Sziasztok! :)
No, meghoztam a fejit, és végre kiderül egy-két dolog. Katie és Matt találkoznak, de vajon, hogyan fog végződni?
Jó olvasást kívánok, a kritikákat, véleményeket továbbra is várom! :)
A kabátom
zsebeibe rejtettem kezeim – nem volt túlságosan meleg az idő –, szememmel pedig
folyamatosan a környéket pásztáztam, hogy végre meglátom-e Mattet. A feltámadt
szél belekapott hajamba, tépázta kabátom szélét, de én kitartóan álltam ott, s
vártam. Mély levegőt vettem, mert a sírás fojtogatott arra gondolva, Matt
mennyire átejtett. Nem csak csalódottságot éreztem, óh nem. Megbántottságot,
dühöt, hogy ilyen hülye voltam, s hittem neki.
De mi van, ha
valami történt, s csak azért nem tudott eljönni? Mi van, ha baja esett? –
rémültem meg, ahogy eszembe jutott a fegyvertől megsebesült válla. Egy percig
is talán magam elé meredtem, a legszörnyűbb képek peregtek le előttem. A
lelkemnek könnyebb volt azt hinnie, azért nem jött el, mert nem tudott, mint
azért, mert nem is akart.
– Katie –
hallottam meg a hátam mögül rekedtes hangját. A lélegzetem elakadt, s egész
testemben megmerevedtem. Erőt vettem magamon, s egy pillanatig lehunyva
szememet eltűntettem arcomról a leleplező megkönnyebbülést. Hát eljött. El
tudott jönni.
Lassan
megfordultam, s belenéztem tekintetébe. Smaragd szeme hihetetlen fénnyel
csillogott, de láttam bennük valami megmagyarázhatatlan tompaságot is. Szólásra
nyitottam ajkaim, azonban egy hang sem jött ki a torkomon, ahogy elvesztem
tekintetében. Rabul ejtett, s nem eresztett.
– Úgy örülök…
hogy eljöttél – suttogta Matt, aztán megcsóválta fejét, mintha nem akarna hinni
a szemének.
– Mi az? –
kérdeztem kíváncsian, s azért is, hogy ne afelől kérdezősködjön, miért jöttem
el. Mert arra fogalmam sem volt, mit is felelhetnék. A szájára pillantottam,
amelyen egy aránylag kicsi, de észrevehető seb éktelenkedett. Már gyógyult, de
a gondolatra, hogy verekedett, aggodalom töltött el.
– Semmi. Most
már semmi – válaszolt közelebb lépve hozzám.
– Miért pont
itt? – kérdeztem körülpillantva, megpróbálva elrejteni izgatottságomat.
– Szeretem a
parkot – felelte egyszerűen, engem nézve. – Miért jöttél el végül is? – nézett
áthatóan.
Lesütöttem
szemem, s lázasan agyaltam, mit is mondjak, de még így is magamon éreztem a
pillantását, melytől csak nehezen tudtam gondolkodni.
– Nem csak
neked vannak kérdéseid – feleltem kitérően, majd visszanéztem rá. Matt szája
elnyílt.
– Azt hiszem
ez a találkozó hosszúra fog nyúlni – mondta, majd félmosolyra húzta ajkait. –
Sétálunk? – kérdezte, én pedig bólintottam, majd elindultam a park bejáratán át
a belseje felé. Matt mellettem lépkedett, mindketten csendbe burkolóztunk. De
ez a csend feszültséggel, s vággyal telve fűszerezte a kettőnk közti légkört.
– Azért jöttem
el, mert tudni szeretnék egy-két dolgot – szólaltam meg pár perc elteltével.
Tudtam, tőlem is válaszokat fog várni, s azért, hogy én is megtudhassak róla
pár dolgot, kész voltam felelni rájuk. Legalábbis egy-kettőre.
Matt
meglepődve nézett rám.
– Milyen pár
dologról? – kérdezte, hangja mintha egy kissé ijedt lett volna.
– Kezdjük az
elején – mondtam mély levegőt véve. – Mitől sérültél meg?
Sokáig nem
szólalt meg, a gondolataiba merülve lépkedett, mintha azon agyalna, mennyit
mondjon el nekem.
