13. fejezet - Lelki válság

Sziasztok! Először is rettentően sajnálom, hogy megint később hoztam a frisst. Igyekszem ezentúl minden csütörtökön, de legkésőbb pénteken felrakni. :$ Remélem a fejezet kárpótol majd érte titeket. :) Mint a cím mutatja, nos ez a feji elég szomorkás lesz, de azért van benne visszaemlékezés, és megtudhatjátok, hogy Matt hogyan döntött Jimmy-t és a találkozót illetően. ;)

Jó olvasást!

Matt

Nem akartam megtenni, a velem szemben lebegő szellem is könyörgőn intett nemet fejével. Lenéztem Jimmyre, tekintetünk összeakadt, s én csak a félelem-megvetés egyvelegét láttam benne. Úgy nézett rám, mint a gyilkosára, de én ezt nem tudtam elviselni. Nem akartam véget vetni az életének, bármennyit is ártott nekem, vagy fog ártani még a jövőben. Hisz ki vagyok én, hogy eldöntsem, ki élhet, vagy halhat?

A fegyvert tartó kezem nagyon lassan elkezdett visszahullani.

– Lődd már le! – kiáltott rám váratlanul Ryan, aminek következtében a kezemet visszarántottam, s a ravaszon lévő ujjam megmerevedett. Hatalmas dördüléssel sült el a fegyver, eltalálva Jimmy mellkasát. Csengett a fülem, elakadt a lélegzetem. Lelőttem egy embert, amiért Ryan még elégedett is. Undorodtam magamtól…

Lenéztem remegő kezemre, melyben a fegyvert tartottam, közben hallottam a döngő lépteket a helyiség felé közeledni.

– Mi volt ez? – kiáltott valaki a hátam mögül. Olyan volt, mint Andy hangja…

– Semmi. Csak elintéztük a besúgót – felelt Ryan. – Vagyis Matt elintézte. Tüntessétek el! – utasította őket, de én igazán fel sem fogtam, mi történik körülöttem, még mindig a kezemben lévő stukkert néztem mereven. Egy kéz aztán kiszedte az enyémből, s mikor felnéztem Ryan mosolygó arcával találtam szemközt magam. – Büszke vagyok rád, Matti fiú! – ütögette meg a vállam, de én csak azt néztem, ahogy John és Ryan egy másik embere felnyalábolják Jimmy holttestét, s az ajtón át kiviszik a helyiségből. – Majd elmúlik – mondta ismét Ryan. De én tudtam: soha nem fog elmúlni. Még egy ember vére száradt a kezemen. Hisz belegondolva… A legjobb barátom is miattam halt meg. Gyilkos vagyok – tudatosult bennem. Úgy éreztem, a gyomrom felfordult saját magamtól.

– Én most… én… – mutattam a hátam mögé. Meg akartam mosni a kezem, úgy éreztem, muszáj megmosnom. Mintha ezzel eltüntethetnék bármit is…

– Menj csak – engedett el Ryan. Kimenekültem a helyiségből, s a mosdóba mentem. A tükörbe belenézve elfintorodtam. Lemostam a szám sarkából a saját véremet még a verekedésből adódóan, a többi, mely az arcomon vöröslött… Annyira dörzsöltem a bőröm, hogy úgy éreztem, menten meggyullad. A vértől megtisztítottam, de azt, hogy öltem, soha sem fogom tudni magamról lemosni. És ha még megtalálják a zsaruk Jimmy testét, sittre vágnak az életem végéig.

Undorodva tekintettem szét magamon, aztán visszanéztem a tükörbe, a háttérben megláttam Andy elfehéredett arcát. Hajam vizesen tapadt az arcomra, de csak egy gyilkost láttam magamban. Semmi mást, miközben azon gondolkodtam, hogyan nézzek így Kat szemébe? Hogyan nézzek a saját tükörképembe? Elfordítottam fejemet, a kabátomat néztem, s tudtam, az első adandó alkalommal keresek egy másikat… Kivettem a zsebéből a cigimet, s reszkető ujjakkal rágyújtottam. Rájöttem, egész testemben remegtem, ki akartam innen szabadulni.

– Ez meg mi volt, Matt? – kérdezte suttogva Andy.

– Én… Nem akartam… – néztem fel a tükörben Andy kék szemébe. Láttam bennük a csalódottságot, a megrökönyödést, az értetlenséget. Megfordultam, s elkaptam Andyt a két vállánál fogva. – Soha, érted soha ne tegyél ilyet! – borzongtam meg, miközben barátomat ráztam. – Soha!

– Nem ítéllek el, Matt – mondta halkan. – Ismerem Ryant.

– Ez nem jelent semmit – tiltakoztam küszködve a szavakkal. Alig bírtam magamba fojtani az érzelmeimet. – Téged a tettek határoznak meg! – fogtam kezembe arcát. – Ne válj soha gyilkossá – suttogtam hevesen, majd otthagyva Andyt kisiettem a helyiségből, hátra a motoromhoz. Reméltem, hogy Johnék már eltüntették Jimmy testét, ahogy Ryan fogalmazott –, mert nem bírtam volna ki, ha ismét látnom kell. Körülnéztem, s mikor megbizonyosodtam afelől, már sehol sincsenek, elindultam. Csak mentem, miközben gondolataim ezerfele cikáztak. Száguldani akartam, és elfelejteni mindent, de tudtam, hogy örökre belevésődtek emlékeimbe, és kísérteni fog Jimmy félelemtől ittas tekintete. Most is magam előtt láttam. Ahogy magam elé meredtem, hirtelen átsuhantam valami átlátszó dolgon, amitől egy kissé elrántottam a kormányt ijedtemben. Hangos dudálás térített magamhoz, s csak kis híja volt, hogy nem estem egy rohadt nagyot. Bár talán jobb lett volna, talán nem kellene szembenéznem a tetteim következményével. Minden egyszerűbb lenne, sokkal egyszerűbb…

A Central Park fele vettem az irányt, ahol több éjszakát is töltöttem már. Ezúttal mégis más vezérelt errefele. Egyetlen egy személy, akivel nem tudtam, hogy találkozzak-e pénteken. Nem tudtam volna a szemébe nézni. Hisz igaza volt. Bármire képes vagyok, akkor még talán arra is, hogy őt bántsam. Azt pedig végképp nem tudnám elviselni.

Behajtottam a park területére, s az egyik bekötőútra mentem. Ott lassítottam, s kerestem egy padot. Megálltam a motorral, majd elhelyezkedtem a padon. Rohadt hideg volt, de nem tudott érdekelni. Csak meredtem magam elé, mígnem belebegett a látóterembe egy átlátszó kéz, s „rátette” övét az enyémre. Az érintés hűvös volt, és… furcsa. Túlvilági. Megborzongtam tőle.

Lassan felnéztem rá, egyenesen csalódott tekintetébe.

– Ne nézz így rám – kérleltem halkan. – Nem tehettem mást… – suttogtam elgyötörten, ő továbbra is kitartóan nézett velem farkasszemet. – Most már nem csak őrült, de gyilkos is vagyok – dőltem hátra, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Nem csak undorodtam, de féltem is magamtól. – Mi van, ha ezt csak bemagyarázom magamnak? – suttogtam döbbenten, túlvilági vendégem összevonta szemöldökét. – Ha… ha nem is esett nehezemre meghúzni a ravaszt? – halt el hangom, mert közben megijedtem ennek az eshetőségétől. A szellem dühösen felúszott a levegőben, majd hirtelen, mintha rám támadt volna, egyenesen belém jött, s átszáguldott rajtam. Megborzongtam a testemet elöntő pillanatnyi ridegségtől, míg ő ismét elém lebegett. Karba font kézzel, dühösen meredve rám megállt a levegőben. – Ezt is… fel kellett vetnem – mondtam immár bizonytalanul, mert rá kellett eszmélnem, ez nem igaz. Hisz… akkor nem engedtem volna le a fegyvert, amikor belenéztem Jimmy tekintetébe. Én nem akartam megölni. Nem akartam a gyilkosa lenni, akit utoljára lát az életében. – Nem akartam megölni – ejtettem ki hangosabban, de még így is csak suttogtam. – Muszájból tettem – mondogattam aztán magamban is, hogy elhiggyem. Muszájból tettem meg és ijedtségből. Nem azért mert akartam, de emiatt mégis meghalt egy ember. Miattam. – Oké, talán nem túl nagy veszteség a világnak… Eggyel kevesebb ember terjeszt drogot – mondtam fintorogva. – De ez nem vigasztal. Hogy nézzek így Kat szemébe? – pillantottam a mellém lebegő szellemre. – Ő ennél sokkal többet érdemel… Sokkal jobbat nálam – suttogtam. A térdeimre könyököltem, s kezeimbe temettem arcomat. Lehunyt szememen keresztül is magam előtt láttam Katiet, az égkék tekintetet, amely aztán átváltozott Jimmy félelemtől ittas pillantásává. Kirázott a hideg, s inkább felnéztem, hogy ne kísértsen.

– Nem keverhetem bele – szólaltam meg. Valahogy könnyebbnek tűnt kimondani túlvilági vendégemnek a szívemet nyomó mázsás terheket, mint magamban tartani. – Szeretem őt, Isten a tanúm, de nem tehetem ezt vele…

Nem csak, hogy nem tehetem, de nem is akarja. Nem szeret már, amit érzett irántam, az is elhalványult a gyűlölete mellett. Szavai visszhangzottak a fejemben, s mellkasomat átjárta a fájdalom. Talán az lett volna mindenkinek a legjobb, ha örökre eltűnök. Ha hagyom Ryannek, hogy kitöltse rajtam a dühét, és azt higgye, én vagyok a besúgó. Akkor legalább nem lenne semmi megoldásra váró probléma, nem lenne az életem folyamatosan veszélyben. Kinek számítana, hogy életben vagyok-e még? Katnek? Akkor még, amikor találkoztunk, és ott álltam vele szemben, alig pár lépésnyire tőle, tudtam, hogy nem mond nekem igazat. Láttam a szemében. De most! Egyáltalán nem voltam biztos abban, mi igaz, és mi nem. Kételkedtem még magamban is.

– Megőrülök – túrtam a hajamba idegesen. Az érzéseimtől őrülök meg. Annyira látni akartam Katiet, annyira szerettem, de tudtam, csak bajt hoznék rá a megjelenésemmel. Azt pedig nem akartam! Megérdemli, hogy biztonságban, kényelemben élje le az életét, távol tőlem, távol attól, aki a legnagyobb szenvedést okozta neki. Még ha úgy éreztem, hogy ebbe belehalok. Különben sem illettünk össze. Én, sok bűnöm mellett, még csak labdába sem rúghatok a hovatartozásunk miatt. Egy helyről jöttünk, de az élet elválasztott minket. Míg neki felvitte az Isten a dolgát, addig én maradtam az utcán, és kereskedtem. Gyilkoltam. Ezt pedig már soha nem fogom tudni lemosni magamról…

– Ha nem megyek el pénteken… – suttogtam magam elé – akkor még jobban meg fog utálni, és könnyebb lesz túltennie magát azon, hogy ennyi év után megint megjelentem – sóhajtva néztem a mellettem lebegő szellemre, aki megcsóválta a fejét. Én már azonban a múltban jártam, az emlékeim közt.

A házhoz tartozó kopár udvar egy félreeső szegletében ültünk Olival. Bőszen bólogattam, mert szinte folyamatosan beszélt hozzám, de tekintetem a távolba meredt, hogy összekapcsolódjon egy másikkal. Katie az udvar másik felében üldögélt a barátnőivel, s leplezve, de mindig rám pillantott. Olyankor a szája széle akaratlanul is felfele kunkorodott, amitől nekem is azonnal jobb kedvem lett, mert én voltam rá ilyen hatással. Néha zavartan elfordította fejét, hogy valamit mondjon a mellette állóknak, majd visszanézett rám. Még innen is láttam halvány elpirulását, ám ezt be lehetett tudni a szokatlan jó időnek is. A nap hétágra sütött, s melegebbnek tűnt az időjárás, mint bármikor. Fűtött belülről a szerelem.

– Matt! – hatolt egy hang az agyamba. Aztán a szemem előtt Oli meglengette a kezét. – Hahó, itt vagy? – vigyorgott rám.

– Persze – mondtam azonnal.

– Aha… – szélesedett vigyora. – Miről is beszéltem az előbb? – tette fel a kérdést. Megerőltettem magam, hogy előhalásszak valamit a szófoszlányokból, amik eljutottak hozzám Oli beszédéből, de igazán nem sok ragadt meg.

– Öö… – kerültem, hogy Katie felé nézzek, miközben tettem az ártatlant. – Elbambultam bocs.

– Jah, azt észrevettem – röhögött fel Oliver. – Szóval bevágódunk a lányoknál? – kérdezte. Én csak egy lánynál akartam bevágódni, de azt hiszem, az már sikerült is. Vigyor suhant át az arcomon, amit Oli igenlésnek vett.

– Helyes. Akkor ma megleckéztetjük a főbanyát – jelent meg arcán csibészes mosolya, melyből tudtam, már van is egy ötlete erre.

– Hallgatlak – pislantottam Katie felé, aki észrevéve ezt elmosolyodott, mintha csak a barátnője mondandója hatására tette volna, majd megnyalta ajkait. Nagyot nyeltem, miközben próbáltam a figyelmemet visszaterelni Oliver ötletére. Piszkosul nehezen ment, amikor emlékeimben felidéződött Kat csókjának íze…

– A múltkori csak kis balhé volt, de ez – sóhajtott Oli. – Amikor átveszik a banyák az ételszállítmányt, ha csak egy részét, de elcsórjuk és kiosztjuk itt az udvaron. És akkor nem tud mit csinálni – mondta, de én félig-meddig máshol jártam. Kettesben akartam lenni Katie-vel, még ha csak pár percet is.

– Aha, jó ötlet – feleltem nem túl nagy lelkesedéssel. Oliver elnézően csóválta a fejét. Olyan megszokott mozdulat volt tőle ez is.

– Látom, nem itt jársz – vigyorgott.

– Bocs, haver – mondtam bűnbánóan. Ha tudta volna, merre jártam gondolatban…

– Sebaj. Megyek, meglátogatom a lányokat a másik oldalon – röhögött fel. – Velem tartasz? – kérdezte. Katre pillantottam, szemében ugyanazt a sóvárgást láttam, amelyet én is éreztem, majd nemet intettem a fejemmel Olinak. – Oké – vont vállat, majd leugrott mellőlem, s elindult Katie-ék felé. Miután váltottak pár szót, Kat lassan elindult felém, de nem állt meg. Tekintetével hívogatott, hogy kövessem. Oliverre pillantottam, majd leugrottam a kőtömbről, s követtem Katiet az eldugott helyünkre. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, s félhomály ereszkedett ránk, megéreztem testét az enyémhez préselődni. Kezemmel megérintve arcát közelebb húztam magamhoz, s ajkamat az övére tapasztottam.

Ahogy átjárt az emlék, az utána maradt érzések, átfutott rajtam a bizsergés. Minden porcikámban éreztem, s nem akartam elszakadni az emléktől. Olyan jó lett volna, ha minden gond egy szemvillanás alatt eltűnik, mintha nem is létezett volna. Csak Kat lenne, s én, minden más zavaró tényező nélkül.

Rám sötétedett, de egyáltalán nem bántam. Összehúztam magamon a kabátom, s eldőltem a padon. Tudtam, hogy nem fogok aludni, ha mégis, akkor rémálmok fognak gyötörni. Feltekintettem az égboltra, melyet csillagok végtelen sokasága borított be, s csak még magányosabbnak éreztem magam, mint eddig.

Nem tudom, mire riadtam éppenséggel fel, de ahogy résnyire kinéztem szemhéjam alól, s hirtelen felültem a padon, megborzongtam a hidegtől, és elvakított a fény. Megdörzsöltem szememet. Nem hittem volna, hogy el tudok aludni majd. Annyira mondjuk nem is lehet alvásnak nevezni. Többet voltam fent az éjszaka, s néztem a csillagokat, mint hogy a szemem csukva lett volna. Nem is éreztem magam kipihentnek, nem úgy, mint amikor néha pár órácska alvás után is frissen keltem fel.

Feltápászkodtam a padról, majd a zsebembe nyúltam egy cigi után. Mélyet slukkoltam az égő cigarettából, majd kitoltam a motort a főútra. Ott beindítottam aztán egy sóhaj kíséretében visszaindultam a raktárépülethez. Nem szívódhattam fel, mert akkor Ryan még a végén kitalál abszolút marhaságokat, hogy feladtam magamat, meg őket is, vagy akármi. Én járnék rosszabbul. Elgondolkodtam, s eldöntöttem, hogy ezek után kemény leszek és nem mutatom ki, mennyire pocsékul érzem magam a gyilkolás miatt. Ha Ryan emberi látják, hogy gyenge vagyok, csak még inkább ki akarnak majd nyírni – akik már azóta utálnak, hogy bekerültem a bandába. Tehát muszáj erősnek tűnnöm előttük – Andy –, főképp Ryan előtt. Nem láthatja rajtam, mennyire szenvedek, s undorodom már nem csak attól, amit ő csinál, de saját tettemtől is. Nem szabad arra gondolnom, hogy félek magamtól, mire lehetek képes ezek után, mert akkor elvesztem. Folytatom, amit eddig csináltam, csak jóval körültekintőbben. Nem tehetek mást, úgysem szabadulhatok sohasem. Csak ha meghalok.

Visszatérve a raktárépülethez, egyenesen a hátsó helyiségbe mentem, hogy kiderítsem Ryan mit is szándékozik ma velem csináltatni. Ahogy beléptem, először Johnt pillantottam meg, aztán szépen sorjában a többieket. Andy a sarokban állt, arca nem árulkodott semmiről. A szemében észrevettem valamit… Megbocsátást. Ismer, tudja, milyen vagyok, mit miért teszek, s tettem. Remélem, hogy most is tudja… A többiek egytől egyig úgy néztek rám, mint egy elvetemült gyilkosra. Holott ők… Ezerszer rosszabbnak bizonyultak számtalanszor, mint én, csak sohasem gondolták volna ezt rólam. Mindig is én lógtam ki a sorból, aki ellent mer mondani Ryannek egyes dolgokban, de mértékkel persze. Ők ennyire sem voltak bátrak. Vagy mondhatjuk úgy, hogy hülyék…

– Matti! – vigyorgott rám Ryan, s intett, hogy lépjek közelebb. – Túltetted magad a tegnapin? – kérdezte.

– Nem volt min túltennem magam – feleltem rezzenéstelenül. Beszélnem kell majd Andyvel, nem akartam, hogy azt higgye, olyanná váltam, mint itt a legtöbben. Ryan elismerősen biccentett, majd ismét elvigyorodott.

– Mint a régi szép időkben – mondta. – Menj, intézd el nekem ezt. Aztán szabad vagy – nyomott egy cetlit, és egy adag drogot a kezembe. A már megszokottat.

– Oké – mondtam, majd a többiek pillantásától kísérve kiléptem az ajtón.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, aztán visszamentem a motoromhoz.

Elintéztem Ryannek az ügyletet, a pénzt visszavittem neki, aztán megint eltűntem a szeme elől. Nem bírtam egyelőre beszélni róla, a tettemről. A városban kószáltam, nagyon közel egy bizonyos épülethez, mert nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy holnap találkozhatnék vele. Már ha persze eljönne. Kísértett a gondolat, mint a mellettem lebegő szellem. Nem bírtam ki, hogy ne menjek be a parkolóba, s ne láthassam őt. Így a már szokásommá vált módon behajtottam a reklámcég épületéhez tartozó parkolóba, s megálltam az oszlop mögött. Megkerestem a szememmel Kat autóját, annyiszor láttam már, könnyedén megjegyeztem a rendszámot is, hogy egyből kiszúrtam a sok közül. Általában majdnem ugyanoda szokott parkolni, egy bizonyos hely közelébe. Körülbelül még időben is voltam ahhoz, hogy láthassam megint kilépni a liftből.

Nem is vártam sokat rá, bár lehet már észre sem vettem az idő múlását, ha róla volt szó. Ahogy megláttam, a szívem nagyot dobbant. Megpróbáltam minden apró részletet megfigyelni rajta, ha netalán ez lenne az utolsó pillanat, amikor láthatom. Eszembe véstem fekete, hullámos hajának esését, égkék tekintetének mélységét, arcának vonalát, ajkai pirosságát. De még ez sem volt elegendő. Még többet akartam belőle látni, s érezni egyaránt.

Aztán jött a csalódás és a fájdalom. Nem lehet – győzködtem magamat. Nem tehetem ezt vele. Úgy helyezkedtem, hogy kifele menet Kat ne vehessen észre. Miután elment nagyot sóhajtottam, aztán beindítottam a motort. Rámorogtam túlvilági vendégem fancsali arcára, és kidöngettem a parkolóból.

A másnap szinte ugyanúgy telt el, annyi különbséggel, hogy sokkal lassabbnak éreztem múlását. Mivel Ryan megjutalmazott – az ő megfogalmazásával – hűségemért, megfogtam a kabátom és a raktárépületnél egy kukában elégettem – bizonyíték megsemmisítésképp. Nem csak az én véremet találták volna meg rajta. Miután végeztem, motorra ültem, s behajtottam a belvárosba, leparkoltam egy ruha bolt mögött. Szerencsémre a melegítőben nem néztem úgy ki, mint egy elszabadult… gyilkos. Magamban fintorogtam a szón. Beléptem a boltba, s egyenesen a férfi részleg felé vettem az irányt. Egy pillantást vetettem csupán az egyik eladó lányra, aki épp ruhákat akasztgatott, beharapta az alsó ajkát, ahogy meglátott. Nem igazán törődtem vele – bár azért megnéztem magamnak – célba vettem a kabátokat. Ahogy megnéztem az árukat, leesett az állam. Nem akartam az egész pénzt elkölteni egy kabátra… De hát, ha kell, akkor kell. Keresgélni kezdtem a legolcsóbb, és a legmelegebb után a sok között.

Kis idő múlva halk cipőkopogást hallottam a hátam mögül, majd az előbbi eladó lány elém állt.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte kacéran. Magamban felhorkantam. Felveszek egy márkás melegítőt és már bomlanak utánam a csajok? Végignéztem rajta. Nem volt rossz – állapítottam meg magamban. Szőke haját hátradobta, hogy ne takarja még véletlenül se a mély dekoltázsát. Barna szemével pedig várakozóan nézett rám. Ezek ellenére engem nem nagyon érdekelt, nem tudtam másra gondolni, csak Katre. Aztán tekintetem hirtelen megakadt a lány mögött lebegő túlvilági vendégemen, aminek következtében megrándultam. A lány oldalra pislantott, nem értette, mi bajom.

– Kabátot keresek – mondtam, talán gyorsabban találok, ha igénybe veszek némi segítséget. – De nem a legdrágábbat – tisztáztam le, mielőtt a kezembe nyomja jó eladóként a legmagasabb árú darabot.

Szélesen elmosolyodott.

– Télit?

– Igen – bólintottam zsebre dugott kezekkel, közömbösen. Ha már egyszer kabátot veszek…

– Már tudom is, melyik lenne a legjobb – fordult meg, hogy aztán elinduljon pár sornyival arrébb. Pár másodpercig félredöntött fejjel néztem az előttem haladó ringó csípőt, s a szoknyába bújtatott, magas sarkúban egyensúlyozó vékony lábakat. Hiába, jól nézett ki. Csak egy bajom volt: nem Kat. A mellettem lebegő szellem összehúzta szemöldökét, úgy bámult rám.

– Most meg mi van? – förmedtem rá halkan. – Nézni lehet nem? Én is csak férfiból vagyok. – De úgy látszik nem eléggé halkan. A lány egy másodperc erejéig megtorpant, s hátrafordult.

– Hogy mondta? – kérdezte értetlenül.

– Öhm… Nem mondtam semmit – tettem az ártatlant. Miután ismét elindult, ránéztem kísértőmre, elhúzva számat követtem a lányt, s megvártam, míg mutatott egy kabátot. Bár, ha belegondolok, hogy talán soha nem találkozom Katie-vel, akkor fel is csíphetném ezt a csajt. Elvégre semmivel sem tartoznék Katnek. Ő sem tartozik nekem számadással, hogy ki volt az a fickó, aki akkor a parkolóban megjelent. Hát akkor miért ne enyhíthetném Kat hiányát? Úgyis csak hiú reményeket táplálok az iránt, hogy még feléleszthetem szerelmét… Talán el kellene felejtenem, úgy lenne mindenkinek a legjobb. Főleg neki, hisz így nem keveredne bele ebbe a világba. Az én világomba, mely veszélyes, és kiszámíthatatlan.

– Nem rossz – feleltem kérdő tekintetére.

– Akkor esetleg próbálja fel. Úgy nézem ez jó lesz – mosolygott, miközben a hátam mögé lépett, s a kabátot feladta rám. Felhúztam a szemöldököm meglepettségemben. Összecipzáraztam a kabátot, s kicsit megfeszítettem a hátam, hogy kényelmes-e. Pont jó volt rám, eltalálta. – Tökéletes – súgta közel hozzám, én pedig elhúztam a számat, s vettem egy mély levegőt.

Nem lennék képes más lánnyal összefeküdni. Nekem Kat kell, senki más. Csak ő dobogtatja meg a szívem.

– Az – helyeseltem. – Megveszem – indultam el a pénztár felé otthagyva őt. Gyorsan kapcsolt, majd beelőzve engem a pénztáros pult mögé lépett, s kitessékelte kolléganőjét. Még az ára is tűrhető – meg is lepődtem kissé. Az eladólány sóvárogva nézett rám, de én csak letéptem az árcédulát, elköszöntem, majd kiléptem a boltból. Még hallottam egy mély sóhajt felőle.

Miután ráültem a motorra, s elindultam valamerre túlvilági vendégem ismét mellém szegődött. A Central Park felé vettem az irányt, de amikor odaértem a keleti bejárathoz nem álltam meg. Kicsit távolabb mentem, s az utca másik oldalán leparkoltam úgy, hogy a bejáratot lássam, de el tudjak rejtőzni. Nem tudtam mitévő legyek. A szívem, mely azt diktálta, hogy szerezzem vissza Kat bizalmát, és a szerelmét, őrületes csatát vívott az elmémmel, mely tudta, hogy csak bajba keverem őt.

Ott vártam, míg meg nem láttam a már jól ismert autót, ahogy leparkolt, majd Kat kiszállt belőle. Lassú léptekkel a keleti bejárathoz ment, s körülnézett engem keresve. A szívem sajogni kezdett. Mégiscsak eljött…