18. fejezet - Magánnyomozó

Sziasztok! :)

Tehát, itt a kövi fejezet is. Minden erre tévedőnek Boldog, Békés Karácsonyt szeretnék kívánni, sok ajándékkal a fa alatt! ;) Az én ajándékom ez a fejezet. Jó olvasást! :)

Katie

A hétvége olyan gyorsan elment, szinte fel sem fogtam az idő múlását. Hétfő reggel ugyanolyan rosszul ébredtem, mint előző nap. A visszatérő álmom nem hagyott nyugodni, s folyton Mattről álmodtam. De egyszer sem láttam meg a háttérben meghúzódó alakot, aki mindent irányított. Félelemmel töltött el a tudás, és az aggódás.

Az irodámban ülve nézegettem a mai napra beosztott teendőimet. Mázlistának éreztem magam: apa foglalkozott Zoéval a cégnél – egyáltalán nem éreztem magamban erőt az álszenteskedő bolondságaihoz. Lydia kért bebocsátást a kávémmal és az aznapi újsággal. Találni akartam egy magánnyomozót, így, amint megköszöntem titkárnőmnek, s ő kilépett az irodámból az újságot kezdtem lapozgatni. Bár még mindig akadtak ellenérzéseim ezzel kapcsolatban, mégis hajtott a kíváncsiság, de talán még jobban a számonkérés lehetősége. Tudni akartam az igazságot, s ez csak egy módon lehetséges. Megkerestem az újság hirdetési oldalát, s szememmel végigfutottam a vastag betűkkel kiemelt címszavakat. Mély levegőt vettem, amikor megtaláltam a keresett szót. Magánnyomozó. Minden érzésemet félretéve olvastam el a hirdetés szövegét. Magánnyomozót keres, aki nem csak megbízható, de gyorsan dolgozik, és a titkok mélyére ás? Hívjon, vagy keressen fel az irodámban!

Beharaptam az alsó ajkamat, miközben jobb tenyeremet rácsúsztattam a telefonkagylóra. Hezitáltam. Ez a hirdetés az első e címszó alatt, ami persze semmit sem jelentett, viszont a megérzéseim annál többet. A szöveg igazán elnyerte tetszésemet az egyszerűségével, s úgy gondoltam, ami kevesebb, néha több. Egy mély levegővétel után tárcsáztam a számot. Sokáig csöngött, már azt hittem senki nem akarja felvenni, amikor végre megszólalt a vonal másik végén egy mély, reszelős hang.

– Roger Eastman nyomozóiroda. – A hangjától kellemes borzongás futott végig a gerincemen, de nem tudtam megmagyarázni miért. Képtelen voltam igazán jól elképzelni magam előtt a férfit. Csupán pár mozzanat villant fel az arcából.

– Halló! – remegett meg a hangom egy csöppet. – Katherine Brightmore vagyok – mondtam ezt már határozottabban, ahogy tudatosult bennem, már tényleg nincs visszaút. Nem visszakozhatok.

– Miben segíthetek? – kérdezte a férfi.

– Találkozni szeretnék Önnel. Lenne… – nem is tudtam, miként fogalmazzam meg, mit is akarok. Pedig egyszerű a dolog. – …egy munka a számára – fejeztem be.

– Természetesen – válaszolta.

– A délutáni órákban tudna esetleg fogadni? – kérdeztem. Mindenképpen személyesen akartam ezt elintézni, és megismerni, kire bízom rá a múltam.

– Igen – felelte, mintha mosolygott volna a vonal másik végén. – Jöhet bármikor.

– Rendben, köszönöm. Felkeresem ma. Viszlát! – raktam le a telefont egy sóhajjal. Még mindig nem akartam elhinni: tényleg megteszem. De már elintéztem a kezdő lökést a játszmához! Apámra gondoltam, s azonnal elöntött a bűntudat. Ennek ellenére véghez kellett vinnem.

Később felhívtam Mr. Leavoldot megbeszélni a reklám menetét. Jól álltunk a munkával, már csak a végső simítások, s az ő részvétele hiányzott. Megbeszéltem vele, holnap felvesszük azt a jelenetet a reklámban, amikor felhívja a figyelmet a jótékonysági fogadás céljára. Addig azonban még volt dolgunk. Ebéd előttre összehívtam a kreatív csapatot, hogy másnapra minden rendben legyen. Ha délután el akartam tűnni egy időre, míg felkeresem a magánnyomozót, akkor ezt még a délelőtt folyamán el kellett intéznem.

Jól tettem, mert elhúzódott a megbeszélés, így lett egy kis ürügyem a későbbi munkakezdéshez. Az Olive Gardenből egyenesen a magánnyomozó irodája felé vettem az irányt. Nem volt messze, tehát inkább gyalogoltam, s a friss levegőn a gondolataim is szabadabban szárnyaltak. Bár ezt jelen pillanatban nem éreztem túl jónak. Matt járt az agyamban és az a „csók”, mely nem is nevezhető igazi csóknak, mégis bizsergett tőle az egész testem. Nem voltam szerelmes – vagyis ezt akartam bemesélni magamnak –, csak azért éreztem így, mert Matt nem rossz pasi. Egy csöppet veszélyes, és ettől olyan izgalmas is. Jesszusom! Mikre gondolok?! – korholtam magamat. Mégsem tudtam kiverni a fejemből a szájának ízét, a smaragdzöld szemét és az érintését. Még ha pofátlanul is viselkedett, még ha gyűlöltem is azért, amit régen tett. Visszaemlékezve a pofonra bűntudat söpört rajtam végig. Még mindig hallottam füleimben a csattanás hangját, melytől akaratlanul is megborzongtam. Tudtam jól, miért akartam elnyomni ezt az érzést – mert magával sodorta a többit is… A kétséget és a félelmet. Most is megijedtem attól a lehetőségtől, hogy a szavaim, a tetteim visszariasztják Mattet az újbóli találkozótól. Nem akartam reménykedni, el akartam felejteni, hogy egyáltalán a városban van. Hisz úgy lenne a legjobb… Úgy lenne a könnyebb. Nem kellene megbirkóznom a szégyenemmel. Ki kellett vernem a fejemből Mattet! Oli miatt…

Amikor odaértem az újságban megadott címre, megálltam egy percre. Nem akartam elhinni, mire készültem. Be akartam csapni az egyik legfontosabb személyt az életemben, a nevelő apámat. A háta mögött akartam megtalálni szülőanyámat, aki igazából nem is jelentett számomra semmit. Nem érdemelte meg, hogy érezzek iránta valamit is. De… magyarázat nélkül nem nyugodhatok meg. Nagyot sóhajtottam, és bementem a több emeletes házba. Megnéztem a kiírásokat, miszerint az első emeleten találom Roger Eastman irodáját.

A lépcsőn mentem fel, a folyosóra több lakás ajtaja is nyílott. Figyeltem a kis réztáblákat, melyiket is kerestem, majdnem az utolsónál meg is találtam a keresett nevet. Kicsivel nagyobb, figyelemfelkeltőbb tábla függött az ajtón: Roger Eastman magánnyomozó. Bekopogtam, és vártam. Hangos léptek csapták meg füleimet az ajtó másik oldaláról, majd kisvártatva kattant a kilincs, és nyílt az ajtó. Egy magas, harmincas éveiben járó férfi állt ott, hosszúkás arcát borosta fedte. Meglepődve mértem végig, egyáltalán nem ilyenre számítottam, bár azokból a felvillanásokból igen jól eltaláltam egy-két vonást. Észrevehette megilletődöttségemet, mert halványan elmosolyodott.

– Üdvözletem, Roger Eastman – nyújtotta a jobbját. Hangja ugyanolyan mélyen, s kissé reszelősen csengett, mint a telefonban, mégis kellemesnek találtam így élőben is. Pláne, már arcot is társíthattam hozzá. Viszonoztam a mosolyát.

– Katherine Brightmore – fogadtam el a jobbját. Tenyere meleg, és sima, kellemes érzéssel töltött el.

– Kerüljön beljebb! – tárta ki az ajtót, s beinvitált az irodájába. Szemben az ajtóval, az ablak előtt egy fa íróasztal állt, jobb és bal oldalt a falnál szekrények sorakoztak temérdek kartonpapírral, aktával. Összerándultam az ajtó becsukódására. Roger az íróasztala mögé lépett, miközben hellyel kínált. Leültem az az előtt álló székek egyikére, majd feltekintettem a férfire.

– Nos én… – kezdtem bele, de hirtelen nem tudtam, mit mondani. Azt sem tudtam, milyen információkat kell megosztanom vele. Egyáltalán nem akartam az árvaházban töltött időkről beszélni. Pedig tudtam: az a legfontosabb. Roger megértően nézett rám.

– Kit szeretne megkerestetni? – kérdezte, miközben egy tollat és papírt vett elő, aztán egy dossziét is keresett.

– A szülőanyámat – böktem ki nehezen.

– Rendben – bólogatott. – Mit tud róla? – A tollat a papír fölé tartotta jegyzetelésképp, de mélybarna szeme az én tekintetemet tartotta fogva.

– Nem sok mindent – feleltem pislogva. – Barbara Perroynak hívják.

– Ez a férjezett, vagy a leánykori neve? – firkantotta a papírra.

– A férjezett – feleltem. – A leánykori neve Burward – válaszoltam, mire aprót biccentett.

– Mikor látta utoljára? – A kérdés lavinát indított el emlékeimben, s vissza kellett fojtanom a harag könnyeit. Mégis egy pillanatra lepergett előttem az emlék.

Hosszú léptekkel meneteltem az anyám mellett, fogtam a kezét, éreztem forró tenyerét, míg a másik kezemmel Oliét szorongattam. Alig bírtam lépést tartani velük, de nem lassítottak, akárhányszor is próbáltam rávenni őket. Hideg szél fújt, s csöndes, kis cseppekben esett az eső. Elázott a hajam, a kabátom, a lábam vizes lett a félcipőben. Útközben feltekintettem Olira, majd anyára is. Egy szó sem hangzott el indulásunk óta.

– Hova megyünk? – kérdeztem. – Haza akarok menni! – nyafogtam lebiggyesztett ajkakkal.

– Csend legyen! – rivallt rám anyám, amitől hüppögni kezdtem. Oli rám mosolygott, s megszorította a kezem. Befordultunk egy másik utcára, melynek a végében egy hatalmas épület magasodott ki a többi közül – vonzotta a tekintetem. Messziről is hátborzongatónak hatott a kinézete, ahogy a zord, magas ablakok a világra tekintettek, és a szürke díszítések komótossá tették kívülről. Az előtte lévő téglaoszlopok közötti vaskapu félelmetesen kerítette körbe az épületet.

– Miért jöttünk ide, anyu? – nyöszörögtem, de ő egyáltalán nem figyelt rám. Durván húzott az épület felé. Amikor odaértünk, belökte a kaput, és az ajtóhoz érve becsöngetett a falon elhelyezett gombocskán. Pár percre rá kinyílt előttünk, és egy magas nő állt velünk szemben. Anyu köszönt neki, majd odahajolt hozzá, és valamit súgott neki. Aztán lehajolt hozzám.

– Maradjatok itt, anyu mindjárt jön – megsimította arcomat, aztán felállt és a kapu felé indult. Vártam, hogy visszanéz ránk, de semmi sem történt. Az ajtóban álló nő odakiáltott anyunak.

– Asszonyom! Jöjjön vissza! – Nem értettem miért akarja, amikor biztosan neki is ugyanazt mondta, mint nekem. Olira pillantottam, majd anyura, aki épp becsukta a kaput, de még most sem nézett vissza ránk. Utána akartam futni, megölelni őt, és fejemet a ruhájába fúrni, de Oli nem engedte el a kezem.

– Anyu! – sírtam fel, aztán felnéztem Olira. Nem értettem miért nem engedett el. – Oli, mikor jön vissza anyu? Oli! – lepték el könnyek a szemem.

– Na, nyugodj meg! – mondta az ajtóban álló nő sután. – Gyertek be! – utasított, de én nem akartam bemenni. Oliver leguggolt hozzám, s mély levegőt vett, majd a szemembe nézve beszélni kezdett.

– Azt hiszem… anyu már nem jön vissza, Katie – suttogta Oli. Én pedig sírva bújtam biztonságot nyújtó ölelésébe.

– Miss Brightmore? – mosolygott rám Roger, visszazökkentve a jelenbe.

– Elnézést – sütöttem le szememet. – Öt évesen láttam, amikor lerakott minket az árvaház előtt – feleltem, nehezen ejtve ki a szavakat. Már semmit nem éreztem a szülőanyám iránt, nem szerettem, mert eldobott magától. De akkor… Öt évesen kötődtem hozzá, szerettem, hisz az anyám volt. Azonban abban a percben, amikor elment, s sohasem jött vissza, végleg elszakadt bennem valami.

– Tudja mi az árvaház neve?

– Rosette Orphanage – feleltem, s hallgattam a toll sercegését.

– Még valami, amin elindulhatok? Esetleg… – Az arca komolynak hatott annak ellenére, ajkait halvány mosolyra húzta. Megnyugtató érzés öntött el Roger társaságában.

– Nem tudom, milyen információval szolgálhatok, ami segíthetné – mondtam őszintén.

– Nos, igazából bármi – dőlt hátra a székében. – Azóta nem is hallott a szülőanyjáról? – használta ugyanazt a szót, amit én is. Egy csöppnyi elégedettséget éreztem, mert úgy véltem, nem választottam rosszul, nem csaltak a megérzéseim a hirdetéssel kapcsolatban.

– Nem, egyszer sem – feleltem, aztán egy pillanatra beharaptam alsó ajkamat. Roger érdeklődve nézett rám. – Megkérhetném, csakis a mobilomon keressen, és a nevelőapámat még csak véletlenül se vonjuk be az ügybe?

– Természetesen, ahogy szeretné – biccentett Roger. – Teljes diszkréció.

– Köszönöm. A pénz persze nem számít – mondtam halkabban. Roger elvigyorodott.

– Nem is gondoltam, hogy gond lehet egy ilyen híres, és befolyásos személynél, amilyen Ön is. – Enyhén szólva pimasz megfogalmazás, de nem tudtam haragudni a férfire. Az arca egyáltalán nem arról árulkodott, minél többet szeretne bezsebelni tőlem a munkája során. Persze, attól ez még nem biztos, hogy így is volt.

– Nos – álltam fel –, akkor viszontlátásra! – nyújtottam a jobbomat.

– A mielőbbi viszontlátásra – fogadta el a kezem, és sármos vigyor jelent meg arcán, amibe azt hiszem egy kicsit belepirultam. Vagy inkább a nézésébe. Pislogtam párat, majd kiléptem az irodájából. Miután becsukódott mögöttem az ajtó mély levegőt vettem, s magamban felnevettem. Nagyon jó választás volt az a hirdetés…

Másnap nagy hajrá vette kezdetét a cégnél, hogy a délutáni bemutatóra minden készen legyen. Mr. Leavold pontosan érkezett a megbeszélt időpontra, és a megadott helyre. Egy külső helyszínen vettük fel a reklámot, én a háttérből figyeltem az eseményeket Willel az oldalamon. Egymás után többször is felvették azt az egy mondatot, véletlenül se kelljen még egyszer az ügyfél idejét pazarolni. Miközben figyeltem Mr. Leavoldot, visszatért az a rossz érzésem, mely az első találkozáskor csapott meg. Valamit nem tudtam megmagyarázni a férfiben. Olyannak ismertem meg, akitől az ember tartott, s inkább elkerülte messzire, ha lehetséges. Nem tudtam hova tenni. Kívülről jól öltözöttnek, gazdagnak és tiszteletteljesnek tűnt, de ettől az érzéstől, ami mindig előjött, amikor találkoztam vele, már egészen máshogy tekintettem rá, mint a másik férfira is. Szinte egy percre sem vette le szemét Mr. Leavoldról, és minden apró zajra felfigyelt, mintha bármikor bármi megtörténhetne. Mintha nem csak a sofőre lenne, de ezt hamar kivertem a fejemből.

– Elfelejtette azt a múltkori dolgot? – zökkentett ki Will hangja a töprengésből. Nagyon közel állt hozzám, halkan beszélt.

– Mire gondol? – néztem egy pillanatra rá, de aztán a reklámot figyeltem tovább. Sejtettem, mivel is hozakodott elő.

– Nem akarom emlékeztetni rá – szólalt meg –, de úgy vélem jobb, ha tudja, ismét láttam azt az alakot a parkolóban. – A szívem kihagyott egy ütemet. Mit láthatott Will, s miért hozza elő ezt a témát? Vagy csak Mattet látta, amikor én nem?

– Mint mondtam, meg tudom magam védeni – feleltem kitérően azt a látszatot keltve, mintha semmit nem értenék mondandójából.

– Óh, igen, jól láttam. – A gúnyos hangra elkaptam fejemet, Will arcán hatalmas vigyor terült szét.

– Ezt hogy érti? – kérdeztem higgadtan, de belül fortyogtam. Akkor nem csak Mattet látta, hanem kettőnket, együtt. Ez pedig igazán rossz hírnek számított. Nem tudtam, miért árulja el magát ezzel, de biztosan volt miértje.

– Honnan, mióta ismeri? – tért rá a lényegre. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak csöppet. Nem akartam pont Willnek elárulni magamat, és azt, kicsoda is Matt. Semmi köze a magánéletemhez, vagy a múltamhoz. Én voltam a főnök, és nem fordítva. Mi jogon kért számon engem?

– Nem tudom, miről beszél, Mr. Goodwin – nyomtam meg a vezetéknevét, miközben belenéztem fekete szemébe. Ismét csak azt éreztem, belém lát, de nem hagytam magam megfutamítani.

– Hát persze – hagyta rám Will. Vagyis csak azt hittem. – Tudja a múltkor azt hittem, rászorul a közbelépésemre, de nos, a legutóbbi esetben nem véltem ilyen egyértelműnek ezt. – Halvány mosoly jelent meg az arcán, amit nem tudtam mire vélni. Mégis mikor láthatott, de legfőbb a kérdés: mit láthatott pontosan?

– A legutóbbi eset? Vagy beszéljen egyenesen, vagy hagyja, hogy figyelmemet a munkálatokra fordíthassam – néztem rá keményen.

– Igen. Tudja, kettejük kapcsolata eléggé bensőségesnek tűnt. Nem akartam ismét zavarni – vigyorgott. Idegesen próbáltam meg rendezni a gondolataimat, és kitalálni valamit. De egyszerűen semmi nem jutott eszembe. Utáltam hazudni, de ha azt akartam, Will ne tudjon Mattről, akkor meg kellett tennem. Megint hatalmába kerített a magánnyomozó felkeresésekor szorongató érzés.

– Ha a bensőséges kapcsolat azt jelenti, egyszer segítettem neki, azóta pedig nem hagy nyugton, akkor igen, az – feleltem nyugalmat erőltetve magamra.

– Nekem nem így tűnt – felelte Will semleges hangon.

– Nos, arról már nem én tehetek, Mr. Goodwin – szólaltam meg, egyenesen a szemébe nézve, s kemény hangon, határozottan folytattam. – Örülnék, ha a saját dolgával törődne a kreatív igazgatónk, és nem a főnöke ügyivel – tettem helyre. Felvonta egyik szemöldökét, majd halvány félmosolyt villantott rám.

– Ez természetes, Miss Brightmore – válaszolt. Hangjában a legyőzöttség élével. De ki tudja, következőleg is ő veszíti-e el a csatánkat. Elégedetten elmosolyodtam.

– Meg kellene néznie a felvételeket – tettem célzást arra, jobb lesz, ha most eltűnik a szemem elől. Értette, mert biccentett, majd elvonult. Mély levegőt véve, megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Pár órával később visszatértünk az irodámba megbeszélni a reklámmal kapcsolatos ügyeket. Csütörtökre készen lesz, még egyszer megmutatjuk az ügyfélnek, aztán mehet is a tévének. Pont időben vagyunk még, hisz a fogadás szombathoz képest két hétre lesz. Így elegendő idő állt rendelkezésünkre a beharangozásnak. A megbeszélés egészen estig elhúzódott. Mr. Leavold és a sofőre társaságában léptem be a liftbe. A zárt helyiségben csak még inkább rám tört az az érzés… Hogy messzebb legyek tőlük, és tartsak tőlük. Megpróbáltam nem erre figyelni, de rettentő nehezen ment. A ma lefojtatott beszélgetésre gondoltam Will és köztem, aminek következtében eszembe jutott Matt is. Már péntek óta nem láttam, nem jelentkezett, és annak ellenére, még mindig haragudtam rá, látni is akartam. Féltem, hogy nem fog többet felkeresni. Azzal a pofonnal talán tényleg túlmentem a határon…

Gondolataimból a lift hangja zökkentett ki. Ahogy kinyílt az ajtó, Mr. Leavold előreengedett, majd a két férfi kíséretével a kocsim felé mentem.

– Viszontlátásra csütörtökön! – állított meg Mr. Leavold.

– Viszontlátásra! – biccentettem, s néztem a két férfi útját az autójukhoz, míg el nem hajtottak a parkolóból. A kocsimhoz mentem, és a kulcsomat kezdtem keresgélni, amikor hangos, gyors lépteket hallottam meg magam mögül. Hátranézve megláttam Mattet. Meglepődve, és egyszer s mind megijedve próbáltam kinyitni a kocsimat – minél előbb el kellett mennem. Amennyire látni akartam őt, ebben a pillanatban olyannyira nem akartam vele beszélni se.