Tehát, itt a kövi fejezet is. Minden erre tévedőnek Boldog, Békés Karácsonyt szeretnék kívánni, sok ajándékkal a fa alatt! ;) Az én ajándékom ez a fejezet. Jó olvasást! :)
A hétvége
olyan gyorsan elment, szinte fel sem fogtam az idő múlását. Hétfő reggel
ugyanolyan rosszul ébredtem, mint előző nap. A visszatérő álmom nem hagyott
nyugodni, s folyton Mattről álmodtam. De egyszer sem láttam meg a háttérben
meghúzódó alakot, aki mindent irányított. Félelemmel töltött el a tudás, és az
aggódás.
Az irodámban
ülve nézegettem a mai napra beosztott teendőimet. Mázlistának éreztem magam:
apa foglalkozott Zoéval a cégnél – egyáltalán nem éreztem magamban erőt az
álszenteskedő bolondságaihoz. Lydia kért bebocsátást a kávémmal és az aznapi
újsággal. Találni akartam egy magánnyomozót, így, amint megköszöntem
titkárnőmnek, s ő kilépett az irodámból az újságot kezdtem lapozgatni. Bár még
mindig akadtak ellenérzéseim ezzel kapcsolatban, mégis hajtott a kíváncsiság,
de talán még jobban a számonkérés lehetősége. Tudni akartam az igazságot, s ez
csak egy módon lehetséges. Megkerestem az újság hirdetési oldalát, s szememmel
végigfutottam a vastag betűkkel kiemelt címszavakat. Mély levegőt vettem,
amikor megtaláltam a keresett szót. Magánnyomozó. Minden érzésemet
félretéve olvastam el a hirdetés szövegét. Magánnyomozót keres, aki nem csak
megbízható, de gyorsan dolgozik, és a titkok mélyére ás? Hívjon, vagy keressen
fel az irodámban!
Beharaptam az
alsó ajkamat, miközben jobb tenyeremet rácsúsztattam a telefonkagylóra.
Hezitáltam. Ez a hirdetés az első e címszó alatt, ami persze semmit sem
jelentett, viszont a megérzéseim annál többet. A szöveg igazán elnyerte
tetszésemet az egyszerűségével, s úgy gondoltam, ami kevesebb, néha több. Egy
mély levegővétel után tárcsáztam a számot. Sokáig csöngött, már azt hittem
senki nem akarja felvenni, amikor végre megszólalt a vonal másik végén egy
mély, reszelős hang.
– Roger Eastman nyomozóiroda. – A hangjától kellemes
borzongás futott végig a gerincemen, de nem tudtam megmagyarázni miért.
Képtelen voltam igazán jól elképzelni magam előtt a férfit. Csupán pár mozzanat
villant fel az arcából.
– Halló! –
remegett meg a hangom egy csöppet. – Katherine Brightmore vagyok – mondtam ezt
már határozottabban, ahogy tudatosult bennem, már tényleg nincs visszaút. Nem
visszakozhatok.
– Miben
segíthetek? – kérdezte a férfi.
– Találkozni
szeretnék Önnel. Lenne… – nem is tudtam, miként fogalmazzam meg, mit is akarok.
Pedig egyszerű a dolog. – …egy munka a számára – fejeztem be.
–
Természetesen – válaszolta.
– A délutáni
órákban tudna esetleg fogadni? – kérdeztem. Mindenképpen személyesen akartam
ezt elintézni, és megismerni, kire bízom rá a múltam.
– Igen –
felelte, mintha mosolygott volna a vonal másik végén. – Jöhet bármikor.
– Rendben,
köszönöm. Felkeresem ma. Viszlát! – raktam le a telefont egy sóhajjal. Még
mindig nem akartam elhinni: tényleg megteszem. De már elintéztem a kezdő lökést
a játszmához! Apámra gondoltam, s azonnal elöntött a bűntudat. Ennek ellenére
véghez kellett vinnem.
Később
felhívtam Mr. Leavoldot megbeszélni a reklám menetét. Jól álltunk a munkával,
már csak a végső simítások, s az ő részvétele hiányzott. Megbeszéltem vele,
holnap felvesszük azt a jelenetet a reklámban, amikor felhívja a figyelmet a
jótékonysági fogadás céljára. Addig azonban még volt dolgunk. Ebéd előttre
összehívtam a kreatív csapatot, hogy másnapra minden rendben legyen. Ha délután
el akartam tűnni egy időre, míg felkeresem a magánnyomozót, akkor ezt még a
délelőtt folyamán el kellett intéznem.
Jól tettem,
mert elhúzódott a megbeszélés, így lett egy kis ürügyem a későbbi
munkakezdéshez. Az Olive Gardenből egyenesen a magánnyomozó irodája felé vettem
az irányt. Nem volt messze, tehát inkább gyalogoltam, s a friss levegőn a
gondolataim is szabadabban szárnyaltak. Bár ezt jelen pillanatban nem éreztem
túl jónak. Matt járt az agyamban és az a „csók”, mely nem is nevezhető igazi
csóknak, mégis bizsergett tőle az egész testem. Nem voltam szerelmes – vagyis
ezt akartam bemesélni magamnak –, csak azért éreztem így, mert Matt nem rossz
pasi. Egy csöppet veszélyes, és ettől olyan izgalmas is. Jesszusom! Mikre
gondolok?! – korholtam magamat. Mégsem tudtam kiverni a fejemből a szájának
ízét, a smaragdzöld szemét és az érintését. Még ha pofátlanul is viselkedett,
még ha gyűlöltem is azért, amit régen tett. Visszaemlékezve a pofonra bűntudat
söpört rajtam végig. Még mindig hallottam füleimben a csattanás hangját,
melytől akaratlanul is megborzongtam. Tudtam jól, miért akartam elnyomni ezt az
érzést – mert magával sodorta a többit is… A kétséget és a félelmet. Most is
megijedtem attól a lehetőségtől, hogy a szavaim, a tetteim visszariasztják
Mattet az újbóli találkozótól. Nem akartam reménykedni, el akartam felejteni,
hogy egyáltalán a városban van. Hisz úgy lenne a legjobb… Úgy lenne a könnyebb.
Nem kellene megbirkóznom a szégyenemmel. Ki kellett vernem a fejemből Mattet!
Oli miatt…
Amikor
odaértem az újságban megadott címre, megálltam egy percre. Nem akartam elhinni,
mire készültem. Be akartam csapni az egyik legfontosabb személyt az életemben,
a nevelő apámat. A háta mögött akartam megtalálni szülőanyámat, aki igazából
nem is jelentett számomra semmit. Nem érdemelte meg, hogy érezzek iránta
valamit is. De… magyarázat nélkül nem nyugodhatok meg. Nagyot sóhajtottam, és
bementem a több emeletes házba. Megnéztem a kiírásokat, miszerint az első
emeleten találom Roger Eastman irodáját.
A lépcsőn
mentem fel, a folyosóra több lakás ajtaja is nyílott. Figyeltem a kis
réztáblákat, melyiket is kerestem, majdnem az utolsónál meg is találtam a
keresett nevet. Kicsivel nagyobb, figyelemfelkeltőbb tábla függött az ajtón: Roger
Eastman magánnyomozó. Bekopogtam, és vártam. Hangos léptek csapták meg
füleimet az ajtó másik oldaláról, majd kisvártatva kattant a kilincs, és nyílt
az ajtó. Egy magas, harmincas éveiben járó férfi állt ott, hosszúkás arcát
borosta fedte. Meglepődve mértem végig, egyáltalán nem ilyenre számítottam, bár
azokból a felvillanásokból igen jól eltaláltam egy-két vonást. Észrevehette
megilletődöttségemet, mert halványan elmosolyodott.
– Üdvözletem,
Roger Eastman – nyújtotta a jobbját. Hangja ugyanolyan mélyen, s kissé
reszelősen csengett, mint a telefonban, mégis kellemesnek találtam így élőben
is. Pláne, már arcot is társíthattam hozzá. Viszonoztam a mosolyát.
– Katherine
Brightmore – fogadtam el a jobbját. Tenyere meleg, és sima, kellemes érzéssel
töltött el.
– Kerüljön
beljebb! – tárta ki az ajtót, s beinvitált az irodájába. Szemben az ajtóval, az
ablak előtt egy fa íróasztal állt, jobb és bal oldalt a falnál szekrények
sorakoztak temérdek kartonpapírral, aktával. Összerándultam az ajtó
becsukódására. Roger az íróasztala mögé lépett, miközben hellyel kínált.
Leültem az az előtt álló székek egyikére, majd feltekintettem a férfire.
– Nos én… –
kezdtem bele, de hirtelen nem tudtam, mit mondani. Azt sem tudtam, milyen
információkat kell megosztanom vele. Egyáltalán nem akartam az árvaházban
töltött időkről beszélni. Pedig tudtam: az a legfontosabb. Roger megértően
nézett rám.
– Kit szeretne
megkerestetni? – kérdezte, miközben egy tollat és papírt vett elő, aztán egy
dossziét is keresett.
– A
szülőanyámat – böktem ki nehezen.
– Rendben – bólogatott.
– Mit tud róla? – A tollat a papír fölé tartotta jegyzetelésképp, de mélybarna
szeme az én tekintetemet tartotta fogva.
– Nem sok
mindent – feleltem pislogva. – Barbara Perroynak hívják.
– Ez a
férjezett, vagy a leánykori neve? – firkantotta a papírra.
– A férjezett
– feleltem. – A leánykori neve Burward – válaszoltam, mire aprót biccentett.
– Mikor látta
utoljára? – A kérdés lavinát indított el emlékeimben, s vissza kellett fojtanom
a harag könnyeit. Mégis egy pillanatra lepergett előttem az emlék.
Hosszú
léptekkel meneteltem az anyám mellett, fogtam a kezét, éreztem forró tenyerét,
míg a másik kezemmel Oliét szorongattam. Alig bírtam lépést tartani velük, de
nem lassítottak, akárhányszor is próbáltam rávenni őket. Hideg szél fújt, s
csöndes, kis cseppekben esett az eső. Elázott a hajam, a kabátom, a lábam vizes
lett a félcipőben. Útközben feltekintettem Olira, majd anyára is. Egy szó sem
hangzott el indulásunk óta.
– Hova
megyünk? – kérdeztem. – Haza akarok menni! – nyafogtam lebiggyesztett ajkakkal.
– Csend
legyen! – rivallt rám anyám, amitől hüppögni kezdtem. Oli rám mosolygott, s
megszorította a kezem. Befordultunk egy másik utcára, melynek a végében egy
hatalmas épület magasodott ki a többi közül – vonzotta a tekintetem. Messziről
is hátborzongatónak hatott a kinézete, ahogy a zord, magas ablakok a világra
tekintettek, és a szürke díszítések komótossá tették kívülről. Az előtte lévő
téglaoszlopok közötti vaskapu félelmetesen kerítette körbe az épületet.
– Miért
jöttünk ide, anyu? – nyöszörögtem, de ő egyáltalán nem figyelt rám. Durván
húzott az épület felé. Amikor odaértünk, belökte a kaput, és az ajtóhoz érve
becsöngetett a falon elhelyezett gombocskán. Pár percre rá kinyílt előttünk, és
egy magas nő állt velünk szemben. Anyu köszönt neki, majd odahajolt hozzá, és
valamit súgott neki. Aztán lehajolt hozzám.
– Maradjatok
itt, anyu mindjárt jön – megsimította arcomat, aztán felállt és a kapu felé
indult. Vártam, hogy visszanéz ránk, de semmi sem történt. Az ajtóban álló nő
odakiáltott anyunak.
– Asszonyom!
Jöjjön vissza! – Nem értettem miért akarja, amikor biztosan neki is ugyanazt
mondta, mint nekem. Olira pillantottam, majd anyura, aki épp becsukta a kaput,
de még most sem nézett vissza ránk. Utána akartam futni, megölelni őt, és fejemet
a ruhájába fúrni, de Oli nem engedte el a kezem.
– Anyu! –
sírtam fel, aztán felnéztem Olira. Nem értettem miért nem engedett el. – Oli,
mikor jön vissza anyu? Oli! – lepték el könnyek a szemem.
– Na,
nyugodj meg! – mondta az ajtóban álló nő sután. – Gyertek be! – utasított, de
én nem akartam bemenni. Oliver leguggolt hozzám, s mély levegőt vett, majd a
szemembe nézve beszélni kezdett.
– Azt
hiszem… anyu már nem jön vissza, Katie – suttogta Oli. Én pedig sírva bújtam
biztonságot nyújtó ölelésébe.
– Miss
Brightmore? – mosolygott rám Roger, visszazökkentve a jelenbe.
– Elnézést –
sütöttem le szememet. – Öt évesen láttam, amikor lerakott minket az árvaház
előtt – feleltem, nehezen ejtve ki a szavakat. Már semmit nem éreztem a
szülőanyám iránt, nem szerettem, mert eldobott magától. De akkor… Öt évesen
kötődtem hozzá, szerettem, hisz az anyám volt. Azonban abban a percben, amikor
elment, s sohasem jött vissza, végleg elszakadt bennem valami.
– Tudja mi az
árvaház neve?
– Rosette
Orphanage – feleltem, s hallgattam a toll sercegését.
– Még valami,
amin elindulhatok? Esetleg… – Az arca komolynak hatott annak ellenére, ajkait
halvány mosolyra húzta. Megnyugtató érzés öntött el Roger társaságában.
– Nem tudom,
milyen információval szolgálhatok, ami segíthetné – mondtam őszintén.
– Nos,
igazából bármi – dőlt hátra a székében. – Azóta nem is hallott a szülőanyjáról?
– használta ugyanazt a szót, amit én is. Egy csöppnyi elégedettséget éreztem,
mert úgy véltem, nem választottam rosszul, nem csaltak a megérzéseim a
hirdetéssel kapcsolatban.
– Nem, egyszer
sem – feleltem, aztán egy pillanatra beharaptam alsó ajkamat. Roger érdeklődve
nézett rám. – Megkérhetném, csakis a mobilomon keressen, és a nevelőapámat még
csak véletlenül se vonjuk be az ügybe?
–
Természetesen, ahogy szeretné – biccentett Roger. – Teljes diszkréció.
– Köszönöm. A
pénz persze nem számít – mondtam halkabban. Roger elvigyorodott.
– Nem is
gondoltam, hogy gond lehet egy ilyen híres, és befolyásos személynél, amilyen
Ön is. – Enyhén szólva pimasz megfogalmazás, de nem tudtam haragudni a férfire.
Az arca egyáltalán nem arról árulkodott, minél többet szeretne bezsebelni tőlem
a munkája során. Persze, attól ez még nem biztos, hogy így is volt.
– Nos – álltam
fel –, akkor viszontlátásra! – nyújtottam a jobbomat.
– A mielőbbi
viszontlátásra – fogadta el a kezem, és sármos vigyor jelent meg arcán, amibe
azt hiszem egy kicsit belepirultam. Vagy inkább a nézésébe. Pislogtam párat,
majd kiléptem az irodájából. Miután becsukódott mögöttem az ajtó mély levegőt
vettem, s magamban felnevettem. Nagyon jó választás volt az a hirdetés…
Másnap nagy
hajrá vette kezdetét a cégnél, hogy a délutáni bemutatóra minden készen legyen.
Mr. Leavold pontosan érkezett a megbeszélt időpontra, és a megadott helyre. Egy
külső helyszínen vettük fel a reklámot, én a háttérből figyeltem az eseményeket
Willel az oldalamon. Egymás után többször is felvették azt az egy mondatot,
véletlenül se kelljen még egyszer az ügyfél idejét pazarolni. Miközben
figyeltem Mr. Leavoldot, visszatért az a rossz érzésem, mely az első
találkozáskor csapott meg. Valamit nem tudtam megmagyarázni a férfiben.
Olyannak ismertem meg, akitől az ember tartott, s inkább elkerülte messzire, ha
lehetséges. Nem tudtam hova tenni. Kívülről jól öltözöttnek, gazdagnak és
tiszteletteljesnek tűnt, de ettől az érzéstől, ami mindig előjött, amikor
találkoztam vele, már egészen máshogy tekintettem rá, mint a másik férfira is.
Szinte egy percre sem vette le szemét Mr. Leavoldról, és minden apró zajra
felfigyelt, mintha bármikor bármi megtörténhetne. Mintha nem csak a sofőre
lenne, de ezt hamar kivertem a fejemből.
– Elfelejtette
azt a múltkori dolgot? – zökkentett ki Will hangja a töprengésből. Nagyon közel
állt hozzám, halkan beszélt.
– Mire gondol?
– néztem egy pillanatra rá, de aztán a reklámot figyeltem tovább. Sejtettem,
mivel is hozakodott elő.
– Nem akarom
emlékeztetni rá – szólalt meg –, de úgy vélem jobb, ha tudja, ismét láttam azt
az alakot a parkolóban. – A szívem kihagyott egy ütemet. Mit láthatott Will, s
miért hozza elő ezt a témát? Vagy csak Mattet látta, amikor én nem?
– Mint
mondtam, meg tudom magam védeni – feleltem kitérően azt a látszatot keltve,
mintha semmit nem értenék mondandójából.
– Óh, igen,
jól láttam. – A gúnyos hangra elkaptam fejemet, Will arcán hatalmas vigyor
terült szét.
– Ezt hogy
érti? – kérdeztem higgadtan, de belül fortyogtam. Akkor nem csak Mattet látta,
hanem kettőnket, együtt. Ez pedig igazán rossz hírnek számított. Nem tudtam,
miért árulja el magát ezzel, de biztosan volt miértje.
– Honnan,
mióta ismeri? – tért rá a lényegre. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak
csöppet. Nem akartam pont Willnek elárulni magamat, és azt, kicsoda is Matt.
Semmi köze a magánéletemhez, vagy a múltamhoz. Én voltam a főnök, és nem
fordítva. Mi jogon kért számon engem?
– Nem tudom,
miről beszél, Mr. Goodwin – nyomtam meg a vezetéknevét, miközben belenéztem fekete
szemébe. Ismét csak azt éreztem, belém lát, de nem hagytam magam megfutamítani.
– Hát persze –
hagyta rám Will. Vagyis csak azt hittem. – Tudja a múltkor azt hittem, rászorul
a közbelépésemre, de nos, a legutóbbi esetben nem véltem ilyen egyértelműnek
ezt. – Halvány mosoly jelent meg az arcán, amit nem tudtam mire vélni. Mégis
mikor láthatott, de legfőbb a kérdés: mit láthatott pontosan?
– A legutóbbi
eset? Vagy beszéljen egyenesen, vagy hagyja, hogy figyelmemet a munkálatokra
fordíthassam – néztem rá keményen.
– Igen. Tudja,
kettejük kapcsolata eléggé bensőségesnek tűnt. Nem akartam ismét zavarni –
vigyorgott. Idegesen próbáltam meg rendezni a gondolataimat, és kitalálni
valamit. De egyszerűen semmi nem jutott eszembe. Utáltam hazudni, de ha azt
akartam, Will ne tudjon Mattről, akkor meg kellett tennem. Megint hatalmába
kerített a magánnyomozó felkeresésekor szorongató érzés.
– Ha a
bensőséges kapcsolat azt jelenti, egyszer segítettem neki, azóta pedig nem hagy
nyugton, akkor igen, az – feleltem nyugalmat erőltetve magamra.
– Nekem nem
így tűnt – felelte Will semleges hangon.
– Nos, arról
már nem én tehetek, Mr. Goodwin – szólaltam meg, egyenesen a szemébe nézve, s
kemény hangon, határozottan folytattam. – Örülnék, ha a saját dolgával törődne
a kreatív igazgatónk, és nem a főnöke ügyivel – tettem helyre. Felvonta egyik
szemöldökét, majd halvány félmosolyt villantott rám.
– Ez
természetes, Miss Brightmore – válaszolt. Hangjában a legyőzöttség élével. De
ki tudja, következőleg is ő veszíti-e el a csatánkat. Elégedetten
elmosolyodtam.
– Meg kellene
néznie a felvételeket – tettem célzást arra, jobb lesz, ha most eltűnik a
szemem elől. Értette, mert biccentett, majd elvonult. Mély levegőt véve,
megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Pár órával
később visszatértünk az irodámba megbeszélni a reklámmal kapcsolatos ügyeket.
Csütörtökre készen lesz, még egyszer megmutatjuk az ügyfélnek, aztán mehet is a
tévének. Pont időben vagyunk még, hisz a fogadás szombathoz képest két hétre
lesz. Így elegendő idő állt rendelkezésünkre a beharangozásnak. A megbeszélés
egészen estig elhúzódott. Mr. Leavold és a sofőre társaságában léptem be a
liftbe. A zárt helyiségben csak még inkább rám tört az az érzés… Hogy messzebb
legyek tőlük, és tartsak tőlük. Megpróbáltam nem erre figyelni, de rettentő
nehezen ment. A ma lefojtatott beszélgetésre gondoltam Will és köztem, aminek
következtében eszembe jutott Matt is. Már péntek óta nem láttam, nem
jelentkezett, és annak ellenére, még mindig haragudtam rá, látni is akartam.
Féltem, hogy nem fog többet felkeresni. Azzal a pofonnal talán tényleg
túlmentem a határon…
Gondolataimból
a lift hangja zökkentett ki. Ahogy kinyílt az ajtó, Mr. Leavold előreengedett,
majd a két férfi kíséretével a kocsim felé mentem.
–
Viszontlátásra csütörtökön! – állított meg Mr. Leavold.
– Viszontlátásra! – biccentettem, s néztem a két férfi útját az
autójukhoz, míg el nem hajtottak a parkolóból. A kocsimhoz mentem, és a
kulcsomat kezdtem keresgélni, amikor hangos, gyors lépteket hallottam meg magam
mögül. Hátranézve megláttam Mattet. Meglepődve, és egyszer s mind megijedve
próbáltam kinyitni a kocsimat – minél előbb el kellett mennem. Amennyire látni
akartam őt, ebben a pillanatban olyannyira nem akartam vele beszélni se.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése