8. fejezet - Gyűlölet és szeretet hajszálnyira egymástól

Sziasztok!

Meghoztam az újabb fejezetet, most a beígért időpontban. :) Nos, hát egy aprócska találka Katie és Matt között, aztán még megtudhattok egy-két dolgot Zoéról is. ;)
Jó olvasást!



Katie

A szívem kihagyott egy dobbanást, s légszomjjal küszködtem. Egész nap szinte csak őrá gondoltam, és a sok kérdésre, ami kavargott bennem vele kapcsolatban. Erre, tessék! Megjelenik csak úgy, megint a semmiből, és felforgat körülöttem mindent… Amikor végre túltenném magam a hiányán, azon, hogy eltűnt mellőlem, ismét rácáfolva erre visszatér. Erőt vettem magamon, míg a kulcsomat kihúztam az autó zárjából, rendeztem arcomat, majd lassan megfordultam.

Ott állt előttem alig egy méternyire, ugyanabban a véres, szakadt kabátban, de apám egyik melegítő ruhájában. Igazán nem is érdekelt, csak a smaragd szemében felfedezett csillogó izgalom. Még a szavam is elakadt, ahogy elmerültem tekintetében, mely először mélyen az enyémbe nézett, majd leplezetlenül végigmustrált tetőtől talpig.

– Én… nem is tudom, miért jöttem el… – szólalt meg halkan. Rekedtes, mély hangjától borzongás futott végig a gerincemen. – Én… sajnálom – mondta végül. Az iránta érzett aggodalmam egy szempillantás alatt tűnt el. Kényszerítettem magam, hogy ellenséges legyek vele, hagyjam figyelmen kívül a rám tört vágyat, hogy megérintve őt megsimogassam arcát, és megkérdezzem, minden rendben van-e.

– Mégis mit? – kérdeztem talán kissé túlságosan is ironikusan. Egy másodperc erejéig arca megvonaglott.

– Mindent? – Enyhe kérdő, s fájdalmas éllel mondta ki a szót.

– Sajnálhatod, de nem teheted meg nem történté – feleltem keményen.

– Tudom, de… – nézett ismét a szemembe.

– De mi, Matt? Tegnap felbukkantál sérülten a semmiből úgy, hogy már kilenc éve leléptél – tört ki belőlem. – A kabátod véres, egy szót is alig bírtál kinyögni. Most meg… – ráztam meg a fejem. – Ideállítasz azzal, hogy sajnálod? – halkult el a hangom a mondat végére, de ugyanolyan határozott maradtam, mint amikor belekezdtem.

– Igazad van – suttogta. – Csak… nem bírtam ki, hogy ne lássalak még egyszer. És… – sóhajtott –, hogy ne kérdezzem meg, miért nem hagytál itt.

A lélegzetem elakadt egy pillanatra, mert még magam sem tudtam jó okot mondani kérdésére. Hiányzott, még ha magamnak sem akartam bevallani. Ő neki pedig végképp nem! Megbocsáthatatlan dolgot tett, s el kellene felejtenem őt.

– Nem akartam hírverést – tartottam a szemkontaktust, hisz ellenkező esetben rögtön rájött volna a hazugságra, de rettentően nehezen ment. – Hisz előbb utóbb megtaláltak volna, gondolom a rendőrök. Az pedig nem tett volna jót a cégnek. Ennyi – feleltem rezzenéstelenül. Matt arcán észlelt kezdeti kíváncsiság szavaim hatására lassan átváltozott a megrökönyödés – s fájdalom? – titkolhatatlan érzésévé.

– Te tényleg Katherine Perroy vagy, akit én tizenöt éves koromtól szeretek? – lépett közelebb hozzám, de aztán megtorpant. A szavakat olyan őszinteséggel ejtette ki, hogy egy pillanatra meginogtam elhatározásomban, miszerint ellenséges leszek vele.

– Nem, Matt. Én már nem az a Katie vagyok – válaszoltam, szememet szúrták a visszafojtott könnyek.  – Felnőttem és megváltoztam, megváltoztatott az élet – mondtam keserűen. Huszonhárom évesen az életemet beárnyékolja, halálos fonattal szövi át a múlt.

– Igen… – suttogta Matt. – Te már Katherine Brightmore vagy, gazdag nevelőszülők pártfogásában. – Halvány fintor suhant át arcán. – De látom a szemedben a régi Katiet… – lépett még közelebb hozzám el nem eresztve tekintete smaragdzöld fogságából, mire én automatikusan hátráltam, míg bele nem ütköztem az autómba. Matt nem tágított, addig lépkedett, míg felsőteste már csak pár centire volt az én szaporán emelkedő-süllyedő mellkasomtól. Szívem azonnal a kétszeres ütemben verte a ritmust a közelségétől.

– Nem vagyok már az, akit te szerettél – suttogtam erőtlenül. Tekintete lassan húzott lefele a mélybe, hogy teljesen elmerüljek benne.

– Igen? – Matt elvigyorodott. – Én azóta is szeretlek, Katherine Perroy, és nem tudtalak kiverni a fejemből akármerre is sodort az élet! – Két kezét felrakta a kocsimra két oldalt, így teljesen közrefogva engem, esélyem sem volt arra, hogy ellépjek előle. Pedig a szívem majd kiugrott a helyéről. Legszívesebben megsimítottam volna arcát, s magamhoz húztam volna, hogy érezzem a testét. – A szívem még mindig a te rabod, s hiszem, a tied is az enyém.

– Rosszul hiszed – feleltem. Átkozottul próbálkoztam, hogy ne menjen el a hangom.

– Ha rosszul hiszem, akkor mondd: soha többé nem akarsz látni! – követelte. – Esküszöm, ha kimondod, eltűnök, és vissza sem jövök – folytatta határozottan. – Soha! – nyomatékosította. Megremegtek ajkaim, ahogy levegőt vettem. Úgy éreztem, menten összesek a gondolattól, hogy soha többé nem láthatom. Kapnom kellene az alkalmon, amikor ilyet ajánl, hisz gyűlölöm őt! Vagy nem?

Nem bírtam gondolkodni a közelségétől. Minden határozottságom elszállt.

– Mondd ki! – susogta szinte könyörgőn. Jobb kezét lassan felemelte arcomhoz, és gyengéden megsimította. – Mondd ki – ismételte elhalón, miközben tekintete el-elkalandozott lejjebb, a számra, majd tovább a nyakamra. Mintha észrevett volna valamit, kezével végigsimítva arcélemet megállapodott a nyakamnál. Egy kicsit félretolta a kabátom gallérját, hideg ujjbegyei megérintették nyakamat, majd éreztem, ahogy előhúzza a nyakamban lógó nyakláncot. Csak néztem őt, szólásra nyitva számat, de egy hang sem jött ki a torkomon. Megbabonázott, apró érintésétől bizsergés futott át rajtam. Visszanézett a szemembe, és félmosolyra húzta ajkait, amit már olyan rég láttam, s amit olyannyira imádtam. Hüvelykujjával győzedelmesen megsimította alsó ajkamat, amitől egész testemben remegni kezdtem. Szólni akartam, hogy elég, nem akarlak többé látni, de már nem volt alkalmam rá.

– Katherine! – kiáltott valaki a hátam mögül. Először fel sem fogtam, kicsoda. Matt riadt szemekkel nézett arrafele, majd egy másodpercig mélyen a tekintetembe merült, és elfutott a parkoló kijárata felé.

Zihálva néztem őt, egyre távolodó alakját, míg egy test el nem takarta előlem. Két kéz fonódott az arcomra, orromat eltelítette a fűszeres illat.

– Katherine! – szólított ismét Will. – Jól vagy? Minden rendben? Nem bántott? – felejtkezett meg a magázásról. Valószínűleg a zihálásomat a félelemnek tudta be… Hohó, pedig ha tudná, miért is zihálok valójában!

– Jól vagyok – feleltem, végre elszakítva pillantásom arról a pontról, ahol még az előbb láttam Mattet. – Semmi bajom.

– Ki volt az? Valami bűnöző? – kérdezte. – Feljelentést kell tenned – jelentette ki, mire én megrémülve néztem rá.

– Nem, nem szükséges. Nem történt semmi sem – emeltem fel kezemet, hogy megdörzsöljem halántékomat. Reméltem Will észreveszi, hogy éppenséggel az érintése már szükségtelen. Szerencsémre felháborodása okánál fogva megrökönyödve hátrébb lépett, s Matt után nézett.

– De történhetett volna! Nem hagyhatjuk, hogy az a valaki ugyanezt tegye mással, Katherine! Mi lett volna, ha épp nem jövök? – nézett egyenesen a szemembe.

Akkor valószínűleg elvesztem az önuralmam, és szorosan megölelem Mattet, ha épp nem más jutott volna eszembe. Vagy neki… Megráztam magamban a fejemet, ezt mégsem mondhattam el Willnek. Ahogy azt sem, hogy nagyon is jól ismerem azt a valakit. Már ha abból a személyből maradt valaki…

– Meg tudom magam védeni, Mr. Goodwin – nyomatékosítottam vezetéknevét. – Azért köszönöm – mondtam, majd mit sem törődve megbotránkozásával kinyitottam a kocsim ajtaját, s beültem.

– Vigyázzon magára, Miss Brightmore! – köszönt el. Bólintottam, s becsuktam az ajtót. Néztem, amíg Will elmegy a sajátjához, majd remegő kezekkel beindítottam az autóm. Egy értelmes gondolat sem született a fejemben, akárhogy próbálkoztam. Csak egy tekintet lebegett előttem, amitől még most is – utólag – beleborzongtam.

Kábán indultam el a parkoló kijárata fele. Körülnéztem, hátha meglátom valahol Mattet elbújva valami mögött. De sehol sem volt – már messze járhatott.

Igazából nem tudom, hogyan jutottam haza. Nem emlékszem az útból sok mindenre. Pár lámpára, meg dudára. Csoda, hogy nem okoztam balesetet ilyen állapotban. Miután kiszálltam az autóból, s bementem a házba, az előtérben Hannah fogadott.

– Miss Katie? – szólalt meg bizonytalanul, amivel felrázott kábaságomból. Felnéztem rá.

– Igen? – kérdeztem szétszórtan.

– Minden rendben? Olyan… – kereste a szót – elvarázsoltnak tűnik.

– Ó, én öh… – hebegtem, miközben, mint egy zombi elindultam az emeletre vezető lépcső fele. Ott aztán megtorpantam és visszanéztem Hannah-ra. – Matt… Eljött ma a… a céghez… – mondtam vontatottan, majd visszafordultam, s folytattam utamat az emeletre. A szobámban ledobáltam magamról a ruhám, s belebújtam egy olyanba, amit a festéshez szoktam felvenni. Hannah lépett be utánam a szobába, meg sem hallottam kopogását.

– Jól vagy? Mi történt? – kérdezte őszintén. Mintha egy kissé magamhoz tértem volna, megálltam előtte és elgondolkodtam a kérdésen. Jól vagyok? – tettem fel magamnak is.

– Azt hiszem jól – pislogtam párat.

– Ő… Szóval ő volt, akit hazahoztál, és… akiről soha nem beszélsz? – kérdezte halkan.

– Ő – bólintottam mély levegőt véve.

– Szeretnél róla beszélni? – lépett közelebb hozzám.

– Nem is tudom – feleltem. – Most festenem kell. Ne haragudj, Hannah.

Megértően elmosolyodott. – Menj csak, senki nem fog zavarni – kacsintott, majd kinyitotta nekem az ajtót. Nevetve mentem át a másik szobába, az én kis zugomba, hogy kiadjam magamból ezeket a kusza, fájdalmas és egyben gyönyörteli érzéseket. Magamra zártam az ajtót, csak úgy megszokásból, majd az állványhoz léptem. Pár percig azonban csak álltam előtte, s néztem az előző képet. A kislányt, az égő háttérben, amik ismét újabb érzéseket csaltak elő bennem. Szégyennel gondoltam a ma történtekre, és dühös voltam magamra. Arrébb raktam a képet, úgy, hogy ne is lássam, s feltettem egy új vásznat, kikészítettem a festékeket.

Ahogy belemártottam az első színbe az ecsetet, úgy merültem el a képzeletemben, s hagytam magam vezérelni általa. Nem próbáltam megérteni a színes vonások kirajzolódását, csak festettem. A színek ezúttal intenzívebbek voltak az előző képemnél használtaknál, keveredtek egymással, ennek eredményeképp újabb, tiszta árnyalatok keletkeztek. Mattre gondoltam – mert ki másra? – arra, amit kérdezett, és amiket mondott. Próbáltam nem arra a szóra összpontosítani, s azon kezdtem agyalni, miért nem hagytam őt ott a parkolóban. Hiszen csupán magyarázkodtam neki. Valami, amivel nem kellett megmondanom az igazságot, mert még én sem igazán értettem. Igen, nem akartam otthagyni, mert róla volt szó. Ha egy vadidegen lett volna, lehetséges, hogy magára hagyom. Vagy hívom a mentőket, vagy a rendőröket. De ő Matt volt!

Matt, akit már kiskoromtól kezdve ismertem, s szerettem. Oliver legjobb barátja, és aki miatt az egész hátra lévő életemben gyászba borultam. És itt volt a kutya elásva… Kötődtem hozzá, sőt, ennél többről is szó volt. Csak ezt nem akartam sem neki, de még magamnak sem bevallani. Mert ilyenre nemhogy esélyem sem lenne, de a szégyenérzetem erősebb még annál is. Oliver emléke miatt nem tehetem, már csak a gondolat is bűntudattal töltött el. Hosszú, dühös ecsetvonásokkal adtam ki magamból az érzéseimet. Miért jelent meg ismét? Miért keresett fel azok után, hogy egy szó nélkül lelépett az éjjel? Ő döntött úgy, hogy elmegy, nem akar rólam többet tudni. Akkor most miért?

Én azóta is szeretlek, Katherine Perroy – dübörögtek Matt szavai a fejemben. Annyira ellenkeztem magamban, hogy ne gondoljak arra, valóban igazat mondott-e. De már megfogalmazódott bennem, s onnantól kezdve képtelen voltam kiverni a fejemből. Úgy éreztem a szívem és a tudatom fájdalmas csatát vívott egymással, melyikre is hallgassak. Akartam is, meg nem is, hogy igaz legyen minden szó, amit Matt kiejtett a száján. Hisz olyan őszintének tűnt, s smaragdzöld szemében sem fedeztem fel a hazugság reményvesztett csillogását.

Másrészt viszont tudtam, lehetetlen, hogy mi ketten valamikor is együtt legyünk. Nem csak Oliver emléke, de az életünk alakulása miatt sem. Nem tudtam, mibe keveredett kilenc év alatt, és miért sérült meg. Honnan tudhattam volna, mit hoz a jövő neki, nekem? Sóhajtva töröltem le arcomról a némán legördült könnycseppeket, miközben a képet néztem. A háttér matt sötétben derengett, valamilyen lefedett teret alkotott, s amikor rájöttem, mit is ábrázol a légzésem felgyorsult. A cég épületének parkolóját festettem meg, ahol két test érintkezett egy kocsinál. A lány annak nekidőlt, mert a fiú két kezével satuba fogta őt. A smaragd tekintet belemélyedt a kékbe. A színek kavalkádja felborzolta érzékeimet. A két test körül szenvedélyes vörös, érzéki ibolya, villámló sárga és fehér találkozott, mintha csak a kettejük között lévő szikrázó levegőt festettem volna meg. Azonnal tudtam, hogy ezt a festményt rajtam kívül soha, senki nem láthatja. Mintha csak egy leleplező bizonyíték lenne – ahogy a többi képem is. A legbensőbb érzéseimet mutattam meg magamból egy-egy képben…

Aznap este rosszul aludtam, míg éjszaka fel nem ébredtem, aztán álmaim reggelig más irányba váltottak át. Zihálva ébredtem, s még mielőtt Hannah bejöhetett volna a szobámba, a fürdőbe száguldottam, hogy vegyek egy forró fürdőt. Ledobtam magamról a hálóruhám, és a kádba merültem. Nyugtató hatású vanília habfürdőt öntöttem a vízbe lazításképp. Amikor bezzeg nem akarnék emlékezni az álmomra, minden egyes részlete élénken él bennem. Ahogy lehunytam szememet, megjelent előttem Matt, mintaz álmomban is, összeborzolt szőkés-barna hajjal, izzó, zöld szemekkel. Végigsimított a karomon, hogy aztán egyre feljebb haladva megállapodjon arcom jobb felén. Eközben ő lassan, de határozottan közelített a szám felé, míg ajkai rá nem leltek az enyémre.

Prüszkölve küzdöttem fel magam a víz felszínére, miután az álmom – vagy inkább már a képzeletem – hatására szépen elmerültem. Gyorsan megmostam a hajam, megszárítottam, majd megtörölköztem, és visszaléptem a szobámban. Hannah várt rám a reggelimmel.

– Gondoltam, ha idehozom a… reggelid, valamit eszel is belőle – mosolygott rám, miközben a szekrényhez lépett. – Mit készítsek ma ki? – kérdezte.

– Ó… öhm – hebegtem zavartan, és odaléptem az ágyon hagyott tálcához. – A kedvenc kék selyem blúzomat, hozzá a szürke kosztümömet – feleltem, s éreztem, még mindig vörös vagyok az előbbi fürdőbeli gondolat miatt.

– És jól aludtál? – kérdezte Hannah, mit sem sejtve, én pedig félrenyeltem az éppen felhörpintett kávémat. Hannah ijedten jött oda hozzám. – Sajnálom, valami rosszat mondtam.

– Nem, nem. Jól aludtam, fogjuk rá – feleltem semlegesen, de Hannah cinkos mosolya láttán, már tudtam, hogy sejti, nem mondok éppenséggel igazat.

– Ennek örülök – lépett ki a szobámból. Sóhajtva kaptam be egy falat pirítóst, majd felöltöztem. A tálcát a kezembe fogva mentem le a földszintre, ahol összetalálkoztam Zoéval.

– Jó reggelt, nővérkém! – vigyorgott, mint aki rosszban sántikál. Nem tetszett, tudtam, hogy valamit tartogat a számomra. És különben is – torpantam meg – mi a fenét keres ilyenkor itt? Ilyen korán?

– Neked is – feleltem vissza. – Véletlen átállítottad az órád? – gúnyolódtam.

– Nem éppen – ásítozott. – Veled megyek az irodába – folytatta, minek következtében majdnem elbotlottam a saját lábamban az ajtó felé menet.

– Hogy mit csinálsz? – kérdeztem vissza pislogva, mintha nem értettem volna az előbb.

– Veled megyek az irodába. Szótagoljam? – gúnyolódott most ő.

– Velem aztán nem! – hördültem fel. Még hogy velem? Egy légtérben? Hogyisne…

– De, de! – pattant fel a pulttól, majd felkapta a kabátját, meg a kis táskáját, és már az ajtót kivágva ki is sietett a kocsimhoz. Még lélegezni is elfelejtettem, ahogy néztem őt.

– Ez most vicc? – kérdeztem csak úgy magamtól suttogva, majd ránéztem a mellém lépő Hannah-ra.

– Sok sikert a mai naphoz – nézett rám együtt érzően.

– Köszönöm – mondtam elhalón, majd nagyot sóhajtva kiléptem a házból. Zoe a Mercim mellett állt, és rosszallóan nézett rám.

– Kinyitod ma még?

Nem teszek benne kárt – ismételgettem magamban, mély levegőt véve. Nos, ha ma minden másodpercben az ő társaságát kell élveznem, tuti, hogy ez a kántálás nem lesz elég. Beszálltam az autóba, s azonnal bekapcsoltam a rádiót, hogy még véletlenül se kelljen Zoe hangját hallanom.

Az út most túlontúl sokáig tartott Zoéval az anyósülésen, s Matt körül forgó gondolatokkal. Annyira vártam, hogy beérjünk a céghez! Szinte már elviselhetetlen érzéssé fajult. Belebizseregtem az emlékbe, amikor a parkolóban kiszálltam, s a lifthez mentem. Zoéhoz egy szót sem szóltam, ő csak követett – szerencsétlenségemre.

– Mégis mit akarsz itt bent csinálni? – kérdeztem aztán a liftben.

Vállat vont. – Még nem tudom. Amihez kedvem van – válaszolta. Elhúztam számat.

– Lehetőleg ne legyél láb alatt – morogtam.

– Sohasem vagyok láb alatt – nézett rám dühösen. Szó nélkül hagytam, majd sóhajtva kiléptem a liftből. Lydia arcán is látható volt meglepődöttsége.

– Ö… Jó reggelt! – köszönt.

– Már akinek – morogtam halkan, hogy csak én halljam. – Jó reggelt! – vettem át egy paksaméta papírt, majd egyenest az irodám felé vettem az irányt. Ami igencsak meglepett – ma már sokadjára –, hogy amikor be akartam csukni az ajtót Zoéba ütköztem.

– Mit is mondtál a láb alattiságról? – kérdeztem negédesen.

Fintorgott egyet. – Kinek mi – válaszolt.

– Egész nap rajtam akarsz lógni?

– Hát… valószínűleg – mosolygott angyalian, amiben benne volt az az ördögi hátsó szándék vigyor is. Vagy csak bemeséltem már magamnak. Úgy éreztem, tiszta paranoiás leszek… Látni akartam Mattet…

– Zoe, így nem tudok a munkámra figyelni. Te teljes felügyeletet igényelsz – gúnyolódtam, hogy eltereljem figyelmem.

– Haha, nagyon vicces – jött a székem mögé, és felettem beletekintett az iratokba.

– Ez nem igazán tartozik rád – fordultam hátra.

– Már hogyne? – hördült fel megjátszva. – Hisz apám cége – nyomta meg az apa szót. Magamban felhorkantam. Persze, mégis mi ez a nagy érdeklődés most a cég iránt? Világ életében egy szót sem akart tudni róla, a vezetéséről. Őt csak az érdekelte, hogy legyen miből költenie a millió ruháira, ékszereire, és egyéb más hülyeségeire.

– Mi ez a nagy érdeklődés?

– Mi lenne? Úgy vélem, vagyok annyira felelősségteljes, hogy betöltsek itt egy engem megillető helyet – felelte, s én úgy éreztem a padlóról kell felszednem az állam. Ez mégis mit jelentsem? Egy vezető beosztásra pályázik, vagy az én vezető beosztásomra? – fogalmazódott meg bennem. Éppenséggel nem volt mindegy…

– És erre most jöttél rá, Zoe? – próbáltam nem túlságosan gúnyos felhanggal kérdezni, de hát nem sikerült.

– Jobb később, mint soha – járkált az irodámban, s nézegette a falra kifüggesztett vázlatokat, kész portfoliókat. Zoe körülbelül másfél, két óráig húzta így az agyamat, míg én megpróbáltam dolgozni. Aztán Lydia bejelentette telefonon, hogy Will szeretne beszélni velem.

– Hoztam két változatot a reklámra… – lépett be az irodámba, aztán egy pillanatra megtorpant, mikor meglátta mostoha testvéremet.

– Üdvözletem a szép hölgynek! – lépett Zoéhoz, s bemutatkozott. – William Goodwin – nyújtotta a kezét.

– Zoe Brightmore. – Will, mintha kissé megfeledkezett volna arról, miért is jött. Nem tudtam eldönteni, hogy Zoe tetszett meg neki ennyire, vagy azon van fenn akadva, hogy Brightmore.

– Meg is kapom azokat a vázlatokat, vagy…? – törtem meg a kialakult csendet.

– Ó, persze – lépett az asztalomhoz Will, és egy mosoly kíséretében átadta nekem a két fekete, téglalap alakú kartonra felerősített rajzokat. Mindkettő egy buliban táncoló nőt ábrázolt, körülötte hemzsegő férfiakkal. Minden fény rá irányult, kiemelve őt a tömegből. A lap alján frappáns szlogen reklámozta az alapozót. De az egyik kicsivel másabb volt, mint a másik, s a szöveg is jobban elnyerte tetszésemet.

– Rendben, ez tökéletes lesz – nyújtottam vissza a két rajzot, mutatva melyik tetszik jobban.

– Jó választás – helyeselt Will. – Nos, akkor én megyek is. Rengeteg dolgom van… – hátrált az ajtó fele, mindvégig Zoéra nézve.

– Esetleg nem bánja, ha magával tartok? – kacérkodott Zoe, mire Will szeme felcsillant.

– Ha a testvére nem bánja, akkor én sem – mosolygott. Annak ellenére, hogy még mindig nem tetszett Zoe viselkedése, és nem tudtam, pontosan mi is a szándéka, kapva kaptam az alkalmon.

– Dehogy bánom – feleltem mosolyt erőltetve magamra, majd boldogsággal vegyes idegességgel néztem kettejük párosát, amint kiléptek az irodámból.