12. fejezet - Zoe terve

Sziasztok! :)

No, meghoztam a következő fejezetet, ezúttal időben, csütörtökön. :) A véleményeket továbbra is várom, kíváncsi vagyok, mit szóltok a történethez.
Ebben a fejiben Zoe kicsit bekavar, meg Katie idegeire megy. ;) :D

Jó olvasást!

Katie

Zihálva néztem, ahogy kirobog a parkolóból, s amint eltűnt a szemem elől, sírva fakadtam. A kocsimnál leguggoltam, és a térdeimre támaszkodva kezeimbe temettem arcomat. Rázott a zokogás, mert csak most fogtam fel, miket mondtam Mattnek. Milyen bődületes marhaságokat ejtettem ki a számon. Még hogy szerelmes vagyok valaki másba? Fejemet hátravetettem a kocsimnak, mintha bele akarnám verni. Hogy lehetek ilyen hülye? Mit tettem volna, ha mindent elhisz nekem, és soha többé nem látom? Mit tettem volna… Hisz azt sem tudom, hol kereshetném, hogyan vehetném fel vele a kapcsolatot. Már felszakította a sebeim, ismét be kell gyógyítanom őket. De… Mi van, ha most nem egyedül kell ápolnom a lelkem?

Feltápászkodtam, s beültem az autómba. Remegő kezekkel lehajtottam az ülés feletti árnyékolót, hogy az ottani tükör segítségével, s némi sminkfelszereléssel a táskámból rendbe hozzam az arcomat. De úgy nehéz volt, hogy a könnyeim folyamatosan potyogtak. Mély levegőt vettem, hátha lenyugszom valamelyest, azonban szinte lehetetlennek tűnt. Így azt tettem, amit máskor szoktam. Egyszerűen csak vártam, azt mondogatva magamban: erős vagyok. Mert erősnek kell lennem. Kellett pár perc, míg elapadtak könnyeim, s valami használható sminket tudtam varázsolni az arcomra – mert ezt annak kellett hívnom. Temérdek púdert raktam fel, nehogy látszódjon a sírás, majd miután végeztem elindultam hazafele. Bekapcsoltam a rádiót is, de a gondolataimat akkor sem tudtam elterelni Mattről. Azt mondtam neki, hogy ott kellett volna hagynom? A düh ezúttal segített abban, hogy ne sírjam el magam. Mérges voltam magamra, amiért ilyet mondtam. Visszaemlékezve hirtelen bevillant a „fél lábbal a sírban táncikálnék” mondata. Halálra rémültem már akkor, s most is. Hogy értette ezt? Mibe keveredett, ami miatt már odakerült? A félelem erőteljesen keveredett bennem a dühvel. Össze voltam zavarodva. Gyűlöltem, s féltettem egyszerre…

Mégis mit csináljak? Menjek el pénteken? Vagy ne? Talán nem kellene nekem is belekeverednem az ő világába, s tovább kellene élnem a sajátomban. Őnélküle. Ahogy eddig is. Meg kellene birkóznom továbbra is a hiányával. De mi van, ha ki tudom húzni a világából az enyémbe? Ha nem kellene nélküle élnem?

Lehetetlen – suttogtam magamnak. Ha apa ezt megtudná… Igazából fogalmam sincs, először mit reagálna. Valószínűleg azt hinné, elment az eszem, hogy mégis mit akarok Matt-től, s kitagadna a családból, az örökségből. Az éppenséggel engem nem zavarna… Nekem nem számított a pénz. Vagy másodszorra azt nézné, hogy én mitől vagyok boldog. Mert látszólag az vagyok, de ez csak a felszín. Tudom, apám látja néha rajtam, vagy a képeimen, és rettentően bántja őt. De honnan tudhatnám, hogy Matt lenne az, aki elhozná a boldogságot a szívembe? Hisz akkor először el kellene felejtenem a legnagyobb bűnét, s megbocsátani neki, ez pedig elképzelhetetlen! Most legalábbis annak tűnt. Aztán eljutottam a következő, már egyszer magamnak feltett kérdéshez. Elmenjek pénteken? Akarom látni, ez nem kérdéses. De ezek után? Hogy ilyeneket mondtam neki… Csak meghazudtolnám saját magamat, ha elmennék. Hisz nem teljesen mondtam igazat, de neki ezt nem kell tudnia. Ugyan… Nem lettem volna képes otthagyni úgy, hogy tudom, ő van ott, sérülten ráadásul. Gyötört volna a bűntudat.

Sóhajtva fékeztem le a háznál, beálltam a garázsba, majd belenéztem még egyszer a tükörbe, hogyan festek. Miután tűrhetőnek ítéltem – talán nem veszik észre rajtam –, mi történt, bementem a házba. A konyhából hallottam kiszűrődni a beszélgetés zaját, így miután felakasztottam a kabátomat, arra irányoztam lépteimet. Vettem egy mély levegőt, aztán lassan kifújtam, majd még egyet, s mosolyt erőltettem az arcomra, mielőtt beléptem volna.

– Szia, Kicsim! – üdvözölt apám. Odamentem hozzá, s nyomtam egy puszit az arcára. Majd ugyanígy tettem anyuval is. Hannah biccentett felém, miközben a konyhában sürgött-forgott a szakácsnő mellett. Zoe csak egy pillantásra méltatott. Anyu már javában mutogatta neki az utazáson készített képeket.

– Gyere ide, Kat te is! – hívott anyám melléjük. Odaültem a másik oldalára, azt kezdte mesélni, hogy az a kép, épp hol készült. Általában mindegyikhez mondott valami apróbb mesefelét, érdekességet is, de igazán nem tudtam figyelni. Pedig akartam… De egyszerűen nem ment. Így csak bólogattam néha, meg mosolyogtam, ha Zoe is azt tette anyuval együtt. Néha összeakadt a tekintetem Hannah-éval, és rögtön tudtam, hogy sejti, valami történt, ami felzaklatott. Ő mindig átlátott rajtam.

Negyed-fél óra múlva átmentünk az étkezőbe, aztán megvacsoráztunk. Azonban érdekes téma vetődött fel, ami már elterelte a figyelmem. Egy kissé.

– Mi ez az újabb érdeklődés, Zoe drágám a cég iránt? – szólalt meg anyu.

– Ó, hát gondoltam, ne Katienek – ejtette ki a becenevem, ahogy eddig csak Matt hívott. Mindenki tudta, hogy nem szeretem, mert őrá emlékeztetett –, kelljen az összes ügyet intéznie, konyítsak én is hozzá valamit – mosolygott angyalian Zoe. Magamban felhorkantam, de csak egy halvány fintor suhant át arcomon. Hogyan tudja ilyen körülményesen, körülírva megfogalmazni azt, hogy ki akar túrni a helyemről? Biztos voltam benne, hogy nem viccből megy mostanság az agyamra már a cégnél is. Apám is meglepődött, de mivel nem először hallja, így nem volt annyira feltűnő, mint talán először lehetett.

– És mitől jött ez most ilyen hirtelen? – kérdezte apa két falat között.

– Mostanság látszott Katien, hogy sokat dolgozik… És ideje, hogy besegítsek, nem? – Majdnem félrenyeltem a falatot, aminek hatására egy kisebb köhögő rohamot kaptam. Gyorsan ittam rá egy korty bort.

– Köszönöm, de nagyon jól vagyok. És szeretem a munkám – válaszoltam vissza rá, miután visszanyertem a hangom.

– Tudom, tudom – mosolygott Zoe képmutatón. – Imádsz rajzolni, festeni, meg miegyéb. De nem kell mindent neked csinálnod a cégnél, ha megtanítotok engem is. – Rendben, már holt biztos voltam abban, csak arra pályázik, hogy engem kifúrjon.

– Hát hogyne… – feleltem. – Csak, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, mint a karikacsapás – mondtam.

– Katnek igaza van – szólalt meg apu. – Szépen lassan beletanulhatsz, de először csak kisebb dolgokat csinálsz, hogy beleláss a cégnél folyó munkába. – Nem néztem fel, mert akkor valószínűleg szembetalálnám magam Zoe kárörvendő, elégedett vigyorával. Így is elég volt csak elképzelni.

– Ha megbocsátotok – raktam le a kést, villát. – Még festenék egy kicsit, mielőtt lefekszem aludni.

– Menj csak, Szívem – engedett el anyu, majd felálltam az asztaltól, s a szobám fele vettem az irányt. Úgy döntöttem, először festek, és csak aztán fürdök, mert ahogy ismerem magam, biztos, hogy amim csak kilátszik festékes lesz.

