7. fejezet - Találkozás Ryannel

Sziasztok!

Jaj, nagyon sajnálom, hogy egy napot késtem a frissel! Tegnap nagyon fáradt voltam, délután is egész végig rajzoltam, aztán valahogy teljesen kiment a fejemből. :$ Ne haragudjatok!
Jövő héten csütörtökön fent lesz a friss, remélem, hogy ilyen többször nem fog előfordulni. Figyelni fogok rá, hogy időben jöjjön a friss. Köszönöm a türelmeteket, jó olvasást! :) Talán az izgisebb rész elfeledteti veletek a késést. ;)



Matt

Egy idő után meguntam a mászkálást, így elkötöttem egy járgányt. Nem okozott túl sok gondot, a riasztót gyorsan kiiktattam, s a vezetékek összeérintésével beindítottam a motort. Mégiscsak gyorsabb, és kényelmesebb, mintha gyalog akartam volna megtenni a távot. Úgy sokkal később értem volna vissza.

Bár akartam én egyáltalán visszaérni? Ryanhez? Holtbiztosra veszem, hogy először stukkert fog majd a fejemhez, elveszi az aktatáskát, megnézi megvan-e a pénze, és csak aztán kérdez – már ha kérdez. De annyi előnyöm talán lesz, hogy mégiscsak úgy tekint rám, mint egy kisöcsre. Elhúztam számat, majd váltottam, s bekapcsoltam a rádiót, hogy elterelje gondolataimat. Nem hagyhatom ott Andyt…

Azonban miután Ryant kivertem a fejemből – mondván majd lesz, ami lesz –, a gondolataim már csak Katherine körül forogtak. A képen, és a viselkedésén. Teljesen összezavarodtam, hisz tudtam, hogy gyűlölt, engem utált a legjobban az életében. Mégis úgy hittem, jelent valamit az, hogy hazavitt ápolni. Vagy legalábbis ezt akartam. Még reménykedtem, hogy érez irántam valamit a gyűlöleten kívül, és tette méginkább ezt a benyomást erősítette bennem. Elvégre mi a francnak kockáztatta volna a tökéletes életét csak azért, hogy helyre hozzon? Ott is hagyhatott volna, majd megtalál valaki más, vagy eltámolygok valamerre. Mit érdekelte őt élek-e vagy halok… Hisz amióta ilyen jó sora lett, és azóta az este óta mintha nem is léteznék számára. Mégsem hagyott sorsomra. A régi ismeretség miatt? Vagy az a személy miatt, akit a testvéremnek tekintettem? Vagy… talán a szerelem miatt?

Aprót ráztam fejemen. Képtelenség, hogy annyi év eltelte után viszonzásra találjon a szívemben élő szerelem. Elpárolgott, mint harmatcsepp a napsütésben, szörnyű tettem következményeként parazsa kihunyt már rég. Ha érzett is irántam szerelmet, csupán gyermeteg, gyenge lenyomata az igazinak. Igazi? Hisz még magam sem éreztem olyat, de szentül hittem: amit Kat iránt táplál a szívem, nem lehet más. Csakis szerelem. Erős, fájdalmas szerelem. Éreztem a mellkasomban. A felismerés, majd az izgalom jeleként az erős szívdobogást, a bizsergést az egész testemben. Bár az lehet csak sérüléseim következménye volt – röhögtem magamban, de aztán visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor Kat keze a nadrágommal foglalatoskodott. Szárazon nyeltem egyet, mert nem mindenre emlékeztem, azonban jó kis fantáziámmal kiegészítettem. Akaratlanul is.

A város központja felé haladva sokkal jobban kezdtem el figyelni. Elvégre a zsaruk nem hinném, hogy egyhamar feladnák az egyik legnagyobb manhattani díler futárjának elkapását. Így nem hajtottam gyorsan, csak éppen annyira, hogy ne legyek feltűnő, de hamar eltűnjek a színről. Próbáltam magamra erőltetni a nyugodtság álarcát, de ahogy körülnéztem, s tekintetem elérkezett az anyós ülés felőli oldalra, kezem automatikusan rántott egyet a kormányon ijedtemben. Egy kis ideig átnyargaltam az autóval a másik sávba, de rögtön vissza is rántottam a kormányt. Hangos dudaszó, s villogás emlékeztetett, hogy még élek. Egy darabig… A mellettem ülő – lebegő – szellem vigyorogva nézett rám, amikor visszapillantottam rá, valóban ott volt-e. Megrázkódtam a borzongástól, amit kiváltott belőlem jelenléte. Aztán jött a harag, ahogy visszaemlékeztem kisebb balesetemre. Akkor ott volt… vezetett engem.

