4. fejezet - Andrew Kenward

Sziasztok! :) Mint minden héten csütörtökön, itt is az újabb fejezet. Nem fűzök hozzá mást, aki véleményt szeretne nyilvánítani, tudja hol, hogyan érhet el. :) Jó olvasást! :)
A menüsorban található Képek címszó alatt találtok az újabb szereplőkről képet. :)

Katie

 

A szívem hevesen dobogott, zihálva vettem a levegőt, de kitartóan siettem. Körülöttem az emberek észre sem vettek, saját bajaikkal foglalkoztak. Csak egy sarok – mondogattam magamban monotonon. De mintha minden lelassult volna, alig jutottam előrébb az embertömegben, mint egy keserves rémálomban. A táskám húzta a vállamat, a kezemben lévő papírcsomag nyűgként nehezedett rám. Füleim tompán érzékelték a város zajait.

Hirtelen súlyos ütődéstől nyilallt belém a fájdalom. Valaki nekem jött, s én megbicsakolva – a magas sarkú cipőmnek hála – elestem. A csomag akta kirepült a kezemből, és a mocskos járdán ért földet. Úgy éreztem magam, mintha ez rázott volna fel, s billentett volna ki a lassú idő zónájából. A fülsértő hangok hirtelen árasztották el elmémet, szememmel kábán a mellettem két oldalt elhaladó gyors lépteket figyeltem. Senki nem törődött velem, mintha ott sem lettem volna, épphogy nem rúgtak belém. Elhúzva számat kapkodtam össze a papírokat a megbeszélésre – vagyis ebédre –, aztán a táskámat a vállamra csapva megindultam a sarkon lévő étterem felé. Mérgesen kerülgettem az embereket, és idegesen pillantottam szinte egy másodpercenként a karórámra. Nem késhetek el, amikor az irodától itt van egy köpésre ez az étterem, és ráadásul egy megbeszélésről! Egy igen fontos megbeszélésről…

Idegesen kapkodtam lábaimat, miközben próbáltam visszarendezni szép sorjába a sok papírt, hogy ne fessen úgy, mintha bénázva elejtettem volna. Az Olive Garden előtt pár másodpercre megtorpantam, hatalmas ablakain keresztül beláthattam szinte az egész éttermet. Észrevettem Kenwardot leghátul, az étterem eldugott sarkában, egy boxban. Gyors pillantást vetettem az ablaküvegben látható kinézetemre, s fintor futott át arcomon. Ujjaimmal belefésültem fekete hajamba, hogy ne legyek annyira kócos, majd egy nagy – nyugtató – sóhaj után az étterem bejáratához léptem.

Az ajtóval szemben lévő pulthoz sétáltam, s kedvesen rámosolyogtam Maxre.

– Miss Katie! – mosolygott szélesen. – A szokásos asztalt? – kérdezte.

– Nem, Max. Mr. Kenward már vár rám. – Max mosolya lehervadt. – Megmutatná melyik asztalnál ül? – kértem, pedig tudtam én, merre kellene mennem, de Max társasága valahogy jobban vonzott, mint Andrewé.

– Természetesen – vigyorgott ismét, majd intett az egyik lánynak, hogy vegye át a helyét, és kezével mutatta az irányt az étterem hátsó felébe. – Munkamegbeszélés? – kíváncsiskodott Max, de egyáltalán nem vettem tolakodásnak. Ahhoz túl régóta ismertem, ha lehet így mondani.

– Így van. Tudod, mennyit jelent nekem a munka… – feleltem. Amikor ketten voltunk, akkor mindig tegeztük egymást.

Max halkan felnevetett mellettem. – Hát igen. Amióta itt vagyok, tíz ebédből heten munkával foglalkozol – röhögcsélt magában, s én is elmosolyodtam. Noha a szívemet egy furcsa, facsaró érzés is a hatalmába kerítette. A „miért is csinálom ezt?” kérdés válasza miatt. Andrew már messziről – leplezetlenül – végigmért, ahogy haladtam felé Max-szel az oldalamon. Csillogó tekintete nem lett volna elég, szája halvány, elégedett mosolyra húzódott. – Ha esetleg valamire szükséged volna, csak hívj… – mondta halkan Max, majd célzásként Andrew-ra nézett.

– Köszönöm, Max – hárítottam egy mosollyal.

– Üdvözletem, Miss Brightmore! – állt fel Andrew, és kezet csókolt nekem. Már nem lepődtem meg, mint első alkalommal. Régi, nagy múltú családból származott, de azért azt is feltételeztem, hogy nem csak ezért őrizte meg ezt a gesztust.

– Üdvözlöm – biccentettem, majd helyet foglaltam.

– Mr. Kenward választott már? – köhintett Max.

– Igen… – nézett fel rá Andrew. – Gesztenyével töltött csirkét kérek, burgonya körettel – adta le a rendelést. – És hozzon a legfinomabb borból. – Max felírta, majd miután én is megrendeltem az ebédet visszament a pulthoz.

– Bocsánat a késésemért – kezdtem, mert igazából azóta nem néztem az órámra, amióta ideértem. Nem tudtam, valóban késtem-e.

– Már kezdem megszokni – mosolygott Andrew. – Az ennyire elfoglalt kreatív igazgatónál, aki nem mellesleg a vezérigazgató is, ez nem kirívó eset – folytatta.

– Nos, ez akkor sem lehet mentség – feleltem őszintén.

– Nekem a mosolya is felér egy mentséggel – nézett bele mélyen szemembe.

– Talán merüljünk el a befektetés részletes kérdéseiben – hárítottam gyorsan, mert ismét zavarba ejtő mondatokkal próbált flörtölni velem.

– Ahogy gondolja – vigyorgott magában. – Biztos vagyok benne, hozott magával referencia munkákat is, annak ellenére, hogy szinte az egész világon ismerik a Brightmore Advertising reklámait – váltott hangnemet.

Elmosolyodtam. – Természetesen hoztam. – Andrew elégedetten bólintott. – De abban is biztos vagyok, hogy inkább az anyagi vonatkozás érdekelné önt, mint leendő részvényest – kulcsoltam össze kezeimet a papírokon.

Andrew halkan felnevetett. – Bele a közepébe… Nem teketóriázik – vált komolyabbá az arca.

– Nincs értelme – feleltem.

– Való igaz – biccentett, miközben egy pincérnő kihozta az általunk kért ételeket, s a bort. Andrew végig engem nézett, míg a pincérnő kitöltötte az alkoholt a kristály poharakba, majd el nem ment.

– Tehát, mennyivel szeretne befektetni a cégbe? – tértem rá a lényegre, majd kortyoltam a boromból. Ez még nem fog megártani, s estére már ki sem lehet mutatni. Nyugodtan hazamehetek autóval.

– Tudom, hogy az apja nagyon ügyel a cégére, a részvénytöbbségre. – Sötétbarna tekintete nem engedte az enyémet. Mivel nem szóltam közbe, folytatta. – Így… csakis zárt tulajdonosi köre van a cégnek.

– Ezt jól látja – erősítettem meg, s elszakítottam pillantásom. Apám soha sem tenné kockára a céget, figyelt, hogy mindig ő maradjon a legtöbb részvénnyel rendelkező tulajdonos, s így övé a legnagyobb befolyás is. Hozzá láttam az étel elfogyasztásához, miközben hallgattam Andrew-t.

– Én csak be szeretnék egy kis pénzt fektetni, mely később gyümölcsöző haszonnal jár.

– Akkor a mi cégünkben nem fog csalódni – kaptam be egy falatot az ételből. – És mennyi is lenne pontosan az az összeg? – kerestem egy üres papírost, majd egy tollal elé toltam. Andrew halványan elmosolyodott, kezébe vette a tollat, és ráfirkantott a papírra. Visszatolta elém. Az állam majdnem a padlón koppant. Nem is olyan kis összegről beszélgettünk, mint azt ő állította. – Ez tehát azt jelenti, hogy már döntött? – nyertem vissza hangomat, s a papírt belecsúsztattam a többi közé.

– Mondhatjuk így is – felelt Andrew. Nem vett észre semmit sem pillanatnyi döbbenetemből.

– Az előző megbeszélésünk óta tájékoztattam apámat szándékairól, de az igazgató tanács hozza meg a döntést – mondtam a szokásos eljárás menetét. Most azonban ismét kell beszélnem apámmal az összegről.

– Igen, természetesen – mosolyodott el. – Tudja, reménykedtem benne, ha Önt már megnyerem magamnak, akkor az apja is megbízhatóbbnak talál, hogy a cége egy kisebb szeletét a kezembe adja – kortyolt ismét a borból. Magamban elkönyveltem képmutató tulajdonságát. Ha azt hitte, majd rajtam keresztül éri el céljait – vagyis, hogy nagyobb részvényt próbál meg felvásárolni –, akkor nagyot tévedett. Nem engedjük, hogy többségi arányt szerezhessen. 

– Nem az én véleményem alapján szokott dönteni, s mint már mondtam, a tanácsé az utolsó szó – zártam le ezt a témát. – Ha megfelel önnek, akkor legkésőbb jövő hétig összehívom az igazgatói tanácsot, és majd értesítem a döntésről – néztem fel rá tányéromból.

– Tökéletes – vigyorgott Andrew, majd felemelte poharát. – Akkor igyunk szóbeli megállapodásunkra! – nézett bele szemembe.

– Jövőbeli együttműködésünkre! – emeltem poharamat. A két üveg összekoccant.

– Remélem mi is többet fogunk találkozni – villantott rám egy mosolyt Andrew. Megpróbáltam a tányéromra figyelni, s elereszteni ezt a kis megjegyzést a fülem mellett. Andrew töretlenül folytatta. – Miss Brightmore… szólíthatom Katherine-nek? – kérdezte.

– Nem szeretem a Katherine-t – néztem fel rá.

– Akkor hogyan szólíthatom? – próbálkozott. Mély levegőt vettem.

– Munkamegbeszélésen vagyunk. Maradjunk esetleg a Brightmore-nál – erőltettem magamra halvány félmosolyt, miközben ismét visszautasítottam őt. – Tudja, nem szoktam keverni a magánéletemet a munkámmal – adtam apró magyarázatot, mely részben igaz volt, de olyannyira hazugság is, mert nem pusztán ezért utasítottam el. Rá sem bírtam nézni másik férfira… Sajgott a szívem, hogy aki a legfontosabb volt számomra, sohasem lehet az enyém.

– Nos, igen, megértem – hárított Andrew. – Akkor ne is keverjük a munkát a magánélettel. Had hívjam meg egy vacsorára, ami távol áll a munkánktól – vetette fel. Majdnem ráharaptam a számra, miközben rágtam. Igen kitartóan ostromolt, azonban az én falaim masszívak, s erősek voltak ahhoz, hogy győzedelmeskedjek csatánkban.

– Nos – kezdtem úgy, mint az előbb ő –, jövőbeli munkakapcsolatunk érdekében jobb, ha pusztán a cég ügyei miatt találkozunk – utasítottam el újból, és reméltem, ennyi után végre felhagy az udvarlással.

Andrew halkan felkuncogott. – Nem egyszerű Önhöz közel kerülni – mondta aztán mosolyogva. Leraktam az evőeszközöket a tányérba, s megtöröltem a szalvétával a számat.

– Ha most megbocsát, Mr. Kenward vissza kell mennem az irodába – szabadkoztam a jó modor végett, de amúgy is már szabadulni akartam. Frusztrált Andrew folytonos flörtje.

– Természetesen – biccentett, hangja furcsa leejtést vett fel, miközben az egyik pincérnőnek intettem, hogy fizetni szeretnék. – Kérem, ne sértsen meg azzal, hogy nem hagyja törleszteni a számlát – kortyolta fel a megmaradt bort a poharából.

– Köszönöm a meghívást – mosolyogtam rá, majd felálltam, s összeszedtem a papírokat a dossziéba. – Hívni fogom – mondtam végül.

–        Én pedig várni fogom – felelte. Elköszöntem, aztán a kijárat felé vettem az irányt. Odaintettem Maxnek, aki épp csak egy pillanatra nézett fel rám a pulton lévő papírokból, majd kiléptem az étteremből. Fellélegeztem, s mélyen beszívtam tüdőmbe a csípős levegőt. Ez is elintézve – nyugtáztam magamban.

Elindultam vissza az irodába, de nem siettem. Élveztem kicsit a szabadságot, még ha ez egy bűzös, szmogos várost, s hideg levegőt jelentett. Kiszabadulni az irodából felhőtlen érzés. Imádtam dolgozni, rajzolni, és terveket készíteni a reklámokhoz, de mindig is emlékeztetett a bezártság a gyerekkorom – átlagban – szörnyű éveire. Mert voltak azért szép pillanatok is. Csak az lényegesen kevesebb a másiknál… – húztam el számat enyhén, s megpróbáltam kiűzni elmémből a múltamról szóló gondolatokat. A szívem ennek ellenére belesajgott, és fájón ütötte a ritmust mellkasomban.

Pár mély levegővétel után enyhülni látszott az érzés, de persze nem tűnt el teljesen. Mert ezt az űrt, mely azóta ott tátongott a bensőmben, csak egyetlen személy tudná betölteni, s újra egésszé formálni szívem darabkáival. De tudtam, ez lehetetlen. Túl kellene rajta tennem magam, hisz mindenem megvan, mely gyerekkoromban csak álmomban teljesülhetett be. Szerető család – visszafojtottam a belülről fojtogató szorítást –, tökéletes munka és sok pénz, amivel igazából nem is tudok mit kezdeni. Mégsem teljes a boldogságom egy valami hiánya miatt, mely a legfontosabb az életben. Szerelem. Egy társ.

Szerettem volna megbocsátani neki, szerettem volna, ha tudja, mennyire szeretem – még mindig –, szerettem volna, ha utoljára, mikor belenézett tekintetembe, nem a megvetést, a csalódottságot látta volna. A tudatom tisztában van azzal, hogy sohasem bocsáthatok meg, csak a szívem zendül fel e kijelentés ellen folytonos, végeláthatatlan csatát vívva elmémmel. Én pedig hagyom, hogy figyelmemet a munka terelje el, s ne a belátható nyertes.

A földre roskadtam, már a zokogás sem rázta testem. Könnyeim hangtalanul folytak végig piszkos arcomon, melyet a hatalmas lángok fénye világított meg. Csak bámultam előre, bele a tűz belsejébe, ahol felemésztette a ház faanyagát, s a számomra fontos személy testét. Remegtem a tehetetlenségtől, a fájdalomtól, a tenni akarástól. Ott akartam lenni mellette, ha már nem menthetem meg, hát vesszek oda én is! De minduntalan megállítottak, ahányszor csak be akartam szökni az égő házba, s keresni őt. Toporzékolni akartam, és visszakapni őt, hallani a hangját, belenézni sötétkék szemébe. Érezni biztonságot nyújtó szeretetét. Nekem már csak ő volt, s Isten elvette tőlem. Szemem sarkából láttam csupán az ismerős cipőt mellettem, s a szívem kihagyott egy dobbanást, ahogy elmém rájött, ki is állt ott. Lassan emeltem fel fejemet, hogy a szemébe nézhessek a gyáván megfutamodott vétkesnek. Ajkaim megremegtek, ahogy rá akartam kiáltani: az ő hibája! Ő ölte meg! Csakis az ő hibája minden!

Hang azonban nem jött ki összeszoruló torkomon. Úgy éreztem, mintha valami belülről fojtogatna. A szégyen elöntötte mellkasomat, s keveredett a gyász mérhetetlen fájdalmával. Hogy szerethetném őt ezek után?

Karja kinyúlt felém, meg akarta érinteni forró arcomat, amennyire vártam, hogy megérezhessem bőrének tapintását az enyémen, olyannyira akartam, hogy legyen távol tőlem. Végül megtorpant a mozdulatban, amint belenézett tekintetembe. Mit láthatott benne, hogy szinte hátrahőkölt? Gyűlöletet, csalódottságot, megvetést?

– Kat? – suttogta nevemet, mire összeszorítottam ajkaimat, és visszafordítottam fejemet az időközben oltani kezdett házra. Érzékeltem, ahogy lassan eltávolodik tőlem… Örökre.  

Fülsértő sziréna harsonája zúdult be elmémbe, sértette füleimet. Fintorogva figyeltem az utcán elszáguldó járőrkocsit arra gondolva, mi lehet most vele. Aprót ráztam fejemen észrevétlenül, hisz mégiscsak nyílt utcán haladtam, s megpróbáltam kizárni a fejemből a szörnyű képeket, amik csakis róla szóltak. Sóhajtva léptem be a cég épületének liftjébe, hogy aztán a legfelső emeleten kiszállva Lydia fogadjon.

– Miss Brightmore… – jött velem az irodám felé.

– Igen, Lydia – feleltem a papírjaimat rendezgetve a kezemben.

– Lenne itt egy apró… öhm… – próbálta kifejezni magát, s mikor nem tudta, mit mondjon, beharapta az alsó ajkát. Értetlenül pislogtam rá, aztán benyitottam az irodámba. Azonnal megtorpantam, és összeszűkült szemekkel néztem a székemben terpeszkedőt. – Erről lenne szó – súgta Lydia fancsali arccal. Ő sem igazán szerette Zoét.

– Mit csinálsz itt, Zoe? – léptem beljebb, Lydiával a nyomomban.

– Ó, hát csak gondoltam megosztom veled a legújabb döntésem – mosolygott angyalian, de én inkább kárörvendő vigyornak láttam.

– Ne haragudj, de most elég sok dolgom van. Hamarosan megbeszélés lesz – léptem az asztalomhoz – ezzel célozva arra, hogy nem nagyon érdekelnek a kis butaságai –, és a papírokat benne Andrew ajánlatával, beraktam a fiókomba fogadott testvérem vizslató tekintete elől. Zoe végigkövette mozdulataimat, csak aztán szólalt meg. Még mindig az én székemben terpeszkedve, ami igencsak zavart. Arcomat megregulázva néztem egyenesen a szemébe.

– Részt akarok venni az üzletben – jelentette ki egyszerűen teljes döbbenetet okozva nekem. Agyam azonnal zakatolni kezdett a miért kérdés válaszán. Félt, hogy elveszek tőle mindent? Zoét mindig is jobban érdekelte a pénz, mint bármi más az életben, nem csodálkoznék, ha ezért lenne ez a hirtelen váltás. Még ellent sem mondhattam neki, pont én. Hisz ő az igazi várományosa az örökségnek, és így a cégnek is. Az már sajnos más kérdés, hogy ő valószínűleg – sőt mindenféleképp – csak tönkreteszi apja egész életnyi munkáját. Egy kicsit sem konyított az üzleti ügyekhez, hát még a rajzoláshoz, vagy bárminemű kreatív ötleteléshez.

– Hogy érted a részt vevést? – kérdeztem felhúzva szemöldököm, miközben direkt úgy vettem el a megbeszélésre szükséges dolgaimat, hogy észrevegye, kicsit útban van. De persze a füle botját sem mozdította. Ahogy máskor sem tette…

– Itt az irodában vezető pozícióban – mondta komolyan, s én köpni-nyelni nem tudtam. Pillantásom találkozott a szintén megdöbbent Lydiáéval.

– Már megbocsáss Zoe, de téged ezek az ügyek nem érdekeltek eddig még sohasem. Nem lehet egy nap alatt ranglétrákat ugrani – köhintettem egyet. Amit én itt, ebben a cégben elértem, csak magamnak köszönhettem. Nem véletlenül nevezett ki apám vezérigazgatónak a távollétében. Tudta, hogy megbízhat bennem, és alkalomadtán rám bízhatja a fontos döntéseket, s az irányítást. Ez azonban nem volt elmondható Zoéról.

– Úgy értetted, nem úgy, mint te? – kérdezte szenvtelenül. Eleresztettem a kis megjegyzését a fülem mellett, majd felkapva még egy tollat az irodám kijárata felé vettem az irányt.

– Majd apa eldönti, mit bíz rád, Zoe. Addig is, míg nem ért vissza az útjáról, menj szépen haza – nyitottam ki az ajtót, majd konstatálva elképedt arcát magára hagytam. Lydia köhintve hívta fel figyelmem. – Hallgatom – indultam el a megbeszélésre a folyosó végében lévő helyiség felé.

– Nos, én csak… – kezdte bizonytalanul. – Nem gondolja, Miss Brightmore, hogy a testvére most igencsak…

– Felpaprikázott? – kérdeztem mosolyogva, mert igazán mulattatott a dolog.

– Igen – nyögte ki Lydia halvány mosollyal.

– Ó, de nagyon is. Ez benne a szép amellett, hogy nem én leszek az, aki dönt a legújabb ötletéről – mondtam elégedetten.

– Igen… ez lényeges – bólintott Lydia.

– Miss Leavey, kérem, hívja fel az igazgatói tanács tagjait, és beszéljen meg velük vagy a hétre, de legkésőbb jövő hétre egy megbeszélést. Péntekre esetleg, addigra haza ér apám is.

– Rendben – biccentett.

Sóhajtva léptem be az irodámba. Zoe szerencsére megunta az itteni dolgok menetét, s elment haza, ahogy javasoltam is neki. Fáradtan pakolgattam össze az asztalomon, és pár perc múlva nyoma sem volt a rumlinak. Nem szerettem, ha körülöttem káosz uralkodott, a biztonságérzetem olyankor csekély. Egy pillantást vetettem a hatalmas üvegen keresztül ki a felhős, sötét égboltra, majd felkaptam a táskámat, és kimentem az irodából. Lydia mosolyogva köszönt el tőlem, s jó pihenést kívánt. Ha tudta volna, milyen rosszul alszom… A liftben akaratlanul is a számokat figyeltem, ahogy lassan csökkennek, végül a nulladik szinten – a parkolóén –, megálljon. Ahogy kiléptem a liftből, a táskámban kezdtem kotorászni az autóm kulcsát keresve. Sosem sikerült úgy beraknom, hogy ne kelljen több percig keresgélnem utána…

A parkoló kihalt volt, cipőm sarka hangosan verődött vissza a falakról, ahogy leléptem a lépcsőkről. Hirtelen torpantam meg, amikor kitapintva a kulcsot a táskámban felnéztem. Egyenesen velem szemben egy férfi összeroskadt a fal tövében, elhomályosult tekintete belefúródott az enyémbe, bár nem tudtam megállapítani, tudatánál volt-e. Szívem kihagyott egy dobbanásnyit az ismerős szemekbe merülve, melyek egy másodperc múlva kábán csukódtak le.

Zihálva kaptam a mellkasomhoz, s kitapintottam a nyakláncomat. Nem lehet! Csak álltatom magam… A szeme, a haja, a vonásai arról árulkodtak, álltatásom valóságnak bizonyult. Remegve közelítettem az ismerős idegen felé, majd miután odaértem hozzá leguggoltam mellé. Lélegzetvisszafojtva simítottam meg piszkos arcát, aztán nagyot nyelve tovább haladtam nyaka felé, ahol megéreztem a fémlánc keménységét. Kihúztam a mocskos ruha alól. Lélegzetem elakadt, amikor megláttam a medált. Egy fél szívet… Az én fél szívem párját. Másnak is lehet ilyen – nyugtattam magam, amikor az idegen – ki már nem is tűnt annyira idegennek –, bódultan felnyitotta szemét.

– Katie? – suttogta erőtlenül. Hangjától borzongás futott végig a gerincemen.