10. fejezet - Nagy Hal

Sziasztok!

Elnézést a csúszásért, kicsit sűrű napjaim voltak. :/ De azért most meghoztam a fejit, remélem tetszeni fog, még ha nemis Matt szemszöge. ;) Tudom, az izgalmasabb, de fontos szereplőt ismerhettek meg ebben a fejiben. Jó olvasást!

Katie

Végre egyedül – sóhajtottam, miután Zoe és Will mögött becsukódott az ajtó. Hátradőltem a székemben, s lehunytam szememet. Olyan jó volt kicsit elmélázni, sokáig azonban nem engedhettem meg magamnak, dolgoznom kellett.

– Miss Brightmore – szólalt meg a telefonon keresztül Lydia. Benyomtam egy gombocskát, és visszafeleltem neki.

– Igen, hallgatom.

– Danny szeretne önnel beszélni – mondta.

– Jöjjön be! – válaszoltam vissza. Pár pillanatra rá kopogás hallatszott az irodám ajtaján, majd Danny belépett.

– Miss Brightmore – biccentett. – Hoztam rajzokat a másik reklámhoz. Meg kellene néznie őket, és szerintem pár dolgon változtatni is kellene rajtuk. – Felderültem, hogy valami újdonságot láthatok, mert imádtam Danny rajzait. Az erős, határozott vonalakat, a merész ötleteket.

– Hadd, lássam – nyújtottam a kezem izgatottan a fekete kartonlapokért. Danny mosolyogva megkerülte az asztalomat, s átnyújtotta a képeket. Pár percig csak nézegettem a rajzokat, s megpróbáltam elképzelni mind a gyerekek, mind pedig a szülők reakcióját. Hisz egy csoki reklámjával a gyermek figyelmét kell felhívni, de a szülő vásárolja meg. Tehát a reklámnak olyannak kell lennie, ami még a szülőt is megfogja, esetleg aranyosnak, ötletesnek találja. – Tetszenek a figurák – mosolyogtam Dannyre.

– Köszönöm – vigyorodott el. – De azt hiszem, jobb lenne, ha itt – mutatott rá a képre –, erőteljesebb színeket használnék, úgy értem, erősebb színű ruhát rajzolnék neki – mondta, és éreztem, kicsit zavarban van.

– Ennek itt lehet – mutattam a kis figurára –, de a másikat hagyd így. Nagyon tetszik – néztem fel rá.

– Rendben – szólalt meg halkan, a szemembe nézve. A kínos csendet Lydia hangja törte meg. Odaadtam a rajzokat Dannynek, aki felegyenesedett, s kicsit eltávolodott tőlem. Benyomtam ismét a kis gombocskát a telefonon.

– Mondja, Miss Leavey! – sóhajtottam egy kicsit.

– Egy úr kér Önhöz bebocsátást, miszerint leendő ügyfelünkké válna. Mivel Mr. Brightmore nincs a közelben, így… – nem fejezte be a mondatot. Mindketten tudtuk, én vagyok az illetékes az ilyen ügyekben. S már nem először intéztem efféle ügyeket. Így nem is értettem, Lydia miért említette ezt meg.

– Akkor ne várakoztassuk meg az új ügyfelünket – mondtam Lydiának.

– Hogyne – felelte, majd nem sokra rá benyitott az irodámba, s beinvitálta leendő ügyfelünket. Vagy ügyfeleinket. Ugyanis nem egyedül jött, bár második gondolatként futott át agyamon, hogy valószínűleg a sofőre, vagy a testőre lehet a másik férfi. Végignéztem az öltönyös, köpcös megjelenésű férfin, majd a másikon is, aki valamivel magasabb volt az előzőnél, s izmosabbnak is tűnt az öltöny alatt. Elfogott egyfajta rossz érzés, de nem törődtem vele – így legalább akadt egy ötletem Lydia viselkedésére. Nagyon gazdag és tekintélyt parancsoló a két férfi megjelenése. Lerítt róluk, hogy nem számít nekik a pénz.

Dannyre néztem. – Most kérlek menj, később még beszélünk a tervekről – bólintott, majd biccentett a két belépőnek, s távozott.

Előreléptem, s a kezemet nyújtottam a köpcös férfinek. – Katherine Brightmore, üdvözlöm – mosolyodtam el halványan. Elvégre a megnyerés szükséges, és ilyen ügyfelet nem veszíthetünk el, ha már ő jött ide.

– Jó napot, Alexander Leavold! – fogadta el jobbomat. Mély, rekedtes hangjától végigborzongtam, de ez nem az a jól eső fajtából származott. – Ő a sofőröm, Alfonso.

– Üdvözlöm – fogtam vele is kezet, miközben elrejtettem a meglepődöttségemet. Egy kissé izmosnak tűnt sofőr létére. – Foglaljanak helyet, kérem! – mutattam az asztalom előtti fotelokra, majd leültem a helyemre.

– Hozhatok esetleg valamit? Kávét? – kérdezte Lydia az urakat.

– Nem, köszönjük – hárított a köpcös férfi. Biccentettem Lydiának, hogy elhagyhatja az irodámat.

– Miben segíthetek? – kulcsoltam össze kezeimet az asztalon idegességemben. Nem tudtam, mitől vagyok az… De a két férfi ezt váltotta ki belőlem.

– Nos, úgy hallottam a Brightmore Advertising a legjobb reklámügynökség a városban, és talán az államban.

– Ez így van – biccentettem.

– Egy nagyszabású reklámanyagról lenne szó, amit nem bíznék másra, csakis a legjobbra. Ugyanis aukciót szervezek, a műtárgy gyűjteményemből szándékozom eladni egy néhányat – nézett bele mélyen szemembe.

– Értem. Ehhez szeretne reklámot.

– Igen, majdnem – mosolyodott el. – Egy jótékonysági fogadás keretén belül szervezném ezt. A befolyó pénz pedig a Manhattan a Gyermekekért Alapítványt támogatná. – Lehetséges, hogy a megérzéseim mégis hazudtak. Hisz még a modora is megnyerő… De azt is tudtam, nem minden az, aminek látszik.

– Rendkívül nemes cél – mondtam. – Mit szeretne a reklámba? Mi legyen benne fővonalakban? – kérdeztem, miközben elővettem a noteszom feljegyezni az információkat.

Mr. Leavold elmosolyodott. – Nos, magára bízom. Annyit kérnék, a jótékonysági fogadás célját, s azon belüli aukciót hangsúlyozza ki. A legfontosabb személyeket természetesen meghívók keretén belül hívjuk meg, de biztos vagyok benne, sok olyan személy is tartózkodik Manhattanben, akik tudnak, és szívesen segítenék akciónkat. Esetleg más műgyűjtők – bólintottam. – Tehát olyan reklámot szeretnék, mely megcélozza ezt a réteget. A pénz persze nem számít, legyen meg a kellő reklám a fogadásig. – Egy tippem azért bejött.

– Ami… mikor is lesz? – néztem fel rá.

– Egy hónap múlva. Így van ideje Önnek is elkészíteni a reklámanyagot, s kellő ideig hírverést adni a jótékonysági célunknak.

Ismét bólintottam. – Nagyszerű, ez pont elegendő idő lesz – válaszoltam. – A reklámban szeretne Ön is szerepelni, mint a főszervező, vagy máshogy találjuk ki?

Mr. Leavold egy pillanatig elgondolkozott. – Szerepelek, de csak egy kisebb szöveg erejéig. Tudja, nem vagyok igazán reklámarc – viccelődött, mire magamra erőltettem egy vigyort. Hát nem volt az, sőt…

– Értem. Nos, ha más nem lenne, akkor – nyúltam a fiókomba a papírokért –, már csak a szerződést kellene aláírnia – csúsztattam a férfi elé az asztalon, egy tollal a tetejükön. – Aztán elkészítjük a reklámtervezetet, amit egyeztetünk Önnel, majd ha az megfelel Önnek, akkor előkészítjük a reklámhoz szükséges dolgokat – fejeztem be, immáron csakis az ügyre, a munkámra koncentrálva. Mr. Leavold elégedetten elvigyorodott. Miközben aláírta a papírokat, én folytattam. – Kérnék Öntől egy elérhetőségi címet, telefonszámot, hogy értesíthessük.

– Hogyne – intett a sofőrének, aki a zsebéből előhúzott egy kis névjegykártyát, amit odaadott Mr. Leavoldnak, s ő nyújtotta át nekem.

– Köszönöm – raktam el a szerződés egy másolatát, a másikat a férfinek adtam, a névjegykártyát pedig az asztalomon hagytam, hogy majd belerakom a mappába, amely ehhez az ügyhöz fog tartozni.

– Én köszönöm – állt fel Mr. Leavold, s a kezét nyújtotta, amit én elfogadtam.

– Mielőbbi viszont látásra! – kísértem őket az irodám ajtajáig. Miután elmentek becsuktam magam mögött az ajtót, s örömujjongásban törtem ki. A legnagyobb halat fogtuk ki, ami eddig csak egyszer fordult elő a cég történetében. Ha ezt megcsináljuk… Jól megcsináljuk – amiben egyáltalán nem kételkedtem –, akkor a cég még értékesebb lesz. A részvények fel fognak ugrani. Pihegve lerogytam a székembe, s összeszedtem egy mappába a szükséges papírokat, a szerződést is belerakva. Aztán kiszóltam Lydiának a telefonon keresztül. – Miss Leavey délutánra hívja össze a kreatív csapatot, a kreatív igazgatónk is mindenképpen legyen ott! – hívtam fel rá figyelmét.

– Igen, Miss Brightmore! – felelte.

Aznap még ebédelni sem mentem le a közeli Olive-ba, úgy hozattam egy kis salátát. Minden időmet az új reklám kitalálására fordítottam, hogy előre legyen ötletem a délutáni megbeszélésre. Persze a többit már Willre és Dannyékre hagyom, én csak az alapot fogom megadni nekik. Amikor kiléptem az irodámból, majdnem összeütköztem Zoéval.

– Hát te? – kérdeztem, indulva a folyosó végében lévő prezentációs terem felé.

– Willnek dolga akadt, azt mondta, összehívtál valamilyen csapatot – mondta, én még mindig a Willen fennakadva. Már becézgeti is? Ajj! Hát ez nem lesz így jó…

– Igen – feleltem tömören. Még mindig mellettem haladt, úgy hittem, most már nem is rázom le magamról.

– És? Beavatnál? – kérdezte.

– Öhm… – néztem rá, majd elvigyorodtam. – Nem, Zoe. Nem állsz a cég alkalmazásában, így nem is tudhatsz az itt folyó ügyekről – válaszoltam. Nem érdekelt, mivel akar előrukkolni, mint a „márpedig igen, hisz én is Brightmore vagyok”, vagy a „ki vagy te, hogy így beszélj velem, és utasítgass” című drámáival. Marhára nem volt hozzájuk se kedvem, se erőm. Még én álltam az igazgatóhelyettesi posztján – jelenleg.

Mielőtt megszólalt volna, megállítottam a terem ajtaja előtt. – Ne most Zoe, ez fontos. Majd ha apa visszajött, mindent lerendezünk. – Azzal becsaptam előtte a helyiség ajtaját. Csak nehezen ment, hogy elrejtsem a kikívánkozó, kárörvendő vigyoromat.

– Jó napot mindenkinek! – léptem az asztalfőhöz. Intettem a többieknek, hogy üljenek le. – Nos, ez a munka, ahogy a többi is persze, rendkívül fontos. Tehát a legjobbat várom el mindenkitől – néztem végig a csapatom tagjain. – Egy olyan reklámhoz kérnék ötleteket, mely a gazdag, manhattani réteget célozza meg, s felhívja a figyelmet egy jótékonysági fogadásra, melyen az ügyfél egy aukciót szervez. A befolyó összeg Manhattan a Gyermekekért Alapítványt támogatja. Így a jó ügy érdekében is – tettem hozzá – figyelemfelkeltő reklámra van szükségünk. Az ügyfél is szerepel majd benne, míg elmondja a legfontosabb információkat. Ennyi lenne. Kérdés? – néztem körül.

– Miss Brightmore mennyi időnk van rá? – kérdezte Danny.

– Egy hónap múlva lesz a fogadás. Egy, maximum két hetünk van arra, hogy elkészítsük a tervezetet, és a reklámot, a többi idő pedig a beharangozásé. Elképzelésem szerint… – tettem hozzá, hisz még csúszhatunk vele, akár a mi hibánk, akár a megrendelő hibája miatt.

– Értem – bólintott Danny.

– William, legkésőbb holnaputánra kész ötletekkel, rajzokkal álljatok elő. Péntek délután tartunk egy megbeszélést. Addig is jó munkát kívánok!

– Ahogy óhajtja, Miss Brightmore – felelte Will egy mosoly kíséretében. Biccentettem, majd kiléptem a prezentációs teremből. Amikor az irodám fele mentem, Lydia állított meg.

– Elnézést, az apja hívott az imént – kezdte.

– Mit üzent? – kérdeztem izgatottan. Már vártam, hogy visszatérjenek. Hiányoztak, s reméltem, majd helyre teszik Zoét is. De legalább apa.

– Azt üzente, csak szerdán reggel érkezik vissza. Valami közbejött.

Elszontyolodtam, de persze nem mutattam ki, aztán eszembe jutott az igazgatói ülés.

– Mikorra tudta összehívni az igazgató tanácsot? – kérdeztem Lydiát.

– Délután ötre – felelte.

– Rendben, akkor pont jó – mosolyodtam el megkönnyebbülten.

A napok aztán rettentő gyorsan teltek, s azon kaptam magam, hogy már eltelt egy hét, s ismét szerda reggel van. Az irodámban ültem, az A2-es mappám az ölemben feküdt az asztalomnak döntve. A ceruzám a számban, így méláztam el a reklámon, mégis mi legyen benne, és hogyan. De aztán a gondolataim egészen másfele terelődtek. Eddig annyira lekötött a munkám, hogy nem is igen jutott eszembe Matt. De most… Nagyon hiányzott. Olyan régen láttam már, s ez elszomorított. Annak ellenére, hogy tudtam, nem szabadna ezt éreznem. Lehet, hallgatásomat mégiscsak igenlésnek vette, hogy soha többé nem akarom látni? De akkor miért volt az elégedett vigyor az arcán? Látta a nyakamban a láncot, ami valamit bizonyított is neki. Tudtam, láttam rajta, hogy így van. De mit jelentett neki? Sejtettem, azonban nem akartam kimondani magamban, mert az olyan lett volna, mintha megszegtem volna az eskümet. Mintha Oli emlékét szennyezném be. Hisz megmondta Matt… Szeret. De ő nem ezt a Katiet szereti, ő abba a tizenéves lányba szeretett bele, aki még azelőtt voltam. Azelőtt, hogy…

Nem bírtam magamban kimondani, a sírás könnyei fojtogattak, s félő volt, hogy kibuggyannak szememből. Így hát eltemettem magamban ezt a gondolatot, ezt az emléket. Nem hagyhattam, hogy gyengének tűnjek, mert ott lenne a vég. Más, kellemesebb gondolatok fele mentem el. Lehunytam szememet, s a legutóbb festett képemet idéztem magamban elő. Aztán a kép megelevenedett, s én ott találtam magam képzeletben a parkolóban, Matt-tel. Újra átéltem azokat a perceket, amikor arca olya közel volt hozzám, hogy bármikor megcsókolhattam volna. Még teste feszült tartását is érzékelhettem.

Hirtelen nyílt ki az ajtóm, s én a hangtól ijedten ugrottam egyet a székemben, s elejtettem a mappám.

– Szia, Bogaram! – mosolygott az ajtóban apám, aztán furcsán nézett rám. – Mi lelt téged? – nevetett, miközben odajött hozzám, és segített összeszedni a mappám tartalmát. Egyszerűen csak megöleltem őt, s mélyet sóhajtottam.

– Olyan jó, hogy újra itt vagy – mondtam halkan, miközben viszonozta ölelésem.

– Te is hiányoztál! – mondta.

– Anya? – kérdeztem.

– Ó, kint fecseg Miss Leaveyjal – mosolygott. – Biztos, mindjárt ő is jön. Minden rendben ment, míg nem voltam itt?

– Igen, épp a múlt héten jött be egy új megrendelőnk. Pénzes – súgtam vigyorogva.

– Nagyszerű, nagyszerű – mondta apám, majd meghallottam nevelő anyám dallamos hangját.

– És veled is minden rendben, Kicsim? Olyan fáradtnak tűnsz… – simogatta meg arcomat apám.

– Csak sokat dolgoztam – hárítottam. Nem akartam elmesélni, hogy Matt visszatért az életembe. Csak azt tudta, mi törént az árvaházban, de sohasem meséltem arról, igazából mit jelentette nekem Matt.

– Szia, Kedveském! – lépett be az irodámba nevelő anyám, s magához húzott.

– Anya – mosolyogtam.

– Jól vagy? Nyúzott vagy. Mennyit dolgoztál az elmúlt napokban? – rótt meg finoman.

– Ne aggódj, értem. Annyit, amennyit kellett – feleltem. – És szép volt Olaszország? Sokat nézelődtél? – faggattam.

– Ó, rengeteget. Hisz apád mindig tárgyalt – nézett az említettre, aki megforgatta szemét. – De majd otthon mesélek, és megmutatom a képeket. Már elő is hívattam őket – újságolta.

– Rendben – mosolyogtam. – Az jó lesz. – Legalább eltereli addig is valami a figyelmem.

– Most már menjünk, mert még haza szeretnék menni a tanácsülés előtt – mondta apám.

– Jól van Drágám, mehetünk – puszilt meg anyám, majd elindult kifele az irodámból. Apám is magához vont, aztán egy puszit nyomott az arcomra.

Miután elmentek a nap eseménytelenül telt. Ebédidőben leugrottam az Olive Garden étterembe, már azért a pár percért megérte, amíg Max elterelte gondolataimat, és képzeletemet Mattről. A délután már valamivel sűrűbben telt el, tekintve, hogy újabb megbeszélést tartottunk Mr. Leavold reklámanyagának összeállításáról. A csapatban minden tagnak volt legalább egy ötlete, így azokat prezentálták, majd Willel kiválasztottunk belőlük párat, amikről úgy gondoltuk, érdemes lenne velük tovább foglalkozni. Az igazgatói tanács ülése előtt apám bejött az irodámba.

– Szia!

– Szia, Kicsim! – mosolyodott el, aztán arca komollyá vált. – Mi történt Zoéval? – tért azonnal a lényegre, én pedig megálltam a mozdulat közben.

– Nem történt semmi. Bejött a céghez – feleltem. Ki tudja, mit mondott Zoe. Nem akartam, hogy apa azt higgye, be akarom mártani, vagy, hogy azt állítom, ki akar fúrni a cégtől, az örökségből.

– És mit csinált itt? – kérdezgetett tovább.

– Nos… egy darabig az én irodámban lógott, csak úgy, aztán az idejét a kreatív igazgatónk társaságában töltötte – válaszoltam az igazságot. Sohasem hazudtam neki, hát nem most fogom elkezdeni, pont Zoe miatt.

Apám elmosolyodott. – Értem – bólogatott. – Mielőtt elkésnék, megyek az ülésre – intett nekem, majd kilépett az irodámból, én pedig visszaültem a székembe. – Ó, nem muszáj ám megvárnod, nyugodtan elmehetsz haza – szólt még vissza az ajtóból.

– Megvárlak – feleltem mosolyogva, mire bólintott, majd becsukta az ajtót. Én pedig hátradőltem, s átadtam magamat a fantáziámnak.

Az igazgatói tanács ülésének végeztével a tagokkal, s apámmal együtt mentünk a lifthez. Új emberrel bővült befektetőink köre, Andrew Kenward örülni fog neki. Én már kevésbé, hisz így sokkal többet kell vele foglalkoznom. Előre húztam a számat a sok udvarlástól. Én csak egy embertől akartam valamit…!  Csak hallgattam apám és az igazgató tanács tagjainak beszélgetését, de igazából egy mondatot sem fogtam fel belőle. Ahogy közeledtünk a parkoló felé, úgy éledt fel bennem a remény is. Már egy hete nem jelentkezett… S éreztem, hogy megint hiányzik úgy, ahogy akkor, amikor először elment. Rettentően fájt, és tudtam, mi enyhíthetné.

A liftből kilépve aprót sóhajtottam, s szememmel azonnal a parkolót fürkésztem. De sehol nem láttam, nem volt ott – csalódtam ismét, a héten már sokadjára. Elköszöntem a tagoktól, majd apámmal a kocsim felé mentünk.

– Otthon találkozunk – mondtam neki, majd adott egy puszit, mire elmosolyodtam, aztán elbandukolt a saját kocsijához. Míg én a kulcsomat keresgettem a táskámban, addig hallgattam, ahogy az autó kirobog a parkolóból. Mély lélegzetet vettem, olyan egyedül éreztem most magam. Halk lépteket hallottam meg a hátam mögül, amitől a szívem hevesen verni kezdett. Nem bírtam gondolkodni, mert csak az járt a fejemben, hogy Matt legyen az. Ha nem ő… akkor nagy bajban vagyok.

A kocsi üvegében azonban megláttam őt, amikor közelebb ért hozzám. A szívem még gyorsabb ütemre váltott a tükörképét nézve. Lassan megfordultam, s belenéztem smaragdzöld tekintetébe, megpróbálva elfojtani azt a sóhajt, mely kikívánkozott belőlem a hatására.

– Matt – suttogtam erőtlenül.