Sziasztok! :)
Nos, nem túl hosszú az előszó, de holnap hozom az első fejezetet. Remélem ez felkelti az érdeklődéseteket.
Zihálva ébredtem, a sok réteg ruhából a legalsó anyag izzadságcseppektől ragadt testemre, ahogy újra visszatért a gyötrő rémálmom. Kezeimbe temettem arcom, majd megdörzsöltem szemem, mintha ezzel eltűntethetném a múltam egy részének vissza-visszatérő képeit. Halkan, nehogy felébresszek valakit, felkászálódtam a kényelmetlen, összecsukható ágyról, ami nyikorgó hangot hallatott a súlyomtól felszabadulva. Majd összeszedve azt a kevéske dolgomat, amim volt, elbotorkáltam a hold által bevilágított szűkös helyiség sarkában lévő mosdókagylóig. Néhány ágyon meg-megmoccant a félig alvó ember, ahogy elhaladtam mellette, attól tartva, hogy el akarok lopni valamit tőle. Felhorkantam magamban.
A sarokban csupán egy elhúzható függönyszerűség lógott alá a falról, a kagyló fölött egy félig eltört, repedezett tükör díszelgett. Még ez is jobb volt, mint kint aludni a hidegben, a parkban. Itt kaptam egy műanyagtányérnyi ételt is még lefekvés előtt… A koszos mosdóra támaszkodtam, aztán belenéztem a tükörbe. A szemeim alatti karikák sötéten derengtek az ezüstös fényben, ami az ablakon keresztül áradt be, arcom – annak ellenére, hogy még csak most töltöttem be a minap a huszonnegyedik életévem – elnyúzott volt. Mintha már megéltem volna egy s mást, ami részben igaz is volt. Nagyot sóhajtottam megpróbálva visszaemlékezni minden részletre, ami az álmomban szerepelt. Azonban akárhogy is akartam, hogy emlékezzek, mindig csak a legszörnyűbb pillanatok peregtek le előttem. Újból és újból. A körülmények, az, hogy hogyan jutottunk el odáig, már nem… A rémálom azonban más valakit is eszembe juttatott. Azt az egyetlen embert, aki még most is birtokolja szívemet, kilenc év eltelte után is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése