Sziasztok!
Meghoztam a fejit. Elnézést a késésért, mostanság volt dolgom bőven. :/
Jó olvasást hozzá! :)
Ott álltam
magamba roskadva, és le sem tudtam venni a szemem Kat alakjáról. Senkihez sem
lehetett hasonlítani, vagy mérni. Ő különleges volt, a szívem választottja –
most pedig lehetséges, hogy örökre elvesztettem őt. Elvesztettem annak a
lehetőségét, hogy visszaszerezzem őt, és ismét szerelmet érezzen irántam. Úgy
figyeltem, ahogy beszállt a kocsiba, hogy talán utoljára láthatom őt.
Végigkövettem a tekintetemmel addig, amíg csak nézhettem egy apró részletet
belőle.
Mély sóhaj
tört fel belőlem, aztán lehajtott fejjel a motorhoz menten. Hogy lehettem
ennyire hülye?! Hogy tehettem ezt vele? Nem szabadott volna elhagynom magam, és
vágyam felülkerekedjen rajtam, mert így minden elszúrtam. De akkor, abban a
pillanatban úgy éreztem, bármire képes vagyok azért, hogy meggyőzzem Katiet az
érzéseim felől. Bármire, ami még a normális szinten belül van. Arra gondoltam,
ha ez lesz az utolsó találkozásunk, akkor már mindegy nekem. Csak azt akartam,
hogy tudja, igazat mondtam, amikor azt állítottam, még mindig ugyanúgy – ha nem
jobban – szeretem. Csak azt akartam, érezze az igazságot. De… elijesztettem,
pont ezzel a vágyammal. Utáltam magamat, hogy ilyen bolond voltam.
A tetteink
árulkodóbbak bárminél, szavaknál, reakcióknál. Ez volt a legszörnyűbb.
Visszaemlékeztem arra, hogyan nézett rám Katie, miután megcsókoltam. A szemei
nem csak dühöt és csalódottságot tükröztek. Fájdalomtól homályosultak, aztán
megéreztem ezt én is – az arcomon, de igazából az csak testi kín. A mellkasom
szorítása sokkal elviselhetetlenebbnek tűnt. Talán igaza volt Katnek… Tényleg
képes vagyok bármire, talán még arra is, hogy bántsam őt. Egy pillanatra
megtorpantam, s megráztam fejemet. Nem! Soha nem tudnám bántani, bár tudom: már
így is megtettem.
Talán jobb ez
így – sóhajtottam keservesen, a motorra ülve. Így legalább nem keveredik bele a
drog világába, a veszélyes bűnözők, és dílerek közé. Elvégre én is azok közé
tartoztam… Ennek ellenére még mindig nem tudtam őt elfelejteni. Hisz szeretem!
Vagyok olyan önzetlen, hogy ezért békén is hagyjam, és azt tegyem, mely neki a
legjobb? Nehéz kérdés – indítottam be a motort. Soha életemben nem voltam még
ennyire összezavarodva, soha nem is gondoltam volna, hogy valaha még láthatom
életem szerelmét. Erre meg… Itt van ugyanabban a városban… Adjam fel harc
nélkül? Engedjem, hogy elnyeljen engem ez a világ, s hagyjam békén az egyetlen,
boldogságot jelentő személyt? Törődjek bele abba, amit mondott, hogy nem szeret
már? Törődjek bele, hogy kettőnk közt soha nem lehet már semmi a múlt, s a
mostani tetteim miatt együttesen? Törődjek bele végleges elvesztésébe?
Már rég
lehervadt a mosoly arcomról, s visszatértek szívemre a mázsás súlyok. A
fájdalom, és a kétségbeesés nehezékei. Már így is túl sokat meséltem Katnek az
életemről, amivel bajba sodorhatom őt, de nem tudtam elszakadni tőle. Most még
inkább szükségem volt rá, mint az éltető oxigénre. Nem tudtam már elképzelni az
életem nélküle. Ez a legnagyobb baj. Bele fogok őrülni ezekbe a kettős
érzésekbe! Ezek után nem hittem, hogy szóba fog még velem állni. Lehet, hogy
Katie majd helyettem is dönt. Elvégre a saját életéről van szó, abba pedig nem
szólhatok bele, mit kezd vele. Nekem pedig akkor már teljesen mindegy lesz
minden…
Elindultam a
motorral vissza a raktárépületbe, annak ellenére, hogy ahhoz a társasághoz nem
fűlött a fogam, csak, hogy a szabad ég alatt alváshoz még kevésbé. Amúgy is
tartanak tőlem – húztam el számat, ahogy megjelent előttem ismét Jimmy
félelemtől részegült tekintete. Amíg Katie-vel töltöttem az időt, nem is jutott
eszembe egyszer sem, mit tettem. Ha tudna róla…
Begurultam a
motorral a helyére, majd a hátsó ajtón keresztül beléptem az épületbe.
Elkerültem a drogos helyiséget, s egyenesen az ágyak felé vettem az irányt.
Persze összefutottam Ryannel, mert miért tudnék tök láthatatlanul elevickélni
egy ágyig, amikor nem akartam bájcsevegni senkivel?! Főleg vele nem?!
– Visszajöttél
éjjelre, Matti fiú? – döbbent le Ryan vigyorral az arcán. Nem tartozott a
szokásaim közé.
– Aha –
feleltem értelmesen.
– Örülök,
végre azért kezdesz olyanná válni, mint mi – vigyorgott továbbra is, nekem
pedig hányingerem támadt ettől a mondattól. Soha nem leszek olyan, mint ők!
Tény… gyilkoltam, megöltem egy embert, amit jóvátenni, visszafordítani már soha
nem fogok tudni, de akkor sem leszek olyan, mint Ryan! Nem én!
Csak nehezen
tudtam türtőztetni magam, s nem kimutatni Ryannek a hatalmába kerítő undort.
Tenni fogok azért, hogy ne váljak olyanná, mint ő.
– Soha nem
fogok még egyszer embert ölni – sziszegtem dühösen. Nem érdekelt, hogyan fog
reagálni, nem érdekelt, mit fog velem tenni, ha épp rossz kedvében találtam.
Tudatni akartam vele, hogy nem fogok mindent a kénye-kedve szerint tenni –
csak, mint eddig.
– Majd
meglátjuk – válaszolta Ryan fanyar mosollyal. – Aki egyszer elkezdi, s rákap az
ízére… – hagyta lógva a mondatot, majd kikerülve engem továbbment.
– Soha –
suttogtam magam elé ökölbe szoruló kezekkel. Egyszer ki fogok innen szabadulni,
egyszer eljön az az idő, amikor már nem kell tartanom Ryantől, és az
embereitől. Senkitől! – Egyszer… – remegtem meg az elfojtott dühtől.
A legtávolabbi
ágyat kispéciztem magamnak – már javában durmoltak páran a helyiségben –, majd
halkan lefeküdtem rá. Nem akartam zajt csapni, mintha ott sem lennék.
Elterültem a kényelmetlen ágyon, fejem alatt összekulcsoltam kezeimet, s a
plafont bámulva Katre gondoltam. Nem voltam igazán fáradt, vagy álmos. Nem
bírtam kikapcsolni az agyamat, s az alvásra összpontosítani, egyfolytában
valami újabb gondolat férkőzött elmémbe. Nem tudtam, mit tegyek. Látni akartam
őt, s találkozni vele, sőt… Ennél sokkal többre is vágytam, de az eszem azt
mondta, most kell megállnom, és kiszállnom, amíg még megtehetem. Amíg még nem
teszem tönkre az életét. Ismét. De ez volt a legnehezebb, hogy melyikre
hallgassak: a szívemre vagy az eszemre?
Nem
emlékeztem, mennyi idő telhetett el, míg tegnap elaludtam, de reggel magamtól
ébredtem fel. Még csak nem is valami zajra. Nagy csend volt a helyiségben,
szokatlanul nagy, főleg szombathoz képest. Miután felültem, végignéztem az
ágyakon – sehol senki. Meglepődve dörzsöltem ki szememből az álmosságot, majd
nyújtóztam egyet. Megigazítottam a kabátom, majd kiléptem a helyiségből, hogy
megkeressem Ryant. Valószínűleg mára is tartogat nekem valami feladatot. A
hátsó szobába mentem, ahol kiméregeti a drogot, meg ahol általában kipróbálja
őket. Négyen tartózkodtak összesen a helyiségben. Amikor beléptem, John szeme
rám villant, de csak azért is álltam a tekintetét, amíg Ryanhez léptem.
Ő felszívta az
oda készített fehér csíkot, majd mély levegőt vett, és vigyorogva rám nézett.
– Itt a mai
feladatod – nyomott a kezembe egy cetlit. – Vigyél egy kilót, bonyolítsd le az
üzletet. A szokásos nagyfalat – mosolygott rám. Tehát visszatértem a
„helyemre”, ismét én intézem a nagyobb ügyleteket. Megrándult a szám.
– Hánykor? –
kérdeztem megnézve a papírt.
– Este nyolc.
Addig azt csinálsz, amit akarsz. A drogért meg visszajössz – mondta, mire
bólintottam. Persze egyből arra gondoltam, hogy ma, ha akarnék se tudnék Kattel
találkozni, hisz hétvége van. Ilyenkor nem dolgozik, nem úgy, mint én –
rettentő hosszúnak tűnt ez a két nap. De legalább lesz időm gondolkodni azon,
mit tegyek. Amúgy is jobb lesz, ha kiverem a fejemből, legalább amíg
„dolgozom”.
Gondolataimból
a zsebemben rezgő mobil zökkentett ki, de nem akartam most megnézni ki keres.
Majd, ha kimentem innen, hisz nem kell Ryannek mindenről tudnia…
– Majd jövök –
léptem az ajtóhoz, de Ryan hangja megtorpanásra késztetett. Idegesen gondoltam
a mobilra, reméltem, gyorsan fel tudom venni, mielőtt leraknák. Rossz
balsejtelem lett úrrá rajtam, ez pedig egyáltalán nem tetszett.
– Szép kabát.
Csak nem új? – kérdezte.
– Éppenséggel
de. Jó választás volt nem? – fordultam vissza, s belenéztem szemébe.
– De, de –
vigyorgott, majd kimentem, utamat a motor felé vettem, miközben előhalásztam a
zsebemből a rezgő mobilt. Ahogy a kijelzőre pillantottam összevontam
szemöldököm. Csak szám, semmi név.
– Halló? –
szóltam bele bizalmatlanul.
– Matt! Matt
kérlek, segíts! – zihálta a telefonba Andy, aminek hatására lábaim megálltak.
Értetlenül pislogtam, szívem hevesen dobogni kezdett attól a
megmagyarázhatatlan érzéstől, mely elárasztott. Féltés, aggódás egyvelege.
– Andy, mi
történt? Jól vagy? – kérdeztem azonnal. Ismerős jelenetek kavarogtak a
fejemben, az előbbi rossz érzés csak erősödött a mellkasomban, s tudtam, bajba
került.
– Én…
meglőttek… a lábamat, de… élek. A zsaruk keresnek… – nyögte gyorsan, idegesen.
– Rám találnak… – elfojtott, sírós hangja leginkább egy gyerekre emlékeztetett,
akire nekem kellett vigyáznom. Én voltam a nagytestvér. Az agyam pörögni
kezdett. Ha meglőtték, akkor ki kell szednünk a golyót, ha még benne van.
Ráadásul a zsaruk elől is el kell bújnunk.
– Nyugodj meg,
és mondd el, hol vagy! Indulok érted – futottam a motorhoz, miközben hallgattam
Andyt. Tudtam, hogy egyedül képtelen leszek őt biztonságos helyre vinni, és a
golyót kiszedni. Segítség kell!
– Egy
sikátorban bujdosom valahol a 92. és 93. utca között – sírt fel a telefonban. –
Matt, kérlek siess! Ha megtalálnak…
– Maradj ott,
ahol vagy… vagy bújj el még jobban, de vigyázz, hogy ne találjanak meg! –
utasítottam, de nem szólalt meg. – Andy! Hallottad, amit mondtam!? – kiáltottam
rá idegesen.
– Igen, igen…
– felelte.
– Indulok –
nyomtam ki a telefont, aztán a névjegyzékben megkerestem Luc számát. Sokáig
csöngött, én már a motornál álltam, míg végre felvette a telefont.
– Most nem
érek rá, Matt… – kezdett bele Luc, de nem hagytam, hogy befejezze.
– Szükségem
van a segítségedre. Andyről van szó – mondtam, miközben a vállamra hajtottam a
fejem, hogy megtartsam a mobilt, s kitoltam a motort az udvarra.
– Ah, mibe
keveredett már megint? – morgolódott dühösen Luc.