– Nem hiszem,
hogy jó ötlet, ha túl sokat tudsz – szólalt meg végül halkan, mindvégig lefele
nézve, az utat fürkészve. Válaszától úrrá lett rajtam a félelem. Ennyire rossz
lehet az, amibe belekeveredett? Elbizonytalanodtam, tényleg tudni akarom-e
azokat, amik megfogalmazódtak bennem. – Nem szeretnélek bajba keverni, akármit
is gondolsz rólam – folytatta. Ránéztem bűnbánatos arcára, hirtelen úgy
éreztem, mintha a régi Mattet látnám magam előtt, miután valami csínt követett
el.
– Meglőttek
ugye? – kérdeztem halkan. Matt hirtelen rám nézett, döbbenet suhant át arcán.
– Miből… ?
– A
sérülésedből – feleltem a szavába vágva. – Egy karcolásból nem volt könnyű
rájönni, de úgy látom jól gondoltam – mondtam, mire Matt felsóhajtott.
– Igen, jól –
fintorgott. – Balul sült el valami… – merengett el. Talán visszaemlékezett arra
a balul elsült dologra, vagy arra, amikor megtaláltam. A szívem hevesen verni
kezdett az emlékre.
– Mi történt?
– Már egyre több mindent akartam tudni, nem érdekelt, mibe fog kerülni.
– Most én
jövök a kérdezz-felelekben – vigyorgott rám. Nem szóltam, vártam, mit akar. –
Tudom, hogy érzel irántam. De ha így van, akkor miért nem hagytál a parkolóban?
Mindig olyan
kérdéseket tett fel, amire én nem nagyon akartam válaszolni. Mert még magamnak
sem akartam bevallani az igazságot, nem hogy Mattnek. Már most elszúrtam
mindent, azzal, hogy idejöttem. Nem kellene zöld utat adnom neki. Emlékeztetnem
kell magam arra, mit tett!
– Oli miatt –
mondtam halkan. Részben talán igaz is lehet, hisz Oli sem hagyta volna ott
Mattet, akármit tett a múltban, s akármennyire is fájt. Oldalra pillantottam,
még így is láttam, hogy Matt egész testében megfeszült. De leginkább az arca
árulkodott róla.
– Ha így van,
akkor pont miatta kellett volna otthagynod – felelte keményen.
– Soha nem
tett volna olyat – suttogtam. – Szóval mi volt az, ami balul sült el? –
tereltem a szót, mert éreztem, ha sokáig beszélünk Oliról eltörik nálam a
mécses.
– Biztos, hogy
tudni akarod? – nézett rám, egyenesen a szemembe, s megtorpant. Tartottam a
szemkontaktust. – Nem fog tetszeni – csendült őszintén a hangja, arcára
szomorúság ült ki.
– Ha már
belekavartál az életembe, legalább azt tudjam, miért és hogyan – feleltem,
minden erőmet összeszedve.
Matt
bólintott, majd továbbindulva mély levegőt vett.
– Rám lőttek,
azon a napon. Részt vettem… – egy pillanatra elhallgatott –, egy drogüzletben –
ejtette ki halkan. A szám elnyílt, és a lélegzetem elakadt döbbentemben.
Mindenre számítottam, de erre valahogy nem… – Katie? – suttogott Matt, s
felemelve kezét megérintette arcomat. Mintha valamiféle álomból ébrednék,
hirtelen felnéztem rá, éreztem meleg ujjbegyeit, s csak most fogtam fel, hogy
megálltam.
– Drog? –
leheltem, mire aprót bólintott. – Hogy kerültél bele? Miért nem lépsz ki?
Drogozol is? – fürkésztem ijedten arcát.
Matt
felhorkant, aztán rögtön utána felnevetett.
– Ha ki tudnék
lépni, már megtettem volna – mondta. – De nem lehet. Nem tudok – simította meg
arcomat, igazán ellenkezni sem tudtam. Nem is akartam egyelőre. Csak hagytam
magam sodorni az árral. – És nem, soha nem drogoztam – folytatta, mire némi
megkönnyebbülés suhant át rajtam.
