13. fejezet - Lelki válság

Sziasztok! Először is rettentően sajnálom, hogy megint később hoztam a frisst. Igyekszem ezentúl minden csütörtökön, de legkésőbb pénteken felrakni. :$ Remélem a fejezet kárpótol majd érte titeket. :) Mint a cím mutatja, nos ez a feji elég szomorkás lesz, de azért van benne visszaemlékezés, és megtudhatjátok, hogy Matt hogyan döntött Jimmy-t és a találkozót illetően. ;)

Jó olvasást!

Matt

Nem akartam megtenni, a velem szemben lebegő szellem is könyörgőn intett nemet fejével. Lenéztem Jimmyre, tekintetünk összeakadt, s én csak a félelem-megvetés egyvelegét láttam benne. Úgy nézett rám, mint a gyilkosára, de én ezt nem tudtam elviselni. Nem akartam véget vetni az életének, bármennyit is ártott nekem, vagy fog ártani még a jövőben. Hisz ki vagyok én, hogy eldöntsem, ki élhet, vagy halhat?

A fegyvert tartó kezem nagyon lassan elkezdett visszahullani.

– Lődd már le! – kiáltott rám váratlanul Ryan, aminek következtében a kezemet visszarántottam, s a ravaszon lévő ujjam megmerevedett. Hatalmas dördüléssel sült el a fegyver, eltalálva Jimmy mellkasát. Csengett a fülem, elakadt a lélegzetem. Lelőttem egy embert, amiért Ryan még elégedett is. Undorodtam magamtól…

Lenéztem remegő kezemre, melyben a fegyvert tartottam, közben hallottam a döngő lépteket a helyiség felé közeledni.

– Mi volt ez? – kiáltott valaki a hátam mögül. Olyan volt, mint Andy hangja…

– Semmi. Csak elintéztük a besúgót – felelt Ryan. – Vagyis Matt elintézte. Tüntessétek el! – utasította őket, de én igazán fel sem fogtam, mi történik körülöttem, még mindig a kezemben lévő stukkert néztem mereven. Egy kéz aztán kiszedte az enyémből, s mikor felnéztem Ryan mosolygó arcával találtam szemközt magam. – Büszke vagyok rád, Matti fiú! – ütögette meg a vállam, de én csak azt néztem, ahogy John és Ryan egy másik embere felnyalábolják Jimmy holttestét, s az ajtón át kiviszik a helyiségből. – Majd elmúlik – mondta ismét Ryan. De én tudtam: soha nem fog elmúlni. Még egy ember vére száradt a kezemen. Hisz belegondolva… A legjobb barátom is miattam halt meg. Gyilkos vagyok – tudatosult bennem. Úgy éreztem, a gyomrom felfordult saját magamtól.

– Én most… én… – mutattam a hátam mögé. Meg akartam mosni a kezem, úgy éreztem, muszáj megmosnom. Mintha ezzel eltüntethetnék bármit is…

– Menj csak – engedett el Ryan. Kimenekültem a helyiségből, s a mosdóba mentem. A tükörbe belenézve elfintorodtam. Lemostam a szám sarkából a saját véremet még a verekedésből adódóan, a többi, mely az arcomon vöröslött… Annyira dörzsöltem a bőröm, hogy úgy éreztem, menten meggyullad. A vértől megtisztítottam, de azt, hogy öltem, soha sem fogom tudni magamról lemosni. És ha még megtalálják a zsaruk Jimmy testét, sittre vágnak az életem végéig.

Undorodva tekintettem szét magamon, aztán visszanéztem a tükörbe, a háttérben megláttam Andy elfehéredett arcát. Hajam vizesen tapadt az arcomra, de csak egy gyilkost láttam magamban. Semmi mást, miközben azon gondolkodtam, hogyan nézzek így Kat szemébe? Hogyan nézzek a saját tükörképembe? Elfordítottam fejemet, a kabátomat néztem, s tudtam, az első adandó alkalommal keresek egy másikat… Kivettem a zsebéből a cigimet, s reszkető ujjakkal rágyújtottam. Rájöttem, egész testemben remegtem, ki akartam innen szabadulni.

– Ez meg mi volt, Matt? – kérdezte suttogva Andy.

– Én… Nem akartam… – néztem fel a tükörben Andy kék szemébe. Láttam bennük a csalódottságot, a megrökönyödést, az értetlenséget. Megfordultam, s elkaptam Andyt a két vállánál fogva. – Soha, érted soha ne tegyél ilyet! – borzongtam meg, miközben barátomat ráztam. – Soha!

– Nem ítéllek el, Matt – mondta halkan. – Ismerem Ryant.

– Ez nem jelent semmit – tiltakoztam küszködve a szavakkal. Alig bírtam magamba fojtani az érzelmeimet. – Téged a tettek határoznak meg! – fogtam kezembe arcát. – Ne válj soha gyilkossá – suttogtam hevesen, majd otthagyva Andyt kisiettem a helyiségből, hátra a motoromhoz. Reméltem, hogy Johnék már eltüntették Jimmy testét, ahogy Ryan fogalmazott –, mert nem bírtam volna ki, ha ismét látnom kell. Körülnéztem, s mikor megbizonyosodtam afelől, már sehol sincsenek, elindultam. Csak mentem, miközben gondolataim ezerfele cikáztak. Száguldani akartam, és elfelejteni mindent, de tudtam, hogy örökre belevésődtek emlékeimbe, és kísérteni fog Jimmy félelemtől ittas tekintete. Most is magam előtt láttam. Ahogy magam elé meredtem, hirtelen átsuhantam valami átlátszó dolgon, amitől egy kissé elrántottam a kormányt ijedtemben. Hangos dudálás térített magamhoz, s csak kis híja volt, hogy nem estem egy rohadt nagyot. Bár talán jobb lett volna, talán nem kellene szembenéznem a tetteim következményével. Minden egyszerűbb lenne, sokkal egyszerűbb…

A Central Park fele vettem az irányt, ahol több éjszakát is töltöttem már. Ezúttal mégis más vezérelt errefele. Egyetlen egy személy, akivel nem tudtam, hogy találkozzak-e pénteken. Nem tudtam volna a szemébe nézni. Hisz igaza volt. Bármire képes vagyok, akkor még talán arra is, hogy őt bántsam. Azt pedig végképp nem tudnám elviselni.

Behajtottam a park területére, s az egyik bekötőútra mentem. Ott lassítottam, s kerestem egy padot. Megálltam a motorral, majd elhelyezkedtem a padon. Rohadt hideg volt, de nem tudott érdekelni. Csak meredtem magam elé, mígnem belebegett a látóterembe egy átlátszó kéz, s „rátette” övét az enyémre. Az érintés hűvös volt, és… furcsa. Túlvilági. Megborzongtam tőle.

Lassan felnéztem rá, egyenesen csalódott tekintetébe.

– Ne nézz így rám – kérleltem halkan. – Nem tehettem mást… – suttogtam elgyötörten, ő továbbra is kitartóan nézett velem farkasszemet. – Most már nem csak őrült, de gyilkos is vagyok – dőltem hátra, úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Nem csak undorodtam, de féltem is magamtól. – Mi van, ha ezt csak bemagyarázom magamnak? – suttogtam döbbenten, túlvilági vendégem összevonta szemöldökét. – Ha… ha nem is esett nehezemre meghúzni a ravaszt? – halt el hangom, mert közben megijedtem ennek az eshetőségétől. A szellem dühösen felúszott a levegőben, majd hirtelen, mintha rám támadt volna, egyenesen belém jött, s átszáguldott rajtam. Megborzongtam a testemet elöntő pillanatnyi ridegségtől, míg ő ismét elém lebegett. Karba font kézzel, dühösen meredve rám megállt a levegőben. – Ezt is… fel kellett vetnem – mondtam immár bizonytalanul, mert rá kellett eszmélnem, ez nem igaz. Hisz… akkor nem engedtem volna le a fegyvert, amikor belenéztem Jimmy tekintetébe. Én nem akartam megölni. Nem akartam a gyilkosa lenni, akit utoljára lát az életében. – Nem akartam megölni – ejtettem ki hangosabban, de még így is csak suttogtam. – Muszájból tettem – mondogattam aztán magamban is, hogy elhiggyem. Muszájból tettem meg és ijedtségből. Nem azért mert akartam, de emiatt mégis meghalt egy ember. Miattam. – Oké, talán nem túl nagy veszteség a világnak… Eggyel kevesebb ember terjeszt drogot – mondtam fintorogva. – De ez nem vigasztal. Hogy nézzek így Kat szemébe? – pillantottam a mellém lebegő szellemre. – Ő ennél sokkal többet érdemel… Sokkal jobbat nálam – suttogtam. A térdeimre könyököltem, s kezeimbe temettem arcomat. Lehunyt szememen keresztül is magam előtt láttam Katiet, az égkék tekintetet, amely aztán átváltozott Jimmy félelemtől ittas pillantásává. Kirázott a hideg, s inkább felnéztem, hogy ne kísértsen.

– Nem keverhetem bele – szólaltam meg. Valahogy könnyebbnek tűnt kimondani túlvilági vendégemnek a szívemet nyomó mázsás terheket, mint magamban tartani. – Szeretem őt, Isten a tanúm, de nem tehetem ezt vele…

Nem csak, hogy nem tehetem, de nem is akarja. Nem szeret már, amit érzett irántam, az is elhalványult a gyűlölete mellett. Szavai visszhangzottak a fejemben, s mellkasomat átjárta a fájdalom. Talán az lett volna mindenkinek a legjobb, ha örökre eltűnök. Ha hagyom Ryannek, hogy kitöltse rajtam a dühét, és azt higgye, én vagyok a besúgó. Akkor legalább nem lenne semmi megoldásra váró probléma, nem lenne az életem folyamatosan veszélyben. Kinek számítana, hogy életben vagyok-e még? Katnek? Akkor még, amikor találkoztunk, és ott álltam vele szemben, alig pár lépésnyire tőle, tudtam, hogy nem mond nekem igazat. Láttam a szemében. De most! Egyáltalán nem voltam biztos abban, mi igaz, és mi nem. Kételkedtem még magamban is.

– Megőrülök – túrtam a hajamba idegesen. Az érzéseimtől őrülök meg. Annyira látni akartam Katiet, annyira szerettem, de tudtam, csak bajt hoznék rá a megjelenésemmel. Azt pedig nem akartam! Megérdemli, hogy biztonságban, kényelemben élje le az életét, távol tőlem, távol attól, aki a legnagyobb szenvedést okozta neki. Még ha úgy éreztem, hogy ebbe belehalok. Különben sem illettünk össze. Én, sok bűnöm mellett, még csak labdába sem rúghatok a hovatartozásunk miatt. Egy helyről jöttünk, de az élet elválasztott minket. Míg neki felvitte az Isten a dolgát, addig én maradtam az utcán, és kereskedtem. Gyilkoltam. Ezt pedig már soha nem fogom tudni lemosni magamról…

– Ha nem megyek el pénteken… – suttogtam magam elé – akkor még jobban meg fog utálni, és könnyebb lesz túltennie magát azon, hogy ennyi év után megint megjelentem – sóhajtva néztem a mellettem lebegő szellemre, aki megcsóválta a fejét. Én már azonban a múltban jártam, az emlékeim közt.

A házhoz tartozó kopár udvar egy félreeső szegletében ültünk Olival. Bőszen bólogattam, mert szinte folyamatosan beszélt hozzám, de tekintetem a távolba meredt, hogy összekapcsolódjon egy másikkal. Katie az udvar másik felében üldögélt a barátnőivel, s leplezve, de mindig rám pillantott. Olyankor a szája széle akaratlanul is felfele kunkorodott, amitől nekem is azonnal jobb kedvem lett, mert én voltam rá ilyen hatással. Néha zavartan elfordította fejét, hogy valamit mondjon a mellette állóknak, majd visszanézett rám. Még innen is láttam halvány elpirulását, ám ezt be lehetett tudni a szokatlan jó időnek is. A nap hétágra sütött, s melegebbnek tűnt az időjárás, mint bármikor. Fűtött belülről a szerelem.

– Matt! – hatolt egy hang az agyamba. Aztán a szemem előtt Oli meglengette a kezét. – Hahó, itt vagy? – vigyorgott rám.

– Persze – mondtam azonnal.

– Aha… – szélesedett vigyora. – Miről is beszéltem az előbb? – tette fel a kérdést. Megerőltettem magam, hogy előhalásszak valamit a szófoszlányokból, amik eljutottak hozzám Oli beszédéből, de igazán nem sok ragadt meg.

– Öö… – kerültem, hogy Katie felé nézzek, miközben tettem az ártatlant. – Elbambultam bocs.

– Jah, azt észrevettem – röhögött fel Oliver. – Szóval bevágódunk a lányoknál? – kérdezte. Én csak egy lánynál akartam bevágódni, de azt hiszem, az már sikerült is. Vigyor suhant át az arcomon, amit Oli igenlésnek vett.

– Helyes. Akkor ma megleckéztetjük a főbanyát – jelent meg arcán csibészes mosolya, melyből tudtam, már van is egy ötlete erre.

– Hallgatlak – pislantottam Katie felé, aki észrevéve ezt elmosolyodott, mintha csak a barátnője mondandója hatására tette volna, majd megnyalta ajkait. Nagyot nyeltem, miközben próbáltam a figyelmemet visszaterelni Oliver ötletére. Piszkosul nehezen ment, amikor emlékeimben felidéződött Kat csókjának íze…

– A múltkori csak kis balhé volt, de ez – sóhajtott Oli. – Amikor átveszik a banyák az ételszállítmányt, ha csak egy részét, de elcsórjuk és kiosztjuk itt az udvaron. És akkor nem tud mit csinálni – mondta, de én félig-meddig máshol jártam. Kettesben akartam lenni Katie-vel, még ha csak pár percet is.

– Aha, jó ötlet – feleltem nem túl nagy lelkesedéssel. Oliver elnézően csóválta a fejét. Olyan megszokott mozdulat volt tőle ez is.

– Látom, nem itt jársz – vigyorgott.

– Bocs, haver – mondtam bűnbánóan. Ha tudta volna, merre jártam gondolatban…

– Sebaj. Megyek, meglátogatom a lányokat a másik oldalon – röhögött fel. – Velem tartasz? – kérdezte. Katre pillantottam, szemében ugyanazt a sóvárgást láttam, amelyet én is éreztem, majd nemet intettem a fejemmel Olinak. – Oké – vont vállat, majd leugrott mellőlem, s elindult Katie-ék felé. Miután váltottak pár szót, Kat lassan elindult felém, de nem állt meg. Tekintetével hívogatott, hogy kövessem. Oliverre pillantottam, majd leugrottam a kőtömbről, s követtem Katiet az eldugott helyünkre. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, s félhomály ereszkedett ránk, megéreztem testét az enyémhez préselődni. Kezemmel megérintve arcát közelebb húztam magamhoz, s ajkamat az övére tapasztottam.

Ahogy átjárt az emlék, az utána maradt érzések, átfutott rajtam a bizsergés. Minden porcikámban éreztem, s nem akartam elszakadni az emléktől. Olyan jó lett volna, ha minden gond egy szemvillanás alatt eltűnik, mintha nem is létezett volna. Csak Kat lenne, s én, minden más zavaró tényező nélkül.

Rám sötétedett, de egyáltalán nem bántam. Összehúztam magamon a kabátom, s eldőltem a padon. Tudtam, hogy nem fogok aludni, ha mégis, akkor rémálmok fognak gyötörni. Feltekintettem az égboltra, melyet csillagok végtelen sokasága borított be, s csak még magányosabbnak éreztem magam, mint eddig.

Nem tudom, mire riadtam éppenséggel fel, de ahogy résnyire kinéztem szemhéjam alól, s hirtelen felültem a padon, megborzongtam a hidegtől, és elvakított a fény. Megdörzsöltem szememet. Nem hittem volna, hogy el tudok aludni majd. Annyira mondjuk nem is lehet alvásnak nevezni. Többet voltam fent az éjszaka, s néztem a csillagokat, mint hogy a szemem csukva lett volna. Nem is éreztem magam kipihentnek, nem úgy, mint amikor néha pár órácska alvás után is frissen keltem fel.

Feltápászkodtam a padról, majd a zsebembe nyúltam egy cigi után. Mélyet slukkoltam az égő cigarettából, majd kitoltam a motort a főútra. Ott beindítottam aztán egy sóhaj kíséretében visszaindultam a raktárépülethez. Nem szívódhattam fel, mert akkor Ryan még a végén kitalál abszolút marhaságokat, hogy feladtam magamat, meg őket is, vagy akármi. Én járnék rosszabbul. Elgondolkodtam, s eldöntöttem, hogy ezek után kemény leszek és nem mutatom ki, mennyire pocsékul érzem magam a gyilkolás miatt. Ha Ryan emberi látják, hogy gyenge vagyok, csak még inkább ki akarnak majd nyírni – akik már azóta utálnak, hogy bekerültem a bandába. Tehát muszáj erősnek tűnnöm előttük – Andy –, főképp Ryan előtt. Nem láthatja rajtam, mennyire szenvedek, s undorodom már nem csak attól, amit ő csinál, de saját tettemtől is. Nem szabad arra gondolnom, hogy félek magamtól, mire lehetek képes ezek után, mert akkor elvesztem. Folytatom, amit eddig csináltam, csak jóval körültekintőbben. Nem tehetek mást, úgysem szabadulhatok sohasem. Csak ha meghalok.

Visszatérve a raktárépülethez, egyenesen a hátsó helyiségbe mentem, hogy kiderítsem Ryan mit is szándékozik ma velem csináltatni. Ahogy beléptem, először Johnt pillantottam meg, aztán szépen sorjában a többieket. Andy a sarokban állt, arca nem árulkodott semmiről. A szemében észrevettem valamit… Megbocsátást. Ismer, tudja, milyen vagyok, mit miért teszek, s tettem. Remélem, hogy most is tudja… A többiek egytől egyig úgy néztek rám, mint egy elvetemült gyilkosra. Holott ők… Ezerszer rosszabbnak bizonyultak számtalanszor, mint én, csak sohasem gondolták volna ezt rólam. Mindig is én lógtam ki a sorból, aki ellent mer mondani Ryannek egyes dolgokban, de mértékkel persze. Ők ennyire sem voltak bátrak. Vagy mondhatjuk úgy, hogy hülyék…

– Matti! – vigyorgott rám Ryan, s intett, hogy lépjek közelebb. – Túltetted magad a tegnapin? – kérdezte.

– Nem volt min túltennem magam – feleltem rezzenéstelenül. Beszélnem kell majd Andyvel, nem akartam, hogy azt higgye, olyanná váltam, mint itt a legtöbben. Ryan elismerősen biccentett, majd ismét elvigyorodott.

– Mint a régi szép időkben – mondta. – Menj, intézd el nekem ezt. Aztán szabad vagy – nyomott egy cetlit, és egy adag drogot a kezembe. A már megszokottat.

– Oké – mondtam, majd a többiek pillantásától kísérve kiléptem az ajtón.

Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, aztán visszamentem a motoromhoz.

Elintéztem Ryannek az ügyletet, a pénzt visszavittem neki, aztán megint eltűntem a szeme elől. Nem bírtam egyelőre beszélni róla, a tettemről. A városban kószáltam, nagyon közel egy bizonyos épülethez, mert nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy holnap találkozhatnék vele. Már ha persze eljönne. Kísértett a gondolat, mint a mellettem lebegő szellem. Nem bírtam ki, hogy ne menjek be a parkolóba, s ne láthassam őt. Így a már szokásommá vált módon behajtottam a reklámcég épületéhez tartozó parkolóba, s megálltam az oszlop mögött. Megkerestem a szememmel Kat autóját, annyiszor láttam már, könnyedén megjegyeztem a rendszámot is, hogy egyből kiszúrtam a sok közül. Általában majdnem ugyanoda szokott parkolni, egy bizonyos hely közelébe. Körülbelül még időben is voltam ahhoz, hogy láthassam megint kilépni a liftből.

Nem is vártam sokat rá, bár lehet már észre sem vettem az idő múlását, ha róla volt szó. Ahogy megláttam, a szívem nagyot dobbant. Megpróbáltam minden apró részletet megfigyelni rajta, ha netalán ez lenne az utolsó pillanat, amikor láthatom. Eszembe véstem fekete, hullámos hajának esését, égkék tekintetének mélységét, arcának vonalát, ajkai pirosságát. De még ez sem volt elegendő. Még többet akartam belőle látni, s érezni egyaránt.

Aztán jött a csalódás és a fájdalom. Nem lehet – győzködtem magamat. Nem tehetem ezt vele. Úgy helyezkedtem, hogy kifele menet Kat ne vehessen észre. Miután elment nagyot sóhajtottam, aztán beindítottam a motort. Rámorogtam túlvilági vendégem fancsali arcára, és kidöngettem a parkolóból.

A másnap szinte ugyanúgy telt el, annyi különbséggel, hogy sokkal lassabbnak éreztem múlását. Mivel Ryan megjutalmazott – az ő megfogalmazásával – hűségemért, megfogtam a kabátom és a raktárépületnél egy kukában elégettem – bizonyíték megsemmisítésképp. Nem csak az én véremet találták volna meg rajta. Miután végeztem, motorra ültem, s behajtottam a belvárosba, leparkoltam egy ruha bolt mögött. Szerencsémre a melegítőben nem néztem úgy ki, mint egy elszabadult… gyilkos. Magamban fintorogtam a szón. Beléptem a boltba, s egyenesen a férfi részleg felé vettem az irányt. Egy pillantást vetettem csupán az egyik eladó lányra, aki épp ruhákat akasztgatott, beharapta az alsó ajkát, ahogy meglátott. Nem igazán törődtem vele – bár azért megnéztem magamnak – célba vettem a kabátokat. Ahogy megnéztem az árukat, leesett az állam. Nem akartam az egész pénzt elkölteni egy kabátra… De hát, ha kell, akkor kell. Keresgélni kezdtem a legolcsóbb, és a legmelegebb után a sok között.

Kis idő múlva halk cipőkopogást hallottam a hátam mögül, majd az előbbi eladó lány elém állt.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte kacéran. Magamban felhorkantam. Felveszek egy márkás melegítőt és már bomlanak utánam a csajok? Végignéztem rajta. Nem volt rossz – állapítottam meg magamban. Szőke haját hátradobta, hogy ne takarja még véletlenül se a mély dekoltázsát. Barna szemével pedig várakozóan nézett rám. Ezek ellenére engem nem nagyon érdekelt, nem tudtam másra gondolni, csak Katre. Aztán tekintetem hirtelen megakadt a lány mögött lebegő túlvilági vendégemen, aminek következtében megrándultam. A lány oldalra pislantott, nem értette, mi bajom.

– Kabátot keresek – mondtam, talán gyorsabban találok, ha igénybe veszek némi segítséget. – De nem a legdrágábbat – tisztáztam le, mielőtt a kezembe nyomja jó eladóként a legmagasabb árú darabot.

Szélesen elmosolyodott.

– Télit?

– Igen – bólintottam zsebre dugott kezekkel, közömbösen. Ha már egyszer kabátot veszek…

– Már tudom is, melyik lenne a legjobb – fordult meg, hogy aztán elinduljon pár sornyival arrébb. Pár másodpercig félredöntött fejjel néztem az előttem haladó ringó csípőt, s a szoknyába bújtatott, magas sarkúban egyensúlyozó vékony lábakat. Hiába, jól nézett ki. Csak egy bajom volt: nem Kat. A mellettem lebegő szellem összehúzta szemöldökét, úgy bámult rám.

– Most meg mi van? – förmedtem rá halkan. – Nézni lehet nem? Én is csak férfiból vagyok. – De úgy látszik nem eléggé halkan. A lány egy másodperc erejéig megtorpant, s hátrafordult.

– Hogy mondta? – kérdezte értetlenül.

– Öhm… Nem mondtam semmit – tettem az ártatlant. Miután ismét elindult, ránéztem kísértőmre, elhúzva számat követtem a lányt, s megvártam, míg mutatott egy kabátot. Bár, ha belegondolok, hogy talán soha nem találkozom Katie-vel, akkor fel is csíphetném ezt a csajt. Elvégre semmivel sem tartoznék Katnek. Ő sem tartozik nekem számadással, hogy ki volt az a fickó, aki akkor a parkolóban megjelent. Hát akkor miért ne enyhíthetném Kat hiányát? Úgyis csak hiú reményeket táplálok az iránt, hogy még feléleszthetem szerelmét… Talán el kellene felejtenem, úgy lenne mindenkinek a legjobb. Főleg neki, hisz így nem keveredne bele ebbe a világba. Az én világomba, mely veszélyes, és kiszámíthatatlan.

– Nem rossz – feleltem kérdő tekintetére.