– Meglőtték a
lábát, és keresik a zsaruk – adtam meg a választ. – Egyedül nem tudom motorral
elhozni, és még a sebét is ellátni… – hadartam idegesen.
– Nyugi, hol
találkozzunk? – kérdezte higgadtan. Ő volt hármunk közül a legidősebb, mely
igazából csak egy évet jelentett közte és köztem, mégis ő már többet megélt
ebben a világban, mint én. Ha Andynek én voltam a nagytestvér, aki folyton
vigyázott rá, akkor nekem pedig Lucas.
– Valahol le
kell tennem a motort, onnan meg a 92. és 93. utcáig kell mennünk – mondtam
Lucnak. Fogalmam sem volt, hol hagyjam a motort, hogy utána később meglegyen, s
el tudjam hozni Andyt. Ha sokáig nem jelentkezik Ryannél, akkor előbb-utóbb
gyanút fog. Abból pedig semmi jó nem sülhet ki.
– Akkor gyere
ide, és innen megyünk. A lakásomnál lerakod a motort. Kocsival gyorsan ott
leszünk Andynél – mondta Luc.
– Indulok –
nyomtam ki a mobilt, s süllyesztettem el a zsebemben. Aztán felpattantam a
motorra, berúgtam, s már száguldottam is Luc lakásához. Nem volt a közelben,
tekintve, hogy Ryantől minél messzebb árult, annál jobb. A saját körzetében Luc
az ász úgy, mint Ryan itt. Viszont haverom még őt is túlszárnyalta, mert nem
csinált olyan durva dolgokat, és nem drogozott. Amikor vett árut, akkor sem ő
kóstolta meg a minőségét. Keresett egy embert, akiben megbízott, s azóta csakis
annak az egy véleménye alapján köti az ügyleteket. Talán ő miatta nem kezdtem
el én is drogozni anno, s tartok ki azóta is amellett. Mellette. Mindig azt
mondta, jó neki így, élvezi az életet így is. Akkor meg minek kellene neki a
drog?
Hittem benne,
felnéztem rá emiatt. Eladta, terjesztette, de ő nem élt vele. Igazából
megfordult a fejemben, hogy Luctól kérjek tanácsot Kat felől… Hisz az olyan
lenne, mintha a tesómmal beszélnék róla. De nem akartam, hogy hülyének nézzen,
és az arcomba vágja: mit is akarok tulajdonképpen? Mert ismertem már annyira,
kerekperec megmondaná a véleményét. Talán pont ez kellene, ez helyrerázna.
Tudnám, mit kellene tennem. Csak nem akartam elismerni, hisz van némi fogalmam
róla, mit mondana, és mit javasolna.
Miközben a
szél az arcomba csapott, a gondolataim ezerfele cikáztak – s most, hogy tudtam,
Andy veszélyben van, Kat arca csupán egy pillanatra suhant át elmémen. Inkább
azon törtem a fejem, hogyan húzom ki ismét a slamasztikából Andyt, s hogyan
fogok véget vetni végre ennek. Az elhatározás gyorsan jött, és erőt adott. Le
fogom szoktatni. Bármibe kerüljön, ezúttal sikerülni fog! A hogyan kérdésre a
választ pedig még ráérek kitalálni. Először meg kell mentenem a seggét –
morogtam magamban.
Luc már a háza
előtt várt, mire odaértem. A motort beállítottam a garázsba, aztán beültem
mellé a kocsijába. Ahogy becsaptam az ajtót, ő indított. Kezemmel hirtelen
megkapaszkodtam a műszerfalban, ahogy a sebesség a sokszorosára nőtt alig pár
pillanat alatt.
– Mi a francba
keveredett már megint? – szólalt meg morgolódva. – Nyugi, tudok vezetni –
vigyorgott rám, amikor rápislantott az arcomra.
– Nem tudom,
de most rohadtul be volt szarva. Ahogy én itt – közöltem halálfélelemmel. Luc
felnevetett, míg nekem a mellettünk elszáguldozó kocsikon cikáztak szemeim. –
Nem kéne lassítani egy kicsit a zsaruk miatt? – kérdeztem görcsösen
kapaszkodva, felvonva szemöldököm. Az övet nem akartam bekapcsolni, hogy ha
gyorsan kell Andyért kipattannom, akkor ne kelljen még azzal is babrálnom. De
most határozottan úgy éreztem, be kellett volna kapcsolnom.
– Ne foss,
szabályos vagyok… még – mondta Luc vigyorogva, teljesen nyugodtan. Irigykedtem
rá ezért – minden esetben tök higgadtan tudott gondolkodni. Megpróbáltam nem
annyira görcsösen kapaszkodni, s mély levegőt vettem, hogy ellazuljak egy kicsit.
Nem először ültem már Luc mellett a kocsiban, nem kellene ennyire paráznom.
– Jah,
szabályos és gyorshajtó – morogtam. – Ha előbb lekapcsolnak, mielőtt odaérnénk,
akkor…
– Mióta
ismersz, Matt? – szakított félbe. Nem feleltem. Már hat éve ismertem őt, és még
egyszer sem hagyott cserben. Andyvel a legjobb barátaimnak tekintettem őket. A
szívem egy pillanatra összefacsarodott, ahogy visszaemlékeztem Olira.
Tekintetem a visszapillantó tükörre esett, azon nyomban össze is rándultam
halk, nyekkenő hangot hallatva.
Luc a homlokát
ráncolva méricskélt, míg én kissé ijedten néztem rá. Ha most már nem néz
bolondnak, akkor semminek se.
– Te Matt,
elkezdtél drogozni? – kérdezte hirtelen. Rámeredtem, aztán a visszapillantó
tükörbe nézve vágtam egy grimaszt túlvilági vendégemre.
– Nem. Tök
józan vagyok, kösz a feltételezést – vetettem oda mérgesen.
– Bocs, haver,
de akkor mi volt ez az előbbi?
– Még
kérdezed? A vezetési stílusoddal? – dohogtam felháborodottan.
– Jól van, na
– mondta Luc nevetve, miközben lassítani kezdett. Végre közeledtünk a 92.
utcához. – Hogy a fenébe találjuk meg?
– Megkeressük?
– céloztam a kérdő éllel arra, hogy fogalmam sincs.
Lucas
felhorkant.
– Itt már
vannak zsaruk – jegyezte meg, mire belenéztem a tükörbe, követnek-e minket. A
megadott két utca között bekanyarodtunk egy sikátorba, figyeltük a kukákat,
hogy hol húzhatta meg magát Andy. – Felhívott? – kérdezte Luc.
– Jah,
ismeretlen számról, úgyhogy nem tudom visszahívni.
– Remek!
Komolyan veszek neki egy rohadt mobilt – szűrte a fogai között Luc.
Akármennyire is aggódtam, beszólásától vigyorra húzódott a szám. Andynek
tényleg kellene egy telefon, mert hármunk közül ő került legtöbbször bajba.
– Támogatom az
ötletet – mondtam sóhajtva, miközben a visszapillantóba lestem. Túlvilági
vendégem ott lebegett a hátsó ülésen, mintha csak ülne rajta, de a testén át
láttam a barnás üléshuzatot. Hirtelen mutogatni kezdett előre, így figyelmemet
a sikátor szélén álló kukákra tereltem. Az egyik mögött, mintha egy lábfej
kikandikált volna. – Luc! – mutattam arrafele. – Nézd, ott a kuka mögött!
A gázra
lépett, a kocsi felgyorsult, láttam, ahogy a lábfej megrándult a hangra. Aztán
amikor odaértünk a kuka mögé, barátom lefékezett. Csikorgó gumikkal álltunk
meg. Már szálltam is ki, hogy a hátsó ülésre befektessem Andyt.
– Andy! –
fogtam két kezem közé fáradt arcát.
– Matt… Azt
hittem a zsaruk – nyögte ki, szemei kábán csukódtak le.
– Na
igyekezzünk, nem akarok összetalálkozni velük – morogta Luc, aztán ketten
felnyaláboltuk a sérült Andyt. Hangos nyögések közepette már majdnem
befektettük a hátsó ülésre, amikor felhangzott a sziréna hangja, és megláttuk a
sikátor végén a rendőrautót. – Francba! – szitkozódott Luc.
Gyorsan beraktuk Andyt, megpróbáltunk figyelni a lábára is, amelyen a
nadrágja elszakadt, s tiszta vér volt a sebtől. Éreztem orromban a vér fémes
szagát, melytől elfintorodtam. Luc átfutott a vezetői oldalra, míg én becsaptam
az ajtót, és beszálltam. A gázra taposott, de a rendőr kocsi már a nyomunkban
volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése