3. fejezet - Túlvilági segítség

Nos, megjött az újabb fejezet, végre kiderül, hogy mi történt Mattel. Ez pedig beindítja majd az eseményeket. A véleményeket továbbra is kíváncsian várom! :)

Jó olvasását!

Matt

Pánikba esve a másodperc egy töredékéig leblokkoltam, aztán a zsaruk kiabálása egyből észhez térített. A felszólítások a megállásra csak enyhe dübörgésként jutottak el füleimbe. Ahogy szaladtam a motor felé erősen magamhoz szorítva az aktatáskát az adrenalin löket, és az ereimben meglóduló vér eljutva agyamba energiahullámokkal ontottak el, hogy nem éreztem szinte semmit sem. Csak futottam, míg meg nem hallottam a hangos puffanásokat. Automatikusan összehúztam magam védekezően emelve a fejemhez a táskát, mintha megvédhetne, de nem álltam meg. Ha nem érem el a motort, semmi esélyem sem lesz a menekülésre… Zihálva ugrottam egy közeli kuka mögé, hogy a süvítő golyó el ne találjon. Már csak egy méterre állt a motor. Hallottam, ahogy viszonozzák közelebbről a tüzet. Amíg a vevő és testőrei lőttek a zsarukra, addig kihasználva a helyzetet odamásztam a mocskos földön a motorhoz. Szitkozódva két lövéshullám között ugrottam rá, hogy berúgva végre elhúzhassak onnan.

Ám nem történt ilyen egyszerűen… Az egyik golyó eltalálta a vállamat. Felkiáltottam a fájdalomtól, majd egy gyors pillantást vetve rá megállapítottam, szerencsére csak súrolta. Aztán már száguldottam is a motorral, hogy mentsem a bőröm. Csupán a szemem sarkából érzékeltem a vörösséget, mely egyre nagyobb foltot hagyott a kabátom bal felén, a távolból a lövöldözések halkulni látszottak. A sziréna azonban jajveszékelve hangzott fel mögöttem, sokkal erőteljesebben, mint azt akartam volna. Követtek – jutott el agyamba az információ jelentése. A pánifélelem elemi erővel zúdult rám, párosulva az életben maradásért küzdő vágyammal.

Az egyenes úton aztán hátrapislantva megláttam a villogást, és a lámpa vakítását, de a vállamba nyilalló fájdalom eltérítette figyelmem. Összeszorítottam fogaimat, hogy elviseljem a kínzó szúrást, ahogy az egyenetlen sikátorban kátyúkba futott a motor. Ismét felhangzottak hátam mögül a dörrenések, amiktől szívem heves üteme még gyorsabbra váltott, ha ez lehetséges, bár most határozottan úgy éreztem, hogy ki akar szakadni a helyéről. Már az egész karom zsibbadt a motor súlyának megtartásától, agyamat sűrű ködként lepte el a vörös fájdalom. Mégsem állhattam meg, ugyan a félelmet már meg sem éreztem. Eltörpült az adrenalin és a fájdalom mellett, de tudtam, milyen következményei lennének, ha a zsaruk elkapnának. Az pedig semmi esetre sem történhet meg! Ryan egyáltalán nem örülne…

Hirtelen még erősebben szorítottam a hónom alatti aktatáskát, ha anélkül mennék vissza, kevesebb esélyem lenne arra, hogy nem épp Ryan vágja el életem fonalát. Talán ha szerencsém van, és jó kedvében találom, akkor megkegyelmez, hogy elveszítettem a pénzét. Elvégre úgy tekint rám, mint az öccsére. Bár nem mindig tudtam eldönteni, hogy mikor, mennyit jelent ez számára. Túlságosan hangulatembernek ismertem meg – többnyire ez nem jelentett jót még nekem sem.

A rendőrautók még mindig a nyomomban loholtak, így nem akartam, és nem is tudtam most azzal foglalkozni, Ryan vajon mit fog ehhez az ügyhöz szólni. Figyelmem hanyagolása az úttest felé így is egy kisebb zökkenéssel járt. Kis híján kifordult a motor kormánya a kezemből. Sűrűn pislogva próbáltam eloszlatni szemembe tóduló könnyeimet, amit a karom fájdalma okozott.

Aztán furcsa dologra lettem figyelmes. Nem tudom, hogy a fájdalomtól, vagy az adrenalintól, vagy csak egyszerűen a helyzettől. Mintha valaki állna a sikátor végénél szorosan a fal mellett, és mintha mégsem. Akaratlanul is felnyögtem. Nem! Ezzel most nem bírok, nem is akarok megbirkózni! Az agyam ismét pörögni kezdett a rá nehezülő köddel küzdve, erőteljesen egy pontra fókuszálva. Pedig ugyanúgy nézett ki… Bár még messze voltam tőle, és látni sem láttam jól, mintha szememet valamiféle homályos fátyol zárná el a tisztán látástól, mégis mintha ő lenne. Hát mégsem képzelődöm? Ahogy egyre közelebb értem a sikátor végéhez, figyelmem úgy összpontosult csupán arra az egy pontra, ahol őt láttam, hogy minden más zaj elhalkult. Kizártam őket elmémből. Még a szirénák, vagy a felhangzó lövések sem tudták eltéríteni tekintetemet. Nem néztem én már az utat sem, nem törődtem a kátyúkkal, a kisebb-nagyobb kövekkel, amiket néhol megtaláltam. Mintha lelassult volna az idő, egy végtelenségnek tűnt, míg el nem haladtam mellette.

Önkéntelenül fordítottam fejemet hátra, hogy még tovább nézhessem… Ő volt az, ez nem kétséges. Már csak a mikéntjét kell megemésztenem. Azonban a sokk többszörösen ért ennek felismerésével és a hirtelen kátyúba futott motor irányíthatatlanságával együtt. Sebesült karom lüktetett, ahogy próbáltam megtartani a kormányt, mindhiába. Hangos csattanással, majd fülsiketítő súrlódással csúszott a motor a falnak, míg én majd egy métert repültem előre. Nyögve tápászkodtam fel – úgy éreztem, mindenem fájt –, hogy a motorral megnövelt előnyömet a zsarukkal szemben ne veszítsem el. Elbotoltam az aktatáskáig, s azt felnyaláboltam a hónom alá.

Most már a lábam is sajogva tiltakozott a meneküléstől, s hevesen verő szívem szinte szétszakította a mellkasomat. Zihálva, a jobb lábamra sántikálva próbáltam elfutni, hogy ne lássanak meg a rendőrök. A sikátor végénél elfordultam jobbra, és neki iramodtam az utcának. Találnom kellett valami menedéket, amíg fel nem adják a keresésem. Karom vérzése mintha elállt volna, vagy csak annyira nem érzékeltem már semmit a sok fájdalomból, hogy nem tudtam megállapítani rendesen, s eltompította agyamat.

A távolból felhangzott a sziréna magas, jajveszékelő hangja. Teljes erőmet a menekülésre fordítottam, lélekszakadva futottam, amerre láttam. A semmiből felbukkanva hirtelen megállásra késztetett. Összeszorítottam fogaimat, s elkeseredetten kitérve előle újból megindultam. Nem! Nem láthatom őt! Megőrültem! – kiabáltam magamban kétségbeesve. A sziréna egyre közelebbről hallatszott, ijedten tekintgettem hátra futás közben, várva, mikor érnek már utol. Nem éreztem a lábamat, mintha a fájdalom egyszeriben elillant volna, s puha felhőkön szaladtam volna. Megráztam fejemet, mikor ráébredtem, milyen őrültségekre gondolok menekülés közben. Agyamba ismét betódult a sziréna riasztó hangja, s újból átvette a hatalmat testemen a félelem. Hova bújhatnék, amíg fel nem adják a keresésem, és adnak ki körözést? Hol találhatnék itt egy búvóhelyet? – próbáltam meg értelmesen gondolkodni, de egyszerűen nem bírtam. Talán több vért veszítettem, mint amennyire gondoltam sebem súlyosságából.

Jobb ötletem nem lévén bemenekültem az utcáról két háztömb közé. Elvégre a legnagyobb hülyeség nyílt színen mutatkozni! Ez volt talán az első, amit megtanultam kikerülve az árvaházból. Alkalmazkodnom kellett a kinti törvényekhez, vagy ahogy szokták mondani: az erősebb legyőzi a gyengébbet. Zihálva álltam meg, miközben ijedten járattam szememet egy ajtót, vagy egy mélyedést kutatva, ahova beállhatnék. Ám semmi. Ilyen az én szerencsém! – háborogva szitkozódtam. A fejem zúgott, a fülem bedugult, mintha víz alatt lennék, és a testem szinte minden pontját fájdalom járta át. Hallottam a szirénát olyan közelről, hogy alig hittem el. De hát hol van a kínok közt felépítgetett előnyöm?

Sietve megindultam az egyik kuka mögé, folyamatosan a hátam mögé lesve. A földre vetettem magam, s fújtatva kinéztem onnan az utca felé. Épp akkor ment el a sikátor végénél egy járőrkocsi. Gyorsan húztam vissza fejemet, és lehunyva szememet megpróbáltam egy kicsit lenyugodni. Maradjak itt, vagy menjek most azonnal tovább a sikátorban, hátha találok valami kiutat? Hátha eljuthatok valahogyan Ryanhez? Viszont akkor meglenne annak az esélye, hogy elvezetem a zsarukat a rejtekhelyünkhöz.

Fintorogva néztem a vállamra, majd engedve a görcsös szorításomon – még mindig az aktatáskát szorongattam –, a kabát alá nyúlva megnéztem a sebem. Csupa vér borította bőrömet, orromat eltelítette a fémes, sós szag, s émelygéssel fogott el, ahogy hirtelen megcsapott. Eddig túlságosan lekötött a menekülés, de most… Tisztulni látszott végre a fejem, noha a fájdalom néha úgy belém nyílalt, hogy csillagokat láttam. Muszáj lesz tovább mennem, még ha azonnal meg akarnék halni, akkor is. Ha eddig kibírtam, ezután is ki fogom valahogy. Elmém egy képet vetített elém a leggyönyörűbb személyről, aki ebben a pillanatban megnyugvást, s némi gyógyírt hozott sebzett testemnek és lelkemnek egyaránt. Egy mély sóhaj szakadt ki torkomon. Még egyszer az életben látni akarom őt! Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem ültetnek le az életem végéig…

Örökre úgysem maradhatok itt, hisz meg fognak találni. Csak idő kérdése. Az pedig a véget jelentené nekem. Feltápászkodtam a földről, a táskát továbbra is a hónom alá csapva – amit már magamban százszor is elátkoztam –, és elindultam a fal mellett kocogva, amennyire csak erőmből tellett. Meg kell várnom, míg beesteledik, és akkor nem leszek ennyire észrevehető. Ellopok egy kocsit, aztán csak egyszerűen visszamegyek Ryanhez. Tiszta sor – gondolkodtam magamban. Nem lehet semmi probléma. Ha nem kapnak el – nyögtem fel.

Gondolataimból egy aprócska dolog szakított ki. Megtorpantam, s szenvedő arckifejezéssel néztem az előttem lévő alakra. Csupán pár méter választott el tőle, így tisztán kivehettem az arcát, de nem akartam hinni a szememnek. A fájdalom teszi – mondogattam magamban. Csakis a fájdalom – ismételtem monotonon. Azt mondják, ha sokáig mondogatja az ember, ami nem létezik, vagy nem úgy van, akkor el is hiszi magának. Halvány mosoly jelent meg arcán, mint gyerekkorunkban. Ugyanúgy nézett ki, nem öregedett egy cseppet sem. Ugyanazokat a ruhákat viselte, mint… Mint akkor éjjel. A szívem összefacsarodott az agyamba tóduló emlékek hatására. Akármennyire is próbáltam visszanyelni őket, szememet mégis ellepték a könnyek. A teste… Figyeltem meg jobban őt. Áttetsző volt, és lebegett. Csak képzelődtem, a nyomorult könnyektől látok homályosan! – bizonygattam magamnak mérgesen. Szuper, már beszélek is magammal. Tényleg meg fogok őrülni!

Nem, nem, nem! Ő nem lehet itt… Mi történik velem? És miért pont most? Mikor hirtelen megvilágosodtam, hogy nekem menekülnöm kellene, ahelyett, hogy képzeletem szüleményét nézegetem, úrrá lett rajtam a pánik. Ő csak elmosolyodott, amolyan bízz bennem stílusban, majd hátra fele siklott. Közben bal kezét felemelte, s mutatta nekem, kövessem. Felnyögtem, de mégis megindultam. Úgy éreztem magam, mintha a lábaim vittek volna maguktól felé – valami erő húzna arra. Agyamra köd telepedett, a fejem zúgott a lövésektől, a sziréna hangjától és a vérveszteségtől. Minden kétség nélkül követtem őt, mintha tök normális dologgal néztem volna szembe. Tartottam a lépést vele, ha ezt így ki lehet mondani. A hosszú háztömbök mentén vitt, arcán még mindig azzal a csibészes mosolyával hívogatott, mint amikor gyerekekként valami rosszban sántikáltunk együtt. Magamban azonban még mindig mondogattam a kis szövegem. Csak képzelődöm, csak a fájdalom teszi. Egyszerűen nem akartam elhinni, ami velem történik. Hisz ki követne egy látomást? Egy szellemet?

Amíg zihálva néztem őt, lábam automatikusan követte lépteit, addig kábult agyam az emlékekben úszott.

A falra lógatott nagy faóra hangos ding-donggal ütötte el a fél tizenkettőt. Mi már ott álltunk a konyha előtti ajtónál, azt várva mikor jön ki a banya – mi csak így hívtuk magunk között az utált nőt –, s mi mikor osonhatunk be mellette. Elbújtunk az ajtó két oldalán elhúzott függönyök mögött, amiket akkor szoktak visszahúzni, mikor bezárják a helyiséget. Már megfigyeltük párszor, csak étel – aminek ők nevezik azt, amit adtak – tálalásakor húzták el. Azt hitték, így kevésbé akarunk a konyhába szökni.

Mikor kinyitották az ajtót, és kijöttek megteríteni a hosszú asztalokat, már akartam volna beosonni, de ő csak nemet intett fejével.

– Várj még! – tátogta oda nekem a függöny mögül, épp annyira kinézve, hogy csak a száját, és a szemét lássam. Szerencsére a mellettünk elhaladó felnőttek túl elfoglaltak voltak azzal, hogyan ne ejtsék le a temérdek tányért a kezükből, így nem vettek minket észre. – Majd akkor, amikor csengetnek – folytatta a tátogást, mire vigyorogva bólintottam. Pár percig még ki-be járkáltak a konyhából, végül a főbanya a haranghoz lépett, melyet a terem falára erősítettek, és többször megkongatta. A gyereksereg beözönlött a terembe a hosszú asztalokat megtöltve, fiúk és lányok külön-külön. Mindenki a megszokott helyére…

Ekkor jött el a mi időnk, kibújtunk a függöny mögül, és beszöktünk a konyhába. Tudtuk, nincs sok időnk, míg a főbanya észre nem veszi, hogy hiányzunk az asztaltól. Mindketten végignéztük az összes elérhető szekrényt, ugyanis mindig másik helyre rejtették el a finomságokat.

– Megvan! – kiáltott fel bajtársam hirtelen a konyha végéből. Odasiettem, s győzelemittasan vettem kezembe a kekszes dobozt. Egymásra néztünk, az ő arcán is ugyanakkora vigyor terült el, mint az enyémen, szeme pedig ugyanúgy csillogott, mint minden egyes szórakozásunk alkalmával. Ő volt a legjobb barátom.

Épphogy beleharaptunk mindketten egy karika kekszbe, s megéreztük omlós-kakaós ízét, mikor hangos trappoló lépések ütötték meg füleinket. Tudtuk, hogy rájött a főbanya, megint átvertük, és jön a verés. Ez sem érdekelt minket, főleg, ha beleharaphattunk egy kis darabka mennyországba.

Elállta a konyha kijáratát, mi a középen álló asztal két oldaláról próbáltunk eliszkolni előle. Nem tudta, melyikünket fogja meg, így mikor elindult felém én átbújtam gyorsan az asztal alatt, s barátommal az ajtó felé szaladtunk, amikor egy másik banya fülön ragadott minket.

– Megvagytok csirkefogók! – hangjából sütött az utálat irántunk, majd engem a másik nő kezére adott.

– Vigyük őket – szólalt meg, aztán ahogy kihúzott minket az ajtón társaink felbolydultak, mint egy méhkas. Hősnek tekintettek minket bátorságunkért, s mert ismét kihúztuk a gyufát a főbanyánál. A nő csak összepréselte ajkait a hangzavarra – mindig ezt tette… Pillantásom a nőről a hosszú asztalsor egyik végére esett, ott is egy megcsillanó kék szempárra.

A szívemet furcsa melegség öntötte el, és csak egy megbotlás zökkentett ki az emlék továbbgondolásában. Majdnem orra buktam, annyira nem figyeltem az útra. Az előttem haladó arcán egy vigyor terült szét, s rosszallóan csóválta fejét. Felhorkantottam, megpróbáltam nem nézni rá. Csak mentem, épphogy annyira tekintettem fel a kövekről, hogy tudjam, még mindig mutatja-e az utat. Olyankor pedig halkan felnyögtem. Reméltem, egyszer csak eltűnik, én pedig azt mondhatom nem őrültem meg.

Minden csöndes volt, ha eltekintettem az autók forgalmának zajától és a házakból kiszűrődő hangoktól. Azokat pedig már megszoktam. A szirénát szerencsére azóta sem hallottam, ez pedig egy kis megnyugvást hozott a lelkemnek. Még van esélyem. Felpillantottam az égre, a nap lassan kúszott lefele a látóhatáron, narancsos-vöröses színbe öltöztetve az égboltot. Végre közeledett az este. Bár ebből nem sokat érzékeltem itt a magas házak között. Imbolyogva estem a falnak. A felfele nézés kissé elszédítette bódult fejemet, a kezem pedig az oldalamnak csapódott, s csak most eszméltem arra, hogy a zsebemben még mindig ott rejtőzött a mobil. Eddig nem is jutott eszembe, azt hittem elhagytam a nagy felfordulásban.

A fal mellett haladva egyenesítettem kicsit lépéseimet. Úgy éreztem magam, mintha ledöntöttem volna a torkomon egyedül egy egész üveg, jó erős skót whiskeyt. Végszükség esetén még jól jöhet a mobil. Nem akartam felhívni Ryant, ha már most megtudja, mi történt túl sok ideje lesz átgondolni a dolgokat, és akkor még a végén olyan következtetésre jutna, ami nekem csak rossz lehet – fogtam fejemet. Hajlamos volt olyanokat beképzelni magának, mely valójában meg sem történt, vagy nem is állt fenn. Kicsit paranoiás. Na, ettől akartam magamat megóvni, amíg csak lehet. A lopott kocsis ötletem sem túl jó, de a hívásnál biztos értelmesebb – gondoltam.

Egy nyögéssel jutalmaztam kísérőm bólogatását, aztán hirtelen eltűnt, ahogy egy utca vágta ketté a háztömbök végeláthatatlan sorát. Már kezdtem volna fellélegezni, hogy egyedül vagyok, amikor észrevettem őt a ház falának dőlve várakozni. Kilestem a ház takarásából a szűk utcára, mely hosszasan vezetett a belvárosba vezető útvonalak forgalmába. Ő csak bíztatott, menjek át, s folytassam arrafele utam. Egy mély sóhajjal – miután megbizonyosodtam afelől, hogy nem hallok sehonnan sem szirénát –, fájdalmasan nyögdécsélve átfutottam a másik oldalra. A lábam sajgott, a vállam szúrt, az aktatáska szorításától pedig zsibbadt az egész karom.

Elegem volt, sohasem történt még ilyen egyik átadásnál sem. Miért most? Annak ellenére, hogy zsongott a fejem, nem bírtam kiverni belőle a gondolatokat. Csakis egy besúgó lehetett. Tudnia kellett az üzletekről, az átadás pontos idejéről és helyéről. Egy pillanatra megtorpantam. De hát ezt a címet papíron adta át nekem Ryan, senki más nem látta, csak ő… Kísérőm unszolására ismét megindultam. Ryan nem lehetett, ez biztos. Ha csak nem akar eltenni láb alól, s nem akarja ő intézni a piszkos munkát. Ezért inkább mással végezteti, elküld egy átadásra, és elveszítve a pénzét besúg a zsaruknál. Elveszíti a pénzét ilyenért? Miattam? Tényleg megőrültem. Ryan sosem tenné kockára a pénzét, még azért sem, hogy valakit eltegyen láb alól.

– Miattad őrültem meg – vágtam oda az előttem lebegőnek, mire ő hátranézett rám, és elvigyorodott. Még jó, hogy nem felel vissza – horkantam fel.

– Legalább azt mondd már meg, meddig kell még mennem! – szólítottam fel haragosan. De inkább magamra voltam dühös, hisz igazából magammal beszélgettem. – Hát jó, ha nem, akkor nem… – cövekeltem le, majd a falnak támaszkodva lerogytam a tövébe. Éreztem, hogy felhorzsoltam valamennyire a hátamat, amiért összeszorítottam fogaimat. Kezeim elernyedtek, a táska kicsúszott a hónom alól, s koppanással ért földet.

Pihennem kellett egy kicsit, hogy legyen erőm továbbmenni. Nem akartam arra gondolni, mennyit jöttem eddig, de azt éreztem, nagyon is sokat. Ki akartam köpni a tüdőmet, vagy csak egyszerűen itt maradni, és nyugton lenni, amíg meg nem talál valaki. Úgysincs senkim, akihez visszamehetnék, amiért érdemes lenne élnem. Hát akkor meg minek vesződjek a felkeléssel, meg a továbbmenéssel?

Hazudtam magamnak. Igaz, hogy nincs senkim, viszont létezett egy személy, akiért bármire képes lennék. Csak egyszer láthassam őt. Feltekintettem az egyre sötétülő égre, arra gondoltam, ő vajon ebben a pillanatban mit csinálhat. Hova jutott azóta, mióta nem láttuk egymást? Jó helyre, családba került, vagy rosszabb sorsra jutott, mint én? Nem! Még belegondolni is szörnyű volt. Ő a legjobbat érdemelte!

Fejemet visszaejtettem, a földet kezdtem fikszírozni a combjaimnál. Jéghideg volt a beton, hisz a nap itt kevesebbet érte, mint a városban máshol, ahol nem takarták el teljesen a házak az utat. Ha sokáig itt maradok, biztos, hogy meg fogok fázni. Éreztem, ahogy az ólomsúly ránehezedik agyamra, s lehúzza a mélybe. Látóterembe, ahogy mereven fürkésztem a betont, beúszott valami átlátszó. Nagyot sóhajtottam, majd felemeltem fejemet. Szemmagasságban lebegett az arca, nagyon közel hozzám. Olyannyira, hogy libabőrös lettem tőle, és zihálni kezdtem. Túlságosan is kézzel fogható volt…

Azonban, ahogy felemelve kezemet meg akartam érinteni, ő mosolyogva hátrébb araszolt, s mutatta, keljek fel, folytassam utam. Kelletlenül felkászálódtam, majd az aktatáskát a hónom alá szorítva indultam ismét meg. Hihetetlen – dünnyögtem magamban, miközben egy újabb emlék száguldott át agyamon. Ez nem volt olyan hosszú, inkább az érzés, mely akkor átjárta testemet, az maradt meg belől határozottan.

Az eldugott helyünkön, a ház hátsó udvarának egy zugában kuporodtam össze. Itt legalább egyedül lehettem, ha egy kis magányra vágytam, és gondolkodni akartam. Senki nem tudott erről a helyről, csakis mi ketten, Oliver és én. Füleimet halk léptek zaja ütötte meg, lélegzetvisszafojtva vártam a sötétben, ki jön errefele. Reméltem, nem az egyik banya talál rám. Kinyílt az ajtó, s szívem hevesen kezdett verni, ahogy megláttam őt a beáramló fényben. Tengerkék szeme csillogva nézett rám, míg én hunyorogva tekintettem vissza. Biztosan Oliver beszélt a helyünkről neki. Csakis tőle tudhatja.

– Mit keresel itt? – kérdeztem tőle halkan, miután bejött, és becsukta az ajtót. A sötétben egy ideig nem láttam semmit az előbbi hirtelen jött fénytől, csak hallottam botorkáló lépteit, majd egy-két perc elteltével kirajzolódtak a körvonalai is.

– Nem mit, kit – kuncogott fel csendesen, s még közelebb jött hozzám. Lekuporodott mellém, túlságosan is közel a testemhez. Éreztem, ahogy karja az enyémhez ért. Még csak tizennégy éves voltam, de tudtam, miért borzongtam meg a közelségétől. Vagy legalábbis sejtettem…

– Miért kerestél? – tudakoltam ismét rekedtesen.

– Hát, ha nem vagy Oliverrel, akkor biztosan itt vagy – felelte, de a kérdésemre nem adott választ. – Csak… veled akartam lenni – suttogta aztán, mire szám elnyílt döbbenetemben. Nagyot nyeltem, ahogy tenyere az enyémet kereste, s miután rálelt összekulcsolta kezeinket. Érintésétől kiindulva egész testemet átjárta a bizsergés, mintha villám csapott volna belém. Bár nem is tudtam az milyen, azonban más, ismert érzéshez sem tudtam volna hasonlítani.

– Egyszer kihúzzátok a gyufát, Mrs. Freardnál – mondta, miközben mocorgott egy kicsit. Lehelete megcirógatta az arcom bal felét. A közelségétől a szívem vadul dobolni kezdett mellkasomban. Megpróbáltam egyenletesen venni a levegőt, de nagyon nem sikerült.

– Legalább emlékezni fog ránk – nevettem fel halkan, hogy ne látszódjon gyengeségem és oldalra fordítottam fejemet, hátha látok belőle valamit.

– Ez biztos – súgta, s csak így vettem észre, hogy pár milliméter választ el ajkaitól.

Talán ezért nem figyeltem fel a lépésekre, melyek erre tartottak. Az ajtó kinyílt, mi pedig olyan gyorsan kaptuk ki kezünket a másik szorításából, s távolodtunk el egymástól, hogy azt bárki megirigyelhette volna. Mint, akiket Oliver rajtakapott valamin…

Ahogy visszatértem elmém kalandozásából felfigyeltem egy nagyon magas, tőlem úgy ötven méternyire lévő épületre. Felnéztem egészen a legtetejére, a kivilágított betűk vakítóan jelezték a cég nevét, valamilyen reklámcég talán. De valahogy homályosan láttam csak. Nem is igazán érdekelt. Kísérőm fejével az épület felé bökött, amiből tudtam, azt szeretné, hogy odamenjek. Ügyelve, ne keltsek feltűnést tovább lépdeltem, míg el nem értem odáig. Egyenesen a parkolóba mentem, tartva magamat eredeti tervemhez kocsit akartam lopni, és visszamenni Ryanhez.

Végignéztem a hosszú kocsisoron, majd elbotorkálva az egyik tartóoszlopig kidőltem. Lábaim felmondták a szolgálatot, az aktatáska kiesett a kezemből. Hátamat nekivetettem az oszlopnak, s felpillantottam, mit vár tőlem most ő, de sehol sem volt. Eltűnt, elpárolgott, mintha ott sem lett volna soha. Én pedig lecsúsztam a földre, hogy végre pihenhessek. Őrülten kerestem, és amikor a lépcsők felől megláttam egy homályos alakot, egy kissé megnyugodva hunytam le szememet, s adtam át magam a vonzó mélységnek.