Átöltöztem a szokásos festős ruhámba, s a kulcsomat kiszedve az éjjeli szerkényemből átmentem a másik szobába. Magamra zártam az ajtót, nekidőltem a hátammal. Az előttem kétméternyire tornyosuló állványon ismét ott maradt a kép, melyet utoljára alkottam. Elraktároztam magamban, hogy máskor, amint végeztem, leveszem – persze, úgysem így lesz, de azért meg kéne jegyezni. Nagyot nyeltem, s ahogy elmerültem a két alak testének közelségének tanulmányozásának – a mai érintés jutott eszembe, ahogy megsimogatta arcomat, ajkamat – rögtön tudtam, elmegyek-e pénteken. Persze azt is, hogy ezt a kérdést még oda-vissza meg fogom rágni, mint a kutya a jókora csontot. De azt hiszem, mindig ugyanoda fogok kilyukadni. Leszedtem a képet, s új vásznat állítottam fel. Az ecsetet a kezembe véve, s a színeket magam mellé rakva némán néztem az üres, fehér foltot.

Annyi minden kavargott bennem… Nem tudtam – most először –, hogyan kezdjek hozzá. Vagyis… inkább azt nem, mit súgott a szívem. Hát elkezdtem csak úgy belemártani az egyik színbe, majd húztam egy csíkot. Egyre inkább körvonalazódott a fejemben egy kép, ahogy szokott is. Láttam magam előtt, a fehér vásznon, s aszerint folytattam a színek keverését. Aztán átadtam magam a gondolataimnak, amik persze, hogy visszatértek ahhoz a személyhez, akihez nem akartam volna. De egyszerűen csak őrá bírtam gondolni… Meg akartam találni a válaszokat, amik mind a találkozásunk óta merültek fel bennem. Találgatni kezdtem, mivel rájöttem, hogy csak tőle tudhatnám meg a pontos választ. Megkérdezni pedig egyelőre nem állt szándékomban. Szóval maradtak a találgatások. Mi történhetett akkor, amikor megtaláltam a parkolóban? Megsérült, igaz, csak súlyosabb karcolás volt, de így is fájdalmas sebet ejtett… valami. Súrlódásnak nézett ki. Kés nem lehetett, a seb máshogy nézett volna ki, s mélyebb is lett volna valószínűleg. Felsóhajtottam, mert a késen kívül egyáltalán nem jutott eszembe más fegyver.

Hirtelen megálltam az ecsetvonás közben. Fegyver – majdnem homlokon csaptam magam a felismerés hatására, csak az tartott vissza, hogy amelyik kezemmel akartam, abban tartottam az ecsetet. Folytattam a festést, de agyam továbbra is a fegyver körül forgott. Szinte itt lebegett előttem a válasz, én mégis mindig elsiklottam fölötte. Nem tudom, milyen sebet ejt egy súrlódó golyó, de jobban illett a képbe, mint a kés. Próbáltam értelmesen gondolkodni, mégis milyen baljós ügyekben szokás fegyvert használni, de a féltés, a félelem szinte átvette felettem a hatalmat úgy, hogy alig tudtam értelmesen gondolkodni. Érzékeltem, hogy egyre sötétebb színeket használok, ahogy a gondolataim felvettek egy sötét irányt, s csak bukdácsoltam az úton. Döcögősen a félelemtől jöttem rá, Matt nagyobb bajba keveredethetett, mint amilyet először gondoltam. Vágytam rá, hogy kihúzzam belőle, de úgy éreztem, kevés vagyok hozzá. Pedig még nem is tudtam pontosan, miről van szó.

Ezért kellett elmennem pénteken. Válaszokat akartam, s ezért felkészültem arra, hogy muszáj lesz belőlük adnom egy-kettőt nekem is. Na persze nem kell nekem a teljes igazságot elmondanom… Ahogy visszaemlékeztem kimondott szavaimra, átkoztam magam. De vissza már nem szívhattam őket, ott fognak a szavak lebegni köztünk minden egyes találkozásunkkor. Egy pillanatra ledermedtem. Alig pár perccel ezelőtt döntöttem el, hogy pénteken elmegyek. Erre meg már azon gondolkodom, mikor fogom azután ismét látni…

Mélyen beszívtam tüdőmbe a levegőt, aztán lassan kifújtam, miközben megszemléltem a képet. Ahogy néztem, körvonalazódni kezdett bennem a jelentése is, de kellett pár perc, míg tudatosult bennem: igen, ez az, amire gondolok, s gondoltam. A képen egy női alakot lehetett látni oldalnézetből, feje előrehullott, mintha lesütötte volna tekintetét. Fekete, hullámos haja a másik vállán nyugodott, előrenyúlva egészen a melléig ért. Testét körülfonta valamilyen indaszerű, sárgás-fehéres, vibráló áradat, amely egybefonódott a háttérben előtűnő másik indaágakkal. Azok sötétebbek voltak, baljós árnyalatokkal színezték a férfi testét, mely szinte a háttérben, árnyékban követte a nőt, de elérhetetlennek bizonyult. Mintha valami elszakítaná őket, de az életük sorsa már elválaszthatatlanul összeforrt valami folytán. Sóhajtva meredtem a képre, s nem tudtam elhinni, hogy Matt ilyen hatással van rám. Annak ellenére, hogy elvette tőlem a legfontosabb személyt az életemben, s minden alkalommal, mikor megjelent visszataszított a múltba, éreztem, nagyon is kötődtem hozzá. Hiányzott. Elraktam a festékeket, aztán visszamentem a szobámba egy forró fürdőt venni.

Másnap reggel ismét a visszatérő álmomra ébredtem. Megint szinte ugyanott szakadt meg, csupán egy kis lépéssel jutottam közelebb ahhoz a helyiséghez, ahonnan különös, hátborzongató beszélgetés szűrődött ki. Annak ellenére, hogy csak egy álom volt, féltem tőle, hogy mit látok meg abban a helyiségben. Tudtam, hogy valamilyen jelentése van számomra, de megfejteni képtelen voltam. S amíg nem merek belépni abba a helyiségbe, nem is fogom megtudni. Mert igen, talán én tartom vissza saját magamat, hogy belépjek az álmomban oda a rossz érzésem miatt.

Miután felöltöztem, lementem a konyhába, ahol Hannah készülődött a reggeli elkészítéséhez.

– Jó reggelt, kisasszony! – mosolygott rám, mire sandán néztem rá. – Jaj, kérem ne nézzen így – suttogta nekem. – Inkább azt mondja meg, hogy aludt az éjjel?

– Egész jól, Hannah – mosolyogtam rá, persze nem teljesen az igazat mondva. Ahogy nyitottam a számat, hogy elmondjam neki a visszatérő álmom, megjelent Zoe, s nem sokkal később a szüleink. Leültünk az asztalhoz, s nekiláttunk a reggelihez. Nem sokat ettem, csak egy pirítóst, és fekete teát ittam hozzá. Ahogy meghallottam Zoét, azonnal el is ment az étvágyam, még az a kicsi is, ami volt.

– Ma mit nézhetek meg a cégnél? – kérdezte aput.

– Majd meglátjuk – felelte két falat közt.

– Remélem a saját kocsiddal mész – szólaltam meg, bár isten mentse meg az utcán járókelőket Zoe vezetési stílusától.

– Persze, hogy a sajátommal. – Észrevétlenül elhúztam számat. Tehát – amit eddig már így véltem –, csak idegesítésem céljából jött velem a múltkor.

– Remek – mosolyogtam. – Akkor én megyek is. Még fel akarok készülni a megbeszélésre – álltam fel az asztaltól. – Bent találkozunk – mosolyogtam apára, adtam egy puszit anyunak is, majd az ajtó fele mentem. Hannah akasztotta le a kabátom a fogasról, és adta át a táskámmal együtt.

– Remélem minden rendben – súgta nekem.

Bólintottam. – Azt hiszem… ma kicsit később jövök, ha kérdezik, akkor a kollégáimmal vagyok – néztem cinkosan Hannah-ra, akinek kiszélesedett a mosoly arcán.

– Csak nem?

– De – sóhajtottam. – Viszlát! – léptem ki az ajtón, még elkapva Hannah pillantását.

Miután beértem a céghez, s megittam a szokásos kávémat elővettem a mappámat, hozzá a Mr. Leavold-féle reklámanyagot. Most ez volt a legfontosabb ügy a cégnél, hisz ez hozta a legnagyobb pénzt is. Egy cetlire lettem figyelmes az asztalomon, Mrs. Leavey kézírásával, mely arra figyelmeztetett: „Ebéd az Olive Gardenben Mr. Kenwarddal”. Összehúztam szemöldököm, s ót formáltam az ajkaimmal. Teljesen elfelejtettem! Annyira lekötötte Matt a figyelmem, hogy megfeledkeztem arról, még értesítenem kell Andrew-t a tanács ülésének eredményéről. Persze ki másnak is kellene, mint nekem? Én beszéltem meg vele mindent… Pedig örültem volna neki, ha apa elintézi, így nem kellett volna hallgatnom a szakadatlan – s letörhetetlen – flörtölését.

Kezembe vettem az asztalomra rakott reklámtervezetet. Az egyiket Danny készítette, a másikat Lucy – ő csupán egy évvel idősebb Dannynél. Mindkettő rajz nagyon jó ötlet, de csak az egyiket tudtuk felhasználni. Sokat vacilláltam, melyik is legyen az. Danny rajzán egy gyönyörű, kék szemű gyermek ült az előtérben, a háttérben egy régi, nemesi származású bált idéző forgatag, mely felhívta a figyelmet a jótékonyság céljára. A mottó szövege pedig: A gyermekekért! A másik rajzon is a bál szerepelt egy gyermekkel, de jelen voltak az aukcióhoz szükséges tárgyak is, amiből lehetett tudni, miért is jött létre a reklám. A mottó jóval meggyőzőbben sikerült: Önnek csak zsebpénz, de nekik az életet jelentheti. El tudtam képzelni mindkettőből egy reklámot, de ami talán még jobb lehet, ha vegyítjük a kettő.

A megbeszélésre már kész tényekkel mentem, amit elő is adtam a kreatív igazgatónknak, Williamnek. Abban maradtunk, hogy Danny és Lucy együtt készítsenek egy rajzot, mely a kettejük ötletéből áll össze. Danny annak ellenére, hogy ez csak félsikernek számított, nagyon is örült a kihívásnak, vagy talán Lucy társaságának. A délelőtt hamar elment a megbeszéléssel, s azon kaptam magam, hogy megint csak igyekeznem kell az ebédre.

A lift fele menet összefutottam apámmal, aki Zoét pesztrálta épp.

– Jöttök ebédelni? – kérdeztem aput.

– Most inkább hozatok valamit az irodámba. Sok munka torlódott fel még így is, hogy mindent kézben tartottál – mondta. – Zoe, azt hiszem Mr. Goodwinnal ebédel – tette még hozzá.

– Értem, én viszont megyek, mert lassan késésben vagyok – sóhajtottam.

– Mr. Kenwarddal ebédelsz ugye?

– Igen.

– Add át üdvözletem – mosolygott apu.

– Meglesz – intettem, majd beléptem a megérkező liftbe.

Gyors lépésekkel haladtam az étterem felé. Amint odaértem, megálltam egy pillanatra, s belenéztem az étterem üvegébe – nem igazán zavart, néz-e valaki vagy sem –, hogy rendezzem a hajam. Az arcom csöppet kipirult, s a légzésem is felgyorsult a sietségben. Beléptem, mosolyogva üdvözöltem Maxet.

– Miss Brightmore! – vigyorgott rám, majd ismét a papírokat rendezgette, feljegyzett az egyik papírra valamit, aztán kolléganőjéhez fordult. Miután mondott neki valamit, visszanézett rám. – Rögtön megyek, és felveszem a rendelését. – Ahogy láttam, kissé sok munka jött össze. – Az úr hátul van, azt mondta Önnel találkozik.

– Igen – fanyalogtam.

– Odakísérjem? – nézett rám Max áthatóan. Biztosan emlékezett még az első megbeszélésemre Mr. Kenwarddal.

– Nem, köszönöm. Megtalálom – mosolyogtam, majd az étterem hátsó része felé vettem az irányt. Azonnal észrevettem Andrew-t, elég feltűnő személyiség volt. Mikor odaértem hozzá, felállt, mire én a kezemet nyújtottam. Ő ahelyett, hogy simán megrázta volna, a szájához emelte, s könnyed csókot lehelt rá.