– Hol a francban voltál? – emeltem meg hangomat egy másodpercre ránézve. Nem csinált semmit, nézett előre, kifele az ablakon. – Láthattad volna Katet… – halkult el hangom, amikor kimondtam nevét. – Persze, te bármikor láthatod őt… Egy szellem! – Kínomban felröhögtem. Mégis mit művelek? Egy szellemmel beszélgetetek? Vagyis beszélek hozzá, mert aztán ő meg nem szólalna. Pedig itt van… Nem ment el az eszem, azt hiszem – tettem hozzá magamban.

Ismét ránéztem, mintha kiröhögött volna, magában kuncogott volna rajtam, és gondolataimon. Mintha hallaná őket. Mélyet sóhajtottam és tüntetőleg, mint egy durcás kisgyerek egyenesen előre néztem az útra. Mintha ott sem lenne. Reménykedtem benne, ha nem veszek róla tudomást, akkor előbb-utóbb elillan. Csak úgy, ahogy jött. Kisebb utcákon, kerülőt téve közeledtem a raktárépülethez, hogy még véletlenül se tudjon senki sem követni. Számat összeszorítva sandítottam az anyósülés felé, még mindig a vendégszeretetemet élvezi-e túlvilági riogatóm. Fújtatva prüszköltem egyet. Tudhattam volna, hogy ahogy előszörre is hiába reménykedtem eltűnésében, most sem fog bekövetkezni.

– Direkt vezettél el Kathez? – fogalmazódott meg bennem, aztán ahogy kimondtam hangosan is, már abszolúte hülyeségnek tűnt. Azt sem tudtam felfogni, miért is beszéltem egy szellemhez. Ezek már az őrület jelei lennének? Amikor ránéztem útitársamra, sejtelmesen elmosolyodott. Ismertem ezt a mosolyt, nagyon is jól. Tudtam, mit jelent nála. Az emlék gyorsan, mégis fájdalmat hagyva suhant át agyamon.

– Megőrültél, Oli? – kiáltottam rá barátomra. – Ha elkapnak a börtönben végezzük. – Oliver csak legyintett.

– Bízz bennem! – kért végül csillogó szemekkel. – Nem fognak elkapni – biztatott.

– Én… Nem is tudom. Ilyet eddig nem csináltunk… – sütöttem le szememet. – Túl sokan vannak itt, fényes nappal van.

– Talán nem bízol bennem? – fogta meg vállaimat, mire felnéztem rá. – Nem mintha máskor nem szürkületkor csináltuk volna – jegyezte meg.

– Nem erről van szó – néztem körül az emberektől nyüzsgő piacon.

– Ha nem kapunk ételt, majd lopunk magunknak – vont vállat. – Mit tudnak csinálni? Visszadugnak a banya házába.

– Onnan meg az utcára – húztam el számat.

– Mindig is szabadulni akartunk, vagy nem? – nézett bele mélyen tekintetembe.

– De nem így.

– Nem is kell, ha ügyesek leszünk – eresztette le karjait, és a másik oldalon lévő piaci árus felé nézett, majd vissza rám, s egy sejtelmes mosoly után elmagyarázta a tervet.

– Mindig is bíztam benned – szólaltam meg. – Sohasem hagytál cserben, nem úgy, mint én téged – szorítottam össze fogaimat, s a kormányon lévő kezeim görcsösen szorították azt. Pont ezért nem hagyhatom cserben Andyt. Vissza kell mennem, és vigyázni rá! Látóterembe lebegett egy áttetsző kéz, ahogy hozzámért, hűvös borzongás futott végig rajtam a kezemből kiindulva. Bár lehetséges, csak képzelődtem. Mindenestre megnyugvást is hozott, mintha valóban ott lett volna még mindig velem.

– Közeledünk – sóhajtottam nagyot, s szárazon nyeltem egyet. Az aktatáska vendégem áttetsző lábainál hevert.

Egy szirénás rendőrautó közeledett az úton felém, éreztem, ahogy a pulzusom az egeket kezdi verdesni. Gyorsan lerángattam magamról a véres kabátomat, nehogy egy pillantást is vethessenek rá, s megpróbáltam rendezni arcom ideges vonásait. A szívem őrült hevességben dübörgött a mellkasomban, míg szinte csigalassúsággal el nem haladt mellettem az autó. A zsaru az arcomba bámult, de semmi jelét nem vettem annak, hogy felismert volna. Ezek szerint azok a zsaruk sem tudtak igazán jó személyleírást adni rólam, akik részt vettek a lövöldözésben.

– Hú – fújtam ki hosszan a levegőt, majd bekanyarodtam egy kisebb mellékutcára. Onnan pedig már csak tényleg pár perc kellett, hogy a raktárépülethez érjek. – Most jön még csak a java… – mormoltam magamnak. Az sem fog tetszeni Ryannek, hogy lopott kocsival jöttem el idáig. De majd elintézem, ha élek addig. A raktárépületnél rátapostam a fékre. Ránéztem útitársamra, aki biztatóan bólintott egyet, majd amikor lehajoltam az aktatáskáért egyszerűen felszívódott. – Remek – fújtattam, vettem egy mély levegőt, visszahúztam a kabátomat, és kiszálltam az autóból.

Az épület ajtaja nyikorogva nyílt ki, jelezve érkezésemet a bent lévőknek. Mielőtt a hátsó részbe érhettem volna, hirtelen három stukkerrel, és tulajdonosaikkal néztem farkasszemet.

– Hé, srácok, csak én vagyok – tettem fel a kezemet. Az egyikük, Piszkos Jimmy – aki világéletében rühellt engem –, elégedett képpel odajött hozzám, és hátulról a térdembe rúgva a földre kényszerített. Összeszorítottam fogaimat, hogy még csak véletlenül se adjak ki hangot. A táska mellettem landolt, azt a másik kapta fel.

– Nem hittük, hogy visszatolod ide a képed – sziszegte Jimmy a fülemhez közel, majd felrántott a földről, s megtaszított, hogy induljak. A harmadik stukkeres még mindig rám irányította a fegyvert. – Lódulj!

Az aktatáskát tartó kivágta az ajtót, mely mögött megpillantottam Ryant. Rajtunk kívül nem volt más a helyiségben. Azonnal Andyre gondoltam, hogy hol lehet. Ryan elég meglepődött arcot vágott, de gyorsan rendezte vonásait, hogy a meglepettséget átvegye a harag. Magamban felnyögtem.

– Ryan, ez nem az, aminek látszik! – szólaltam meg mentve a menthetőt, de ahogy végigmondtam, Jimmy egy jobb horoggal jutalmazott. A vér fémes íze szétterjedt a számban felrepedt ajkamtól.

– Csak finoman, Jimmy – villant Ryan szeme. Jimmy morgott valamit az orra alatt, de azt nem lehetett érteni. – Nos, ha ez nem az, aminek látszik öcskös, akkor mégis mi? – tette fel Ryan a kérdést, s közelebb jött hozzám.

Kiköptem a vért a földre. – Elhoztam a pénzed, ott van a táska John kezében – kezdtem. Ryan intett a fejével, hogy az említett személy vigye oda hozzá a táskát, és nyissa fel. Miután meggyőződött az igazságról, felém fordult.

– Miért nem jöttél vissza azonnal? – nézett rajtam végig. – És mi ez a hacuka? – rökönyödött meg.

– Azért nem jöttem, mert nem akartam a zsarukat idevezetni – feleltem, figyelmen kívül hagyva a ruházatomra tett kérdését.

– A zsarukat? – hördült Ryan. – Hogy kerültek a képbe a zsaruk? He?

– Fogalmam sincs – mondtam komolyan, egyenesen a szemébe nézve. Tudtam, csak azért nem nyírt még ki, s hallgat meg, mert a „kisöcsének” tart.

– Nem tudod… – ismételte meg elgondolkodó arccal. – Akkor elmondom én, mi történt. Jó? – folytatta csevegő hangnemben. – Elvitted a megbeszélt helyre az anyagot, megérkezett a vevő. Úgy intézted, hogy a zsaruk is odaérjenek, mire megkapod a pénzt, és utána szépen lelépsz vele, amíg a zsernyákok elintézik a vevőt. Csak egyet nem értek én… – nézett rám merőn. – Akkor mi a francnak jöttél vissza? – guggolt le hozzám. – Valami balul sült el?

– Mert nem én hívtam oda a zsarukat – mondtam határozottan, némi felháborodással.

– Ha nem te hívtad őket, mégis ki a fene lett volna más? – kérdezte dühösen.

– Nem tudom – ismételtem. – Alighogy megtörtént a csere, megérkeztek, és lövöldözni kezdtek. – Azon gondolkodtam, a sérülésemről is tegyek-e említést, vagy inkább titkoljam. Ryan hamar eldöntötte ezt az apróságot. Kezével megérintette a kabátomat, ahol eláztatta azt a vérem, aztán hirtelen megszorította a vállamat, akaratlanul is felszisszentem, ahogy a fájdalom beleszúrt a karomba.

– Nocsak… Malőr csúszott a tervbe? – kérdezte.

– Nem én voltam, Ryan! – próbáltam hatni rá. – Esküszöm! Mégis mi a büdös rohadt életnek jöttem volna vissza ide, a pénzzel együtt? – tört ki belőlem, mire Jimmy ismét egy ütéssel jutalmazott. Oldalra fordítva fejemet köptem ki az újabb vérmennyiséget.

– Ne beszélj így a főnökkel – rángatott Jimmy.

– Mondtam, vagy jeleztem akár egy mozdulattal is, hogy bánthatod? – sziszegte Ryan Jimmynek. Némi elégedettség suhant át bennem ezt hallva.

– Nem, főnök – felelte Jimmy.

– Akkor meg? – üvöltötte, nem túl messze az arcomtól. Nem várt választ, és ezt Jimmy is tudta. Ryan ismét felém fordult.

– Tartozom neked, hülye lettem volna magamra haragítani téged – mondtam.

– Lehet, hogy pont ezért tervelted ki ezt a kis színjátékot. Hogy leléphess… – vetette fel Ryan. – Még a mobilon sem értelek el.

– Mert lemerült – nyögtem keservesen. – És úgyis megtaláltál volna – morogtam halkan, enyhe felnevetéssel. – Ha előbb nem kerülök sittre… Minek kockáztattam volna? Ha oda bekerülök egy napot sem élek tovább. – Ryan félmosolyra húzta száját. Mindig is bírta a stílusomat, csak azt nem értettem, miért. Elgondolkodott pár percig.

– Ugye nem haragszol rám a kételkedésért, öcskös? – húzott fel a földről, majd magához ölelt. – Azért rád bízok egy feladatot, hogy biztosak lehessünk a hűségedben.

– Hát hogyne… Hogy kérdezhetsz ilyet, Ryan? – erőltettem magamra egy vigyorfélét. A kabátom ujjával letöröltem a pofámról a vért, s próbáltam nem kimutatni a kikívánkozó fintort. Bizonyítanom kell Ryannek, vagy mehetek a föld alá…

– Helyes! – Atyaian megütögette arcomat. – Nos, akkor viszont ki kell derítenünk, ki köpött – bólintottam, hisz erre én magam is kíváncsi lennék. Valaki nagyon be akart mártani Ryannél, hogy kinyírjon, ha már a zsaruk képtelenek voltak rá. De a terve igencsak befuccsolt. – Jimmy, John menjetek!

Hátranéztem Jimmyre, akiről lerítt, mennyire élvezte volna, ha most rögtön főbe lőhet. Egy pillanatig elgondolkoztam, kik voltak ott akkor, amikor Ryan tegnap odaadta nekem az anyagot, és a helyszín címét. A probléma csupán az volt, hogy azt a kis cetlit elvileg csak mi ketten láttuk. Ryan és én.

– Akkor először a feladatod, Matti fiú. Figyelj jól – mutatóujját a szemem elé emelte pár másodpercig. – El kell menned az 51. utcába, a Novo Motelba. Keress egy bizonyos Tony Corbetet, a 23-as szobában. Hozd el tőle az anyagot ide – nézett bele mélyen szemembe, mire bólintottam. – Mehetsz – engedett el. Megfordultam és elindultam a kijárat fele, de hangja megtorpanásra késztetett. – Szóval a ruci honnan van?

Visszanézve rá válaszoltam. – Loptam – mondtam rezzenéstelen arccal.

– És mivel jöttél?

– Kocsival – feleltem egyből.

– Azt is loptad? – bólintottam. – Azzal menj, aztán hagyd ott valahol. Valami nem forgalmas helyen… – intett.

– Rendben. – Mielőtt ismét megfordultam volna, a zsebembe nyúltam a mobilért. – Ryan! Feldobnád töltőre? – dobtam a mobilt neki, mire hangosan felröhögött.

– Na, menjél már! – Csak intettem egyet, aztán kiléptem a helyiségből. Csak akkor vettem mély levegőt, miután elhaladtam az engem akár még szemmel is felnyársaló Jimmy mellett, s kimentem a raktárépületből. Enyhén remegtek a kezeim, amikor beindítottam a kocsit, s a kormányra helyeztem őket. Aztán majdnem ugrottam egyet, ahogy megjelent mellettem túlvilági vendégem.

Felhorkantam. – Most bezzeg megjelensz, amikor már minden sínen van – vetettem oda neki, mire megcsóválta a fejét.

A gázra tapostam, egyenesen az 51. utcába hajtottam az anyagért. Legalább időlimitet nem szabott meg Ryan, aminek nagyon örültem. Persze, tudtam, sokáig nem húzhatom a dolgot egy ilyen után. Ami ráadásul nem is az én bűnöm volt, mégis én vezekeltem érte. A kabátom zsebébe nyúltam, ahol megtaláltam az összenyomódott dobozomat, amiben ráismertem a cigarettámra. Kiügyeskedtem belőle egy szálat, némileg kisodortam, hogy egyenesebb legyen, mint jelen állapotában, majd a számba vettem, s meggyújtottam. Mélyen beleszívtam, aminek hatására egy kissé lenyugodtam. Csak élveztem az ereimben szétáradó nikotint, s nem gondoltam az előttem álló jövőre. Útitársam rosszallóan nézett rám.

– Most mi van? – kérdeztem flegmán. – Még mindig jobb, mint a drog. – Tüntetőleg elfordulva tőlem, kinézett az ablakon. – Ne is törődjél velem, én is ezt teszem veled – morogtam. Gondolataim visszaterelődtek a tegnaphoz. Próbáltam megfejteni, ki a franc márthatott be a zsaruknál, ami miatt ilyen jól sült el minden. Bár Kattel való találkozás nem volt… Aprót ráztam fejemen, hogy kiverjem belőle arcának képét. Emlékeztettem magam a cetlire, Ryanre, Jimmyre, Johnra, a vevőre. Aztán a megoldás szinte fejbecsapott. Immár egyetlen egy arc lebegett a szemem előtt, s elhatároztam, amint visszaérek, beszélek Ryannel.

– Csak ő lehetett – mondtam ki gondolatomat halkan, de határozottan, hogy még magamat is meggyőzzem. Túlvilági vendégem aprót biccentett a fejével.

Az 51. utca egy félreeső szélénél megpillantottam a Novo Motelt hirdető, a szürkületben már villogó fénnyel égő táblát. Bekanyarodtam, majd a parkolóban megálltam. Levéve a kabátomat, s útitársamat otthagyva megkerestem a 23-as szobát, míg csak arra tudtam gondolni, mennyire látni akarom Katet. Hisz… bármelyik pillanatom az utolsó pillanatom lehet – a tegnapi után. Lesz még esélyem arra, hogy lássam őt? Hogy megkérdezzem, mit miért tett?

Basszus, tutira felfegyverzem magam a következő akcióra! – sóhajtottam, majd bekopogtam a szoba ajtaján. Dübörgő léptek zaja hangzott fel bentről, aztán az ajtót résnyire kinyitották, láttam a beakasztott láncot. Nem mintha sokat érne.

– Mi van? – szólalt meg idegesen egy középmagas, barna hajú férfi.

– Tony Corbetet keresem, Ryan küldött – körbesandítottam, mielőtt halkan feleltem volna. A férfi – feltételeztem Tony – egy pillanatra becsukta az ajtót, amíg kioldotta a láncocskát, majd kitárta előttem, hogy beléphessek. Azonnal becsukta mögöttem az ajtót, s visszaakasztotta a láncot. Fegyverét hátul a nadrágjába csúsztatta, ahogy a másik férfi is, aki még a szobában tartózkodott.

– Nesze – dobta oda nekem az anyagos zacskót, amit a zsebembe rejtettem. Nem volt túl nagy, a megszokott adag, mely épp elfért egy zsebben.

– Ennyi? – kérdeztem.

– Ennyi. Üdvözletem, Ryannek – intett fejével az ajtó felé. Nem fordítottam nekik hátat, úgy mentem az ajtóhoz. Ezt Tony is észrevette, és elvigyorodott. Leakasztottam a láncot, és kiléptem. Még hallottam, ahogy visszaakasztja azt.

Sietős léptekkel az autóhoz mentem, szinte magamon éreztem az ablakból Tony figyelő tekintetét. Beszálltam, és már indítottam is. Pár perc múlva már az 51. utcát róttam, gondolataim közt Kattel. Megint megúsztam, de vajon ez mennyi ideig lesz így? Lehet, hogy már holnap kinyiffantanak, vagy sittre vágnak, és akkor holt biztos, hogy soha többé nem láthatom életem egyetlen értelmét. De hogyan gondolhatok arra, hogy ő látni akar engem? Hogy ismét elöntsék őt a rossz álmok, a gyűlölet és megvetés?

– Végtére neki nem kell engem látnia… – motyogtam magamnak, túlvilági vendégem megrökönyödött arcot vágott. – Jól van, na – morogtam. – De csak neki lesz jobb, ha nem tud rólam. – Kijelentésemre ő csak keresztbevágta karjait, és amolyan „ez tudod, hogy nem igaz” tekintettel nézett vissza rám. – Csak egyszer még látni akarom – sóhajtottam. – Aztán eltűnök az életéből. Ezért meg nem kell, hogy felelevenítsem benne az emlékeket… Amit már valószínűleg elkövettem, de az nem teljesen az én hibám volt. Hanem a tied – vetettem oda neki, mire értetlenséget tettetett. – Igen, téged követtelek, úgy lyukadtam ki annál a parkolónál. Hol is volt az…? – morfondíroztam el, miközben ujjaimmal a kormányon doboltam. – Valami reklám cég parkolója volt… – motyogtam.

Bekanyarodtam az egyik utcára, nagyjából tudtam, merre kell mennem. Látni akartam Katet, ha törik, ha szakad. Egyszerűen beleőrültem a tudatba, hogy itt van nem messze tőlem, és mégsem érezhetem őt. A szerelmem iránta erősebb az engem felőrlő őrületnél, bűnbánatnál, és a saját magam iránt érzett gyűlöletnél és undornál is. Nem tudtam, mi lesz, ha akaratlanul vagy véletlenül meglát, ha netalán felteszem az engem olyannyira foglalkoztató kérdéseket. De nem is érdekelt. Még az sem, ha nem kapok válaszokat. Csak láthassam őt. Az sem biztos, hogy még ott érem őt.

– Muszáj látnom – suttogtam, s rátekintettem a mellettem fanyalgó, szemét forgató szellemre. Örültem, hogy már esteledett, így nem volt annyira feltűnő a lopott kocsi – majd a parkolóban hagyom. Ahogy megérkeztem, leállítottam a kocsit, felvettem a kabátomat. Az előbb még mellettem lebegő szellem egy szempillantás alatt eltűnt, ahogy akartam még akkor, amikor megjelent. Felhorkantam, majd kiszálltam az autóból, és ahhoz az oszlophoz mentem, amelyiknél tegnap lerogytam.

Az oszlop mögé bújva figyeltem a szemben lévő liftet, s vártam. Minden másodpercben megkérdőjeleztem döntésemet: mégis mi a büdös francnak jöttem el? Miért akarok magamnak kínszenvedést okozni azzal, hogy látom, de nem érhetek hozzá, és nem hallhatom hangján a megbocsátok szavacskát? – tettem fel magamban a kérdéseket, de már a választ is tudtam. Bolond voltam, hogy idejöttem. De már nem volt visszaút, megláttam őt kilépni a liftből. Hosszú, fekete haja előrebukott, ahogyan menet közben a táskájában kutatott. Magas, karcsú alakja sóhajt csalt elő torkomból. Gyönyörű volt… Fájt a szívem, ahogy arra gondoltam, mennyire megbántottam, s mennyire gyűlölt engem. Azonban még mindig ott motoszkált bennem az az apró kérdés: Miért nem hagyott itt?

Nem messze tőlem parkolt. A szívem a torkomban dobogott, annyira izgatott, és annyira kíváncsi voltam. Égett talpam alatt a talaj, hogy közelebb menjek, és megszólítsam, és meg is kérdezzem. Megvakartam a fejem búbját, míg Kat az előhalászott kulcsot az autója zárjába helyezte. Hirtelen megindultam felé, lépteim hangja visszaverődött a kihalt parkolóban. Mikor odaértem Kat mögé egy méternyire, összeszedtem bátorságomat, hogy kinyögjem a nevét.

– Katie! – Örültem, hogy nem csuklott el a hangom.