11. fejezet - Élet vagy halál

Sziasztok! :) Ismét kicsit késve, de meghoztam az új fejezetet. Nos, szerintem ez már izgalmasabb. Katie és Matt találkoznak, meg tudhattok némi infót a múltról, és a végén Ryan is rá tesz egy-két lapáttal Matt "jó kis" napjára. ;) Jó olvasást! :)

Matt

Talán több perc is eltelt, míg szótlanul álltunk ott, elmerülve egymás tekintetében. Nem tudtam, mit láthatott az enyémben, reméltem, hogy azt a szerelmet, vágyódást, amit érzek iránta. Ajkaim elnyíltak, mondani akartam valamit, de egy hang sem jött ki a torkomon. Olyan gyönyörű volt, és egyszerűen nem tudtam megszólalni. Hisz, mit mondhatnék, miért jöttem el megint? Még magam sem tudtam válaszolni e kérdésre, de most nem is éreztem úgy, hogy mindenképp meg kellene válaszolnom. Azonban, ahogy néztem őt, már tudtam. Csakis miatta vagyok itt.

– Azt hittem, a múltkor mindent tisztáztunk – szólalt meg helyettem Kat mereven. Kizökkentett a gondolataim közül, s egyből éreztem azt  féltékenységet, amikor megláttam azt a fazont, ahogy megérinti Katiet.

– Nem éppen – horkantam fel. – Nem emlékszel, hogy megzavartak minket? – utaltam arra a fickóra. Kat arca megvonaglott, de több érzelmet egyáltalán nem tudtam felfedezni rajta. Olyan… keménynek tűnt, mintha csak egy fallal vette volna körül magát, hogy ne bántsam meg újból. Más volt, mint régen. Persze, tudtam, ha egyszer találkozom vele, már nem lesz olyan, akit én megismertem. De hittem abban, hogy maradt még abból a lányból valami.

– Még jó, hogy megzavartak. Ki tudja, mi… – elhallgatott hirtelen, mintha nem gondolta volna át, mit is mond, én pedig hitetlenkedve néztem rá.

– Azt hiszed, képes lennék téged bántani? – rökönyödtem meg, s éreztem a mellkasomat maró fájdalmat. Hogy gondolhat ilyenre?

– Nem hiszek semmit. De mégis mit gondoljak, Matt? – kérdezte remegő ajkakkal. – Sok év telt el, sokat változtál te is, ahogy én. Egyikünk se az, akik voltunk – mondta keserűséggel hangjában. – Nem tudom, mibe keveredtél, hova kerültél. Honnan tudhatnám, mire vagy képes… – ejtette ki halkan.

– Én… – Nem tudtam kinyögni semmi értelmeset. Fájt, hogy ezt gondolja rólam, és hogy ilyen keményen beszél velem. Hogy nem érez már semmit irántam – a gyűlöleten kívül –, amit én még mindig nem akartam elhinni.

Lassan felemeltem a kezem, mire ő nyelt egy nagyot. Nem tudtam, mit gondolhatott, de mintha kést döftek volna a szívembe… Nem tudnám bántani őt. Még véletlenül se. Megkerestem a nyakamban lógó kis láncot, s kiemeltem a póló alól, majd a fél szívet a számhoz emelve megcsókoltam azt mindvégig az égkék szemekbe nézve.

– Miért nem hajítottad el, ha így érzel? – kérdeztem suttogva, kiejtve ujjaim közül a láncot. Kat elfordította tekintetét, még csak rám nézni sem akart. Sokáig nem válaszolt, ezért közelebb léptem hozzá, s az álla alá nyúlva kényszerítettem, hogy nézzen a szemembe. Választ akartam, legalább erre, mert már nem tudtam elviselni ezt a bizonytalanságot. Tekintetét halvány, csillogó könnyfátyol fedte el, ami egy pillanatig belém fojtotta a szót. Eddig soha, amióta ismét találkoztam vele, semmilyen érzelmet nem láthattam rajta, s most, hogy ejtettem egy apró karcolást a falon, mely elzárta őket előlem, rögtön tudtam, van esélyem.

– Kérlek, mondd el! – könyörögtem neki, hüvelykujjammal megsimítottam alsó ajkát, amitől a légzése egyeletlenné vált. Ebben a pillanatban belegondolva, ezzel is bántom őt… De nem akarok rosszat neki, én csak szeretném, ha ismét érezhetném az ajkait az enyémen, s hallhatnám, ahogy kiejti a szeretlek szavacskát. Ennyire önző lennék? Csak magamra tudok gondolni, s nem érdekelne, hogy közben ő mennyire szenved?

– Nem tudom – nyögte ki remegve. Még közelebb léptem hozzá, két kezem közé fogtam arcát. – Ne, kérlek! – sütötte le szemét.

– Szeretlek, hát nem érted? – kérdeztem suttogva. Nem bírtam elengedni őt. Most éreztem csak igazán a több éves hiányát, hogy végre újra a közelemben érezhettem. Az eddigi fájdalom csupán apró csillag volt az univerzumban, az űrben, mely a mellkasomban tátongott. Most, mintha a több ezernyi csillagot együttesen éreztem volna.

– De én már nem – mondta erőtlenül, ami újabb késdöfést eredményezett a szívemben. Valóban így lenne? Ennyit jelentettek volna azok az évek, a megbocsáthatatlan hibám? Még sem akartam elhinni! Nem lehet, hogy még csak egy kicsit sem szeret. Lehetek olyan önző, hogy megpróbáljam feléleszteni az irántam érzett szerelmét?

– Mondd a szemembe, őszintén, és akkor talán… elhiszem – mondtam szenvedélyesen.

Kat belemélyesztette tekintetét az enyémbe. Égszínkék szeme még mindig csillogott, s most, hogy megfigyeltem egy kicsit jobban is, felfedeztem bennük egy pár arany pöttyöt. Úgy éreztem magam, mintha egyre csak merülnék el, s húzna le a mélybe valami megmagyarázhatatlan erő.

– Nem szeretlek. Nem lehet – felelte, megkeményítve arcát. – Nem tudok megbocsátani neked.

– Én sem magamnak – feleltem azonnal, fogaimat pár másodpercre összeszorítva. – Soha! De… – Jelen pillanatban semmi sem tudott érdekelni. Se Ryan, se Jimmy, se az, milyen életet élek, vagy, Katé milyen tökéletes. Őt akartam érezni mindig, szeretni őt bűntudat nélkül. Miért ilyen bonyolult mindez? – De nem hagyom magam ilyen könnyen lerázni – mondtam határozottan. Még az sem érdekelt, ki volt az a fickó, akit láttam. Az sem, ha ő a vetélytársam… Bár egy kissé elbizonytalanodtam – hisz hogy vehetném fel vele a versenyt, s ki vagyok én, hogy tönkretegyem Kat boldogságát, ha van olyan? –, muszáj lesz erőt vennem magamon, ha vissza akarom hódítani Katet.

Katie halkan felnevetett. – Mit csináljak, hogy végre eltűnj? – suttogta a kérdést remegő ajkakkal. – Felforgatod az életem! – zihált, szeme könnybe lábadt, s én egy pillanatra meginogtam. Olyan határozott volt, olyan őszintének tűnt. Valóban azt akarná, hogy örökre eltűnjek?

– Te is felforgattad az enyém – mondtam halkan, elengedve őt. De nem léptem hátrébb. Annyi kérdés kavargott bennem ismét, hogy kimondta azt a kérdést. Nem értettem őt, nem értettem semmit! Ha ennyire azt akarja, hogy eltűnjek, miért nem hagyott ott akkor, amikor megtehette volna ő maga?! – Ki ő neked? Szereted? – követeltem a választ, mintha közöm lenne hozzá. Kat elnyílt ajkakkal, döbbenten álldogált.

– Mi közöd hozzá, Matt? – kérdezte dühösen. Persze, igaza volt… – És, ha igen? És ha fontos nekem? Akkor mi lenne? Miért érdekel, ha már… semmi közöd az életemhez – mondta ki keményen a szavakat. A kezem önkéntelenül szorult ökölbe, ahogy a féltékenység maró, tehetetlen dühe végigsöpört rajtam.

– Ha semmi közöm hozzá, miért nem hagytál itt a parkolóban? Így is már úgy érzem magam, mintha fél lábbal a sírban táncikálnék – mondtam flegmán, Ryanre gondolva. Kezem elernyedt, majd a zsebeimbe rejtettem inkább, ahol megtapintottam a bankókat.

Katie lélegzete elakadt egy pillanatra. – Talán itt kellett volna hagyjalak… – suttogta elnézve.

– Azt kellett volna – mondtam dühösen. Hangomtól ismét felpillantott rám. – Akkor most legalább ugyanolyan nyomorultságosan élném a pocsék kis életem arra gondolva, hogy talán neked jobb sorod van. És van is – ejtettem ki gúnyosan. – Amibe én már nem férek bele…

Láttam rajta, hogy meglepődött. – Ha te azt hiszed, csak azért nem férsz bele, mert éppenséggel most a felső tízezer közé tartozom a nevelőcsaládom miatt, akkor nagyon tévedsz – remegett meg.

– Szerintem pedig pont erről van szó – ellenkeztem. – Nem hiszem, hogy ő ezt akarta volna… – mondtam nehezen.

– Honnan tudhatnád, mit akart? – kiáltott rám. – Soha nem is fogjuk megtudni – sírt hangtalanul. Arca csillogott a végigfolyt könnyektől.

– Sajnálom – mondtam őszintén. – Tudom, hogy most bántalak – suttogtam. Kat nem szólt, csak nézett rám.

– Ez lehetetlen, Matt. Túlságosan elsodródtunk egymástól… Túlságosan szerelmes vagyok. De nem beléd – ejtette ki halkan, megtörölve szemét. Mély levegőt vettem. Remélni tudtam csak, hogy hazudott. Mert akkor… már nem is érdekelne Jimmy, vagy Ryan. Nem érdekelne semmi, csak egy valami. A halál.

– Ne mondd ezt, kérlek! – léptem közelebb hozzá. Kezemet felemelve megérintettem arcát, hogy letöröljem könnyeit. Belenéztem égkék tekintetébe, s tudtam, hogy füllent. Sohasem tudott jól hazudni. – Nem kényszerítelek semmire, adok választási lehetőséget – vettem mély levegőt, amivel megéreztem Kat parfümjét. Édesen csábította érzékeimet, de nem hagyhattam, hogy elragadjon a vágyam. Lehet, hogy ezzel örökre elvesztem őt, ám lehet, pont az ellenkezőjét érem el. Muszáj, hogy jelentsenek valamit azok a jelek, a tettei. Muszáj! – biztattam magam. Így pedig megadom neki az esélyt, s nem nekem kell döntenem, hogy elhagyom-e ismét. Önzőség vagy csupán bizonytalanság? Nem tudtam.

– Miféle választási lehetőségről beszélsz? – rökönyödött meg Kat, s úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. – Menj el, és hagyj engem békén, ahogy eddig is tetted. Eddig sem hiányoztam neked – suttogta, s mintha egy másodpercre úgy láttam volna rajta, hogy ez fáj neki. Bár lehet, már csak képzelődöm, mert annyira akarnám, hogy így legyen.

– De hiányoztál – ellenkeztem, hangomban enyhe düh keveredett a hevességgel. – Kellett egy kis idő, hogy… megemésszem a múltat – folytattam, bár nem volt teljesen igaz. Hisz még most sem tudtam megemészteni a legjobb barátom elvesztését. És nem is fogom soha! Ez nem olyasmi, ami egyik percről a másikra megy. Vagy egyik évről a másikra. Egész életedben elkísér, főleg, ha… közöd volt hozzá.

– Akkor miért szakítod fel a régi sebeket, Matt? – kérdezte halkan Katie. – Azt hiszed, nekem nem fáj? – támadt nekem dühösen. – Azt hiszed, én megemésztettem?! – püfölte mellkasomat két öklével. Megérdemeltem, de mintha meg sem éreztem volna. – Amikor a legnagyobb szükségem lett volna valakire, rád, kiderült, hogy… hogy… – Nem tudta kimondani, de így is rettenetesen fájt.

– Sajnálom, hidd el! De már arra sem emlékszem, mi történt pontosan… És nem tudom miért – mondtam haraggal hangomban. Azonban csakis magamra haragudtam. Kat zihálva abbahagyta reménytelen püfölésem, s kezeibe temette arcát. Most először láttam ennyi érzelmet rajta.

– Tudom, amit tudok. A többi nem érdekel… Menj el! – nézett a szemembe. – Menj! – suttogta erőtlenül. Meg akartam érinteni elmaszatolódott arcát, meg akartam csókolni. De nem tettem semmit. Csak fájó szívvel hátrálni kezdtem. Reménykedtem, hogy el fog jönni, miután kissé lenyugodott. Miután mindketten megemésztettük ezt a találkozást.

– Várni foglak… Pénteken a Central Park keleti bejáratánál… – hátráltam lassan, mindvégig az égkék tekintetbe nézve. – Ilyentájt, miután végeztél… – mondtam. – Ha soha többé nem akarsz látni, akkor ne gyere el, de én várni foglak. Amíg meg nem érkezel, akármeddig. – Amit még nem tudom, hogy kiviteleznék, de reméltem, ott lesz, s amúgy sem akartam az ellenkezőjére gondolni.

– Akkor sokáig kell várnod – mondta halkan.

Némán néztem őt pár másodpercig.

– Úgy hittem, soha nem foglak már látni, és… – felnevettem, ahogy túlvilági vendégemre gondoltam –…és ezek után nem akarlak ilyen könnyen elengedni – fejeztem be, majd megfordultam, s elmentem a motorhoz. Miután felültem rá, és beindítottam, még egy pillantást vetettem Katre, aki még mindig ugyanott állt, engem nézve. Nagyot sóhajtottam, aztán szinte elmenekültem a parkolóból. Mert ha még egy perccel tovább nézem, eldobok mindent, s visszafutok hozzá, a karjaimba zárom… Az emlékek így is elárasztották elmémet, de egy közülük rettentően hasonló volt ehhez.

Vacsoraidő előtt járt az óra, az égen sötét esőfelhők gyülekeztek, mintha az időjárás csak megérezte volna hangulatomat. Ideges voltam, s feszült, annak ellenére, hogy már tizenötödik életévemet is betöltöttem. Nagy dologra készültem, csak reméltem, hogy viszonzásra talál vallomásom. Talán egyszer lesz elég merszem bevallani Olivernek.

Fel-alá járkáltam az eldugott helyünkön, rá várva. Minden másodperccel egyre jobban éreztem a bizonytalanságot, s a kétségbeesést. Mi van, ha ő nem akarja? Ha nem úgy érez irántam, ahogy én? Tartottam Olivertől is, aki úgy vélte, még gyerekek vagyunk az ilyen érzelmekhez – hogy ezek amolyan kicsapongó, elmúló érzések. Futó szerelem.

De én tudtam, legbelül éreztem, hogy ez nem ilyen. A szívem hevesen verni kezdett, mikor meghallottam kintről a könnyed, kopogó léptek hangját. Tudtam, hogy ő az.

– Matt? – Az ajtó résnyire kinyílt, majd Kat bedugta a fejét.

– Jöhetsz, csak én vagyok – tártam ki az ajtót, miután belépett rögtön be is csuktam. A helyiségre sötétség telepedett, csak egyetlen egy apró gyertya adott némi fényforrást. Kellett pár perc, hogy szemem megszoka a homályt. Ahogy néztem Katie arcát, egyre inkább kirajzolódtak vonásai, szájának íve, pisze orrának vonala.

– Miért kérted, hogy idejöjjek? – kérdezte halkan.

– Én… öhm… – hebegtem zavaromban. – Mondani szeretnék neked valamit – nyeltem nagyot. Kat érdeklődve nézett rám.

– Hallgatlak – felelte rá, lesütve tekintetét.

– Én… nem tudom, mi lesz, mi következik majd a jövőben, de… szeretlek – nyögtem ki, mire pislogva felnézett rám. – Nem tudom, hogyan érzel irántam… Én nem tudtam magamban tartani már. Tudom, Oli… – Nem hagyta befejezni a mondatot, mutatóujját a számra rakta, amitől kellemes bizsergés futott végig a testemen.

– Én is szeretlek, azt hiszem – mosolyodott el. – Bár még soha nem éreztem ilyet… – mondta, s mintha elpirult volna, de a félhomályban nem lehettem biztos benne. Viszont nagy kő esett le a szívemről, s a boldogság mámorító hatalma sújtott le rám.

– Té… Tényleg? – vigyorodtam el boldogan.

– Tényleg – bólintott mosolyogva. Ujjaival megsimogatta számat, majd arcomat. Közelebb léptem hozzá, s felemelve kezemet a füle mögé sodortam egy hullámos tincset, majd megcirógattam arcát.

– Bánnád, ha… – nyaltam meg számat, mert teljesen kiszáradt.

– Ha megcsókolnál? – kérdezte, befejezve mondatom. Aprót bólintottam. – Egyáltalán nem – suttogta. Lassan közelítettem, még egy lépést tettem felé. Amikor szám az övéhez ért megremegtem. Ajkai puhák voltak, s édesek, mint a méz. Nem tartott sokáig, de az érzés, mely utána maradt, sokáig kitartott.

– Nem tudod, most milyen boldog vagyok… – ziháltam a csók után belenézve csillogó szemébe. Elmosolyodott.

– De. Pontosan érzem – felelte.

– Most úgy érzem, örökre szeretni foglak. Nem is! – ráztam aprót fejemen. – Tudom, hogy örökké szeretni foglak – mondtam határozottan. – Hozzon akármit az élet, sodorjon bármerre…

– Várni fogok rád – puszilta meg számat.

Az első csókunk – sóhajtottam. Olyan rég volt, s olyan régen élvezhettem azokat a boldog perceket, hogy már-már nem is tűntek valóságnak. Mégis éreztem, s tudtam, minden megtörtént. Vár rám, azt mondta várni fog rám, most mégis el akar üldözni maga mellől. Persze megvolt rá az oka, de én megtartottam ígéretemet. Szeretem őt, s vártam rá több éven keresztül. De nem támadhatom le. Nem várhatom el tőle, hogy megbocsásson, s azonnal belém szeressen. A gyűlölete jelenleg erősebb irántam, de a szerelemtől csupán egy hajszál választja el. Hinnem kell abban, hogy el tudom szakítani ezt a szálat.

Egyáltalán nem akartam visszamenni a raktárba, de elhatároztam, hogy nem érdekel Jimmy ott lesz-e, beszélek Ryannel. Nem fog megfélemlíteni! Ryan nekem fog hinni, még ha Jimmy már el is mondta a saját kis verzióját. Amennyit gondolkodtam rajta, egyre biztosabb lettem abban, jobban járok, ha mindent elmondok Ryannek. Ha feltárom neki a tényeket, az összefüggéseket, akkor meg kell, hogy értse. Már épp eleget szívtam.

Amikor odaértem a raktárépülethez, s leparkoltam hátul a motort eldöntöttem, kemény leszek, és nem hagyom magam. Beléptem a hátsó ajtón, és a szokásos helyiségbe mentem, ahonnan már hallottam kiszűrődni a beszélgetés moraját. Amikor beléptem, Jimmy megmerevedett, Ryan meg elmosolyodott. Csak ők ketten voltak ott. A többiek valószínűleg ügyleteket bonyolítottak az utcán valahol.

– Matti fiú! Azt hittem ma már vissza sem jössz – ölelt meg szokásához híven. A zsebembe nyúltam, s kiszedtem az ügyletekért kapott pénzt, majd Ryan kezébe nyomtam.

– Mostanában csak aprópénzt mersz rám bízni? – kérdeztem egyenesen a szemébe nézve, mire elvigyorodott. A fejem zúgott a Kattel történtek után, de koncentrálnom kell.

– Mostanság nem volt nagyobb üzlet – vont vállat. – Jimmy mérj ki egy kilót – utasította.

Most vagy soha – mondtam magamban.

– Nem? – vontam fel szemöldököm. – Akkor Jimmy miért intézett egyet a múlt héten? – ejtettem el a kérdést. Ryan mosolya egy pillanatra lehervadt.

– Épp mással voltál elfoglalva – felelte aztán rezzenéstelenül.

– Ó, persze értem – néztem, hogy Jimmy engem figyel a háttérből. – Rámered bízni úgy, hogy tudom, ő a besúgó? – kérdeztem halkan, de így is hallotta az említett. Jimmy ott hagyta a drogot, és nekem támadva hátralökött a falhoz. Ryan nem volt meglepve.

– Mit állítasz rólam, kölyök? – kérdezte az arcomba kiáltva dühösen. Nem hagytam magam, a könyökömet az arcába nyomtam, amitől feljajdult, és esetlenül hátrébb lépett, de rögtön vissza is támadt. Az egyiket kivédtem, de a másik horog telibe trafált. Éreztem a vér fémes ízét a számban, melyből tudtam, hogy  megint felrepedt. De én is visszaütöttem… Ryan ekkor már közbelépett.

– Elég legyen már! Ne verjétek össze egymást – rivallt ránk. – Ez elég merész vád, öcskös. Van rá bizonyítékod is? – fordult felém.

– Ne hallgass rá, Ryan! Ahogy mondtam, magáról akarja elhárítani a gyanút – köpte Jimmy a szájából a vért a padlóra. És ahogy gondoltam, már bemártott Ryannél. Vagyis csak akart, mert nem fogom hagyni.

– Emlékszel, hogyan tudattad velem a címet, ahova mennem kellett? – néztem Ryanre zihálva.

– Emlékszem hát, hülyének nézel? – horkantott.

– Dehogy, hisz a kisöcséd vagyok – szabadkoztam, Ryan fanyalgott. – Elvileg csak mi ketten tudtunk a címről. De ha ez így van, akkor honnan tudta Jimmy a múltkor, hova kell mennie a motorért úgy, hogy te nem mondtad meg neki? – mutattam rá a tényekre. Ryan elgondolkozott, majd hirtelen elkapta Jimmy kabátjának gallérját, s a szemébe nézett.

– Te hoztad a vevőt – súgta összeszorított fogakkal Ryan, s én végre megértettem mindent. Összeállt a kép, bár még voltak hiányfoltok. – Miért? – sziszegte.

– Mit miért? Ne viccelj már Ryan, hogy hihetsz ennek a kis pöcsnek? – próbálta menteni a helyzetét Jimmy.

– Hiszek neki, mert igazat mond – felelt rá dühösen. – Nem úgy, mint te! Csak te tudtad rajtunk kívül, hol bonyolítjuk az üzletet, ráadásul te hoztad a vevőt is – ordította a képébe Ryan. – Szóval miért? – követelte a választ.

– Szerinted miért? El akartam tűntetni ezt a kis hülyét! – kiabált vissza Jimmy, rám bökve a fejével. – A kis kedvencedet… – köpte flegmán a szavakat. Elégedetten elvigyorodtam. Ez az, mondj csak el mindent Jimmy… Még nem elég rossz a helyzeted. Hogy lehet valaki ennyire hülye? – tettem fel magamban a kérdést.

– Te rohadék! Majdnem oda lett fél millám a hülyeséged miatt! – Ryan a hasába térdelt Jimmynek, aki összeesett, de dühében a padlón kíméletlenül tovább rugdosta őt. – Csak azért, hogy eltedd az útból Mattet?! – püfölte tovább. Elvett az asztalról egy stukkert, és odadobta nekem, amit én automatikusan elkaptam. – Gyerünk, Matt! Nyírd ki az árulót! – utasított. – Elvégre ő is ki akart téged.

Megdöbbenve, ledermedve álltam ott a fegyverrel a kezemben, és csak néztem a padlón szenvedő alakot, a fölötte magasodó Ryant. Soha, az életben soha nem oltottam ki emberi életet, s nem most akartam elkezdeni.

– Én… – próbáltam kinyögni valamit Ryannek, aki várakozóan nézett rám. Nem tudtam mitévő legyek. Ha nem teljesítem amit akar, akkor lehet én leszek a következő. Már így sem bízik bennem annyira, mint azelőtt. Ezek után ha nemet mondok neki, el sem tudtam képzelni, mit tehet velem.

– Matti fiú, ezt most neked kell elintézned – mondta Ryan. – Sittre akart vágni, ki akart nyíratni, mint besúgót – folytatta, majd még egy jó nagyot belerúgott Jimmybe. Ránéztem a kezemben lévő stukkerre, majd fel Ryanre. – Ugye nem akarod, hogy azt higgyem puhány vagy, és nem bízhatok rád bizalommal semmit sem? – nézett merőn a szemembe. Nem érdekelt, mit gondol rólam Ryan. De hogy én vessek véget egy ember életének… Elképzelhetetlen volt számomra.

– Nem akarok gyilkos lenni – mondtam undorodva még csak a gondolattól is.

– Pedig meg kell tenned, kölyök! – rivallt rám Ryan. – Ez csak egy mocsok, akinek majdnem sikerült a kis szánalmas terve, és aki miatt majdnem elvesztettem a pénzem!

– Ryan… – szűkölt Jimmy a padlón.

– Te kussolj! – kiáltott rá főnököm.

Nem akartam mondani, hogy rohadtul nem izgat a flancos fél milliója. De hallgattam, nem akartam még jobban magamra haragítani őt. Lenéztem szerencsétlen Jimmyre, én… Nem is gondoltam arra, hogy ez lesz ebből. Ha ezt tudom… Ha tudom, hogy nekem kell megölnöm, őt, soha sem szólaltam volna meg. Inkább beletörődtem volna Ryan figyelő tekintetébe, és a csicskáztatásába.

– Nem érek rá egész nap, Matti fiú – figyelmeztetett Ryan. Muszáj megtennem, vagy én leszek a következő. Bármit kinézek Ryanből… De mentsem a rongyos kis életem egy másik ember élete árán?

Gyáva voltam… Marokra fogtam a stukkert, s lassan felemeltem a kezem, megcéloztam az immár feltérdelő Jimmy mellkasát. Ryan elégedett vigyorral nézett rám, miközben távolabb lépett Jimmytől. Ahogy felnéztem Jimmyről egy pillanatra, előre a semmibe, megláttam őt. Túlvilági vendégem velem szemben lebegett, és csalódott-bánatos arckifejezést öltött. Mintha nem akarna hinni a szemének, hogy ilyenre képes vagyok.