– Üdvözletem, Miss Brightmore! – Torokköszörülés után kinyögtem egy „jó napot”-ot, s amint elengedte a kezem gyorsan visszahúztam, és leültem az asztalhoz. Nem tetszett ez a fajta fennkölt viselkedés, mely áradt belőle.

Az étlapot tanulmányozva szólaltam meg.

– Ahogy a titkárnőm is mondta, a tanács ülésének végeredményéről akartam értesíteni – néztem fel egy másodpercre.

– Remélem, jó hírrel szolgál nekem – mosolygott rám, miközben ő is kezébe vett egy étlapot.

– Igen – feleltem. Bár kinek, mi… – Az igazgató tanács úgy döntött, hogy beveszi Önt a cég támogatói közé – mondtam semlegesen. – Be kell majd jönnie a céghez, hogy aláírja a papírokat, úgy gondoltam, azt ne itt bonyolítsuk le.

– Természetesen – biccentett Andrew, de a tekintetében valami felcsillant, amit nem tudtam hova tenni. Max jött az asztalunkhoz felvenni a rendelést. Miután megmondtam, mit szeretnék, Andrew-t figyeltem, hogy ismét észreveszem-e azt a szemében. De mintha nem is lett volna semmi…

– Mikor lenne jó Önnek? – vettem elő a noteszom.

– Amikor csak szeretné, szabaddá teszem magam – felelte az asztalra téve két kezét, s összekulcsolta őket.

Magamban elhúztam a számat.

– Nem az én időbeosztásomtól függ. Apám fogja intézni a papírügyeket Önnel – válaszoltam, kárörvendve figyeltem – amit persze nem mutattam ki – az arcán megjelenő csalódottságot.

– Akkor mondjuk jövő héten valamikor… – szólalt meg.

– Akkor még egyeztetünk – feleltem.

Amilyen gyorsan csak tudtam, megszabadultam Andrew-tól. Nem sokat ebédeltem, de úgy éreztem, hogy a gyomrom nincs is jó passzban. Görcsbe állt, ahogy közeledtem az estéhez. Még a délutáni munka sem tudta elterelni a figyelmem, s idegességem. Nem tudtam, mi ütött belém, de rettentően elvesztettem az önuralmam, úgy éreztem, bármelyik pillanatban összeroppanhatok. Az irodámban járkáltam fel, s alá. Már végeztem mindennel, ez volt a baj. Ismét erőt vett rajtam a félelem. Menjek el a találkozóra vagy sem? Mi fog történni? Annak ellenére, hogy Matt bizton állította, ott lesz, s addig vár rám, míg meg nem jelenek, a kérdés az: valóban ott lesz-e, ott motoszkált a fejemben. Sóhajtottam. Maximum eljövök, ha nincs ott. Mi bajom lehet ebből?

Csak a szívem fog tőle sajogni – válaszoltam meg saját kérdésem. Elindultam az irodámból, útközben felvettem a kabátomat, aztán elköszöntem Lydiától, s beléptem a liftbe. A parkolóba kilépve előkerestem a kulcsomat, miközben arra gondoltam, hogy most nem éreztem azt a figyelő tekintetet, amit eddig. Furcsa, s egyben nyugtalanító is.

Kihajtottam a parkolóból, s ráfordultam a Central Park keleti bejárata felé vezető útra. A szívem hevesen kezdett verni az izgalomtól, hogy ismét láthatom Mattet. Az út hosszabbnak tűnt, mint valójában volt, ami nem tett jót gondolataim vonalának. Folyamatosan azon agyaltam, mi lesz, ha nem jön el, de mi lesz, ha mégis ott lesz. Tényleg nem tudtam, mire számítsak ezek után. Vallomást tett nekem, én viszont rájöttem talán az életének egy darabkájára, amitől megsérült – ez megrémített. Tudtam, hogy nem bántana engem soha, és fájt, hogy akár csak egy másodpercig is, de eszembe jutott ez. Főleg, hogy még ki is ejtettem a számon…

A Central Park közelében megálltam, s egy mély levegővétel után kiszálltam a kocsimból. Nem láttam sehol sem Mattet, de ez végül is nem számított semmit. Eddig is mindig csak úgy a semmiből termett előttem. Körülnéztem, majd átmentem az úton, a keleti bejáratnál megálltam. Csalódottan vettem tudomásul: Matt nem jött el…