihetetlen volt az a pillanat, hogy szinte már azt hittem, meg sem történt. Miként elmerültem azokban a tengerkék szemekben, s hozzásimult a testem az övéhez. Mintha csak az örökkévalóságig tartott volna az a pár perc, amibe az egész lényem beleremegett, úgy vágytam rá. Aztán jött valaki, aki véget vetett ennek a látszólagos tökéletességnek.

A düh helyét kezdte elnyelni valami teljesen más, amint tudatosult bennem, hogy az a valaki a keresztnevén szólította Katiet. Néztem, amint kikanyarodik a kocsijával a parkolóból, s fejét ide-oda forgatja – talán engem keresve. Ki a fene lehetett az a férfi? És mi a francért fogdosta őt? – kérdeztem magamban. Gr, még a hideg is kirázott, ahogy felidéztem magamban, aztán elindultam visszafele a raktár épületéhez. Persze igazából semmi közöm nem volt ahhoz, kivel tölti a szabadidejét, vagy épp mit csinál. De attól még éreztem a mellkasomat szúró féltékenységet, és a mérhetetlen fájdalmat. Nehéznek éreztem magam, mintha elszállt volna minden erőm. Kat emléke adott eddig erőt, hogy kitartsak a végsőkig is. Most, hogy felmerült bennem annak az eshetősége – persze előtte is már gondoltam rá, de próbáltam mindannyiszor kiűzni fejemből –, valóban nem szeret már, s a szíve másé, mintha arcul csaptak volna.

De akkor miért lógott még mindig a nyakában az ezüstlánc, amit még én adtam neki? Tisztán emlékeztem arra a pillanatra, amikor odaadtam, s csupán annyit fűztem hozzá: A szívem a tied. S azóta is őrizte… Ez nem lehet véletlen! Hisz akkor már rég kidobhatta volna az első kukába, ami az útjába akadt az az este után. Amikor összetörtem szerelme jeléül rám bízott szívének darabkáját. Talán van némi remény, van miért tovább élnem, s kibírnom a megpróbáltatásokat, Ryant – biztattam magamat.

Befordultam az egyik sikátorba, hogy ott folytassam utamat, s ne legyek szem előtt. Csak néztem cipőm orrát lehajtott fejjel, s továbbra is Kat járt az eszemben. Tudni akartam, mit mondott volna, ha hagyják megszólalni. Elküldött volna a fenébe? Vagy… nem bírt volna ilyesmit kiejteni az ajkain? Szívem reménykedett az utóbbiban, de eszem az előbbire voksolt. Ilyen az én formám, persze, hogy a legrosszabbkor jelent meg az a muksó, akivel ráadásul még a versenyt sem vehetem fel.

Felhorkantam, s dühösen belerúgtam egy kőbe az úton. Az a férfi illik igazán Katiehez. Jól öltözött, pénzes, meg minden, ami kell. Labdába se rúghatok ellene a kis drogos ügyleteimmel. Vagyis, nem az én ügyleteim, de én bonyolítottam őket. A legtöbbet. Elképzeltem – ennek ellenére –, mi lenne, ha Kat valamikor megbocsátana nekem, s engem választana a nagymenő srác helyett. El kellene mondanom neki, hogy mibe keveredtem, mit tettem az idő alatt, míg nem találkoztunk. S miért nem szállhatok ki sohasem…

Felnéztem, hol is járok épp. Rettentő hideg volt, így összébb húztam magamon a kabátomat. Mikor körülnéztem, ugrottam egyet helyben.

– Francba! – mordultam fel. – Szívszélhűdést kapok tőled, ember! – morrantam megjelent szellem vendégemre, mire ő elvigyorodott. – Vagyis szellem – javítottam ki magam fejrázva. – Tiszta hülye vagyok – sóhajtottam ismét, majd mit sem törődve vele, tovább mentem. Sanda oldalpillantással vettem tudomásul, hogy mellettem halad. – Soha nem szabadulok már meg tőled, mi? – fanyalogtam. – A lelkiismeretem vagy… – mondtam halkan, felnézve rá. Elgondolkodó arcot vágott, majd nemet intett a fejével, mire összehúztam szemöldököm. – Akkor miért kísértesz, ha nem azért, hogy elégtételt vegyél rajtam? – követeltem, mintha válaszolna nekem. Megrázta fejét, amolyan csalódottan mély levegőt vett, mintha idegesítené valami. Mérges volt, mintha nem akarnék megérteni valamit. De hát hogy is érthetném meg? – dühöngtem én is magamban. Hisz már így is dilinyósnak érzem magam!

Arckifejezéséről ismét egy emlék jutott eszembe.

Az eldugott helyünkön voltunk, kintről beszűrődött a gyerekek kacagása, játékuk zsivaja. Katie mellettem ült, kezünk összekulcsolva feküdt a combomon.

– Nem gondolod, hogy el kéne mondanunk Olinak? – kérdezte.

– Nem akarom elveszteni a barátságát – feleltem halkan.

– De… lehet, hogy nem is – kezdte Katie.

– Nem kockáztathatok – néztem bele tengerkék szemébe, melyben csalódás ült. – Sajnálom – emeltem fel másik kezemet, s megsimogattam arcát. – Tudom, nem kéne ilyen gyávának lennem, és ki kellene állnom a… szerelmünk mellett…

– Nem – nézett el. – Talán igazad van. Nem akarom, hogy a barátságotok miattam menjen tönkre – sóhajtott, majd arcán nyugodott kezemre rakta a sajátját.

– Mennünk kéne. Eltűntünk egy ideje – mondtam nehezen. Sokáig ültem volna még ott Katievel, még ha nem csináltunk volna semmit se.

– Menjünk! – felálltunk, majd egy pillanatig, míg egy puszit nyomtam szájára megálltunk. Először én léptem ki a helyiségből, Kat pár percre rá követett, aztán az udvarra mentünk, ahol Oli jött velünk szembe.

– Hát ti meg hol voltatok? – kérdezte egy mosollyal.

– Óh… öhm… – próbáltam kinyögni valamit, de nem ment. Katie gyorsan összeszedte magát.

– Csak a hülye banya vitetett el velem valamit hátra a sufniba. Matt segített – felelte rezzenéstelen arccal. Oliver elfintorodott.

– Hova mennek a többiek? – kérdeztem Olivertől.

– A főbanya mindenkit behívatott, mert jönnek valakik. Szóval mindenki vágja magát haptákba – húzta el a száját, majd hallottuk is a rikácsoló hangot. Aztán az egyik banya jött oda, s Olit meg engem szinte a fülünknél fogva rángatott be. Katie el tudott futni előle.

Megfürödtünk, felöltöztünk, majd a banyák sorba állítottak minket az étkezőben, a hosszú asztal előtt. A kisebbek álltak a bejárathoz közelebb, magasság szerint a helyiség másik vége felé nőtt. A fiúk hátul, a lányok előttük. Oliver és én igencsak hátul álltunk.

Aztán nem sokra rá jött egy házaspár, a főbanya mindent elkövetett, hogy az árvaházában eggyel – vagy épp többel –, kevesebb gyerek maradjon. Amikor megálltak Katie előtt, a szívem kihagyott egy dobbanásnyit. Mi lesz, ha elviszik őt? Soha többé nem fogom látni, nem érinthetem meg… Az idegen nő leguggolt Katie elé, valamit kérdezett tőle, amit nem hallottam jól a sugdolózások miatt.

Oliverrel egyszerre kiáltottunk fel, aminek következtében azonnal ott termett mellettünk az egyik banya, hogy csendre intsen minket. Végül nem vitték el Katiet – Oli s az én szerencsémre –, mert egy másik, kisebb lányt választottak ki. Miután elmentek, Kat odaszaladt hozzánk, s először megölelte Olivert, majd megfeledkezve mindenről hozzám bújt, én pedig a karomba zártam őt. Oliver somolyogva nézett ránk, miután zavartan elengedtem Katiet. Az egyik lány jött oda hozzá, s elhúzta őt mellőlünk. Visszapillantott rám, tekintetünk összekapcsolódott.

– Nem értem, miért vagy zavarban – térített vissza elmélázásomból Oli hangja. Ránéztem, mire elvigyorodott.

– Én meg nem értem, miről beszélsz – feleltem, mire ő érdekes arcot vágott.

Ezt éreztem akkor is, próbált nekem elmondani valamit, amit én nem tudtam megérteni. Megtorpantam, ahogy rájöttem. Most, ennyi év eltelte után!

– Tudtad – suttogtam útitársamnak meglepődve, mire ő halványan elmosolyodott. – Óh… – lépkedtem tovább. Az idő gyorsan ment, s én szinte észre sem vettem, hogy már a raktárépület magasodott felettem.

Nagy levegőt vettem, mielőtt beléptem volna az épületbe. Persze eddig velem utazó társam eloszlott, mintha itt sem lett volna. Bár lehetséges, már előbb megtörtént, mint gondoltam. Nem tudtam eldönteni. Eszembe jutott, beszámolok majd Andynek mindenről, de nem kellett, hogy hülyének nézzen. Na meg persze, ezt az arcomba is vágja… Hátramentem a kisebb helyiségbe, elhaladtam a dobozok mellett, aztán benyitottam. Ryan volt csak ott és John. Jöttömre felnéztek, Ryan elmosolyodott, míg John elhúzta száját.

– Megjöttem! – tártam szét karomat. Ryan egy „szia öcskös!” felkiáltással megölelt.

– Elhoztad? – kérdezte, mire bólintottam, és átadtam neki a drogot. – Remek – vigyorodott el. – Úgy látom, tényleg nem akartál átverni.

– Nem én – horkantam. – Erre meg összeveretsz Jimmyvel – köptem a szavakat.

– Mondtam neki, hogy ne bántson, de hát tudod milyen sokszor szokott rám hallgatni… – felelte Ryan megjátszott bűnös arccal. – Elküldtem a motorodért. Ugye így már nincs harag? – nézett rám miután a zacskóból kiszórt egy kis fehér port kipróbálásra. – Tudom, mennyire szereted.

Én azonban már nem figyeltem rá igazán, inkább azon akadtam fenn, amit elsőre mondott. Nem is a motor miatt. Persze jó, hogy vissza fogom kapni, már ha valami maradt belőle, meg ha egyáltalán megtalálja. De…

– Megmondtad neki, hol keresse? – puhatolóztam finoman. Ryan felszívta az anyagot az asztalról, John pedig hegyezte a fülét.

– Tudta, hova kell mennie… – felelte Ryan mámorosan, behunyva szemét. A lélegzetem elakadt. Honnan tudta Jimmy, hova kell mennie, amikor Ryan egy cetlin nyújtotta át nekem a címet? Az meg már nem is volt fontos, hogy a motorral utána még hajtottam egy darabig.

– Jah, hát akkor semmi vész. Majd keresgethet egy darabig – válaszoltam, mintha mi sem történt volna. Nem akartam, hogy John is tudjon arról, amit épp összeraktam a fejemben. Csak Ryan. De ahhoz egyedül kell, hogy legyünk. El kell mondanom neki, ha nem akarom, hogy továbbra is gyanakodjon rám. Tudtam, ezentúl még jobban fog figyelni rám…

Ryan hirtelen rám nézett. – Ezt hogy érted? – kérdezte összeszűkült szemekkel.

– Nyugi, csak azért, mert egy darabig még mentem vele, miután megsérültem – feleltem, elégedetten vigyorogva. Keresgéljen csak az a rohadék, ahogy ismerem Ryant, kiadta neki, anélkül ne merjen vissza jönni.

Ryan értette, miért vigyorgok, így hangosan felnevetett. – Kölyök… – csóválta meg a fejét. – Menj, aludj egyet. Rád fér, úgy nézem.

– Tudod, hogy… – kezdtem volna, hogy én nem szeretek igazán itt aludni, a sok hülye közt, mint John meg Jimmy.

– Holnap reggel újabb feladatom lesz neked – mondta, tudatva velem: ez most nem kérés.

– Rendben – fanyalogtam, majd kimentem a helyiségből, és átmentem egy másikba, ahol pár rozoga, kinyitható ágyat, meg ahhoz pár pokrócot lehetett találni. Szerencsémre senki nem volt jelen, akivel ne akarnék találkozni – és senki nem mert bántani, míg Ryan a közelben tartózkodott –, így odamentem Andyhez. Megnéztem, hogy van, úgy nézett ki, mint aki aludt – aggódva figyeltem őt. Egy sóhaj kíséretében ledőltem az Andy melletti ágyra, amikor hirtelen, halkan megszólalt.

– Matt? – kérdezte, felkönyököltem, s ránéztem arcára.

– Én vagyok – feleltem neki, kinyitotta szemét s elmosolyodva rám nézett.

– Mi a helyzet? – kérdezte. Egy pillanatig elgondolkodtam, mit is mondjak. Szar volt a helyzet – tömören ennyi, gondoltam.

– Semmi – mondtam végül.

– Hol voltál a napokban? – könyökölt fel ő is, hogy felém fordulhasson. Fáradt, kék szeme kíváncsian, s kevésnyi félelemmel vegyülve fürkészett.

– Volt egy kis probléma az egyik üzletnél. De most már minden megoldódott – füllentettem. Ugyanis a besúgó kiléte még nem oldódott meg, viszont Andynek nem kellett ezen törnie a fejét. Ismét eszembe jutott, valahogyan ki kellene őt józanítanom, mert nem akartam elveszteni, ahogy már egyszer megtörtént a barátommal… A torkom összeszorult.

– Örülök, hogy itt vagy – feküdt le kimerülten az ágyra.

– Én is, Andy – sóhajtottam, majd lerogytam az ágyra, s a fejemben Kat arcával aludtam el.

Reggel kialvatlanul, hangos dörömbölésre ébredtem. Szinte majdhogynem felpattantam az ágyról.

– Kelj fel, Ryan hívat – nézett rám elégedetten Jimmy, hogy ő „ébreszthetett”.

– Gyorsan megtaláltad a motort? – szúrtam vissza, miközben felkeltem, s megigazítottam magamon a kabátom. Jimmy összeszorította fogait, eközben Andy is ébredezett a mellettem lévő ágyon.

– Mázlid, hogy nem lett nagy baja, és megy. Ha nekem kellett volna megjavítanom… – mondta fogcsikorgatva. Felhúztam a szemöldököm, és elvigyorodtam, majd odaléptem hozzá, mert teljesen elzárta előlem a kiutat. Féloldalasan állt, hogy el tudjak lépni mellette, de én megálltam vele szemközt.

– Mondd csak, egyből odataláltál, mi? – kérdeztem halkan, egyenesen a szemébe nézve. Jimmy talán egy perc elteltével fogta fel csak mondatom hátsó értelmét. Először meghökkent, majd hatalmasat taszított rajtam – nekiestem a falnak. Alkarja a torkomat fojtogatta.

– Ha bemószerolsz Ryannél, elteszlek láb alól – köpte dühösen a szavakat az arcomba.

– Hé, hé! – jött oda Andy azonnal. – Nyugi van – mondta, de Jimmy úgy tett, mintha ott sem lenne.

– Azt hiszed, félek tőled? Ha ezt Ryan megtudja, előbb tesz el téged láb alól, mint te engem – sziszegtem vissza Jimmynek, ő csak elvigyorodott.

– Csak nehogy meglepődj, kölyök – ejtette ki undorodottan a Ryan által használt megszólítást. Aztán elengedett.

Úgy hitte, nem lesz merszem bemártani Ryannél. Hát hülye vagyok, hogy hallgassak? Még a végén ő előbb köp, és mindent rám fog kenni, hogy el akarom terelni magamról a gyanút. Hogyisne – horkantam fel, majd Andyvel az oldalalom bementem Ryanhez a már megszokott helyiségbe. Jimmy utánunk jött, valószínűleg, hogy ne tudjak beszélni Ryannel. De, ha most Ryan elküld, Jimmy pedig itt lesz, akármiket mondhat rólam – szitkozódtam magamban. Meg sem tudom magam védeni, még csak megpróbálni sem lesz esélyem. Csak abban hihettem, hogy Ryan egyrészt, azért mert kedvel, talán nem hiszi el rögtön, másrészt azért, mert egyszer már bizonyítottam neki nem fog azonnal kinyíratni.

– Gyere, Matti fiú, gyere! – intett nekem.

– Mondd, Ryan – sóhajtottam úgy, hogy ő ne vegye észre. Mindenképpen szarul járok. Így vagy úgy…

– Most egy kisebb feladatot bízok rád – kezdte. – Rendszeres vevő, de csak kis tételben. Vidd el ezt neki – nyújtott át egy apró zacskót. Meglepődve néztem az anyagot. Ilyen pitiáner ügyeket Johnék szoktak végezni, nem én. Ryan észrevette megrökönyödésem. – Nyugi, egy kis pihenő a múltkori után – mosolygott, miközben megütögette vállamat. Felszisszentem. – Ó, ez pont az a vállad… – fintorgott.

– Igen, az – sziszegtem. Nem volt mély sérülés, de attól még rohadtul fájt, főleg az után, amit Jimmy tett, mikor visszaértem.

– Bocs, kölyök – mondta, de persze nem gondolta komolyan.

– Rá se ránts – feleltem, türtőztetve magam.

– Ha végeztél… Tudod mit? Költsd el – mondta, mire értetlenül néztem rá. – Kis zsebpénz. – Tényleg piti ügy lehet, ha ezt mondja… – Jah, ide kell menned – adott át ismét egy cetlit a mobillal együtt. Beletörődve bólintottam. Esélyem sem volt akkor Ryannel Jimmyről beszélni.

– Hol is van a motorom? – indultam el, még vetettem egy pillantást az elégedett vigyorú Jimmyre.

– A szokásos helyen – felelte Ryan. Mély levegőt vettem, majd elköszönve Andytől célirányosan a motor felé mentem. Mikor beindítottam, elöntöttek a kellemetlen képek és hangok, de ahogy elindultam vele, s száguldani kezdtem már csak a sebesség számított.

Gyorsan elintéztem az ügyletet, és kelletlenül jegyeztem meg magamnak, hogy Ryan épp büntet. A vevő – ahogy ő fogalmazott – egy fiatal, gazdag, elkényeztetett kölyök volt, aki nem tudott mit kezdeni az életével, ezért a droghoz folyamodott. Egészségedre! – mondtam magamban. Ha ilyen hülye, hogy tönkretegye az életét… Én csak szállítok. De hogy ennyire lesüllyedjek!? A nagy üzletektől, egészen a kis piti drogterjesztésig!?

A pénzt az egyik zsebembe süllyesztettem, de csak addig, míg az egyik újságosbódénál nem vettem egy doboz cigit, meg egy öngyújtót. Azonnal rágyújtottam, már annyira hiányzott, szinte beleőrültem. Aztán elindultam a motorral, de vissza még nem akartam menni a raktárhoz, ezért más fele vettem utamat.

A reklámcég parkolójában úgy álltam meg, hogy én jól lássam a liftet, de aki onnan kijön, ne vehessen észre engem. Nem tudtam hány óra, csak tippelhettem, de úgy éreztem, ha várok, akkor még láthatom Katiet. A szívem dübörgött, már csak a lehetőségre is, hogy újra megpillanthatom, még ha csak távolról is. De nem tudtam mitévő legyek… Mit válaszolt volna? Megtudom egyáltalán még valaha? Ez a bizonytalanság a legrosszabb. Még egy cigire rágyújtottam, hogy oldjam a bennem lévő feszültséget. Legszívesebbem azonnal kiderítettem volna, ha egyáltalán még itt volt az épületben. De amint eszembe jutottak a szavai, menten elment a kedvem, hogy ismét szembesüljek hibáimmal.

Hideg borzongás futott végig a gerincemen, s én megérezve ezt felpillantva körülnéztem. Nem csalódtam, ismét visszatért az én átlátszó útitársam, aminek következtében, majdnem eldőltem a motorral.

– Figyelmeztethetnél, mielőtt megjelensz – horkantam, mire ő vigyorra húzta száját. Mennyiszer láttam én ezt a vigyort régen, s mennyiszer szenvedtem el miatta egy jó kis büntetést. Felsóhajtottam, aztán figyelmemet a lift hangja vonta el, s a cipők egyenletes kopogása. Szívem ritmusa vetekedett a koppanások ütemével. Katie ismét a kulcsait keresgetve lépkedett a parkolóban, amitől elmosolyodtam. Minden egyes alkalommal ugyanezt tette – sosem találta a kulcsait. Aranyos volt, amikor feszülten koncentrált, majd mikor végre rálelt, arcán győzedelmes mosoly jelent meg.

Oda akartam menni hozzá, s átölelni őt, vagy csak magamhoz húzni, érezni őt a közelemben. Megcsókolni… Persze arra esélyem sem lehetne, de a gondolat mámorítóbban hatott rám, mint a cigi, vagy a drog. Bár csak a ciginél volt összehasonlítási alapom. A kérdés még mindig ott zakatolt a fejemben, és sehogyan sem tudtam kiűzni onnan. Miért nem hagyott ott? Tényleg nem akar soha többé látni? Csak tekintetemmel követtem őt, ahogy kinyitja az autóját, s megáll egy pillanatra, mintha érezné, hogy figyeli őt valaki. Lélegzetvisszafojtva néztem őt, amint hirtelen körülnéz a kihalt parkolóban. Gyorsan mozdultam, hogy pont eltakarjon az oszlop. Reméltem, nem vett észre. Ránéztem útitársamra, aki megcsóválta fejét. Hallottam a kocsiajtó csapódását, s mikor visszanéztem Katiere, ő már indította a motort. Miután elment, nekidőltem az oszlopnak, s csak pihegtem, mint egy gyerek, aki épp rosszban sántikál, s nem akar lebukni.

– Mi van? – néztem rá túlvilági vendégemre. – Így legalább neki nem fáj… – suttogtam elgyötörten.

Ez így ment egészen a következő hét szerdájáig. Minden nap el kellett intéznem Ryannek egy hasonló kis drogeladást – miután visszamentem hozzá persze sosem találtam egyedül, így nem is tudtam vele beszélni Jimmyről, s ami érdekesnek számított, hogy Jimmy intézett egy nagyobb ügyletet, amit mindig én szoktam –, majd ismét elmentem a Brightmore Advertising parkolójába, ahol megvártam Katet. Sosem volt elég merszem, hogy ismét kiálljak elé, pedig a szívem minden egyes alkalommal, mikor megláttam őt, hatalmasat dobbant a mellkasomban. Szerettem, de nem tudtam, ő hogy érez irántam. Gyűlölt, ebben biztos voltam, de miért tartotta meg a tőlem kapott láncot? Annyi kérdés mardosott belülről, hogy aznap nem bírtam már tovább.

Ugyanúgy ott vártam rá a parkolóban, miközben azon gondolkodtam, mit fogok tenni, ha meglátom. Mit fogok mondani, ha netalán meghallgat, s nem küldd el azonnal a pokol mélyére. Feszülten, idegességtől nyirkos tenyérrel vártam rá a szokásossá vált helyemről. Nem egyedül jött, népes kis társaság tartott vele, tele negyven-ötven év körüli férfiakkal. Az egyikük megpuszilta az arcát, Kat elmosolyodott, majd a férfi egy másik kocsihoz ment, míg a többi három is megkereste az autóját, én otthagytam a motort, s közelebb merészkedtem Kathez. Ma nem kereste meg előre a kulcsát, ahogy szokta, így az autója előtt állva tette meg. Mázlim volt, mert mire kellő távolságba értem Katiehez, addigra a többi kocsi kihajtott a parkolóból. Nagy levegőt vettem, annyira déjá vu érzésem támadt, hogy nem először teszek már így. Nem is igazán tetszett, rossz érzésem kavargott bennem azért, mert szemmel tartottam őt, és a háta mögé lopóztam. De… másképp nem tudtam vele beszélni. Nagy levegőt vettem, és közelebb léptem Kathez. Lassan megfordult, égszínkék tekintetét belefúrta az enyémbe, s többé nem eresztett.

– Matt – suttogta elnyíló ajkakkal.