– Akkor esetleg próbálja fel. Úgy nézem ez jó lesz – mosolygott, miközben a hátam mögé lépett, s a kabátot feladta rám. Felhúztam a szemöldököm meglepettségemben. Összecipzáraztam a kabátot, s kicsit megfeszítettem a hátam, hogy kényelmes-e. Pont jó volt rám, eltalálta. – Tökéletes – súgta közel hozzám, én pedig elhúztam a számat, s vettem egy mély levegőt.

Nem lennék képes más lánnyal összefeküdni. Nekem Kat kell, senki más. Csak ő dobogtatja meg a szívem.

– Az – helyeseltem. – Megveszem – indultam el a pénztár felé otthagyva őt. Gyorsan kapcsolt, majd beelőzve engem a pénztáros pult mögé lépett, s kitessékelte kolléganőjét. Még az ára is tűrhető – meg is lepődtem kissé. Az eladólány sóvárogva nézett rám, de én csak letéptem az árcédulát, elköszöntem, majd kiléptem a boltból. Még hallottam egy mély sóhajt felőle.

Miután ráültem a motorra, s elindultam valamerre túlvilági vendégem ismét mellém szegődött. A Central Park felé vettem az irányt, de amikor odaértem a keleti bejárathoz nem álltam meg. Kicsit távolabb mentem, s az utca másik oldalán leparkoltam úgy, hogy a bejáratot lássam, de el tudjak rejtőzni. Nem tudtam mitévő legyek. A szívem, mely azt diktálta, hogy szerezzem vissza Kat bizalmát, és a szerelmét, őrületes csatát vívott az elmémmel, mely tudta, hogy csak bajba keverem őt.

Ott vártam, míg meg nem láttam a már jól ismert autót, ahogy leparkolt, majd Kat kiszállt belőle. Lassú léptekkel a keleti bejárathoz ment, s körülnézett engem keresve. A szívem sajogni kezdett. Mégiscsak eljött… 

12. fejezet - Zoe terve

Sziasztok! :)

No, meghoztam a következő fejezetet, ezúttal időben, csütörtökön. :) A véleményeket továbbra is várom, kíváncsi vagyok, mit szóltok a történethez.
Ebben a fejiben Zoe kicsit bekavar, meg Katie idegeire megy. ;) :D

Jó olvasást!

Katie

Zihálva néztem, ahogy kirobog a parkolóból, s amint eltűnt a szemem elől, sírva fakadtam. A kocsimnál leguggoltam, és a térdeimre támaszkodva kezeimbe temettem arcomat. Rázott a zokogás, mert csak most fogtam fel, miket mondtam Mattnek. Milyen bődületes marhaságokat ejtettem ki a számon. Még hogy szerelmes vagyok valaki másba? Fejemet hátravetettem a kocsimnak, mintha bele akarnám verni. Hogy lehetek ilyen hülye? Mit tettem volna, ha mindent elhisz nekem, és soha többé nem látom? Mit tettem volna… Hisz azt sem tudom, hol kereshetném, hogyan vehetném fel vele a kapcsolatot. Már felszakította a sebeim, ismét be kell gyógyítanom őket. De… Mi van, ha most nem egyedül kell ápolnom a lelkem?

Feltápászkodtam, s beültem az autómba. Remegő kezekkel lehajtottam az ülés feletti árnyékolót, hogy az ottani tükör segítségével, s némi sminkfelszereléssel a táskámból rendbe hozzam az arcomat. De úgy nehéz volt, hogy a könnyeim folyamatosan potyogtak. Mély levegőt vettem, hátha lenyugszom valamelyest, azonban szinte lehetetlennek tűnt. Így azt tettem, amit máskor szoktam. Egyszerűen csak vártam, azt mondogatva magamban: erős vagyok. Mert erősnek kell lennem. Kellett pár perc, míg elapadtak könnyeim, s valami használható sminket tudtam varázsolni az arcomra – mert ezt annak kellett hívnom. Temérdek púdert raktam fel, nehogy látszódjon a sírás, majd miután végeztem elindultam hazafele. Bekapcsoltam a rádiót is, de a gondolataimat akkor sem tudtam elterelni Mattről. Azt mondtam neki, hogy ott kellett volna hagynom? A düh ezúttal segített abban, hogy ne sírjam el magam. Mérges voltam magamra, amiért ilyet mondtam. Visszaemlékezve hirtelen bevillant a „fél lábbal a sírban táncikálnék” mondata. Halálra rémültem már akkor, s most is. Hogy értette ezt? Mibe keveredett, ami miatt már odakerült? A félelem erőteljesen keveredett bennem a dühvel. Össze voltam zavarodva. Gyűlöltem, s féltettem egyszerre…

Mégis mit csináljak? Menjek el pénteken? Vagy ne? Talán nem kellene nekem is belekeverednem az ő világába, s tovább kellene élnem a sajátomban. Őnélküle. Ahogy eddig is. Meg kellene birkóznom továbbra is a hiányával. De mi van, ha ki tudom húzni a világából az enyémbe? Ha nem kellene nélküle élnem?

Lehetetlen – suttogtam magamnak. Ha apa ezt megtudná… Igazából fogalmam sincs, először mit reagálna. Valószínűleg azt hinné, elment az eszem, hogy mégis mit akarok Matt-től, s kitagadna a családból, az örökségből. Az éppenséggel engem nem zavarna… Nekem nem számított a pénz. Vagy másodszorra azt nézné, hogy én mitől vagyok boldog. Mert látszólag az vagyok, de ez csak a felszín. Tudom, apám látja néha rajtam, vagy a képeimen, és rettentően bántja őt. De honnan tudhatnám, hogy Matt lenne az, aki elhozná a boldogságot a szívembe? Hisz akkor először el kellene felejtenem a legnagyobb bűnét, s megbocsátani neki, ez pedig elképzelhetetlen! Most legalábbis annak tűnt. Aztán eljutottam a következő, már egyszer magamnak feltett kérdéshez. Elmenjek pénteken? Akarom látni, ez nem kérdéses. De ezek után? Hogy ilyeneket mondtam neki… Csak meghazudtolnám saját magamat, ha elmennék. Hisz nem teljesen mondtam igazat, de neki ezt nem kell tudnia. Ugyan… Nem lettem volna képes otthagyni úgy, hogy tudom, ő van ott, sérülten ráadásul. Gyötört volna a bűntudat.

Sóhajtva fékeztem le a háznál, beálltam a garázsba, majd belenéztem még egyszer a tükörbe, hogyan festek. Miután tűrhetőnek ítéltem – talán nem veszik észre rajtam –, mi történt, bementem a házba. A konyhából hallottam kiszűrődni a beszélgetés zaját, így miután felakasztottam a kabátomat, arra irányoztam lépteimet. Vettem egy mély levegőt, aztán lassan kifújtam, majd még egyet, s mosolyt erőltettem az arcomra, mielőtt beléptem volna.

– Szia, Kicsim! – üdvözölt apám. Odamentem hozzá, s nyomtam egy puszit az arcára. Majd ugyanígy tettem anyuval is. Hannah biccentett felém, miközben a konyhában sürgött-forgott a szakácsnő mellett. Zoe csak egy pillantásra méltatott. Anyu már javában mutogatta neki az utazáson készített képeket.

– Gyere ide, Kat te is! – hívott anyám melléjük. Odaültem a másik oldalára, azt kezdte mesélni, hogy az a kép, épp hol készült. Általában mindegyikhez mondott valami apróbb mesefelét, érdekességet is, de igazán nem tudtam figyelni. Pedig akartam… De egyszerűen nem ment. Így csak bólogattam néha, meg mosolyogtam, ha Zoe is azt tette anyuval együtt. Néha összeakadt a tekintetem Hannah-éval, és rögtön tudtam, hogy sejti, valami történt, ami felzaklatott. Ő mindig átlátott rajtam.

Negyed-fél óra múlva átmentünk az étkezőbe, aztán megvacsoráztunk. Azonban érdekes téma vetődött fel, ami már elterelte a figyelmem. Egy kissé.

– Mi ez az újabb érdeklődés, Zoe drágám a cég iránt? – szólalt meg anyu.

– Ó, hát gondoltam, ne Katienek – ejtette ki a becenevem, ahogy eddig csak Matt hívott. Mindenki tudta, hogy nem szeretem, mert őrá emlékeztetett –, kelljen az összes ügyet intéznie, konyítsak én is hozzá valamit – mosolygott angyalian Zoe. Magamban felhorkantam, de csak egy halvány fintor suhant át arcomon. Hogyan tudja ilyen körülményesen, körülírva megfogalmazni azt, hogy ki akar túrni a helyemről? Biztos voltam benne, hogy nem viccből megy mostanság az agyamra már a cégnél is. Apám is meglepődött, de mivel nem először hallja, így nem volt annyira feltűnő, mint talán először lehetett.

– És mitől jött ez most ilyen hirtelen? – kérdezte apa két falat között.

– Mostanság látszott Katien, hogy sokat dolgozik… És ideje, hogy besegítsek, nem? – Majdnem félrenyeltem a falatot, aminek hatására egy kisebb köhögő rohamot kaptam. Gyorsan ittam rá egy korty bort.

– Köszönöm, de nagyon jól vagyok. És szeretem a munkám – válaszoltam vissza rá, miután visszanyertem a hangom.

– Tudom, tudom – mosolygott Zoe képmutatón. – Imádsz rajzolni, festeni, meg miegyéb. De nem kell mindent neked csinálnod a cégnél, ha megtanítotok engem is. – Rendben, már holt biztos voltam abban, csak arra pályázik, hogy engem kifúrjon.

– Hát hogyne… – feleltem. – Csak, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, mint a karikacsapás – mondtam.

– Katnek igaza van – szólalt meg apu. – Szépen lassan beletanulhatsz, de először csak kisebb dolgokat csinálsz, hogy beleláss a cégnél folyó munkába. – Nem néztem fel, mert akkor valószínűleg szembetalálnám magam Zoe kárörvendő, elégedett vigyorával. Így is elég volt csak elképzelni.

– Ha megbocsátotok – raktam le a kést, villát. – Még festenék egy kicsit, mielőtt lefekszem aludni.

– Menj csak, Szívem – engedett el anyu, majd felálltam az asztaltól, s a szobám fele vettem az irányt. Úgy döntöttem, először festek, és csak aztán fürdök, mert ahogy ismerem magam, biztos, hogy amim csak kilátszik festékes lesz.

Átöltöztem a szokásos festős ruhámba, s a kulcsomat kiszedve az éjjeli szerkényemből átmentem a másik szobába. Magamra zártam az ajtót, nekidőltem a hátammal. Az előttem kétméternyire tornyosuló állványon ismét ott maradt a kép, melyet utoljára alkottam. Elraktároztam magamban, hogy máskor, amint végeztem, leveszem – persze, úgysem így lesz, de azért meg kéne jegyezni. Nagyot nyeltem, s ahogy elmerültem a két alak testének közelségének tanulmányozásának – a mai érintés jutott eszembe, ahogy megsimogatta arcomat, ajkamat – rögtön tudtam, elmegyek-e pénteken. Persze azt is, hogy ezt a kérdést még oda-vissza meg fogom rágni, mint a kutya a jókora csontot. De azt hiszem, mindig ugyanoda fogok kilyukadni. Leszedtem a képet, s új vásznat állítottam fel. Az ecsetet a kezembe véve, s a színeket magam mellé rakva némán néztem az üres, fehér foltot.

Annyi minden kavargott bennem… Nem tudtam – most először –, hogyan kezdjek hozzá. Vagyis… inkább azt nem, mit súgott a szívem. Hát elkezdtem csak úgy belemártani az egyik színbe, majd húztam egy csíkot. Egyre inkább körvonalazódott a fejemben egy kép, ahogy szokott is. Láttam magam előtt, a fehér vásznon, s aszerint folytattam a színek keverését. Aztán átadtam magam a gondolataimnak, amik persze, hogy visszatértek ahhoz a személyhez, akihez nem akartam volna. De egyszerűen csak őrá bírtam gondolni… Meg akartam találni a válaszokat, amik mind a találkozásunk óta merültek fel bennem. Találgatni kezdtem, mivel rájöttem, hogy csak tőle tudhatnám meg a pontos választ. Megkérdezni pedig egyelőre nem állt szándékomban. Szóval maradtak a találgatások. Mi történhetett akkor, amikor megtaláltam a parkolóban? Megsérült, igaz, csak súlyosabb karcolás volt, de így is fájdalmas sebet ejtett… valami. Súrlódásnak nézett ki. Kés nem lehetett, a seb máshogy nézett volna ki, s mélyebb is lett volna valószínűleg. Felsóhajtottam, mert a késen kívül egyáltalán nem jutott eszembe más fegyver.

Hirtelen megálltam az ecsetvonás közben. Fegyver – majdnem homlokon csaptam magam a felismerés hatására, csak az tartott vissza, hogy amelyik kezemmel akartam, abban tartottam az ecsetet. Folytattam a festést, de agyam továbbra is a fegyver körül forgott. Szinte itt lebegett előttem a válasz, én mégis mindig elsiklottam fölötte. Nem tudom, milyen sebet ejt egy súrlódó golyó, de jobban illett a képbe, mint a kés. Próbáltam értelmesen gondolkodni, mégis milyen baljós ügyekben szokás fegyvert használni, de a féltés, a félelem szinte átvette felettem a hatalmat úgy, hogy alig tudtam értelmesen gondolkodni. Érzékeltem, hogy egyre sötétebb színeket használok, ahogy a gondolataim felvettek egy sötét irányt, s csak bukdácsoltam az úton. Döcögősen a félelemtől jöttem rá, Matt nagyobb bajba keveredethetett, mint amilyet először gondoltam. Vágytam rá, hogy kihúzzam belőle, de úgy éreztem, kevés vagyok hozzá. Pedig még nem is tudtam pontosan, miről van szó.

Ezért kellett elmennem pénteken. Válaszokat akartam, s ezért felkészültem arra, hogy muszáj lesz belőlük adnom egy-kettőt nekem is. Na persze nem kell nekem a teljes igazságot elmondanom… Ahogy visszaemlékeztem kimondott szavaimra, átkoztam magam. De vissza már nem szívhattam őket, ott fognak a szavak lebegni köztünk minden egyes találkozásunkkor. Egy pillanatra ledermedtem. Alig pár perccel ezelőtt döntöttem el, hogy pénteken elmegyek. Erre meg már azon gondolkodom, mikor fogom azután ismét látni…

Mélyen beszívtam tüdőmbe a levegőt, aztán lassan kifújtam, miközben megszemléltem a képet. Ahogy néztem, körvonalazódni kezdett bennem a jelentése is, de kellett pár perc, míg tudatosult bennem: igen, ez az, amire gondolok, s gondoltam. A képen egy női alakot lehetett látni oldalnézetből, feje előrehullott, mintha lesütötte volna tekintetét. Fekete, hullámos haja a másik vállán nyugodott, előrenyúlva egészen a melléig ért. Testét körülfonta valamilyen indaszerű, sárgás-fehéres, vibráló áradat, amely egybefonódott a háttérben előtűnő másik indaágakkal. Azok sötétebbek voltak, baljós árnyalatokkal színezték a férfi testét, mely szinte a háttérben, árnyékban követte a nőt, de elérhetetlennek bizonyult. Mintha valami elszakítaná őket, de az életük sorsa már elválaszthatatlanul összeforrt valami folytán. Sóhajtva meredtem a képre, s nem tudtam elhinni, hogy Matt ilyen hatással van rám. Annak ellenére, hogy elvette tőlem a legfontosabb személyt az életemben, s minden alkalommal, mikor megjelent visszataszított a múltba, éreztem, nagyon is kötődtem hozzá. Hiányzott. Elraktam a festékeket, aztán visszamentem a szobámba egy forró fürdőt venni.

Másnap reggel ismét a visszatérő álmomra ébredtem. Megint szinte ugyanott szakadt meg, csupán egy kis lépéssel jutottam közelebb ahhoz a helyiséghez, ahonnan különös, hátborzongató beszélgetés szűrődött ki. Annak ellenére, hogy csak egy álom volt, féltem tőle, hogy mit látok meg abban a helyiségben. Tudtam, hogy valamilyen jelentése van számomra, de megfejteni képtelen voltam. S amíg nem merek belépni abba a helyiségbe, nem is fogom megtudni. Mert igen, talán én tartom vissza saját magamat, hogy belépjek az álmomban oda a rossz érzésem miatt.

Miután felöltöztem, lementem a konyhába, ahol Hannah készülődött a reggeli elkészítéséhez.

– Jó reggelt, kisasszony! – mosolygott rám, mire sandán néztem rá. – Jaj, kérem ne nézzen így – suttogta nekem. – Inkább azt mondja meg, hogy aludt az éjjel?

– Egész jól, Hannah – mosolyogtam rá, persze nem teljesen az igazat mondva. Ahogy nyitottam a számat, hogy elmondjam neki a visszatérő álmom, megjelent Zoe, s nem sokkal később a szüleink. Leültünk az asztalhoz, s nekiláttunk a reggelihez. Nem sokat ettem, csak egy pirítóst, és fekete teát ittam hozzá. Ahogy meghallottam Zoét, azonnal el is ment az étvágyam, még az a kicsi is, ami volt.

– Ma mit nézhetek meg a cégnél? – kérdezte aput.

– Majd meglátjuk – felelte két falat közt.

– Remélem a saját kocsiddal mész – szólaltam meg, bár isten mentse meg az utcán járókelőket Zoe vezetési stílusától.

– Persze, hogy a sajátommal. – Észrevétlenül elhúztam számat. Tehát – amit eddig már így véltem –, csak idegesítésem céljából jött velem a múltkor.

– Remek – mosolyogtam. – Akkor én megyek is. Még fel akarok készülni a megbeszélésre – álltam fel az asztaltól. – Bent találkozunk – mosolyogtam apára, adtam egy puszit anyunak is, majd az ajtó fele mentem. Hannah akasztotta le a kabátom a fogasról, és adta át a táskámmal együtt.

– Remélem minden rendben – súgta nekem.

Bólintottam. – Azt hiszem… ma kicsit később jövök, ha kérdezik, akkor a kollégáimmal vagyok – néztem cinkosan Hannah-ra, akinek kiszélesedett a mosoly arcán.

– Csak nem?

– De – sóhajtottam. – Viszlát! – léptem ki az ajtón, még elkapva Hannah pillantását.

Miután beértem a céghez, s megittam a szokásos kávémat elővettem a mappámat, hozzá a Mr. Leavold-féle reklámanyagot. Most ez volt a legfontosabb ügy a cégnél, hisz ez hozta a legnagyobb pénzt is. Egy cetlire lettem figyelmes az asztalomon, Mrs. Leavey kézírásával, mely arra figyelmeztetett: „Ebéd az Olive Gardenben Mr. Kenwarddal”. Összehúztam szemöldököm, s ót formáltam az ajkaimmal. Teljesen elfelejtettem! Annyira lekötötte Matt a figyelmem, hogy megfeledkeztem arról, még értesítenem kell Andrew-t a tanács ülésének eredményéről. Persze ki másnak is kellene, mint nekem? Én beszéltem meg vele mindent… Pedig örültem volna neki, ha apa elintézi, így nem kellett volna hallgatnom a szakadatlan – s letörhetetlen – flörtölését.

Kezembe vettem az asztalomra rakott reklámtervezetet. Az egyiket Danny készítette, a másikat Lucy – ő csupán egy évvel idősebb Dannynél. Mindkettő rajz nagyon jó ötlet, de csak az egyiket tudtuk felhasználni. Sokat vacilláltam, melyik is legyen az. Danny rajzán egy gyönyörű, kék szemű gyermek ült az előtérben, a háttérben egy régi, nemesi származású bált idéző forgatag, mely felhívta a figyelmet a jótékonyság céljára. A mottó szövege pedig: A gyermekekért! A másik rajzon is a bál szerepelt egy gyermekkel, de jelen voltak az aukcióhoz szükséges tárgyak is, amiből lehetett tudni, miért is jött létre a reklám. A mottó jóval meggyőzőbben sikerült: Önnek csak zsebpénz, de nekik az életet jelentheti. El tudtam képzelni mindkettőből egy reklámot, de ami talán még jobb lehet, ha vegyítjük a kettő.

A megbeszélésre már kész tényekkel mentem, amit elő is adtam a kreatív igazgatónknak, Williamnek. Abban maradtunk, hogy Danny és Lucy együtt készítsenek egy rajzot, mely a kettejük ötletéből áll össze. Danny annak ellenére, hogy ez csak félsikernek számított, nagyon is örült a kihívásnak, vagy talán Lucy társaságának. A délelőtt hamar elment a megbeszéléssel, s azon kaptam magam, hogy megint csak igyekeznem kell az ebédre.

A lift fele menet összefutottam apámmal, aki Zoét pesztrálta épp.

– Jöttök ebédelni? – kérdeztem aput.

– Most inkább hozatok valamit az irodámba. Sok munka torlódott fel még így is, hogy mindent kézben tartottál – mondta. – Zoe, azt hiszem Mr. Goodwinnal ebédel – tette még hozzá.

– Értem, én viszont megyek, mert lassan késésben vagyok – sóhajtottam.

– Mr. Kenwarddal ebédelsz ugye?

– Igen.

– Add át üdvözletem – mosolygott apu.

– Meglesz – intettem, majd beléptem a megérkező liftbe.

Gyors lépésekkel haladtam az étterem felé. Amint odaértem, megálltam egy pillanatra, s belenéztem az étterem üvegébe – nem igazán zavart, néz-e valaki vagy sem –, hogy rendezzem a hajam. Az arcom csöppet kipirult, s a légzésem is felgyorsult a sietségben. Beléptem, mosolyogva üdvözöltem Maxet.

– Miss Brightmore! – vigyorgott rám, majd ismét a papírokat rendezgette, feljegyzett az egyik papírra valamit, aztán kolléganőjéhez fordult. Miután mondott neki valamit, visszanézett rám. – Rögtön megyek, és felveszem a rendelését. – Ahogy láttam, kissé sok munka jött össze. – Az úr hátul van, azt mondta Önnel találkozik.

– Igen – fanyalogtam.

– Odakísérjem? – nézett rám Max áthatóan. Biztosan emlékezett még az első megbeszélésemre Mr. Kenwarddal.

– Nem, köszönöm. Megtalálom – mosolyogtam, majd az étterem hátsó része felé vettem az irányt. Azonnal észrevettem Andrew-t, elég feltűnő személyiség volt. Mikor odaértem hozzá, felállt, mire én a kezemet nyújtottam. Ő ahelyett, hogy simán megrázta volna, a szájához emelte, s könnyed csókot lehelt rá.

– Üdvözletem, Miss Brightmore! – Torokköszörülés után kinyögtem egy „jó napot”-ot, s amint elengedte a kezem gyorsan visszahúztam, és leültem az asztalhoz. Nem tetszett ez a fajta fennkölt viselkedés, mely áradt belőle.

Az étlapot tanulmányozva szólaltam meg.

– Ahogy a titkárnőm is mondta, a tanács ülésének végeredményéről akartam értesíteni – néztem fel egy másodpercre.

– Remélem, jó hírrel szolgál nekem – mosolygott rám, miközben ő is kezébe vett egy étlapot.

– Igen – feleltem. Bár kinek, mi… – Az igazgató tanács úgy döntött, hogy beveszi Önt a cég támogatói közé – mondtam semlegesen. – Be kell majd jönnie a céghez, hogy aláírja a papírokat, úgy gondoltam, azt ne itt bonyolítsuk le.

– Természetesen – biccentett Andrew, de a tekintetében valami felcsillant, amit nem tudtam hova tenni. Max jött az asztalunkhoz felvenni a rendelést. Miután megmondtam, mit szeretnék, Andrew-t figyeltem, hogy ismét észreveszem-e azt a szemében. De mintha nem is lett volna semmi…

– Mikor lenne jó Önnek? – vettem elő a noteszom.

– Amikor csak szeretné, szabaddá teszem magam – felelte az asztalra téve két kezét, s összekulcsolta őket.

Magamban elhúztam a számat.

– Nem az én időbeosztásomtól függ. Apám fogja intézni a papírügyeket Önnel – válaszoltam, kárörvendve figyeltem – amit persze nem mutattam ki – az arcán megjelenő csalódottságot.

– Akkor mondjuk jövő héten valamikor… – szólalt meg.

– Akkor még egyeztetünk – feleltem.

Amilyen gyorsan csak tudtam, megszabadultam Andrew-tól. Nem sokat ebédeltem, de úgy éreztem, hogy a gyomrom nincs is jó passzban. Görcsbe állt, ahogy közeledtem az estéhez. Még a délutáni munka sem tudta elterelni a figyelmem, s idegességem. Nem tudtam, mi ütött belém, de rettentően elvesztettem az önuralmam, úgy éreztem, bármelyik pillanatban összeroppanhatok. Az irodámban járkáltam fel, s alá. Már végeztem mindennel, ez volt a baj. Ismét erőt vett rajtam a félelem. Menjek el a találkozóra vagy sem? Mi fog történni? Annak ellenére, hogy Matt bizton állította, ott lesz, s addig vár rám, míg meg nem jelenek, a kérdés az: valóban ott lesz-e, ott motoszkált a fejemben. Sóhajtottam. Maximum eljövök, ha nincs ott. Mi bajom lehet ebből?

Csak a szívem fog tőle sajogni – válaszoltam meg saját kérdésem. Elindultam az irodámból, útközben felvettem a kabátomat, aztán elköszöntem Lydiától, s beléptem a liftbe. A parkolóba kilépve előkerestem a kulcsomat, miközben arra gondoltam, hogy most nem éreztem azt a figyelő tekintetet, amit eddig. Furcsa, s egyben nyugtalanító is.

Kihajtottam a parkolóból, s ráfordultam a Central Park keleti bejárata felé vezető útra. A szívem hevesen kezdett verni az izgalomtól, hogy ismét láthatom Mattet. Az út hosszabbnak tűnt, mint valójában volt, ami nem tett jót gondolataim vonalának. Folyamatosan azon agyaltam, mi lesz, ha nem jön el, de mi lesz, ha mégis ott lesz. Tényleg nem tudtam, mire számítsak ezek után. Vallomást tett nekem, én viszont rájöttem talán az életének egy darabkájára, amitől megsérült – ez megrémített. Tudtam, hogy nem bántana engem soha, és fájt, hogy akár csak egy másodpercig is, de eszembe jutott ez. Főleg, hogy még ki is ejtettem a számon…

A Central Park közelében megálltam, s egy mély levegővétel után kiszálltam a kocsimból. Nem láttam sehol sem Mattet, de ez végül is nem számított semmit. Eddig is mindig csak úgy a semmiből termett előttem. Körülnéztem, majd átmentem az úton, a keleti bejáratnál megálltam. Csalódottan vettem tudomásul: Matt nem jött el…

11. fejezet - Élet vagy halál

Sziasztok! :) Ismét kicsit késve, de meghoztam az új fejezetet. Nos, szerintem ez már izgalmasabb. Katie és Matt találkoznak, meg tudhattok némi infót a múltról, és a végén Ryan is rá tesz egy-két lapáttal Matt "jó kis" napjára. ;) Jó olvasást! :)

Matt

Talán több perc is eltelt, míg szótlanul álltunk ott, elmerülve egymás tekintetében. Nem tudtam, mit láthatott az enyémben, reméltem, hogy azt a szerelmet, vágyódást, amit érzek iránta. Ajkaim elnyíltak, mondani akartam valamit, de egy hang sem jött ki a torkomon. Olyan gyönyörű volt, és egyszerűen nem tudtam megszólalni. Hisz, mit mondhatnék, miért jöttem el megint? Még magam sem tudtam válaszolni e kérdésre, de most nem is éreztem úgy, hogy mindenképp meg kellene válaszolnom. Azonban, ahogy néztem őt, már tudtam. Csakis miatta vagyok itt.

– Azt hittem, a múltkor mindent tisztáztunk – szólalt meg helyettem Kat mereven. Kizökkentett a gondolataim közül, s egyből éreztem azt  féltékenységet, amikor megláttam azt a fazont, ahogy megérinti Katiet.

– Nem éppen – horkantam fel. – Nem emlékszel, hogy megzavartak minket? – utaltam arra a fickóra. Kat arca megvonaglott, de több érzelmet egyáltalán nem tudtam felfedezni rajta. Olyan… keménynek tűnt, mintha csak egy fallal vette volna körül magát, hogy ne bántsam meg újból. Más volt, mint régen. Persze, tudtam, ha egyszer találkozom vele, már nem lesz olyan, akit én megismertem. De hittem abban, hogy maradt még abból a lányból valami.

– Még jó, hogy megzavartak. Ki tudja, mi… – elhallgatott hirtelen, mintha nem gondolta volna át, mit is mond, én pedig hitetlenkedve néztem rá.

– Azt hiszed, képes lennék téged bántani? – rökönyödtem meg, s éreztem a mellkasomat maró fájdalmat. Hogy gondolhat ilyenre?

– Nem hiszek semmit. De mégis mit gondoljak, Matt? – kérdezte remegő ajkakkal. – Sok év telt el, sokat változtál te is, ahogy én. Egyikünk se az, akik voltunk – mondta keserűséggel hangjában. – Nem tudom, mibe keveredtél, hova kerültél. Honnan tudhatnám, mire vagy képes… – ejtette ki halkan.

– Én… – Nem tudtam kinyögni semmi értelmeset. Fájt, hogy ezt gondolja rólam, és hogy ilyen keményen beszél velem. Hogy nem érez már semmit irántam – a gyűlöleten kívül –, amit én még mindig nem akartam elhinni.

Lassan felemeltem a kezem, mire ő nyelt egy nagyot. Nem tudtam, mit gondolhatott, de mintha kést döftek volna a szívembe… Nem tudnám bántani őt. Még véletlenül se. Megkerestem a nyakamban lógó kis láncot, s kiemeltem a póló alól, majd a fél szívet a számhoz emelve megcsókoltam azt mindvégig az égkék szemekbe nézve.

– Miért nem hajítottad el, ha így érzel? – kérdeztem suttogva, kiejtve ujjaim közül a láncot. Kat elfordította tekintetét, még csak rám nézni sem akart. Sokáig nem válaszolt, ezért közelebb léptem hozzá, s az álla alá nyúlva kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe. Választ akartam, legalább erre, mert már nem tudtam elviselni ezt a bizonytalanságot. Tekintetét halvány, csillogó könnyfátyol fedte el, ami egy pillanatig belém fojtotta a szót. Eddig soha, amióta ismét találkoztam vele, semmilyen érzelmet nem láthattam rajta, s most, hogy ejtettem egy apró karcolást a falon, mely elzárta őket előlem, rögtön tudtam, van esélyem.

– Kérlek, mondd el! – könyörögtem neki, hüvelykujjammal megsimítottam alsó ajkát, amitől a légzése egyeletlenné vált. Ebben a pillanatban belegondolva, ezzel is bántom őt… De nem akarok rosszat neki, én csak szeretném, ha ismét érezhetném az ajkait az enyémen, s hallhatnám, ahogy kiejti a szeretlek szavacskát. Ennyire önző lennék? Csak magamra tudok gondolni, s nem érdekelne, hogy közben ő mennyire szenved?

– Nem tudom – nyögte ki remegve. Még közelebb léptem hozzá, két kezem közé fogtam arcát. – Ne, kérlek! – sütötte le szemét.

– Szeretlek, hát nem érted? – kérdeztem suttogva. Nem bírtam elengedni őt. Most éreztem csak igazán a több éves hiányát, hogy végre újra a közelemben érezhettem. Az eddigi fájdalom csupán apró csillag volt az univerzumban, az űrben, mely a mellkasomban tátongott. Most, mintha a több ezernyi csillagot együttesen éreztem volna.

– De én már nem – mondta erőtlenül, ami újabb késdöfést eredményezett a szívemben. Valóban így lenne? Ennyit jelentettek volna azok az évek, a megbocsáthatatlan hibám? Még sem akartam elhinni! Nem lehet, hogy még csak egy kicsit sem szeret. Lehetek olyan önző, hogy megpróbáljam feléleszteni az irántam érzett szerelmét?

– Mondd a szemembe, őszintén, és akkor talán… elhiszem – mondtam szenvedélyesen.

Kat belemélyesztette tekintetét az enyémbe. Égszínkék szeme még mindig csillogott, s most, hogy megfigyeltem egy kicsit jobban is, felfedeztem bennük egy pár arany pöttyöt. Úgy éreztem magam, mintha egyre csak merülnék el, s húzna le a mélybe valami megmagyarázhatatlan erő.

– Nem szeretlek. Nem lehet – felelte, megkeményítve arcát. – Nem tudok megbocsátani neked.

– Én sem magamnak – feleltem azonnal, fogaimat pár másodpercre összeszorítva. – Soha! De… – Jelen pillanatban semmi sem tudott érdekelni. Se Ryan, se Jimmy, se az, milyen életet élek, vagy, Katé milyen tökéletes. Őt akartam érezni mindig, szeretni őt bűntudat nélkül. Miért ilyen bonyolult mindez? – De nem hagyom magam ilyen könnyen lerázni – mondtam határozottan. Még az sem érdekelt, ki volt az a fickó, akit láttam. Az sem, ha ő a vetélytársam… Bár egy kissé elbizonytalanodtam – hisz hogy vehetném fel vele a versenyt, s ki vagyok én, hogy tönkretegyem Kat boldogságát, ha van olyan? –, muszáj lesz erőt vennem magamon, ha vissza akarom hódítani Katet.

Katie halkan felnevetett. – Mit csináljak, hogy végre eltűnj? – suttogta a kérdést remegő ajkakkal. – Felforgatod az életem! – zihált, szeme könnybe lábadt, s én egy pillanatra meginogtam. Olyan határozott volt, olyan őszintének tűnt. Valóban azt akarná, hogy örökre eltűnjek?

– Te is felforgattad az enyém – mondtam halkan, elengedve őt. De nem léptem hátrébb. Annyi kérdés kavargott bennem ismét, hogy kimondta azt a kérdést. Nem értettem őt, nem értettem semmit! Ha ennyire azt akarja, hogy eltűnjek, miért nem hagyott ott akkor, amikor megtehette volna ő maga?! – Ki ő neked? Szereted? – követeltem a választ, mintha közöm lenne hozzá. Kat elnyílt ajkakkal, döbbenten álldogált.

– Mi közöd hozzá, Matt? – kérdezte dühösen. Persze, igaza volt… – És, ha igen? És ha fontos nekem? Akkor mi lenne? Miért érdekel, ha már… semmi közöd az életemhez – mondta ki keményen a szavakat. A kezem önkéntelenül szorult ökölbe, ahogy a féltékenység maró, tehetetlen dühe végigsöpört rajtam.

– Ha semmi közöm hozzá, miért nem hagytál itt a parkolóban? Így is már úgy érzem magam, mintha fél lábbal a sírban táncikálnék – mondtam flegmán, Ryanre gondolva. Kezem elernyedt, majd a zsebeimbe rejtettem inkább, ahol megtapintottam a bankókat.

Katie lélegzete elakadt egy pillanatra. – Talán itt kellett volna hagyjalak… – suttogta elnézve.

– Azt kellett volna – mondtam dühösen. Hangomtól ismét felpillantott rám. – Akkor most legalább ugyanolyan nyomorultságosan élném a pocsék kis életem arra gondolva, hogy talán neked jobb sorod van. És van is – ejtettem ki gúnyosan. – Amibe én már nem férek bele…

Láttam rajta, hogy meglepődött. – Ha te azt hiszed, csak azért nem férsz bele, mert éppenséggel most a felső tízezer közé tartozom a nevelőcsaládom miatt, akkor nagyon tévedsz – remegett meg.

– Szerintem pedig pont erről van szó – ellenkeztem. – Nem hiszem, hogy ő ezt akarta volna… – mondtam nehezen.

– Honnan tudhatnád, mit akart? – kiáltott rám. – Soha nem is fogjuk megtudni – sírt hangtalanul. Arca csillogott a végigfolyt könnyektől.

– Sajnálom – mondtam őszintén. – Tudom, hogy most bántalak – suttogtam. Kat nem szólt, csak nézett rám.

– Ez lehetetlen, Matt. Túlságosan elsodródtunk egymástól… Túlságosan szerelmes vagyok. De nem beléd – ejtette ki halkan, megtörölve szemét. Mély levegőt vettem. Remélni tudtam csak, hogy hazudott. Mert akkor… már nem is érdekelne Jimmy, vagy Ryan. Nem érdekelne semmi, csak egy valami. A halál.

– Ne mondd ezt, kérlek! – léptem közelebb hozzá. Kezemet felemelve megérintettem arcát, hogy letöröljem könnyeit. Belenéztem égkék tekintetébe, s tudtam, hogy füllent. Sohasem tudott jól hazudni. – Nem kényszerítelek semmire, adok választási lehetőséget – vettem mély levegőt, amivel megéreztem Kat parfümjét. Édesen csábította érzékeimet, de nem hagyhattam, hogy elragadjon a vágyam. Lehet, hogy ezzel örökre elvesztem őt, ám lehet, pont az ellenkezőjét érem el. Muszáj, hogy jelentsenek valamit azok a jelek, a tettei. Muszáj! – biztattam magam. Így pedig megadom neki az esélyt, s nem nekem kell döntenem, hogy elhagyom-e ismét. Önzőség vagy csupán bizonytalanság? Nem tudtam.

– Miféle választási lehetőségről beszélsz? – rökönyödött meg Kat, s úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. – Menj el, és hagyj engem békén, ahogy eddig is tetted. Eddig sem hiányoztam neked – suttogta, s mintha egy másodpercre úgy láttam volna rajta, hogy ez fáj neki. Bár lehet, már csak képzelődöm, mert annyira akarnám, hogy így legyen.

– De hiányoztál – ellenkeztem, hangomban enyhe düh keveredett a hevességgel. – Kellett egy kis idő, hogy… megemésszem a múltat – folytattam, bár nem volt teljesen igaz. Hisz még most sem tudtam megemészteni a legjobb barátom elvesztését. És nem is fogom soha! Ez nem olyasmi, ami egyik percről a másikra megy. Vagy egyik évről a másikra. Egész életedben elkísér, főleg, ha… közöd volt hozzá.

– Akkor miért szakítod fel a régi sebeket, Matt? – kérdezte halkan Katie. – Azt hiszed, nekem nem fáj? – támadt nekem dühösen. – Azt hiszed, én megemésztettem?! – püfölte mellkasomat két öklével. Megérdemeltem, de mintha meg sem éreztem volna. – Amikor a legnagyobb szükségem lett volna valakire, rád, kiderült, hogy… hogy… – Nem tudta kimondani, de így is rettenetesen fájt.

– Sajnálom, hidd el! De már arra sem emlékszem, mi történt pontosan… És nem tudom miért – mondtam haraggal hangomban. Azonban csakis magamra haragudtam. Kat zihálva abbahagyta reménytelen püfölésem, s kezeibe temette arcát. Most először láttam ennyi érzelmet rajta.

– Tudom, amit tudok. A többi nem érdekel… Menj el! – nézett a szemembe. – Menj! – suttogta erőtlenül. Meg akartam érinteni elmaszatolódott arcát, meg akartam csókolni. De nem tettem semmit. Csak fájó szívvel hátrálni kezdtem. Reménykedtem, hogy el fog jönni, miután kissé lenyugodott. Miután mindketten megemésztettük ezt a találkozást.

– Várni foglak… Pénteken a Central Park keleti bejáratánál… – hátráltam lassan, mindvégig az égkék tekintetbe nézve. – Ilyentájt, miután végeztél… – mondtam. – Ha soha többé nem akarsz látni, akkor ne gyere el, de én várni foglak. Amíg meg nem érkezel, akármeddig. – Amit még nem tudom, hogy kiviteleznék, de reméltem, ott lesz, s amúgy sem akartam az ellenkezőjére gondolni.

– Akkor sokáig kell várnod – mondta halkan.

Némán néztem őt pár másodpercig.

– Úgy hittem, soha nem foglak már látni, és… – felnevettem, ahogy túlvilági vendégemre gondoltam –…és ezek után nem akarlak ilyen könnyen elengedni – fejeztem be, majd megfordultam, s elmentem a motorhoz. Miután felültem rá, és beindítottam, még egy pillantást vetettem Katre, aki még mindig ugyanott állt, engem nézve. Nagyot sóhajtottam, aztán szinte elmenekültem a parkolóból. Mert ha még egy perccel tovább nézem, eldobok mindent, s visszafutok hozzá, a karjaimba zárom… Az emlékek így is elárasztották elmémet, de egy közülük rettentően hasonló volt ehhez.

Vacsoraidő előtt járt az óra, az égen sötét esőfelhők gyülekeztek, mintha az időjárás csak megérezte volna hangulatomat. Ideges voltam, s feszült, annak ellenére, hogy már tizenötödik életévemet is betöltöttem. Nagy dologra készültem, csak reméltem, hogy viszonzásra talál vallomásom. Talán egyszer lesz elég merszem bevallani Olivernek.

Fel-alá járkáltam az eldugott helyünkön, rá várva. Minden másodperccel egyre jobban éreztem a bizonytalanságot, s a kétségbeesést. Mi van, ha ő nem akarja? Ha nem úgy érez irántam, ahogy én? Tartottam Olivertől is, aki úgy vélte, még gyerekek vagyunk az ilyen érzelmekhez – hogy ezek amolyan kicsapongó, elmúló érzések. Futó szerelem.

De én tudtam, legbelül éreztem, hogy ez nem ilyen. A szívem hevesen verni kezdett, mikor meghallottam kintről a könnyed, kopogó léptek hangját. Tudtam, hogy ő az.

– Matt? – Az ajtó résnyire kinyílt, majd Kat bedugta a fejét.

– Jöhetsz, csak én vagyok – tártam ki az ajtót, miután belépett rögtön be is csuktam. A helyiségre sötétség telepedett, csak egyetlen egy apró gyertya adott némi fényforrást. Kellett pár perc, hogy szemem megszoka a homályt. Ahogy néztem Katie arcát, egyre inkább kirajzolódtak vonásai, szájának íve, pisze orrának vonala.

– Miért kérted, hogy idejöjjek? – kérdezte halkan.

– Én… öhm… – hebegtem zavaromban. – Mondani szeretnék neked valamit – nyeltem nagyot. Kat érdeklődve nézett rám.

– Hallgatlak – felelte rá, lesütve tekintetét.

– Én… nem tudom, mi lesz, mi következik majd a jövőben, de… szeretlek – nyögtem ki, mire pislogva felnézett rám. – Nem tudom, hogyan érzel irántam… Én nem tudtam magamban tartani már. Tudom, Oli… – Nem hagyta befejezni a mondatot, mutatóujját a számra rakta, amitől kellemes bizsergés futott végig a testemen.

– Én is szeretlek, azt hiszem – mosolyodott el. – Bár még soha nem éreztem ilyet… – mondta, s mintha elpirult volna, de a félhomályban nem lehettem biztos benne. Viszont nagy kő esett le a szívemről, s a boldogság mámorító hatalma sújtott le rám.

– Té… Tényleg? – vigyorodtam el boldogan.

– Tényleg – bólintott mosolyogva. Ujjaival megsimogatta számat, majd arcomat. Közelebb léptem hozzá, s felemelve kezemet a füle mögé sodortam egy hullámos tincset, majd megcirógattam arcát.

– Bánnád, ha… – nyaltam meg számat, mert teljesen kiszáradt.

– Ha megcsókolnál? – kérdezte, befejezve mondatom. Aprót bólintottam. – Egyáltalán nem – suttogta. Lassan közelítettem, még egy lépést tettem felé. Amikor szám az övéhez ért megremegtem. Ajkai puhák voltak, s édesek, mint a méz. Nem tartott sokáig, de az érzés, mely utána maradt, sokáig kitartott.

– Nem tudod, most milyen boldog vagyok… – ziháltam a csók után belenézve csillogó szemébe. Elmosolyodott.

– De. Pontosan érzem – felelte.

– Most úgy érzem, örökre szeretni foglak. Nem is! – ráztam aprót fejemen. – Tudom, hogy örökké szeretni foglak – mondtam határozottan. – Hozzon akármit az élet, sodorjon bármerre…

– Várni fogok rád – puszilta meg számat.

Az első csókunk – sóhajtottam. Olyan rég volt, s olyan régen élvezhettem azokat a boldog perceket, hogy már-már nem is tűntek valóságnak. Mégis éreztem, s tudtam, minden megtörtént. Vár rám, azt mondta várni fog rám, most mégis el akar üldözni maga mellől. Persze megvolt rá az oka, de én megtartottam ígéretemet. Szeretem őt, s vártam rá több éven keresztül. De nem támadhatom le. Nem várhatom el tőle, hogy megbocsásson, s azonnal belém szeressen. A gyűlölete jelenleg erősebb irántam, de a szerelemtől csupán egy hajszál választja el. Hinnem kell abban, hogy el tudom szakítani ezt a szálat.

Egyáltalán nem akartam visszamenni a raktárba, de elhatároztam, hogy nem érdekel Jimmy ott lesz-e, beszélek Ryannel. Nem fog megfélemlíteni! Ryan nekem fog hinni, még ha Jimmy már el is mondta a saját kis verzióját. Amennyit gondolkodtam rajta, egyre biztosabb lettem abban, jobban járok, ha mindent elmondok Ryannek. Ha feltárom neki a tényeket, az összefüggéseket, akkor meg kell, hogy értse. Már épp eleget szívtam.

Amikor odaértem a raktárépülethez, s leparkoltam hátul a motort eldöntöttem, kemény leszek, és nem hagyom magam. Beléptem a hátsó ajtón, és a szokásos helyiségbe mentem, ahonnan már hallottam kiszűrődni a beszélgetés moraját. Amikor beléptem, Jimmy megmerevedett, Ryan meg elmosolyodott. Csak ők ketten voltak ott. A többiek valószínűleg ügyleteket bonyolítottak az utcán valahol.

– Matti fiú! Azt hittem ma már vissza sem jössz – ölelt meg szokásához híven. A zsebembe nyúltam, s kiszedtem az ügyletekért kapott pénzt, majd Ryan kezébe nyomtam.

– Mostanában csak aprópénzt mersz rám bízni? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve, mire elvigyorodott. A fejem zúgott a Kattel történtek után, de koncentrálnom kell.

– Mostanság nem volt nagyobb üzlet – vont vállat. – Jimmy mérj ki egy kilót – utasította.

Most vagy soha – mondtam magamban.

– Nem? – vontam fel szemöldököm. – Akkor Jimmy miért intézett egyet a múlt héten? – ejtettem el a kérdést. Ryan mosolya egy pillanatra lehervadt.

– Épp mással voltál elfoglalva – felelte aztán rezzenéstelenül.

– Ó, persze értem – néztem, hogy Jimmy engem figyel a háttérből. – Rámered bízni úgy, hogy tudom, ő a besúgó? – kérdeztem halkan, de így is hallotta az említett. Jimmy ott hagyta a drogot, és nekem támadva hátralökött a falhoz. Ryan nem volt meglepve.

– Mit állítasz rólam, kölyök? – kérdezte az arcomba kiáltva dühösen. Nem hagytam magam, a könyökömet az arcába nyomtam, amitől feljajdult, és esetlenül hátrébb lépett, de rögtön vissza is támadt. Az egyiket kivédtem, de a másik horog telibe trafált. Éreztem a vér fémes ízét a számban, melyből tudtam, hogy  megint felrepedt. De én is visszaütöttem… Ryan ekkor már közbelépett.

– Elég legyen már! Ne verjétek össze egymást – rivallt ránk. – Ez elég merész vád, öcskös. Van rá bizonyítékod is? – fordult felém.

– Ne hallgass rá, Ryan! Ahogy mondtam, magáról akarja elhárítani a gyanút – köpte Jimmy a szájából a vért a padlóra. És ahogy gondoltam, már bemártott Ryannél. Vagyis csak akart, mert nem fogom hagyni.

– Emlékszel, hogyan tudattad velem a címet, ahova mennem kellett? – néztem Ryanre zihálva.

– Emlékszem hát, hülyének nézel? – horkantott.

– Dehogy, hisz a kisöcséd vagyok – szabadkoztam, Ryan fanyalgott. – Elvileg csak mi ketten tudtunk a címről. De ha ez így van, akkor honnan tudta Jimmy a múltkor, hova kell mennie a motorért úgy, hogy te nem mondtad meg neki? – mutattam rá a tényekre. Ryan elgondolkozott, majd hirtelen elkapta Jimmy kabátjának gallérját, s a szemébe nézett.

– Te hoztad a vevőt – súgta összeszorított fogakkal Ryan, s én végre megértettem mindent. Összeállt a kép, bár még voltak hiányfoltok. – Miért? – sziszegte.

– Mit miért? Ne viccelj már Ryan, hogy hihetsz ennek a kis pöcsnek? – próbálta menteni a helyzetét Jimmy.

– Hiszek neki, mert igazat mond – felelt rá dühösen. – Nem úgy, mint te! Csak te tudtad rajtunk kívül, hol bonyolítjuk az üzletet, ráadásul te hoztad a vevőt is – ordította a képébe Ryan. – Szóval miért? – követelte a választ.

– Szerinted miért? El akartam tűntetni ezt a kis hülyét! – kiabált vissza Jimmy, rám bökve a fejével. – A kis kedvencedet… – köpte flegmán a szavakat. Elégedetten elvigyorodtam. Ez az, mondj csak el mindent Jimmy… Még nem elég rossz a helyzeted. Hogy lehet valaki ennyire hülye? – tettem fel magamban a kérdést.

– Te rohadék! Majdnem oda lett fél millám a hülyeséged miatt! – Ryan a hasába térdelt Jimmynek, aki összeesett, de dühében a padlón kíméletlenül tovább rugdosta őt. – Csak azért, hogy eltedd az útból Mattet?! – püfölte tovább. Elvett az asztalról egy stukkert, és odadobta nekem, amit én automatikusan elkaptam. – Gyerünk, Matt! Nyírd ki az árulót! – utasított. – Elvégre ő is ki akart téged.

Megdöbbenve, ledermedve álltam ott a fegyverrel a kezemben, és csak néztem a padlón szenvedő alakot, a fölötte magasodó Ryant. Soha, az életben soha nem oltottam ki emberi életet, s nem most akartam elkezdeni.

– Én… – próbáltam kinyögni valamit Ryannek, aki várakozóan nézett rám. Nem tudtam mitévő legyek. Ha nem teljesítem amit akar, akkor lehet én leszek a következő. Már így sem bízik bennem annyira, mint azelőtt. Ezek után ha nemet mondok neki, el sem tudtam képzelni, mit tehet velem.

– Matti fiú, ezt most neked kell elintézned – mondta Ryan. – Sittre akart vágni, ki akart nyíratni, mint besúgót – folytatta, majd még egy jó nagyot belerúgott Jimmybe. Ránéztem a kezemben lévő stukkerre, majd fel Ryanre. – Ugye nem akarod, hogy azt higgyem puhány vagy, és nem bízhatok rád bizalommal semmit sem? – nézett merőn a szemembe. Nem érdekelt, mit gondol rólam Ryan. De hogy én vessek véget egy ember életének… Elképzelhetetlen volt számomra.

– Nem akarok gyilkos lenni – mondtam undorodva még csak a gondolattól is.

– Pedig meg kell tenned, kölyök! – rivallt rám Ryan. – Ez csak egy mocsok, akinek majdnem sikerült a kis szánalmas terve, és aki miatt majdnem elvesztettem a pénzem!

– Ryan… – szűkölt Jimmy a padlón.

– Te kussolj! – kiáltott rá főnököm.

Nem akartam mondani, hogy rohadtul nem izgat a flancos fél milliója. De hallgattam, nem akartam még jobban magamra haragítani őt. Lenéztem szerencsétlen Jimmyre, én… Nem is gondoltam arra, hogy ez lesz ebből. Ha ezt tudom… Ha tudom, hogy nekem kell megölnöm, őt, soha sem szólaltam volna meg. Inkább beletörődtem volna Ryan figyelő tekintetébe, és a csicskáztatásába.

– Nem érek rá egész nap, Matti fiú – figyelmeztetett Ryan. Muszáj megtennem, vagy én leszek a következő. Bármit kinézek Ryanből… De mentsem a rongyos kis életem egy másik ember élete árán?

Gyáva voltam… Marokra fogtam a stukkert, s lassan felemeltem a kezem, megcéloztam az immár feltérdelő Jimmy mellkasát. Ryan elégedett vigyorral nézett rám, miközben távolabb lépett Jimmytől. Ahogy felnéztem Jimmyről egy pillanatra, előre a semmibe, megláttam őt. Túlvilági vendégem velem szemben lebegett, és csalódott-bánatos arckifejezést öltött. Mintha nem akarna hinni a szemének, hogy ilyenre képes vagyok.

10. fejezet - Nagy Hal

Sziasztok!

Elnézést a csúszásért, kicsit sűrű napjaim voltak. :/ De azért most meghoztam a fejit, remélem tetszeni fog, még ha nemis Matt szemszöge. ;) Tudom, az izgalmasabb, de fontos szereplőt ismerhettek meg ebben a fejiben. Jó olvasást!

Katie

Végre egyedül – sóhajtottam, miután Zoe és Will mögött becsukódott az ajtó. Hátradőltem a székemben, s lehunytam szememet. Olyan jó volt kicsit elmélázni, sokáig azonban nem engedhettem meg magamnak, dolgoznom kellett.

– Miss Brightmore – szólalt meg a telefonon keresztül Lydia. Benyomtam egy gombocskát, és visszafeleltem neki.

– Igen, hallgatom.

– Danny szeretne önnel beszélni – mondta.

– Jöjjön be! – válaszoltam vissza. Pár pillanatra rá kopogás hallatszott az irodám ajtaján, majd Danny belépett.

– Miss Brightmore – biccentett. – Hoztam rajzokat a másik reklámhoz. Meg kellene néznie őket, és szerintem pár dolgon változtatni is kellene rajtuk. – Felderültem, hogy valami újdonságot láthatok, mert imádtam Danny rajzait. Az erős, határozott vonalakat, a merész ötleteket.

– Hadd, lássam – nyújtottam a kezem izgatottan a fekete kartonlapokért. Danny mosolyogva megkerülte az asztalomat, s átnyújtotta a képeket. Pár percig csak nézegettem a rajzokat, s megpróbáltam elképzelni mind a gyerekek, mind pedig a szülők reakcióját. Hisz egy csoki reklámjával a gyermek figyelmét kell felhívni, de a szülő vásárolja meg. Tehát a reklámnak olyannak kell lennie, ami még a szülőt is megfogja, esetleg aranyosnak, ötletesnek találja. – Tetszenek a figurák – mosolyogtam Dannyre.

– Köszönöm – vigyorodott el. – De azt hiszem, jobb lenne, ha itt – mutatott rá a képre –, erőteljesebb színeket használnék, úgy értem, erősebb színű ruhát rajzolnék neki – mondta, és éreztem, kicsit zavarban van.

– Ennek itt lehet – mutattam a kis figurára –, de a másikat hagyd így. Nagyon tetszik – néztem fel rá.

– Rendben – szólalt meg halkan, a szemembe nézve. A kínos csendet Lydia hangja törte meg. Odaadtam a rajzokat Dannynek, aki felegyenesedett, s kicsit eltávolodott tőlem. Benyomtam ismét a kis gombocskát a telefonon.

– Mondja, Miss Leavey! – sóhajtottam egy kicsit.

– Egy úr kér Önhöz bebocsátást, miszerint leendő ügyfelünkké válna. Mivel Mr. Brightmore nincs a közelben, így… – nem fejezte be a mondatot. Mindketten tudtuk, én vagyok az illetékes az ilyen ügyekben. S már nem először intéztem efféle ügyeket. Így nem is értettem, Lydia miért említette ezt meg.

– Akkor ne várakoztassuk meg az új ügyfelünket – mondtam Lydiának.

– Hogyne – felelte, majd nem sokra rá benyitott az irodámba, s beinvitálta leendő ügyfelünket. Vagy ügyfeleinket. Ugyanis nem egyedül jött, bár második gondolatként futott át agyamon, hogy valószínűleg a sofőre, vagy a testőre lehet a másik férfi. Végignéztem az öltönyös, köpcös megjelenésű férfin, majd a másikon is, aki valamivel magasabb volt az előzőnél, s izmosabbnak is tűnt az öltöny alatt. Elfogott egyfajta rossz érzés, de nem törődtem vele – így legalább akadt egy ötletem Lydia viselkedésére. Nagyon gazdag és tekintélyt parancsoló a két férfi megjelenése. Lerítt róluk, hogy nem számít nekik a pénz.

Dannyre néztem. – Most kérlek menj, később még beszélünk a tervekről – bólintott, majd biccentett a két belépőnek, s távozott.

Előreléptem, s a kezemet nyújtottam a köpcös férfinek. – Katherine Brightmore, üdvözlöm – mosolyodtam el halványan. Elvégre a megnyerés szükséges, és ilyen ügyfelet nem veszíthetünk el, ha már ő jött ide.

– Jó napot, Alexander Leavold! – fogadta el jobbomat. Mély, rekedtes hangjától végigborzongtam, de ez nem az a jól eső fajtából származott. – Ő a sofőröm, Alfonso.

– Üdvözlöm – fogtam vele is kezet, miközben elrejtettem a meglepődöttségemet. Egy kissé izmosnak tűnt sofőr létére. – Foglaljanak helyet, kérem! – mutattam az asztalom előtti fotelokra, majd leültem a helyemre.

– Hozhatok esetleg valamit? Kávét? – kérdezte Lydia az urakat.

– Nem, köszönjük – hárított a köpcös férfi. Biccentettem Lydiának, hogy elhagyhatja az irodámat.

– Miben segíthetek? – kulcsoltam össze kezeimet az asztalon idegességemben. Nem tudtam, mitől vagyok az… De a két férfi ezt váltotta ki belőlem.

– Nos, úgy hallottam a Brightmore Advertising a legjobb reklámügynökség a városban, és talán az államban.

– Ez így van – biccentettem.

– Egy nagyszabású reklámanyagról lenne szó, amit nem bíznék másra, csakis a legjobbra. Ugyanis aukciót szervezek, a műtárgy gyűjteményemből szándékozom eladni egy néhányat – nézett bele mélyen szemembe.

– Értem. Ehhez szeretne reklámot.

– Igen, majdnem – mosolyodott el. – Egy jótékonysági fogadás keretén belül szervezném ezt. A befolyó pénz pedig a Manhattan a Gyermekekért Alapítványt támogatná. – Lehetséges, hogy a megérzéseim mégis hazudtak. Hisz még a modora is megnyerő… De azt is tudtam, nem minden az, aminek látszik.

– Rendkívül nemes cél – mondtam. – Mit szeretne a reklámba? Mi legyen benne fővonalakban? – kérdeztem, miközben elővettem a noteszom feljegyezni az információkat.

Mr. Leavold elmosolyodott. – Nos, magára bízom. Annyit kérnék, a jótékonysági fogadás célját, s azon belüli aukciót hangsúlyozza ki. A legfontosabb személyeket természetesen meghívók keretén belül hívjuk meg, de biztos vagyok benne, sok olyan személy is tartózkodik Manhattanben, akik tudnak, és szívesen segítenék akciónkat. Esetleg más műgyűjtők – bólintottam. – Tehát olyan reklámot szeretnék, mely megcélozza ezt a réteget. A pénz persze nem számít, legyen meg a kellő reklám a fogadásig. – Egy tippem azért bejött.

– Ami… mikor is lesz? – néztem fel rá.

– Egy hónap múlva. Így van ideje Önnek is elkészíteni a reklámanyagot, s kellő ideig hírverést adni a jótékonysági célunknak.

Ismét bólintottam. – Nagyszerű, ez pont elegendő idő lesz – válaszoltam. – A reklámban szeretne Ön is szerepelni, mint a főszervező, vagy máshogy találjuk ki?

Mr. Leavold egy pillanatig elgondolkozott. – Szerepelek, de csak egy kisebb szöveg erejéig. Tudja, nem vagyok igazán reklámarc – viccelődött, mire magamra erőltettem egy vigyort. Hát nem volt az, sőt…

– Értem. Nos, ha más nem lenne, akkor – nyúltam a fiókomba a papírokért –, már csak a szerződést kellene aláírnia – csúsztattam a férfi elé az asztalon, egy tollal a tetejükön. – Aztán elkészítjük a reklámtervezetet, amit egyeztetünk Önnel, majd ha az megfelel Önnek, akkor előkészítjük a reklámhoz szükséges dolgokat – fejeztem be, immáron csakis az ügyre, a munkámra koncentrálva. Mr. Leavold elégedetten elvigyorodott. Miközben aláírta a papírokat, én folytattam. – Kérnék Öntől egy elérhetőségi címet, telefonszámot, hogy értesíthessük.

– Hogyne – intett a sofőrének, aki a zsebéből előhúzott egy kis névjegykártyát, amit odaadott Mr. Leavoldnak, s ő nyújtotta át nekem.

– Köszönöm – raktam el a szerződés egy másolatát, a másikat a férfinek adtam, a névjegykártyát pedig az asztalomon hagytam, hogy majd belerakom a mappába, amely ehhez az ügyhöz fog tartozni.

– Én köszönöm – állt fel Mr. Leavold, s a kezét nyújtotta, amit én elfogadtam.

– Mielőbbi viszont látásra! – kísértem őket az irodám ajtajáig. Miután elmentek becsuktam magam mögött az ajtót, s örömujjongásban törtem ki. A legnagyobb halat fogtuk ki, ami eddig csak egyszer fordult elő a cég történetében. Ha ezt megcsináljuk… Jól megcsináljuk – amiben egyáltalán nem kételkedtem –, akkor a cég még értékesebb lesz. A részvények fel fognak ugrani. Pihegve lerogytam a székembe, s összeszedtem egy mappába a szükséges papírokat, a szerződést is belerakva. Aztán kiszóltam Lydiának a telefonon keresztül. – Miss Leavey délutánra hívja össze a kreatív csapatot, a kreatív igazgatónk is mindenképpen legyen ott! – hívtam fel rá figyelmét.

– Igen, Miss Brightmore! – felelte.

Aznap még ebédelni sem mentem le a közeli Olive-ba, úgy hozattam egy kis salátát. Minden időmet az új reklám kitalálására fordítottam, hogy előre legyen ötletem a délutáni megbeszélésre. Persze a többit már Willre és Dannyékre hagyom, én csak az alapot fogom megadni nekik. Amikor kiléptem az irodámból, majdnem összeütköztem Zoéval.

– Hát te? – kérdeztem, indulva a folyosó végében lévő prezentációs terem felé.

– Willnek dolga akadt, azt mondta, összehívtál valamilyen csapatot – mondta, én még mindig a Willen fennakadva. Már becézgeti is? Ajj! Hát ez nem lesz így jó…

– Igen – feleltem tömören. Még mindig mellettem haladt, úgy hittem, most már nem is rázom le magamról.

– És? Beavatnál? – kérdezte.

– Öhm… – néztem rá, majd elvigyorodtam. – Nem, Zoe. Nem állsz a cég alkalmazásában, így nem is tudhatsz az itt folyó ügyekről – válaszoltam. Nem érdekelt, mivel akar előrukkolni, mint a „márpedig igen, hisz én is Brightmore vagyok”, vagy a „ki vagy te, hogy így beszélj velem, és utasítgass” című drámáival. Marhára nem volt hozzájuk se kedvem, se erőm. Még én álltam az igazgatóhelyettesi posztján – jelenleg.

Mielőtt megszólalt volna, megállítottam a terem ajtaja előtt. – Ne most Zoe, ez fontos. Majd ha apa visszajött, mindent lerendezünk. – Azzal becsaptam előtte a helyiség ajtaját. Csak nehezen ment, hogy elrejtsem a kikívánkozó, kárörvendő vigyoromat.

– Jó napot mindenkinek! – léptem az asztalfőhöz. Intettem a többieknek, hogy üljenek le. – Nos, ez a munka, ahogy a többi is persze, rendkívül fontos. Tehát a legjobbat várom el mindenkitől – néztem végig a csapatom tagjain. – Egy olyan reklámhoz kérnék ötleteket, mely a gazdag, manhattani réteget célozza meg, s felhívja a figyelmet egy jótékonysági fogadásra, melyen az ügyfél egy aukciót szervez. A befolyó összeg Manhattan a Gyermekekért Alapítványt támogatja. Így a jó ügy érdekében is – tettem hozzá – figyelemfelkeltő reklámra van szükségünk. Az ügyfél is szerepel majd benne, míg elmondja a legfontosabb információkat. Ennyi lenne. Kérdés? – néztem körül.

– Miss Brightmore mennyi időnk van rá? – kérdezte Danny.

– Egy hónap múlva lesz a fogadás. Egy, maximum két hetünk van arra, hogy elkészítsük a tervezetet, és a reklámot, a többi idő pedig a beharangozásé. Elképzelésem szerint… – tettem hozzá, hisz még csúszhatunk vele, akár a mi hibánk, akár a megrendelő hibája miatt.

– Értem – bólintott Danny.

– William, legkésőbb holnaputánra kész ötletekkel, rajzokkal álljatok elő. Péntek délután tartunk egy megbeszélést. Addig is jó munkát kívánok!

– Ahogy óhajtja, Miss Brightmore – felelte Will egy mosoly kíséretében. Biccentettem, majd kiléptem a prezentációs teremből. Amikor az irodám fele mentem, Lydia állított meg.

– Elnézést, az apja hívott az imént – kezdte.

– Mit üzent? – kérdeztem izgatottan. Már vártam, hogy visszatérjenek. Hiányoztak, s reméltem, majd helyre teszik Zoét is. De legalább apa.

– Azt üzente, csak szerdán reggel érkezik vissza. Valami közbejött.

Elszontyolodtam, de persze nem mutattam ki, aztán eszembe jutott az igazgatói ülés.

– Mikorra tudta összehívni az igazgató tanácsot? – kérdeztem Lydiát.

– Délután ötre – felelte.

– Rendben, akkor pont jó – mosolyodtam el megkönnyebbülten.

A napok aztán rettentő gyorsan teltek, s azon kaptam magam, hogy már eltelt egy hét, s ismét szerda reggel van. Az irodámban ültem, az A2-es mappám az ölemben feküdt az asztalomnak döntve. A ceruzám a számban, így méláztam el a reklámon, mégis mi legyen benne, és hogyan. De aztán a gondolataim egészen másfele terelődtek. Eddig annyira lekötött a munkám, hogy nem is igen jutott eszembe Matt. De most… Nagyon hiányzott. Olyan régen láttam már, s ez elszomorított. Annak ellenére, hogy tudtam, nem szabadna ezt éreznem. Lehet, hallgatásomat mégiscsak igenlésnek vette, hogy soha többé nem akarom látni? De akkor miért volt az elégedett vigyor az arcán? Látta a nyakamban a láncot, ami valamit bizonyított is neki. Tudtam, láttam rajta, hogy így van. De mit jelentett neki? Sejtettem, azonban nem akartam kimondani magamban, mert az olyan lett volna, mintha megszegtem volna az eskümet. Mintha Oli emlékét szennyezném be. Hisz megmondta Matt… Szeret. De ő nem ezt a Katiet szereti, ő abba a tizenéves lányba szeretett bele, aki még azelőtt voltam. Azelőtt, hogy…

Nem bírtam magamban kimondani, a sírás könnyei fojtogattak, s félő volt, hogy kibuggyannak szememből. Így hát eltemettem magamban ezt a gondolatot, ezt az emléket. Nem hagyhattam, hogy gyengének tűnjek, mert ott lenne a vég. Más, kellemesebb gondolatok fele mentem el. Lehunytam szememet, s a legutóbb festett képemet idéztem magamban elő. Aztán a kép megelevenedett, s én ott találtam magam képzeletben a parkolóban, Matt-tel. Újra átéltem azokat a perceket, amikor arca olya közel volt hozzám, hogy bármikor megcsókolhattam volna. Még teste feszült tartását is érzékelhettem.

Hirtelen nyílt ki az ajtóm, s én a hangtól ijedten ugrottam egyet a székemben, s elejtettem a mappám.

– Szia, Bogaram! – mosolygott az ajtóban apám, aztán furcsán nézett rám. – Mi lelt téged? – nevetett, miközben odajött hozzám, és segített összeszedni a mappám tartalmát. Egyszerűen csak megöleltem őt, s mélyet sóhajtottam.

– Olyan jó, hogy újra itt vagy – mondtam halkan, miközben viszonozta ölelésem.

– Te is hiányoztál! – mondta.

– Anya? – kérdeztem.

– Ó, kint fecseg Miss Leaveyjal – mosolygott. – Biztos, mindjárt ő is jön. Minden rendben ment, míg nem voltam itt?

– Igen, épp a múlt héten jött be egy új megrendelőnk. Pénzes – súgtam vigyorogva.

– Nagyszerű, nagyszerű – mondta apám, majd meghallottam nevelő anyám dallamos hangját.

– És veled is minden rendben, Kicsim? Olyan fáradtnak tűnsz… – simogatta meg arcomat apám.

– Csak sokat dolgoztam – hárítottam. Nem akartam elmesélni, hogy Matt visszatért az életembe. Csak azt tudta, mi törént az árvaházban, de sohasem meséltem arról, igazából mit jelentette nekem Matt.

– Szia, Kedveském! – lépett be az irodámba nevelő anyám, s magához húzott.

– Anya – mosolyogtam.

– Jól vagy? Nyúzott vagy. Mennyit dolgoztál az elmúlt napokban? – rótt meg finoman.

– Ne aggódj, értem. Annyit, amennyit kellett – feleltem. – És szép volt Olaszország? Sokat nézelődtél? – faggattam.

– Ó, rengeteget. Hisz apád mindig tárgyalt – nézett az említettre, aki megforgatta szemét. – De majd otthon mesélek, és megmutatom a képeket. Már elő is hívattam őket – újságolta.

– Rendben – mosolyogtam. – Az jó lesz. – Legalább eltereli addig is valami a figyelmem.

– Most már menjünk, mert még haza szeretnék menni a tanácsülés előtt – mondta apám.

– Jól van Drágám, mehetünk – puszilt meg anyám, majd elindult kifele az irodámból. Apám is magához vont, aztán egy puszit nyomott az arcomra.

Miután elmentek a nap eseménytelenül telt. Ebédidőben leugrottam az Olive Garden étterembe, már azért a pár percért megérte, amíg Max elterelte gondolataimat, és képzeletemet Mattről. A délután már valamivel sűrűbben telt el, tekintve, hogy újabb megbeszélést tartottunk Mr. Leavold reklámanyagának összeállításáról. A csapatban minden tagnak volt legalább egy ötlete, így azokat prezentálták, majd Willel kiválasztottunk belőlük párat, amikről úgy gondoltuk, érdemes lenne velük tovább foglalkozni. Az igazgatói tanács ülése előtt apám bejött az irodámba.

– Szia!

– Szia, Kicsim! – mosolyodott el, aztán arca komollyá vált. – Mi történt Zoéval? – tért azonnal a lényegre, én pedig megálltam a mozdulat közben.

– Nem történt semmi. Bejött a céghez – feleltem. Ki tudja, mit mondott Zoe. Nem akartam, hogy apa azt higgye, be akarom mártani, vagy, hogy azt állítom, ki akar fúrni a cégtől, az örökségből.

– És mit csinált itt? – kérdezgetett tovább.

– Nos… egy darabig az én irodámban lógott, csak úgy, aztán az idejét a kreatív igazgatónk társaságában töltötte – válaszoltam az igazságot. Sohasem hazudtam neki, hát nem most fogom elkezdeni, pont Zoe miatt.

Apám elmosolyodott. – Értem – bólogatott. – Mielőtt elkésnék, megyek az ülésre – intett nekem, majd kilépett az irodámból, én pedig visszaültem a székembe. – Ó, nem muszáj ám megvárnod, nyugodtan elmehetsz haza – szólt még vissza az ajtóból.

– Megvárlak – feleltem mosolyogva, mire bólintott, majd becsukta az ajtót. Én pedig hátradőltem, s átadtam magamat a fantáziámnak.

Az igazgatói tanács ülésének végeztével a tagokkal, s apámmal együtt mentünk a lifthez. Új emberrel bővült befektetőink köre, Andrew Kenward örülni fog neki. Én már kevésbé, hisz így sokkal többet kell vele foglalkoznom. Előre húztam a számat a sok udvarlástól. Én csak egy embertől akartam valamit…!  Csak hallgattam apám és az igazgató tanács tagjainak beszélgetését, de igazából egy mondatot sem fogtam fel belőle. Ahogy közeledtünk a parkoló felé, úgy éledt fel bennem a remény is. Már egy hete nem jelentkezett… S éreztem, hogy megint hiányzik úgy, ahogy akkor, amikor először elment. Rettentően fájt, és tudtam, mi enyhíthetné.

A liftből kilépve aprót sóhajtottam, s szememmel azonnal a parkolót fürkésztem. De sehol nem láttam, nem volt ott – csalódtam ismét, a héten már sokadjára. Elköszöntem a tagoktól, majd apámmal a kocsim felé mentünk.

– Otthon találkozunk – mondtam neki, majd adott egy puszit, mire elmosolyodtam, aztán elbandukolt a saját kocsijához. Míg én a kulcsomat keresgettem a táskámban, addig hallgattam, ahogy az autó kirobog a parkolóból. Mély lélegzetet vettem, olyan egyedül éreztem most magam. Halk lépteket hallottam meg a hátam mögül, amitől a szívem hevesen verni kezdett. Nem bírtam gondolkodni, mert csak az járt a fejemben, hogy Matt legyen az. Ha nem ő… akkor nagy bajban vagyok.

A kocsi üvegében azonban megláttam őt, amikor közelebb ért hozzám. A szívem még gyorsabb ütemre váltott a tükörképét nézve. Lassan megfordultam, s belenéztem smaragdzöld tekintetébe, megpróbálva elfojtani azt a sóhajt, mely kikívánkozott belőlem a hatására.

– Matt – suttogtam erőtlenül.