16. fejezet - Fortyogó düh

Sziasztok! Bocsánat a késésért, elhavazódtam. :D Most már szó szerint... Azért örülnék, ha jeleznétek, hogy valaki olvassa is - tisztelet a kivételeknek persze -, mert ha nem olvassa senki, nincs túl sok értelme felrakosgatnom a fejiket. ;) Tényleg csak kíváncsi vagyok, olvassátok-e egyáltalán. Ennyi az egész. :)
Nos, jó olvasást! :)


Katie

Idegesen pillantottam az órára, mely lassan már fél tizenegyet mutatott. Bár nem tudott igazán érdekelni. A szívem hevesen vert, majd kiugrott a helyéről, a pulzusom az egeket verdeste, annyira ideges, dühös, és ráadásul izgatott is voltam. Dühöngtem azon, hogy ilyet merészelt Matt csinálni, idegeskedtem, hogy ezek után, mit fogok tenni, ha ismét találkozom vele. Izgatottságtól bizsergett az egész testem, ha arra gondoltam, ismét érezni akarom őt. Ennél a gondolatnál mondta azt az elmém: elég legyen!

Emlékeznem kell, mit tett, emlékeznem arra, hogy otthagyott. Egyedül. Azt már inkább nem akartam felfogni, hogy főképp én üldöztem el. Dühösen szusszantottam egyet. Nem lehet, hogy így elcsavarja a fejem, és így alávessem magam az érzelmeimnek. Ez nem én vagyok. Legalábbis kívülről…

De Matt feléleszti a bensőmet, az érzékeimet, még ha nem is akarom, akkor is. Ez pedig kimondhatatlanul idegesített. Nem akartam igazat adni neki, és még inkább belekeveredni abba a világba. A drogosok világába. Szerettem a mostani életemet, a nevelő családomat – még úgy ahogy Zoét is kedveltem egy kissé… nagyon kicsit –, s féltem attól, hogy mindent elveszíthetek. Matt-tel együtt. Csak remélni tudtam, hogy igazat mondott, amikor azt állította, nem drogozik. Nem vettem észre az ellenkezőjét, azok jeleit. Hisz azt lehetne látni rajta, az arcán, a viselkedésén.

Visszaemlékezve hirtelen mozdulataira, elfogott egy különös érzés. Az óvatosság talán. Nem féltem Matt-től, s nem tudtam elképzelni, hogy valóban képes lenne bántani, mert elhittem, hogy még mindig szeret engem. De honnan tudhatnám, mit tett vele ez a drogos világ? Mit tett vele az a nyolc év, amíg kényszeredetten túl kellett élnie az utca törvényeit? Miből gondolhatom: ő az a Matt, akit én gyerekként szerettem?

Nem tudhatom. Ez volt a legfájóbb. Ahogy én sem vagyok már ugyanaz, úgy ő sem. Alkalmazkodnia kellett, s nem mertem belegondolni, hogy ez mit is foglalhat magában.  Figyelnem kellett volna vezetés közben, de az emlék olyan gyorsan jött elő a fejemben, hogy nem tudtam nem arra gondolni.

A borongós időben feltámadt viharos szél tépázta az udvaron álló fa ágait. Bentről, a lányok szobájából figyeltem a szürke égboltot, ahogyan a nap halványan derengő sugarai megpróbáltak néhol áttörni a sűrű fellegeken. Az ablakra könyököltem, semmihez sem volt kedvem, csak ott ülni. Oliver valahol a többi fiúval kártyázott – egyáltalán nem bántam.

Csak arra lettem figyelmes, hogy a lányok az ajtónál tömörülnek, halk, izgatott beszélgetésük moraja hallatszik felém, aztán egyre többen, s többen szaladnak el onnan. Kíváncsian másztam le az ágyról, hogy kövessem őket, s megnézzem mi történt. Amikor odaléptem az ajtóhoz, csak  a lépcsőn lefele szaladó gyerekeket láttam. Lassan lépkedtem le, mellettem gyors iramban, összesugdolózva haladtak el azok a lányok, akik szintén később értesültek a nagy dologról. Valami történt lent a bejáratnál. Ezt ki tudtam venni szavaikból.

A bejárati ajtó előtt, s a lépcső aljánál összeverődött kis tömegben, megkerestem Olit. Egyelőre csak annyit láthattam, hogy Mrs. Freard elállta az ajtót, és egy hölggyel beszélt. Jobban megnéztem magamnak a látogatót. Elegáns ruháiból arra következtettem, nem lehet éppenséggel túl szegény. Feltűzött haját egy kalap rejtette el, csak egy-két kilógó tincsből következtethettem színére. A gyerekek suttogásától nemigen lehetett hallani, miről is beszélt a két nő.

– Jöjjön be, el kell intéznünk a papírokat. Addig a gyermek ellesz a többivel. – Mrs. Freard elállt az ajtóból, hogy beengedje a hölgyet. Mellette megpillantottam egy olyan idős fiút, mint Oliver. Elakadó lélegzettel figyeltem őt. Szőkésbarna haja kuszán meredezett mindenfelé, smaragdzöld szemei vakítóan, s dühösen méregették a két nőt. Aztán pillantása a gyerekseregre esett, s addig fürkészte őket, míg tekintete rá nem akadt az enyémre. Elnyílt ajkakkal merültem el csillogó szemében, és úgy éreztem, mintha csak ketten lennénk. Mintha nem lenne körülöttünk senki… – Eredj, ismerkedj meg a többivel! – utasította Mrs. Freard egy mozdulattal. – Ön pedig kérem, kövessen! – fordult aztán a másik nő felé nyájasan, aki bólintott, majd elvonultak a folyosó végén lévő helyiségbe, ahol általában fogadni szokta a vendégeket.

Amint a felnőttek eltűntek, a nagyobb, de még a kisebb fiúk is megindultak az új jövevény fele. A lányok inkább a háttérben sugdolóztak, és viháncoltak. Ezernyi kérdést tettek fel a fiúnak pár perc leforgása alatt. Elszakította pillantását, de én még mindig őt néztem. Arra eszméltem fel, hogy Oli átkarolva engem a fiú felé húz. Amikor megálltunk előtte, Oli elengedett, s a kezét nyújtotta a fiúnak. A körülöttünk zajongó gyerekek elhalkultak.

– Oliver vagyok – mondta. A fiú elfogadta a felé nyújtott jobbot.

– Matt – mutatkozott be.

– És hogy kerültél ide Matt? – kérdezte Oli.

– Meghaltak a szüleim – felelte a fiú, s szomorúság villant szemében. – Te hogy kerültél ide be? – nézett körül elfintorodva, de pillantása megint visszatért hozzám.

– Az anyám eldobott magától… – felelte szűkszavúan Oliver. Ránéztem Olira, s dühösen vettem tudomásul, hogy nem akar bemutatni az új fiúnak. Biztosan féltett már megint… Hát én magam léptem ez ügyben.

– Katherine vagyok – mosolyogtam Mattre, amit ő is viszonzott.

Még élénken élt bennem az első találkozás, s ahogy meglátott engem akkor. Fájó szívvel gondoltam Olira, aki mindig is védelmezett, óvott. Erről az emlékről azonban más is befurakodott elmémbe – jótékonyan terelte el figyelmemet Mattről –, amit már sokszor átgondoltam, s amivel még mindig nem jutottam döntésre. Meg akartam keresni anyámat. Tudni akartam, él-e még, és miért tette, amit. De amikor elmondtam nevelőapámnak, ő lebeszélt róla. Nem akarta, hogy felszakadjanak a régi sebek, ha meg is találnám őt, akkor ne okozzon fájdalmat nekem. Mert nem biztos, hogy ő is ugyanúgy látni akarna, mint én őt. Ennek ellenére, én akkor is tudni akartam, miért tette, és megbánta-e ennyi év eltelte után szörnyű tettét. Egyrészt úgy éreztem, jogom van tudni, mi történt vele, jogom van a kérdésekhez. Másrészt nem akartam megbántani a nevelőapámat. Tudtam, hogy ő csak mindig az én érdekemet nézte, vigyázni akart rám, s szeret engem. Éppen ezért aggódott értem. Csakhogy azok a sebek, amelyekről ő beszélt, már felszakadtak Matt megjelenésével. Akkor miért ne próbáljam meg megtalálni szülőanyámat?

Hogy ne bántsam meg apámat – mondtam magamban. Mély levegőt vettem, s úgy határoztam ezt a kérdést ismét későbbre halasztom, mint máskor is tettem. Egyszerűen döntésképtelen voltam ez ügyben. Ahogy bekanyarodtam a házunkhoz a biztonságérzetem is nagyobb lett. Leparkoltam a kocsimmal, s bementem. Már szinte egyik szobában sem égett a lámpa, ahogy feltekintettem az ablakokra. Ismertem anyáékat, már lefeküdtek aludni, Zoe pedig elvan magában a saját szobájában. Felkapcsoltam a villanyt az előszobában, aztán fülelni kezdtem, mert halk zaj szűrődött ki a nappaliból. Amikor beléptem, legnagyobb meglepetésemre megpillantottam aput. A tévé fénye bevilágította a nappalit, s láthattam apám arcát is, ahogy meglátva engem elmosolyodik.

– Szia! – léptem hozzá lassan, majd egy puszit nyomtam arcára.

– Szia, Kicsim! – mosolygott. – Minden rendben? – nézett rám áthatóan. Mindig tudta, ha valami nyomta a lelkemet. Bár Mattről nem akartam neki beszélni – már úgyis vége lesz ennek a „találkozósdinak.”

– Mondjuk – feleltem, ő csak intett, hogy üljek le mellé a kanapéra. Helyet foglaltam, kezeimet az ölembe ejtettem, s babrálni kezdtem az ujjaimmal, hogy ne kelljen felnéznem rá.

– Nem akarod elmondani? – kérdezte halkan. Sóhajtottam, s megnyaltam ajkaimat, mert úgy éreztem, kiszáradtak. A gondolataimban Matt erőszakos csókja kísértett. Dühös voltam, persze, de ahogy visszaemlékeztem ajkai puhaságára, a bizsergés is előjött.

– Csak fáradt vagyok – feleltem aztán semlegesen. Nem akartam előhozakodni Matt-tel, hisz az sem biztos, hogy látom-e még valaha. Valahogy nem bíztam abban, hogy ezek után van mersze ismét felkeresni. A lehetőségre összeszorult a torkom.

– Jaj, Kicsim… – sóhajtott apa. – Akkor inkább mondd azt, hogy nem akarsz róla beszélni. Ismerlek már – felnéztem mosolygós szemeibe, és újra eszembe jutott, hogy nem bánthatom meg. Hogyan is tehetnék vele ilyet? Azzal az emberrel, aki jobban szeretett a saját szüleimnél, aki befogadott a családjába, s elhalmozott mindennel.

– Ne haragudj – mondtam. – Csak megint eszembe jutott az, hogy megkeresem anyám… – folytattam halkan, füllentve. Mondjuk nem is számított ez akkora füllentésnek, hisz tényleg átfutott az agyamon.

– Azt hittem lemondtál már erről – válaszolta szomorúan, s megfogta kezemet. Gyengéden megszorította. – Tudod, hogy nem szeretném, ha csalódnál és fájna az, amit megtudnál – mondta őszintén. – Csak téged akarlak óvni.

– Tudom – feleltem. – Csak… igazán nem értem, és máshogy nem érthetem meg.

– Valami jobb, ha feledésbe merül – válaszolta, szemében megcsillant valami, amit nem tudtam nevén nevezni. De mielőtt jobban elgondolkodhattam volna rajta, elkapta tekintetét. Finoman megpaskolta a kézfejem. – Elmegyek aludni, nem bírom én már olyan jól, mint te – nevetett halkan.

– Menj csak! – Én is felálltam, s kikapcsoltam a tévét, majd egyenesen a szobámba mentem, s mint ahogy az lenni szokott, utamat a festőhelyiségbe vettem.

Talán másfél óra is eltelt, mikor kijöttem onnan. A szobámhoz tartozó fürdőben elmerültem egy kád forró vízben, majd fáradtan lefeküdtem aludni. Nehezen jött álom a szememre…

Egy hatalmas, tágas helyiségben találtam magam. Tudtam, merre kell mennem, mintha a lábaim maguktól vittek volna a cél felé. Körülölelt a sötétség, csupán egyetlen fényforrás szűrődött ki a folyosó végén, egy résnyire nyitott ajtón keresztül. Rutinosan vettem le kopogó cipőmet, hogy ne csapjak zajt, s ügyeltem, ne menjek neki semminek se. A szívem őrületes iramban dobolt a mellkasomban, már-már azt hittem, el fogja árulni jelenlétemet. Kitartóan lépkedtem a fényforrás felé, szemeim már hozzászoktak a sötétséghez. Körülöttem régi dobozok, a plafonig érő vaspolcok álltak. A dohos szag eltelítette orromat, a halk beszélgetés félelemmel töltötte el mellkasomat. Kíváncsian, és határozottan léptem az ajtóhoz, a bentről kihallatszódó szavakat még így sem értettem meg. Viszont figyeltem a hang tónusára, mely beszélt. Olyan ismerősnek tűnt, s egyben ismeretlen, mintha tudnám, ki is ő. Jobban füleltem, mély levegőt vettem, s az ajtó felé nyúltam, hogy belökjem. Bármi történjen is, tudni akartam, mi folyik abban a helyiségben, s úgy éreztem, most megtudhatom.

Ujjaim lassan közeledtek az ajtó felé, a fénybe nézve láttam a felszálló porszemeket, éreztem a szagukat, miközben összpontosítottam a hangokra. A felismerés hirtelen nyilallt belém, amitől halk sikkantás hagyta el ajkaimat. A számhoz kaptam, mialatt az ajtó kivágódott, s a váratlanul jött fényáradat elvakította szememet. Aztán egy pillanatra elsötétült minden, szorító tenyereket éreztem a karomon, majd megláttam őt. A válla felett elnézve a háttérben egy másik alak körvonala rajzolódott ki, de tisztán ki tudtam venni a fehér csíkokat, melyek egy asztalon gondosan elrendezett sorban várakoztak.

– Matt! – kiáltottam fel felülve az ágyamban. Ziháltan takartam el szememet az ablakon beáradó vakító, bántó fénytől. Hannah hangja hatolt a tudatomba, majd megéreztem kezeit a karomra fonódni.

– Miss Katherine! – fejtette le tenyereimet az arcomról. Még mindig nem állt helyre a légzésem, és a hálóruhám a testemre tapadt a verítéktől. Rémülten néztem Hannah aggódó tekintetébe, miközben próbáltam mély levegőt venni, hogy lenyugtassam magam. – Jól vagy? A visszatérő álmod?

Bólintottam. Hannah magához húzott, én pedig sóhajtva, s remegve bújtam a baráti ölelésbe. Jól esett, hogy számíthattam rá, igazi barátként tekintettünk egymásra.

– Minden rendben, csak álom volt – nyugtatott.

– Nem – szöktek könnyek a szemembe. Eltávolodva tőle felnéztem rá. – Épp ez az, nem csak álom volt, Hannah – suttogtam elgyötörten. Pedig milyen jó lett volna, ha tényleg csak álom lenne! Nem lenne ennyi gond, ennyi kérdés, és probléma… Olyan egyszerű lenne. Egyszerűbb, mint ezzel együtt.

– Ezt hogy érted? – nézett érdeklődve, homlokát ráncolva.

– Ez nem csak álom volt… A valóságban is ez történik – hüppögtem elkeseredetten. Csak most értettem meg, mikor elértem odáig az álmomban, hogy meglássam, mi van abban a helyiségben, miután Matt elmondta, mibe keveredett az évek folyamán. Teljessé vált az álmom, minden magyarázatot megadott Matt szavaival együttesen. Hihetetlennek tűnt…

– A valóságban is? Kat… meséld el! – kért halkan, aggódva figyelve.

– Matt mondott pár dolgot – kezdtem bele. – És álmomban is őt láttam, abban a helyiségben ő volt, meg még valaki – folytattam.

– Mi volt abban a helyiségben? Láttad? – kérdezte kíváncsian Hannah.

Bólintottam.

– Drog – feleltem suttogva. Barátnőm szája elnyílt döbbenetében.

– Matt is…? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

– Nem – vágtam rá. – Legalábbis ezt mondta – néztem a barna tekintetbe kérdőn. – De azt lehetne látni rajta, nem?

– Szerintem igen – erősített meg az elgondolásomban. – Valami jele biztos lenne – mondta elgondolkozva. Egy pillanatra lehunytam szememet.

– Nem tudom, mit csináljak… – leheltem. A különböző érzések úgy kavarogtak bennem, mintha egy apró kövecske felkavart volna egy álló pocsolyát. Végül is nem volt ez másként. Matt felbukkanása előtt el tudtam temetni magamban a múltamat, kifestettem magamból az érzéseimet, elmeséltem Hannah-nak, aki meghallgatott. Ezzel lezártnak is tekintettem, persze a soha nem múló fájdalom mindig emlékeztetett a múltra, de nem volt ennyire rossz. Gyógyultak a sebeim, már-már beforrtak, azonban Matt felbukkanásával együtt azok is végleg felszakadtak. Nem hittem, hogy ismét beforrhatnak…

– Majd a szíved megsúgja – felelte Hannah elmosolyodva. Fintor suhant át arcomon, mire barátnőm felnevetett.

– Mindig rosszat súg, vagy épp semmit – dohogtam magamban, s ezzel lezártnak tekintettem a Matt témát – legalábbis egy időre, s nem tudtam, mit szólna Hannah ahhoz a csókhoz. Más motoszkált a fejemben, amiről beszélni szerettem volna vele, és ez a pillanat pont megfelelőnek ígérkezett. Habár nem tudtam, mennyi lehet az idő.

– Vagy csak azt hiszed – mondta még.

– Lenne még valami… – kezdtem.

– Hallgatlak – mosolygott.

Mély levegőt vettem.

– Meg akarnám keresni a… – majdnem azt mondtam, hogy anyámat, de ő igazából csak a szülőm volt, így elakadt a hangom egy másodpercre –, a szülőanyámat – fejeztem be halkan.

– Óh – formálta ajkaival. – Tényleg megkeresteted?

– Ez az, amit nem tudok eldönteni – mondtam őszintén. – Nem akarom megbántani apát, de tudni akarom, miért tette ezt… a szülőanyám – fanyalogtam.

– Hm – gondolkozott el Hannah. – Megértem, hogy kérdéseid vannak, és válaszokat akarsz. Azt is, hogy Mr. Brightmore-t sem akarod megbántani – foglalta össze. – Mi lenne, ha ő nem tudna róla? – kérdezte halkan, közelebb hajolva hozzám.

– Ezt úgy érted, hogy… – kattogtak agyamban a fogaskerekek, s mikor valójában ráeszméltem, mit is mondott Hannah, kikerekedett szemekkel mélyedtem el barna tekintetében.

– Úgy látom, tudod, mire gondolok – súgta izgatottan.

– Tudom, de… – beharaptam az alsó ajkam. Ilyet csinálni olyan lenne, mintha hátba támadnám apámat. Ennek hangot is adtam, mire Hannah rosszallóan nézett rám.

– Nem kell megtudnia – halkította le hangját még inkább. – Keresel egy magánnyomozót, akinek elmondod a dolgokat, és csak titokban kell tartani. – Még mindig ugyanúgy néztem rá. Nem akart szűnni az érzés, ha így tennék, ahogy barátnőm javasolja, akkor nem csak, hogy magamra haragíthatom apámat, de félő, hogy nem fog megbocsájtani, ha értesül róla.

– De mi van, ha megtudja? – kérdeztem rémülten. – Akkor… nem fog már bennem bízni.

– Hogyan tudná meg? – kérdezett vissza. – Csak egy jó magánnyomozó kell.

– Mintha olyan jól tudnék hazudni – horkantam fel. – És azt meg honnan szedjek? – prüszköltem. Még ha hajlanék is Hannah javaslatára, akkor sem tudnék előkeríteni egy megbízható magánnyomozót.

– Meg kell nézni, alkalmaztak-e már Mr. Brightmore-ék – vont vállat Hannah.

– Nem! Nem, az nem jó! – hadartam. – Olyan kell, aki nem ismeri apámat. Azonnal bukta lenne…

– Nos akkor nézd meg az újságot és telefonálj! – mondta Hannah. – Mondjuk a cégtől, ott biztonságosabb. A magánnyomozók amúgy sem mondhatják el szerintem az ügyfelük dolgait…

– Ezt még át kell gondolnom… – Bár már igazán hajlottam barátnőm „kis tervére”, még mindig bennem motoszkált az érzés, hogy átverném apámat.

– Rendben – mosolyodott el Hannah. – Hozzak fel reggelit, vagy lejössz? – kérdezte.

– Lemegyek, csak előbb lefürdök – néztem végig magamon. Barátnőm bólintott, majd sóhajtva felállt.

– Akkor én megyek is, még van dolgom – fanyalgott, majd kilépett a szobámból.

Kavargó gondolatokkal fejemben mentem a fürdőszobába, hogy a forró víz ellazítson.