2. fejezet - Visszatérő álom

És itt a második fejezet. :) Köszönöm a véleményeket az elsőhöz, igazán jól estek. Aztán várom a további megjegyzéseket, hogy hogyan alakul a történet, mennyire tetszik nektek. :)

Jó olvasást! :)

Katie

Fulladozva evickéltem a hatalmas tengerben, a gyönyörű kék és szürke keverékben. Testem fáradt, annak ellenére, jól úsztam, lassan elfogyott az erőm. Mintha valamitől menekültem volna, ám nem tudtam megmondani pontosan mitől. Csak próbáltam magam fenn tartani a felszínen, a tüdőmet már szorította a folytonos levegőhiány, amikor alábuktam a vízben. Az erőm végleg elfogyott, és én tehetetlenül, engedve testem súlyának merültem el.

Félálomban lebegtem, mikor zajok ütötték meg füleimet. Én azonban tovább aludtam, úgy tűnt, mintha a hangokat a valóságból beleszőttem volna az álmomba. A kép megváltozott, s én ugyanott találtam magam, ahol korábban is. Félelemtől ijedten, de határozottan haladtam tovább a sötét, hatalmas helyiségben, mely üresen kongott a csendben. Csak néhol láttam kirajzolódni a körvonalakat, úgy hittem, dobozszerűségek lehettek egymásra pakolva. Megpróbáltam zajtalanul közelebb lopózni a halk zúgás felé. A cipőmet levettem, ne kopogjon a sarka – ezúttal szidtam a magasságát –, a légzésemet nehezen az izgalomtól, de lelassítottam, nehogy a zihálásom áruljon el. Megközelítve az egyetlen, résnyire nyitott ajtón kiszűrődő fényforrást, erősödtek, s minden lépésemmel egyre tisztultak a kicsendülő hangok. Ismerősnek hatott, mintha régről már hallottam volna, csak egy kicsit mélyülhetett, s férfiasodhatott azóta a tónusa. Megmondani már azonban nem tudtam volna, honnan ismertem. Csak éreztem.

A távolság csökkenésével a szívem is vadul kalimpálni kezdett az izgatottságtól, feszültségtől. Meg akartam tudni, mi történik ott, és mik ezek a hangok. A kíváncsiságom belülről hajtott. Csendes beszéd moraja szűrődött ki, s én figyeltem, hátha meghallom, miről is folyik a szó. Lábam beleütközött valamibe, mely hangos csattanással dőlt el a földön. Az ajtó kivágódott, és én lefagyva álltam ott az erősen vakító fényességben, aztán hirtelen felébredtem.

Zihálva, verejtékben fürödve ültem fel az ágyamban, és vettem észre a szobalányt.

– Á, fenn van már a kisasszony? – húzta el a sötétítő függönyöket az ablakon, de az időjárásnak, és a korai időpontnak köszönhetően nem sok fény áradt be a szobába.

Megint csak egy kicsit jutottam előre az álomban, és mindegyikben valami váratlan dologtól megint nem tudta, meg, mi van abban a helyiségben.

Rettentően idegesített, mert minden apró részletére emlékeztem, hisz az álom vissza-visszatérve kísértett. De amikor végre elértem volna a célom, meglássam, mi van az ajtón túl, valamiért mindig felébredtem. Az álom megszakadt, s csak a zihálás, a verejték maradt hátra belőle. Csak annak örültem, a másik álmom – ami rendszeresen zaklatott egy időben –, már nagyon régóta nem tért vissza.

– Már mondtam, szólíts csak Katienek – eresztettem meg egy halvány mosolyt a szobalány felé. Folyton mondogattam neki, de nem mert a nevemen szólítani, főleg ha apa is a közelben tartózkodott. 

– Igen, kisasszony… Katie – zavarodott össze ismét. – Minden rendben? – kérdezte, észrevéve arcom törölgetését.

– Persze, csak rosszat álmodtam – feleltem, miközben fáradtan kikászálódtam az ágyból.

– Ó, megint? – fanyalodott el Hannah. Nos, igen, nem az első alkalom, s ezt csak ő tudta egyedül.

– Igen – sóhajtottam, és a szobámból nyíló fürdő felé vettem az irányt. 

– Elkészítettem a reggelit, kisasszony… Öhm Katie… – javította ki magát, mikor hátranéztem rá.

– Köszönöm, Hannah – mosolyogtam, aztán bezártam magam után a fürdőszoba ajtaját. Amióta csak itt laktam ez egy megszokott dolognak számított. Nem is azért, mert valaki rám nyithat, hanem mert így éreztem magam biztonságban, ez pedig nem mindig adatott meg. Szerencsésnek mondhattam magam, igazából nagyon is, amiért befogadtak, és itt lehettem, itt élhettem. Csak a mostohatestvérem, Zoe nem kímélt sohasem. Bár én sem őt, annak ellenére – nem sokkal –, de én voltam az idősebb. Tehát nekem kellett volna az okosabbnak is lennem. Halkan felnevettem, amikor eszembe jutott egy emlék.

Gyorsan lezuhanyoztam, majd fogat mostam. Nem állt szándékomban ma reggelizni, minél előbb be akartam érni a céghez. Mondjuk ez Zoe elkerülésében is közrejátszott – húztam el számat. Ő persze sokkal később szokott felkelni, mint én, de fő a biztonság. Belenéztem a mosdó feletti tükörbe. Szememen látszott, hogy mostanság nem aludtam jól, az arcomon pedig a kimerültség jelei mutatkoztak a munka miatt.

Mély levegőt vettem, megszárítottam vizes hajamat, majd visszamentem a szobába. Felöltöztem a szokásos szoknya, blúz, blézer összeállításba, s a hajammal többet nem is törődve már rohantam lefelé az előszobába. A konyha előtt Hannah hangja állított meg.

– Kisasszony, a reggeli? – enyhe kérdő élt hallottam ki a mondatból.

– Sietek, Hannah. De köszönöm! – mondtam, miközben már a kabátomat húztam. Mielőtt ismét szólhatott volna, felkaptam a kulcsomat, és kiléptem a bejárati ajtón. Nem szerettem Hannah-val szemben rosszul viselkedni, amikor ő vigyázott rám mindig, s védett meg Zoéval szemben. Csöppnyi lelkiismeret furdalással a lelkemben szálltam be a kocsiba, s hajtottam ki a hatalmas kovácsoltvas kapun.

Szerettem vezetni, ezért amikor csak lehetett a saját autómmal mentem be a céghez. Amúgy is messze laktunk a belvárostól, és utáltam a taxikat. Csak akkor hívtam egyet, ha munkamegbeszélésnél ittunk pár pohárkával. A külvárosban kicsit gyorsítottam a tempón, miközben bekapcsoltam a beépített CD lejátszót. Felcsendültek a kedvenc dallamaim, így elég hamar eltelt az idő, míg beértem a belvárosba. Talán túlságosan is gyorsan. 

Ahogy az utcán haladtam a megengedett sebességgel, pillantásom néha a járókelőkre esett. Gondolataim pedig a távolinak tűnő múltban cikáztak, a gyerekkorom éveiben. Örültem, hogy kikerültem arról a helyről. Megváltásként tekintettem arra a szerencsére, amiért most egy szerető családban éltem, és dolgoztam apám – mert én csak így nevezem őt –, reklám cégénél.

Azonban Fortuna nem állt minden árva gyermek mellett. Voltak, akik több nevelőcsalád otthonában is megfordultak, míg végre egy be nem fogadta őket. Vagy visszakerültek oda, ahonnan elindultak. Azért egy esetnek rendkívül tudtam örülni. Szégyelltem még most is, amiket akkor éreztem, de egyszerűen nem tudtam ellene tenni. Gyermeteg szívem talán még azt sem tudta, mit is érzett pontosan – talán jelenleg sem. Csak egy valamit. Emlékszem, mennyire örültem, amikor megláttam őt, mikor észrevettem, hogy engem keresett zöld szemével. Az a tekintet mindig megbabonázott, a szívem pedig hevesebben dobogott tőle. Mindig izgalom járt át attól, ha tudtam, néz engem. Annyira nem értettem még mit is jelent ez, de most…

Sokszor gondolok rá azóta is, és a munkába menekülök, ha magam alatt vagyok, s el akarom terelni gondolataimat. Azóta sem bukkant fel senki az életemben, senki olyan, aki annyira fontos lett volna, mint ő. De fájt, nagyon is. A tudat, hogy köze volt ahhoz a szörnyű tűzhöz, egyszerűen engem is felemésztett. Mintha azokat a lángokat belülről érezném szétáradni a testemben. Nem tudom, egyszer meg tudok-e majd bocsátani neki.

Elhessegettem a gondolatot, mert a szemembe könnyek szöktek, s azzal fenyegettek, szégyenszemre végigcsordulnak arcomon. Utáltam azt, ha gyengének látnak, ha sebezhetőnek tűntem. Nem nyíltam meg egy könnyen senki előtt. Ezért is temettem el mélyen magamban a gyászt, a két legfontosabb személy iránt érzett fájdalmamat. Csak akkor tört felszínre, amikor egyedül bolyongtam, amikor túl sok időmet töltöttem a gondolkodással, s elmerültem a múltban. Nem sokszor engedhettem meg magamnak, hogy eluralkodjanak rajtam az érzelmeim. Kívülről mindig vidámnak, felelősségteljesnek, és magabiztos nőnek mutattam magam. Az már nem számított, belül mit éreztem. Az fontos csak, milyennek láttak az emberek. Muszájból tettem, ezért is vagyok én a legjobb apám cégénél, s értem el azt, hogy ezért a munkáért most én vezessem az osztályt. Persze sosem kértem tőle munkám elismerését, vagy előbbre helyezzen a saját lányánál. De tudtam, mennyire szeret engem, talán még jobban Zoénál is. Mindig éreztem, s már az első évtől kezdve a szüleimnek tekintettem őt és a feleségét. Maga az életem is olyan, mintha álmodnám. Legalábbis ez a nyolc évem, amióta örökbe fogadtak.

Már csak pár saroknyira jártam a cég épületétől, de előttem az autók lépésben haladtak. Hosszú sor állt a piros előtt, s tudtam, a reggeli forgalomban úgysem jutok egyhamar túl rajta. Lekapcsoltam a CD lejátszót, és átnyomtam a rádióra. Egy kis figyelemelterelő csacsogást akartam hallgatni. A műsorvezetők értelmetlen fecsegése, vagy akármilyen bugyuta műsor – ez kellett.

Több adón is átmentem, amikor megakadtam az egyiknél.

– Tehát az álmok elfojtott vágyaink megtestesülései? – kérdezte a műsor vezetője.

– Igen – felelt egy újabb hang. – Sigmund Freud az álmok legfontosabb funkciójának tartja ezt. Úgy vélte, a reális világban ezek a vágyak a legtöbb esetben megvalósíthatatlannak tűnnek. Ezért álmainkban próbáljuk kielégíteni elfojtott törekvéseinket, hogy biztosítsuk lelkünk egyensúlyát.

Halkan felhorkantam. Ugyan, ez badarságnak hangzik – gondoltam magamban, s már épp akartam volna továbbnyomni egy másik adóra – hisz ez nem elterelte a figyelmem, csak még inkább egy dologra tudtam tőle összpontosítani –, amikor egy újabb mondat megállított benne.

– Vannak visszatérő álmok, igen. Szinte minden ember álmodik olyat, amiben menekül valamitől, vagy lezuhan valahonnan, vagy épp valaminek a kudarcát éli meg. Az ősi erők, mint a víz, tűz, vagy épp az állatok megjelenése, mindnek jelentése van az életünkben – felnyögtem, a műsorvezető pedig épp azt kérdezte meg, amire én kíváncsian vártam. Idegesen dőltem vissza az ülésben, s a kormányra rakva tenyereimet a hosszú sorra szegeztem tekintetemet.

– Mit jelentenek az ősi erők megjelenései?

– Többrétegű jelentéssel bírnak, de például a tűz az ember legbelsőbb titkait szimbolizálja. Érzelmeinket, szenvedélyünket, vonzalmunkat valaki iránt. A víz jelentése már összetettebb ennél – folytatta a hang. – Ha tiszta álmunkban, akkor az életben jól érezzük magunkat. Viszont ha koszos, felkavart a víz, akkor elégedetlenek vagyunk a mostani élethelyzetünkkel. A mennyiség sem mindegy, ha a tenger vagy az óceán épül be álmunkba, akkor az általában betegséget jelent a valóságban. 

A lélegzetem elakadt, és a babonaság egyszeriben úrrá lett rajtam. Pedig máskor egyáltalán nem éreztem, vagy vallottam magam annak. Mégis ettől a műsortól még a hideg is kirázott. Ez azt jelentené, beteg vagyok, csak még nem tudok róla? – remegett meg a szám a gondolatra.  

– Hogyan értelmezhetjük, vagy fejthetjük meg álmainkat? – tette fel a következő kérdést a műsorvezető. Tudni akartam a választ, és nem is. Féltem tőle, mintha valóban megmondhatná, milyen az életem.

– Freud szerint a gyermekek álmai egyszerűen megfejthetők, csak figyelnünk kell rájuk. A felnőtteké már nehezebb ennél, ugyanis a felnőttek tudata már alkalmazkodott bizonyos társadalmi, erkölcsi normákhoz, és ezért az álmot is elferdíti a valódi vágyakról. Úgy tűnik, mintha zagyvaságok lennének, pedig nem azok.

– Vissza lehet fordítani valahogy ezt a ferdítést?

– Természetesen. Ha meg szeretnénk fejteni egy álmot, akkor egyszerűen vissza kell fordítanunk az álommunka folyamatát. – És az meg mi a franc? – keltem ki magamból azonnal, s lopva a magam melletti autó felé lestem, meghallotta-e a vezetője – pedig esélye sem lehetett volna rá a zajoktól. Tekintetem az autókon cikázott, miközben a feszültségtől dobolni kezdtem a kormánykeréken.

– És mi is ez pontosan? – Két kezemmel úgy csináltam, mint aki nyilvánvalóan ugyanezt kérdezte, s nem értette, minek kell erre ismét rákérdezni. Persze, tudtam, azt ők nem hallhatták. – Az álommunkát tudatunk végzi az éjszaka folyamán. Van egy nyilvánvaló és egy lappangó álomtartalma. A nyilvánvaló jeleníti meg az álom eseményeit, míg a lappangó tartalom hordozza a képek valódi jelentését, vagyis a tudatalatti vágyainkat.

– Van valami más módszer is, amivel megfejthetjük álmainkat? – Hát igen, ez jó kérdés. A felét nem is értettem az előbbi zagyvaságnak. Mire felfogtam volna az új információkat, már mást mondott.

–        Szokták még mondani, az asszociációval és a felerősítéssel is próbálkozhatunk. Asszociációnál az álmunkban látott szimbólumról az elsőre eszünkbe jutó dolgot kell leírnunk. Így a dolgok összekapcsolásával eljuthatunk a megoldásig. A másiknál azt kell figyelembe vennünk, miket jelentenek számunkra azok a szimbólumok. Így több szemszögből juthatunk el ugyanarra a megoldásra.  

Hirtelen kapcsoltam át másik adóra. Levegő után kapkodtam, mintha most futottam volna le egy hosszabb távot, az ujjaim még mindig a kormányon doboltak, hogy mikor indul el végre a sor. Ugyan, bolondság az egész. Csak álmok, semmi jelentőségük nincsen. Egy pszichológus annyit mondana csupán rá: a nehéz gyerekkorom miatt álmodok ilyesmiket. Nem kell törődnöm vele – bizonygattam magamnak, de csak nem akartak kiszállni fejemből az előbb hallott dolgok. Vegyük csak sorra… A víz, hát mi tagadás elég sok jelent meg belőle álmomban. Egy tengernyi – húztam el számat, miközben kitekintettem oldalra az ablaküvegen. A mellettem lévő – nagyon is drága –, autóban egy nálam pár évvel idősebb férfi nézett vissza rám. Első ránézésre helyesnek tűnt, bár nem mondtam volna az esetemnek. Azonban amikor kivillantotta hófehér fogsorát egy vigyor keretén belül, megnyalta ajkait, és küldött egy puszit, lehervadt arcomról a mosoly. Ki nem állhattam az ilyen rámenős férfiakat, akikkel nap, mint nap találkoztam bent az irodában. Elfordítottam fejemet, vissza az útra. Pont jókor ahhoz, hogy végre rátaposhassak a gázra, és előrébb juthassak a már zöldre váltott lámpa felé.

Mit is mondott a vízről? Á, igen, ha sok, akkor betegséget jelent. Ez marhaság! – kiáltottam fel gondolatban. Makkegészséges vagyok, már mióta nem kaptam el semmilyen betegséget! Még csak náthát sem. De mi van, ha valami olyan bennem lappangó betegségről van szó, mely csak arra vár, mikor törhet ki? – jutott eszembe. Ó, nem! Miket beszélek? Teljesen jól vagyok, így is érzem magam. Huszonhárom évesen ugyan milyen bajom lehetne?

Lépésben haladtam még mindig a lámpa felé, folyamatosan figyeltem, mikor vált át pirosra. Már csak pár méter. Gyerünk, gyorsabban menjetek már! – szóltam rá az autósokra gondolatban. Hirtelen pirosat kaptam, s hatalmasat tapostam a fékre.

– Ó, nem igaz! – mérgelődtem a karórámra pillantva, s nem értettem, hogy ment el így az idő. Ha így haladok, késni fogok az irodából, pedig csak három sarok választott el az épülettől. Fújtatva néztem megint a bal oldalamra, aztán fintorba rándult arcom. Egy hatalmas vigyor terült szét annak a férfinek az arcán, akién az előbb is ezt láttam. Mielőtt visszafordíthattam volna fejemet az útra, még rám kacsintott. Tisztán látszott rajta, nem érti, miért nem viszonzom a kis flörtjét. Büszkén feltartottam fejemet – ennél sokkal többet akartam –, s visszanéztem a pirosan izzó lámpára. Vagy inkább egy bizonyos férfira vágytam… Újból dobolni kezdtem a kormánykeréken, majd megpróbáltam a rádióra figyelni. Csak zene ment ezúttal az adón, méghozzá a régi időkből, azokat pedig igencsak kedveltem. Apu szenvedélyesen gyűjtötte a régi bakelit lemezeket, s amikor egy kis nyugalomra vágyott, akkor feltette az egyiket a lejátszóra. Annyiszor hallottam némelyik dalt, hogy én is megkedveltem őket. A következő szám a kedvencemnek számított. Michael Jackson – igazi legenda. A kormányon ütöttem a Billie Jean ritmusát, aztán, amikor felhangzott Jackson hangja, vele együtt énekeltem. A lámpa végre zöldre váltott, és én élvezettel nyomtam a gázt, hogy minél előbb bejuthassak a céghez. Az ujjaimmal még mindig doboltam, amikor nem épp kanyarodnom kellett.

  

Lassan befordultam a Brightmore Advertising Company felirattal ellátott magas, karcsú épülethez, és beálltam a földszinten lévő parkolóba. Kikapcsoltam a rádiót, majd a kocsi bezárása, és riasztása után lifttel felmentem a legfelső emeletre, ahol már a titkárnőm mosolyogva fogadott. 

– Jó reggelt, Miss Brightmore! – köszöntött kedvesen.

– Önnek is, Lydia – üdvözöltem én is, majd egyenesen az irodámba mentem, ő pedig követett. 

– Ma tizenegykor prezentálják önnek az új reklám ötleteit. Együtt ebédel Mr. Andrew Kenwarddal az új támogatónkkal? – mondta enyhén kérdő éllel, mert még csak most tárgyaltunk erről. – Aztán délután háromkor pedig egy újabb megbeszélése lesz – nézte a papírokat, miközben sorolta nekem a mai teendőimet, majd rám pillantott.

– Igen, Miss Leavey? – néztem rá mosolyogva, tudtam, valami megjegyzést szeretne fűzni még ehhez.

– Mr. Kenward tegnap, miután elment még egyszer telefonált, s ön után érdeklődött – vigyorgott fiatal titkárnőm.

– Mit mondott neki? – A munkamegbeszélésen kívül már egyszer együtt vacsoráztunk, mondván meg akarja ismerni az iroda vezetőjét – elég átlátszó mese, tekintettel arra, mennyit udvarolt –, megéri-e számára a befektetés. Jó kezekben lenne-e a pénze a cégnél, de leginkább az én vezetésem alatt. Mindig én intéztem ezeket apa helyett, ő a nagyobb üzleteket bonyolította le. Jelenleg is épp Európában tartózkodott.

– Csak annyit, már elment, és biztosítottam róla, a mai ebédről nem fog késni – mosolygott Lydia. Hát igen, a múltkori vacsoráról késtem, de csak azért, mert elhúzódott az előtte lévő megbeszélés. Máskülönben pontosan szoktam érkezni mindenhova. Meg is követelik tőlem, hisz melyik befektető akarná olyan reklámcégbe invesztálni a pénzét, aminek a vezetője nem tesz meg mindent a befektetőkért?

Sajnos pénz beszél, kutya ugat – tartja a mondás, ami ebben a világban igaz is. A milliárdos befektetők semmibe veszik a többi embert, csak azt nézik, nekik melyik lenne a jobb üzlet, amivel még inkább gyarapíthatnák vagyonukat. Én képtelen voltam ilyen tárgyilagosan, ennyire szívtelenül viselkedni. Talán nagyban befolyásolta ezt a gyermekkorom, s nevelőszüleim tanításai.

– Nem fogok késni. Hova is beszéltük meg? – kérdeztem visszagondolva arra a telefonbeszélgetésre, de nem jutott eszembe. Akkor épp az új ötletemen járt az agyam egy sminkszer reklámhoz.

– Olive Garden étterem – adta meg a választ Lydia. Igen, csak egy sarokra van innen. Kenward ezzel is kedveskedni akart nekem – mondta ő. Erre már emlékeztem… 

– Rendben. Legyen szíves, hozzon majd egy kávét nekem! – Olyan sietve jöttem el otthonról, még a szokásos reggeli kávémat sem ittam meg. Őszintén megmondva, hiányzott. Nagyon is.

– Természetesen – bólintott. Már tudta, hogyan szeretem. Három cukor, tejszín, nem túl erősen, így sem alszom túl jól.

– Köszönöm, Miss Leavey – engedtem el, hogy végre egyedül lehessek az irodámban. Átnéztem az asztalomon rám váró papírokat. Miután áttanulmányoztam őket, aláírtam, és közben megkaptam a kávémat. A papírokkal el is ment két órám, de majdnem ugyanennyi állt rendelkezésemre még befejezni az ötletemet a megbeszélésre.

Szerettem részt venni a munka többi részében is, amikor még csak rajzokkal állítottuk fel a tervezetet. Imádtam rajzolni, és azt mondták, van is hozzá készségem. Ez az én kikapcsolódási lehetőségem. A rajzban tudtam megjeleníteni a bennem mélyen elrejtett érzéseket, gondolatokat. Igaz, leginkább csak apu és Hannah látta őket. Másnak nem engedtem meg, mert a rajzokban én voltam benne. A régi életem, a gyerekkorom, a sok fájdalom, a gyász, és a boldogság egyvelegét olvashatta ki belőle valaki, ha tudta, mit kell néznie. Vagy ha csupán csak ráérzett.

Egy dolog rossz csak abban, hogy én is ötletekkel láttam el a csapatom: sosem mondták meg, ha nem gondolták jónak. Ezért nem is mindig vetettem be az elkészült rajzokat a reklámhoz – de ettől függetlenül nagyszerű időtöltésnek számított. Féltek, ha a főnöknek nemet mondanak, fuccs lesz az állásuknak is. Senki nem mert kockáztatni, pedig én sosem fenyegettem meg senkit ilyennel. A legjobbak dolgoztak itt. Keményen, határozottan léptem fel, ha kellett – mert mégiscsak én vezettem az osztályt, és a csoportomat –, de megpróbáltam nem átesni a ló túlsó oldalára.

Elővettem az A2-es méretű mappámat, és kinyitottam a legutolsó rajznál. Már majdnem készen volt az új reklámtervezethez a három skiccből álló ötletem. Egy most forgalomba hozott alapozóhoz kellett készítenünk reklámot. Tudtam, minek kell benne lennie ahhoz, hogy vigyék, mint a cukrot. Viszont sosem engedélyeztem olyan reklámokat, amelyek csupa hazugságból álltak, és a legnagyobb részük átverés. Talán ezért olyan sikeres a cég az utóbbi időszakban, és ezért lesz egyre több támogatónk is. 

Az első rajzomon egy hétköznapi nőt lehetett látni – épp munkába igyekezett. A másodikon viszont már egy partira készülődött. Csodásan felöltöztettem színes, vidám ruhákba, és a tükör előtt ülve sminkelte magát, az alapozóval kezdve. A harmadik képen a buli közepén lehetett ismét látni a nőt, táncolt és nevetett, arca egyenletesen sima, sugárzott a boldogságtól. Csak egy kis szempillaspirál, meg leheletnyi szájfény tette ki a sminkjét. Nagy betűkre mutatott a feje fölött: Érezd jól magad a testedben! A Basic alapozóval kiemelheted varázslatos arcod. 

– Miss Brightmore a megbeszélés mindjárt kezdődik – kopogott be Lydia az irodámba.

– Igen, megyek – válaszoltam még mindig a rajzokat nézve, aztán összecsuktam a mappát, majd a hónom alá csapva a többi irattal együtt kiléptem az előtérbe. A folyosó végében található prezentációs terembe mentem, ahol az ötfős kis csapatom várakozott. – Üdvözletem – mosolyogtam mindegyikükre.

Leültem az asztalhoz, leraktam a papírokat rá, majd szememet a felállított paravánra szegeztem.

– Nos, akkor kezdenénk, Miss Brightmore – szólalt meg Danny, a csapatban a legfiatalabb alkalmazottam – bár csak egy évvel voltam idősebb nála. De nagyon jó ötleteket talált ki a reklámokhoz.

Belekezdett a prezentációjába, folyamatosan mutatva az elképzelt terveit. Teljesen bele tudtam magam élni. El tudtam képzelni reklámként, ám a másik négy ötletet is meg kellett hallgatnom. Hisz ezért ültem ott. A többi azonban kevésbé foglalta le a figyelmem, így elmém el-elkalandozott a saját tervem felé. A fejemben megelevenedtek a rajzom képei, a rajta lévő képzeletbeli nő mozogni kezdett. Mintha életnagyságban képzelném el az egészet. Láttam magam előtt, ahogy elindult a munkába a megszokott öltözékében – kicsit hasonlított is rám –, majd egy fordulattal levedlette hétköznapi álarcát, s a partira igyekezve már egy teljesen kivirult nőként menetelt, magabiztosan táncolt a férfiak közt a buliban. Aztán a nő arca hirtelen megváltozott, éjfekete haja hullámosan omlott vállaira, szeme a tenger kékségével tekintett a tömegbe. Magamat láttam – jöttem rá. Mereven előrenéztem, mintha valaki közeledne felém.

A tömeg szétvált, és a sötétben egy alakot vettem észre. Semmit nem láttam belőle, csak azokat a világító, smaragdzöld szemeket. A lélegzetem elakadt… 

– Miss Brightmore? – zökkentett vissza a valóságba egy hang, s én a levegőt kapkodva próbáltam normalizálni szívem heves dobogását. Mindenki engem nézett a teremben, és várták feleletemet. Gyorsan rendeztem vonásaimat, miközben azt próbáltam megállapítani, hol is tarthattunk. Az üres paravánról, meg arról, hogy mindenkinek az asztalon feküdt a munkája, arra gondoltam, mind az öt ember végzett. Tehát most ki kellene választanom, melyik tervet fogjuk továbbvinni. 

– Danny, lássatok hozzá a munkához. Holnapra vázoljátok fel a reklám menetét, keressetek szereplőket, és így tovább. Délután megnézem, mire jutottatok – adtam ki az utasításokat felállva. Danny szeme felcsillant, hogy tetszett nekem a munkája. Bár igazából nem tudtam összevetni a többivel, annyira elkalandozott a képzeletem – nem véletlenül. Viszont tudtam, jól meg fogják csinálni, hisz az alapötlet is nagyszerű.

Visszasiettem az irodámba, úgy éreztem magam, mintha a fantáziám elől menekülnék. Már indulnom kellett a megbeszélt ebédre, ha nem akartam megint elkésni. A mappámat lecsaptam az irodai asztalomra, és már rohantam is a lift felé.