Annak jelei is
lennének, ugye? – kérdeztem magamtól. Látnom kellene valamit, ami azt
bizonyítja, hogy drogozik. De nem láttam ilyet, nem mintha nagyon sokat értenék
hozzá. Jobban megnéztem Matt arcát. Minden apró részletet kielemeztem:
smaragdzöld szemét, azok alatti halvány karikákat, az egy-két napos borosta
fedte vonásokat, a piros, hívogató ajkakat, melyeket szívesen
megérintettem volna. Lesütöttem szemem, s hátraléptem egyet. Jól esett az
érintése, de nem hagyhattam, hogy elvegye az eszem, s teljesen kiforduljak
önmagamból. Erős, határozott voltam eddig, de most… Csalódott sóhajt hallottam
Matt felől.
– Régen
belekeveredtem egy nagy balhéba – kezdett el mesélni. Ismét megindultam, de
bevártam Matt-tet. – Volt valaki, aki kirángatott belőle, és ezzel a
lekötelezettjévé tett. Hogy úgy mondjam, nagyon megkedvelt, és már-már az
öccsének tart – felhorkant, de aztán folytatta. – Nem hagyja, hogy kiszálljak –
mondta halkan.
Én már azon
gondolkodtam, mégis hogy lenne lehetséges a kiszállás. Egyelőre azonban ezt nem
akartam megosztani Matt-tel. Nem is szabadna ezen agyalnom…
– Tudtad, hogy
ott dolgozom? – tértem magamhoz. – Mármint a reklámcégnél… – pontosítottam,
mert elég érdekesen hangzott a hirtelen témaváltás. Úgy gondoltam, ha csak
szépen lassan tudom meg a dolgokat akkor sokkal jobb lesz, mintha gyorsan rám
zúdítana mindent. Így még van reményem… De mire is? Gondolatban felráztam
magam.
– Nem – felelt
tömören. – Csak… odajutottam – bökte ki, s úgy éreztem, mintha nem ezt akarta
volna valójában mondani. Úgy látszik, nem változott annyit, mint amennyire én
gondoltam. Még mindig ismerem őt.
– Miután…
megtörtént az a dolog – kezdtem bele nehezen. Nem tudom miért, de úgy
éreztem, hogy ha ő is elmondott magáról valamit, nekem is meg kell osztanom
valamit vele. – Brightmore-ék szerettek volna még egy lányt. Ahogy megláttak,
nem is akartak továbbmenni mellőlem. Befogadtak, és elhalmoztak. Nem csak
anyagiakkal, de szeretettel is. – Ezekre a pillanatokra jó volt
visszaemlékezni, s örömmel töltötte el a lelkemet. Csak az ez előttieket
szerettem volna a feledés homályába taszítani, de nem tudtam mindent.
– Festesz is?
– Inkább kijelentésnek tűnt, mint kérdésnek. Kutattam az emlékeim közt, mégis
ezt honnan tudhatja, de nem jöttem rá.
– Honnan
tudod? – kérdeztem rá.
– Ó, hát… –
Ránéztem Mattre, mire lesütötte szemét, s zavartan habogott. – Amikor
hazavittél, aznap este öhm… meglátogattam a konyhát – mondta lassan, én pedig
már mindent értettem, s további kérdések kavarogtak bennem. A folyosón
kifüggesztett képeimet látta. Sokszor elmentem előttük, de nem emlékeztem
pontosan, melyikek is lógtak a falon. Ennek ellenére a kiszolgáltatottság
érzése átjárta egész testemet. Pont az a valaki látta a képeimet, akinek nem
szabadott volna, mert ő értette őket, beleláthatott a lelkembe, a szívembe
általuk – mást még elviseltem volna, hisz csak egy-két ember fedhette fel
titkaimat. Úgy éreztem magam, mintha elárultak volna.
– Csak otthon
vannak kiállítva? – zökkentett vissza Matt a gondolataim közül.
– Egy néhányat
kiállítottak az egyik stúdióban is – feleltem. Persze azon képek között nem
voltak olyanok, vagy csak nagyon kevés, amely Mattről, és a múltamról szólt.
– Tehetséges
vagy, de ezt már tudtam – mondta mosolyogva.
– Köszönöm –
suttogtam, éreztem az arcomat elöntő forróságot. – És miért is mentél aznap
este el? Úgy, hogy egy szót sem szóltál hozzám? – tettem fel a már eszembe jutott
kérdést.
– Én… nem
voltam még felkészülve a kérdéseidre, erre a találkozásra – sóhajtott Matt.
Sajnos ezzel egyet kellett értenem – még ha dühös is voltam rá –, mert én magam
sem voltam felkészülve arra, de ez nem jelentette azt, hogy ott kellett hagynia
szó nélkül.
– Na igen, nem
nevezhető találkozásnak az a parkolós eset, mi? – szúrtam be, végre
visszatalálva önmagamhoz.
Matt röviden
felnevetett.
– Aligha –
mondta, majd hirtelen megállt, s minden előzmény nélkül elkapta a karomat.
Mélyen belenézett a szemembe, miközben közelebb lépett hozzám. Tudtam, nem
kellene elgyengülnöm, nem kellene hagynom, hogy hatást gyakorolhasson rám. De
képtelen voltam megmozdulni. – Köszönöm, hogy nem hagytál ott – ejtette ki a
szavakat halkan.
Pislogtam
párat, s próbáltam kinyögni valami értelmeset, ami nem a szívesen.
– Csak nem
akartam, hogy a cégnek rossz híre menjen – feleltem némi remegéssel hangomban,
remélve, elhitetethetem Matt-tel ezt a kis hazugságot. Elvégre egyszer már
elsütöttem.
– Mintha ezt
már egyszer eljátszottuk volna – lépett még közelebb hozzám.
– Igen, de úgy
látszik, nem értetted meg már akkor sem – feleltem. A szívem heves tempót
diktált a mellkasomban Matt közelségétől. Viszont nem akartam hátra lépni, hisz
az megfutamodás lenne, azt pedig nem mutathattam ki Matt előtt. Pedig
legszívesebben azt tettem volna, mert így nehezen ment bármi más.
– Vagy csak
nem akarom tudomásul venni, ha valóban ez a helyzet – válaszolt halkan,
félmosolyra húzva ajkait, amitől nagyot dobbant a szívem.
– Attól még,
hogy nem akarod tudomásul venni, még úgy van – mondtam elszakítva pillantásom.
Karomról a tenyere felcsúszott egészen az arcomig, kisepert egy tincset onnan,
majd hüvelykujjával megcirógatta a bőrömet. – Matt, kérlek! – néztem fel rá
ismét.
– Tudom –
suttogta. – Vagyis… Valójában képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat, hogy
mit akarok… – lehelte, egészen közel hajolva. – Csak azt tudom, hogy szeretlek,
és nem bírlak elengedni. Még ha gyűlölsz is – fejezte be. Nem tudtam nem a
szemébe nézni, melyben most tompa fény csillant a szívét nyomó fájdalomtól.
Minden
porcikám tiltakozott attól a bennem megfogalmazódó gondolattól… Ennek ellenére,
mégis kimondtam.
– Gyűlöllek,
és ez soha nem fog átváltani szerelembe. Nem szeretlek – ejtettem ki keményen a
szavakat, visszatartva gyengébbik énem erőtlen tiltakozását.
Matt arca
megvonaglott.
– Talán jobb
is így… – mondta beletörődőn, elgondolkodva. – Jobb, hogy nem keveredsz bele
ebbe a világba… – folytatta akadozva, aztán hirtelen más fény gyúlt a
tekintetében. Tüzes, szenvedélyes. – De egy valamit nem értek – jelent meg
arcán egy halvány vigyor, miközben még közelebb hajolt hozzám. Már azt hittem,
ennél közelebb nem is lehetne. – Ma megvolt a választásod, hogy örökre
elfelejtesz-e. És te a másik utat választottad – suttogta arcomba vágva az igazságot.
Most már
egpróbáltam hátralépni, mert éreztem, ennek nem lesz jó vége. Túl közel állt
hozzám, s túlságosan igaz szavakat vágott hozzám. Meghazudtoltam saját magam,
be akarom csapni magamat, ahogy Mattet is. Csak őt nem olyan egyszerű. A lábam
beleütközött valami keménybe. Oldalra néztem, nekiestem egy fa törzsének. Olyan
déja vu érzésem támadt, mintha csak a parkolós jelenetet játszanánk el újból.
Matt közrefogott, mögöttem jelenleg épp egy fa…
– Nincs
menekvés – búgta vigyorogva, a szeme élénken csillogott, s úgy éreztem, mintha
a már egyszer megismert másik oldalát mutatná. – Nem gondolod, ennek valami
jelentősége van, hogy mégis ezt választottad? – kérdezte mindentudóan. Kezdtem
átkozni magam, és a buta gondolataim.
– Nem. Ha csak
nem annyi, hogy tudni akartam, mibe keveredtem – adtam meg a kegyelemdöfést.
Matt
felszisszent.
– Én máshogy
gondolom. Hisz már akkor tudtad, hogy valami nagy gáz van, amikor megtaláltál.
De te ennek ellenére elvittél a házatokba… – Lélegezni is elfelejtettem, amikor
megéreztem Matt testét az enyémhez nyomódni. Nagyot nyeltem, s megpróbáltam nem
a szemébe nézni, de ezzel csak azt értem el, hogy látóteremet nedves ajkainak
látványa töltötte ki.
– Ha
otthagylak, és megtalálnak… a zsaruk – nyögtem –, akkor odasereglik a sajtó, és
minden marhaságot összehord a biztonság hiányáról a cégnél – hazudtam. Azt sem
tudtam, honnan jöttek a szavak, csak úgy a semmiből törtek fel. Még én magam
sem hittem el. – De ennyi. Semmi másért.
– Miért
hazudsz, Katie? – kérdezte Matt fásult hangsúllyal. Hüvelykujjával megsimogatta
az alsó ajkamat, miközben mély sóhaj hagyta el ajkait, amitől nekem borzongás
futott végig a testemen. Nem tudtam megszólalni, de Matt nem is várt választ. –
Csak egy utolsó dolgot, hadd kérjek. Ha úgy akarod, legyen ez búcsúajándék, és
nem kereslek többet. – Hangja szomorúsággal telve csengett.
Rémülten
néztem rá, miközben észre sem vettem, hogy a légzésem átváltott zihálássá.
Megijedtem attól az eshetőségtől, hogy soha többet nem látom, de attól is, mit
akar kérni.
– Nem hinném, hogy
teljesíthetem… – kezdtem, de Matt a számra tette mutatóujját.
– Csak egy
búcsúcsók. Ennyit kérek, és soha többet nem látsz. Hát nem éri meg? – nevetett
fel keserűen, míg én próbáltam leplezni a rám tört bizsergést, melyet nem
tudtam, mitől is érzek pontosan. A félelem vezérelte, vagy a vágy?
– Nem –
jelentettem ki határozottan, mégis belül ijedten. Nem engedhettem meg, hogy
győzzön, s porba tiporjon ismét. – Nem tudnálak megcsókolni. – Pedig ez
mennyire nem volt igaz! Emlékeztetnem kellett magam arra, mit tett, s így már
sokkal könnyebbem idéztem fel az iránta érzett gyűlöletet.
– Pedig már a
múltkor meg akartalak csókolni – mondta halkan, én csak nyeltem egy nagyot. Az
agyamban peregni kezdtek azok a pillanatok, amíg Will megzavart minket. – De
megzavartak. Erről jut eszembe, ki volt az? – Nyugodt hangja csak fokozta
bennem a kettős érzéseket.
– Megint
visszatérünk az előző találkozásunkra? – kérdeztem gunyorosan, erőt merítve a
visszatért fájdalom és utálat keverékéből, legyűrve a többi érzésem.
– Nos, mivel
nem kaptam választ, igen. Kíváncsi természet vagyok – vigyorgott töretlenül.
– Most is
ugyanazt hallhatod csak. Ismételjem el? – húztam el számat. Reméltem, letett az
előbbi dologról…
Elfintorodott.
– Nem. Túl jól
emlékszem rá – felelte keserves éllel.
– Akkor nincs
miről beszélnünk, úgy gondolom – mondtam ki lassan, elfordítva fejemet, hogy ne
lássam smaragdzöld szemét, mert akkor ismét elgyengülök. Azt pedig nem
engedhettem meg magamnak!
Váratlanul ért
hideg ujjbegyeinek érintése az arcomon, aminek hatására megremegtem. Ujjaival
gyengéden, mégis erővel visszafordította fejemet, hogy tekintetét az enyémbe
fúrhassa. Elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam a pimasz félmosolyt a szája
szegletében, s azt a tüzes, bátorságtól csillogó tekintetet. Ledermedtem, a
szám elnyílt döbbenetemben, mire feleszméltem, addigra Matt ajkait éreztem az
enyémeken. Először puhán csókolt, automatikusan csukódott le szemem, de amikor
agyamba tódult Oliver arca megfeszülve ellenkezni próbáltam, akkor ő erővel
nyomta száját ajkaimra. A harag és a düh tombolt bennem. Megbántottságot, és
csalódottságot éreztem egyszerre. Mit képzel magáról, hogy itt terem, azt
mondja szeret, és erőszakosan megcsókol? Hogy meri ezt tenni velem ennyi idő
elteltével? – fortyogott bennem a düh.
Amikor Matt
rájött, ezzel bizony nem fog elérni semmit, eltávolodott tőlem, de nem lépett
el messze. Szemében reményvesztettség, csalódottság ült, én viszont nem
gondolkoztam. Kezem ösztönösen lendült, füleimben csengett a csattanás.
– Megkaptad,
amit akartál – mondtam elárultan, keményen. – Hát akkor menj! Ne is lássalak
többet… – ejtettem ki nehezen a szavakat. Próbáltam nem figyelni arra, ahogy
Matt lassan felemelve kezét megtapogatta arcát, s bocsánattal teli smaragd
tekintetét rám emelte.
– Tévedsz,
Katie – suttogta a szavakat Matt. – Én… csak… – Ajkai elnyíltak, mintha valamit
mondani akarna, de nem érdekelt milyen hazugsággal akart előállni megint.
– Tévedek?
Abban is, hogy megváltoztál? – vágtam a fejéhez. – Régen betartottad az
ígéreteid… – mondtam, küszködve a könnyekkel. A harag és megbánás könnyeivel.
– Én csak azt
akartam, hogy tudd, igazat mondtam neked – sóhajtott nagyot, majd zsebre dugta
kezeit, s felhorkant. – Szeretlek, de azt hiszem, most szúrtam el mindent… –
ejtette ki halkan. Zavarodottan álltam vele szemben, és nem tudtam, sírjak-e
vagy nevessek. Vagy egyáltalán mihez kezdjek, mit tegyek? Olyan bolond voltam…
Talán most is hazudott, hogy higgyek neki, én mégsem tudtam józanul
gondolkodni. Csak bűnbánatos arcát láttam magam előtt, és nem tudtam azt hinni,
hogy nem őszinte velem… Mintha pórázon rángatna, úgy ittam minden szavát.
Matt lemondóan
sóhajtott, megcsóválta fejét, és elindult. A szívem majd szét akart szakadni a
kettős érzésektől. Egyik részem őrülten küzdött azért, tartsam vissza őt. A
másik viszont azért harcolt, hogy saját magamat ne taszítsam az árulás vermébe.
Szomorúan néztem, amint ellép mellettem. Lesütöttem szemem, s visszafojtottam a
könnyeimet, majd követtem őt. Lemaradva tőle lépkedtem, néztem alakját az utcai
lámpák világította félhomályban, mígnem kiértünk a parkból, s elfordult jobbra.
Nem is néztem utána, úgy gondoltam, jobb, könnyebb elviselni így.
Gyorsan
előkerestem a kulcsom, s beszálltam a kocsimba. Miután beindítva a motort
felnéztem, megláttam Mattet. Ott állt a falnak dőlve, s engem nézett. Amikor
elhaladtam mellette nem tudtam megállni, hogy a szemébe nézzek egy másodperc
erejéig – csak úgy izzott a tekintete.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése