6. fejezet - Tied a szívem

Sziasztok! :)
Meghoztam a kövi fejezetet. ;) Nos, mit szóltok hozzá? Kíváncsi vagyok a véleményekre, úgyhogy nyugodtan írjatok megjegyzést! Mint azt tőlem megszokhattátok, ismét van a fejiben egy visszaemlékezéses rész, amihez kapcsolódik a képecske itt az elején. Remélem nem lett unalmas ez a rész sem. ;)
Jó olvasást!

Katie

Ismét zihálva ébredtem fel, pillantásom pedig azonnal az ágyamra esett. Ajkaim megremegtek az üresen hátrahagyott ágyat nézve. Elment… – tudatosult bennem fájón. Úgy éreztem, mintha a mellkasomat szétszakítaná egy láthatatlan erő. Alig tudtam lélegezni. Ismét elment, és újra csak itt hagyott engem. Egyedül. Felálltam, és az ablakhoz lépve elhúztam a függönyöket. Kibámultam a virradó tájra, a nap még csak most kelt fel messze a horizonton. A természet, a világ ébredezett, míg én a porba hulltam.

Amellett, hogy kimondhatatlanul aggódtam érte, ezernyi kérdés kavargott bennem, melyek nem nyughattak, míg legalább egy részükre választ nem kaptam. De ez is elszállt azzal az aprócska ténnyel: soha többet nem látom őt. Ebben biztos voltam, csak a szívem reménykedett még rendíthetetlenül, de tudtam, képtelenség, és talán jobb is lesz így. Bár most nagyon nem így éreztem. Miért ment el, mielőtt még felébredtem volna? Vagy inkább miért nem ébresztett fel, hogy „Jaj bocs, de most megyek”. Akármi! De így!? Eltűnt az életemből, mintha itt sem lett volna…

Sóhajtva húztam fel a papucsomat, majd magamra kapva a köntösöm, s a kezembe markolva a kulcsom halkan kimentem a folyosó végében lévő szobába. Miután beléptem magamra zártam az ajtót, hogy senki se zavarhasson, és elővettem a festő készletemet. Felállítottam a lapot a tartójára, az ecsettel meghúztam az első vonalat. Fájt a szívem, a lelkem, úgy éreztem, mentem meghasad. Matt – éles fájdalom nyilallt a szívembe, ahogy kimondtam nevét, egy pillanatig elakadt a lélegzetem – váratlan felbukkanása felszakította régóta gyógyuló sebeimet, amikről már úgy hittem, rég nem jelentenek ilyen veszélyt rám. Azonnal megjelent előttem arcának vonásai, smaragdzöld, elhomályosult tekintete, amiben még mindig el tudtam veszni. Miért bukkant fel most? Miért én találtam rá a parkolóban? Mitől sérült meg? – öntöttek el a kérdések, míg kezem öntudatlanul, mégis tudatosan mártotta az ecsetet a festékbe, s kanyarítottam a vonalakat az egyre jobban kirajzolódott festményre. Sötét és világos foltok, vonalak keveredtek, a színek ellentétei a bennem dúló viharos érzelmeket fejezték ki. Egyszerre voltam dühös, és megbántott, aggódó és nemtörődöm, szerelmes és gyűlölettel teli. Élénk, tüzes vörös vegyült a hideg kék és fekete közé. Zihálva vettem a levegőt, ahogy a mellkasomat szúró fájdalom csak egyre erősödött – nem hogy enyhült volna. A könnyeim kibuggyantak és végigfolytak arcomon. Nem törődtem velük, csak indulatosan tovább húztam az ecsetet a vásznon.

Gyűlöltem őt! Gyűlöltem, hogy újra betoppant az életembe, csak úgy minden előzmény nélkül és felforgatta az én kis – majdnem – szuper világomat. Tökéletes életem volt, mindent megkaptam, amit csak akartam – egy valamit kivéve –, de csak most jöttem rá igazán, hogy amire valóban szükségem volt, mindig is hiányzott. Matt – tudatosult bennem, melynek hatására mellkasomat ismét egy szúrás szakította fel. Ő rá volt szükségem, a szerelmére és a törődésére.

Némán sírtam, miközben ránéztem a művemre. Pislogtam párat, hogy a könnyektől elhomályosult tekintetem kitisztuljon. A kép hatására új érzés tört felszínre bennem a mélyből, ahova réges-rég száműztem. Egy sötét, összegörnyedt kislány üldögélt a kép bal sarkában – ő volt az előtérben. Feje előrecsuklott, haja az arcába hullott, csak fehér könnycseppjei maszatolták arcát, két keze tehetetlenül az ölében nyugodott. A háttér ezzel ellentétben szinte villogott az élénk színekkel. Lángok csaptak fel a magasba elnyelve az egész házat, vörös, narancs, kék és sárga keveredett, mint amikor valaki a pusztító tűz belsejébe bámul. Az agyam tudta mivel rázhat ki ebből az állapotomból. Azonnal átvette felettem a hatalmat a gyűlölet, a megbántottság és a gyász, elnyomva szinte minden más érzelmet. Kiejtettem a kezemből az ecsetet és zokogva lerogytam a padlóra. Úgy fájt! Mintha csak én égnék ott bent abban az épületben. Egy részem meghalt akkor… vele együtt.

Megtöröltem a szemem, és erőt véve magamon – vagyis vettem jó pár mély lélegzetet – felkeltem a földről. A tubusokra visszatekertem a kupakot, nehogy kiszáradjanak a festékek, aztán rápillantottam a faliórára. Még éppen maradt kis időm egy gyors zuhanyzásra munka előtt. Összekapkodtam a tubusokat, visszaraktam a helyükre, aztán a kulcsot kikapva a zárból kimentem a szobából. Bezártam az ajtót, majd a fürdőbe vettem az irányt. Egy gyors zuhany után felöltöztem, és már mentem is lefele a konyhába. Szerencsére a forró víz jót tett az arcomnak, na meg egy kis smink, és nyoma sem maradt a sírásnak. Pirospozsgás volt, de az nem zavart. Amint beléptem a konyhába, Hannah töltött egy pohár narancslevet, s egy tálcán felhalmozta a reggelit.

– Nem lesz szükség a tálcára, Hannah – mondtam csöndesen, mégis határozottan, mire ő meglepetten nézett rám.

– De miért nem, kisasszony? – rakta vissza a tálcát az asztalra.

– A vendégünk az este elhagyta a házunkat – feleltem halkan, igencsak kerülve Hannah tekintetét. Úgy éreztem, ha belenézek a szemébe, ő belém lát, mintha csak egy nyitott könyv lennék. Ez pedig rossz érzéssel töltött el, nagyon is rosszal. Kiszolgáltatottá tett, amit utáltam. Bekaptam pár falatot a tányérról.

– Sajnálom, kisasszony – szólalt meg Hannah együtt érzően.

– Nincs semmi gond, Hannah – mondtam, azt hiszem nem remegett a hangom. Annyira…

– Ha beszélni szeretne… szeretnél, Katie, én… – olyan zavartan mondta ki a nevemet, hogy mosolyogni támadt kedvem. Nem sokszor fordult még elő, pedig már nem egyszer biztosítottam afelől, én jobban örülnék neki, ha a nevemen szólítana. Rajtunk kívül nem tartózkodott a konyhában senki, csak ez volt az oka bátorságának.

– Köszönöm, Hannah – néztem fel. Mindig, mindenben számíthattam rá. – Megyek, nem akarok elkésni – köszöntem el, majd a kabátomat felkapva kimentem a kocsimhoz.

Az út nem tartott hosszú ideig, aminek most roppantul örültem. Kellett a munka, hogy elterelje a figyelmemet, s ne gondoljak… őrá. Nem akartam kimondani a nevét, így könnyebb volt, és sokkal fájdalom-mentesebb. Így pusztán csak szorított a mellkasom…

A parkolóban megállva megpróbáltam elfojtani magamban azokat a perceket, amikor rátaláltam itt, de egyszerűen nem tudtam. Mindig ott lebegett előttem vértől átázott kabátja, fájdalomtól bódult tekintete. Gyorsítottam lépteimen, s szinte bemenekültem a liftbe. Mélyeket lélegeztem, nehogy rám törjön a sírás.

Ahogy kiléptem a legfelső emeleten, Lydia a kezembe nyomta a mai teendőimet.

– Jövő hét szerdára össze tudtam hívni az igazgató tanácsot – mondta nekem. – Az apja pedig kedden érkezik haza – emlékeztetett.

– Köszönöm, Miss Leavey – erőltettem egy halvány mosolyt az arcomra. – Kérhetnék egy…

– Hozom – felelte, pedig még be sem fejeztem a mondatot.

– Köszönöm – ismételtem meg, majd bementem az irodámba, és magamra csuktam az ajtót. Jó érzés kerített hatalmába, hogy végre egyedül lehetek a megszokott környezetemben, ahol igazán biztonságban éreztem magam. Az én területem, ahogy mondani szokás: hazai pálya. Miután leültem a székembe, nagyot sóhajtottam, és belevetettem magam az aktákba. Danny-éknek is mára kellett elkészülniük a tervezettel a reklámanyaghoz, így ma még azt is meg kell néznem. De nem bántam, imádtam az előkészületeket, még talán maguknál a reklámoknál is jobban. Miközben aláírtam a papírokat, amiket már Lydia kikészített nekem az asztalomra, megérkezett a kávém is. De nem titkárnőm hozta be, ahogy máskor.

– Danny – néztem meglepetten az érkezőre.

– Miss Brightmore… – tette le elém a kávém, s zavartan megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. Kisfiús arca enyhe piros színt öltött, de ragyogó kék szeme határozottságot tükrözött. – …nos én csak be akartam hozni Önnek a fotókat a lehetséges szereplőkről a reklámhoz. Hogy át tudja tanulmányozni, mielőtt összehívja a csapatot – nyújtott át egy mappát.

– Ó, köszönöm – vettem el a dossziét. – Hogy haladnak a munkával?

– Jól, jól – bólogatott.

– Ebéd utánra készen lesznek vele? – inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.

– Hát hogyne, Miss Brightmore – felelte. – Ó, igen az osztályvezető beszélni kíván Önnel. Az előbb épp összefutottam vele…

– Rendben – bólintottam. – Megmondaná Miss Leavey-nak, hogy beküldheti hozzám?

– Persze – mondta Danny. – Akkor én mennék is… Még van munkám – hátrált az ajtó fele félmosollyal ajkán, ami rettentően jól állt neki.

– Menjen csak, Danny! – sütöttem le szememet, s merültem el a fotókban. Danny mellékelt a reklám főbb momentumairól egy képsorozatot is rajzokban. Gyönyörűen rajzolt, áldott tehetsége volt hozzá. Kicsit sajnáltam, hogy itt pazarolja el. Nagyszerű művész lehetett volna belőle, képeit vették volna a kiállításain, mint a cukrot.

A rajzokat kezdtem el nézegetni. Egy hétköznapi nőt ábrázolt az elsőn, semmi különlegességet nem fedeztem fel benne, arca szép, de smink nélküli. Míg a következő képen kiderült, hogy ez a nő modellként dolgozott. A tükör előtt ült, s épp sminkelték, hogy a következő pillanatban, a másik képen már a kifutón csillogjon. A szöveg hozzá frappáns, lényegre törő, mely kiemeli az alapozó előnyeit. Lehunytam szememet, hátradőlve székemben elképzeltem, sőt inkább beleéltem magam a nő helyzetébe. Láttam magamat, ugyanúgy, mint hétköznaponként. Ugyanolyan ruhában, munkába menet, de miután odaértem a stúdióba, beültem a tükör elé, s rábíztam magam a sminkesre, a fodrászra. Mikor kinyitottam szememet, már teljesen más nőt láttam a tükörben. Gyönyörű volt, magabiztos és kihívó. A fények elvakítottak, ahogy ráléptem a kifutóra, s végigsétáltam rajta. Fényképezőgépek kattogtak, villogtak mindenfelé, hogy megörökíthessék egy-egy lépésemet.

Zavaró, hangos kopogás oszlatta el a képeket a fejemben. Sóhajtottam.

– Tessék! – szóltam ki.

– Miss Brightmore beszélhetnék Önnel? – lépett be az újonnan felvett kreatív igazgatónk, William. Harmincas évei felé járó, igen jóképű férfi volt. Sötétbarna, majdhogynem fekete szeme a vesémbe látott, amikor farkasszemet néztünk. Igazi férfi a szó minden értelmében… Hét vége fele arcát enyhe borosta szokta fedni, ami igencsak szexissé tette. Mindig ápoltan jelent meg és lebilincselően viselkedett. Talán ez tette annyira vonzóvá őt. A probléma csupán ott gyökerezett, hogy a főnöke voltam, ami nem hatott éppenséggel túl jól a „kapcsolatunkra”.

– Igen? Miben segíthetek? – tértem magamhoz. Nem mintha akartam volna valamit Willtől, a szívem már régóta másért dobogott. De azért elkacérkodtam a gondolattal…

– Átnéztem Danny terveit – lépett az asztalomhoz. – Az jutott eszembe, talán megváltoztathatnánk az eredeti elképzelésünket.

– Mire gondol?

– Mi lenne, ha nem egy kifutón lépkedne a modell, hanem inkább egy buliban táncolna? – kérdezte, miközben átjött asztalom másik oldalára, közvetlen mellém. – Az emberben általában az a vélemény alakult ki a modellekről, hogy még a smink ellenére sem olyan csúnyák, vagy ronda a bőrük, amit az alapozóval el akarnának tüntetni – dőlt neki lezserül az asztalomnak. Szólnom kellett volna, hogy ez éppenséggel tiszteletlen, hisz a főnöke asztalán terpeszkedik. Ám egy szót sem tudtam szólni, ahogy férfiasan fűszeres kölnije megcsapta az orromat. Na meg a hanyag eleganciája is valahogy vonzott. – De egy átlagos nőről, aki nap, mint nap munkába jár, akár egy nagyszabású céghez… aki fáradtságtól, alváshiánytól szenved már inkább elhiszik, hogy szüksége van az alapozóra. – Elfojtottam a feltörni készülő köhögésemet. Egyrészt a saját elképzelésem, s terveim hasonlósága, másrészt mert a mostani jó éjszakáim miatt, pont így éreztem magam én is. És akkor még megjelenik M… ő is – javítottam ki magamat gyorsan gondolatban, mielőtt kiejtettem volna a nevét. Ez épp rólam jutott volna eszébe Willnek? Látta volna valahogy a képeimet? Lehetetlenség… Az irodámba senki nem jön be Lydián kívül. Ő benne pedig megbízok. Nem mintha nagyon értékesek lennének az én kis reklámokhoz felvázolt skicceim.

– Szóval azt javasolja, hogy a környezet inkább egy buli legyen, mint a kifutó – összegeztem megköszörülve a torkomat. Lenéztem a képekre, amelyeket az előbb Danny behozott nekem. Első elképzelésem nagyon illett William mostani ötletéhez, így a szívem is jobban húzott afelé. De nem szabad csak a szívemre hallgatnom, az eszem józanabbul tud gondolkodni, s nem hagyatkozik az érzésekre.

– Igen, pontosan – lelkesült Will. – Egy átlagos nő, aki a hétköznapokon nem igen festi magát, épphogy egy halvány sminket tesz csak fel. De aztán egy partin, egy buliban ki akar tűnni, ő akar lenni a középpontban… – lendült bele a fantáziálgatásba.

– Értem, Will – hárítottam lelkesedését felnézve rá, mielőtt az elméjében létrejött kép kezdene más töltetet felvenni. Mintha valamilyen bódulatból ébredt volna, mélybarna tekintetét belefúrta az enyémbe, s csábosan elvigyorodott.

– Tehát? – kérdezte.

– Gondolkozom rajta. Elég meggyőző volt, de a közönségnek is el kell hinnie. – Igazából logikusan belegondolva talán ez jobb reklámötlet, mint a másik. Azok a nők, akiket meg szeretnénk célozni az alapozó reklámjával, irigykednek a modellekre, hogy ők milyen gyönyörűek, sokat keresnek, karcsúak. Nem hiszik, hogy ők is olyanok lehetnének valaha. Pláne nem egy egyszerű alapozóval. De egy hozzájuk hasonlatosabb nőt közelebb éreznek magukhoz, a személyiségét, az életét. Elképzelhetőbb tehát, hogy jobban hat rájuk ez a fajta reklám, mint a kifutó, s a fotózások világa.

– Tudok még meggyőzőbb is lenni – mondta határozottan Will, majd félmosolyra húzta ajkait, miközben én próbáltam ismét nem köhögő rohamot kapni. Megint képzelődtem… A hangjában felfedezni véltem némi csábot. Pislogtam egyet.

– Elég volt ennyi is, köszönöm. És ha most megbocsát, még sok dolgom van. Délután az ülésen megbeszéljük a reklámot, addig állítsa össze az elképzeléséhez szükséges erőforrásokat. Modellekről már kaptam képet, azzal nem kell foglalkoznia – mondtam, befejezettnek tekintve beszélgetésünket.

– Rendben – vigyorgott Will, majd kiment az irodámból. Mielőtt kilépett volna, még egyszer, áthatóan rám nézett. Csak most vettem észre, milyen izgalom lett úrrá rajtam a közelségétől. Mély levegőt vettem, s lassan kifújva megnyugtattam magam.

A délelőtt rettentő hamar eltelt, szinte ki sem mozdultam az irodámból. Ebédidőben a közeli Olive Garden étterembe ugrottam le, ahogy minden nap. Max mosolyogva fogadott a bejáratnál, s már attól jó kedvem lett, hogy csak ránéztem.

– Hello, Max! – ragadt át rám a mosolygás.

– Miss Brightmore! Hogy van? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

– Jól, köszönöm – hazudtam szemrebbenés nélkül, de belül nem ezt éreztem. A gondolataim ismét visszatértek – ha egyáltalán nem minden másodpercben körülette forogtak –, hozzá.

– Munkaebéd lesz? – tudakolta.

– Nem. Ma egyedül leszek – feleltem fájó szívvel.

– Az asztala üres, odakísérem – ajánlotta. A mellette lévő lánynak mondta, hogy mindjárt jön, aztán megkerülve a pultot hátravezetett az asztalhoz. Még mielőtt hozzá érhettem volna a székhez, kihúzta nekem, majd miután leültem a kezembe adta az étlapot. – Minden rendben? – kérdezte kedvesen.

– Minden a legnagyobb rendben – néztem fel rá egy kényszeredett mosoly kíséretében.

– Akkor megnyugodtam – kacsintott Max. – És találtál valami finomat? Persze nálunk minden finom, de vannak különlegességek… – viccelődött, mire szélesebb lett a mosolyom.

– Igen, találtam. Ez a lazac rizzsel, zöldségekkel nagyon jól hangzik. Ebből kérnék ma – nyújtottam át az étlapot Maxnek.

– Máris leadom a rendelést. Hozhatok hozzá bort?

Egy pillanatig elmerengtem, hogy igyak-e most alkoholt.

– Igen – bólintottam. – Rád bízom, melyikből – mosolyogtam. Max biccentett, majd magamra hagyott a gondolataimmal.

Természetesen ki máson is járt volna az agyam, mint rajta? Igazából rettentően zavart, sőt dühös voltam, hogy megint kisétált az életemből. Egy fikarcnyi kis magyarázat nélkül! És mibe keveredhetett, amiért megsebesült? Mert nem valami kis ártatlan játszadozáskor szerezte, az is holt biztosra veszem. Valami erőteljesen felkarcolta a bőrét, a ruhája csupa vér volt, és az a táska… Eszembe jutott, mennyire ragaszkodott az aktatáskához. Vajon mi lehetett benne? Így utólag kicsit bántam, hogy nem néztem bele. De, ugye amiről nem tud az ember, az nem fáj neki – hittem én. De akkor miért nem éreztem ezt így is? Sóhajtottam, miközben elmémben azok a képek jelentek meg, ahogy megtaláltam őt a parkolóban. Tudtam, hogy ő az, mégis csak akkor engedtem magamnak a megbizonyosodás biztonságos érzését az agyamba furakodni, amikor megláttam a nyakában a láncot. A kis szív medálról egy emlék jutott eszembe.

A szokásos találkozóhelyünkön vártam rá. Az ajtót résnyire nyitva hagytam, így a fény csak egy vékony sávon tudott beáradni a helyiségbe, s én a padlóra elnyújtva vetett fénycsíkot néztem. Egy rozoga faasztalon ültem, és a kezemmel a szoknyám szélét babráltam. Lábaimat himbáltam az izgatottságtól.

Aztán végre meghallottam a vigyázó lépteket, majd a halk, együttesen kitalált kopogásunkat. A légzésem felgyorsult, leugrottam az asztalról, miközben ő bejött a helyiségbe. Egy pillanatra megállt tőlem egy méterre, majd két lépéssel átszelte a távolságot, s lecövekelt előttem. Keze bátortalanul kereste az enyémet, miután rálelt összekulcsolta őket. Ajkai vidám mosolyra húzódtak, ahogy smaragdzöld szeme is boldogan pillantott rám.

– Szia – suttogta.

– Szia – mosolyogtam én is, érezve arcom felhevülését. Mindig is ilyen hatást gyarkorolt rám, s egyre nehezebben titkoltam Oli elől. – Hol voltál tegnap? – kérdeztem halkan. Annyira aggódtam értük, sosem tudtak egy helyben maradni. Mindig idegesíteni akarták Mrs. Freardot.

– Csak kiszöktünk Olival, és körbenéztünk – felelte lesütött szemekkel, mintha valamit titkolna előlem.

– Nagyon felbőszítettétek Mrs. Freardot – mondtam. – Egész nap tajtékzott.

– Tudom – vigyorodott el Matt, amitől megrándult a szám széle.

– Örülhetsz, ha nem dob ki, mielőtt nagykorú leszel…

– Ugyan – vont vállat Matt. Jól tudtam, nem igazán izgatta ez a tény. – Viszont, hoztam neked valamit – nyúlt szabad kezével a nadrágja zsebébe.

– Mi az? – érdeklődtem kíváncsian.

Kihúzta kezét az enyémből, majd kinyitotta markát, mellyel az előbb a zsebébe nyúlt, s felemelte a kis meglepetést. Két, ezüstös csillogású fémlánc volt az ujjai közt, melyek végén egy-egy fél szívecske medál lógott. Még a szám is tátva maradt az ékszer láttán, s rögtön kibukott belőlem a kérdés.

– Ezeket meg honnan szerezted? – kérdeztem, mire Matt összevonta szemöldökét.

– Nem mindegy? Van és kész – hárította.

– Nem, nem mindegy – néztem rá dühösen. Biztos voltam benne, hogy lopta őket.

– Szóval nem örülsz neki – állapította meg.

– Én nem ezt mondtam – tiltakoztam. – Gyönyörűek – néztem az ezüst csillogását, ahogy Matt a fénybe tartotta. Megbabonáztak, mert nekem hozta, és tőle kaptam.

– Akkor… elfogadod? – kérdezte némi reménnyel hangjában, szeme felcsillant. Halványan elmosolyodva bólintottam, miközben próbáltam kiűzni fejemből azt, honnan is lehet ez a nyaklánc.

– Felrakod?

– Persze – vigyorgott, majd megfordultam, s félrehúztam a hajamat. Matt átvetette a nyakamon, majd bekapcsolta a nyakláncot. – Tied a szívem – suttogta fülembe, lehelete megcirógatta a bőrömet. Utána én is felcsatoltam az ő nyakláncát. Az én szívem pedig az övé…

Elgondolkodva emeltem fel kezemet, s a blúzom alól elhalásztam a nyakláncom. Ujjaimmal megtapintottam a fél szívecske medált, amikor Max hangja hirtelen visszarántott a valóságba.

– Meghoztam az ebédet – tette le elém a lazacot, s az üveg bort. Pislogva néztem, ahogy kinyitja az üveget, majd tölt a poharamba.

– Köszönöm – biccentettem még mindig kábultan, majd távozott. Sóhajtva kezdtem neki az étel elfogyasztásának, míg gondolataim messze kalandoztak.

Az ebéd befejezése után visszamentem az irodába, s megkezdtük az új reklám felvázolását. Nehéz döntés volt, de úgy gondoltam Will – és részben az én – ötletem jobb lesz majd Dannyénél. Szinte láttam Will arcán az elégedett mosolyt, melyet Danny felé küldött, s dühös voltam magamra, hogy ez megtörténhetett. Kiválasztottuk a modellt, a rendezőt, a sminkest, a stylistot és a fodrászt. Szerencsére már meg voltak azok az emberek, akikkel máskor is együtt szoktunk dolgozni, így nagyobb időt már csak a reklám pontos menetének ábrázolása vett igénybe. William elmondta az egész csapatnak, mire is gondolt, Danny egy-két helyen pedig beszúrt pár jó ötletet, aminek örültem. Kitartó volt, s nem hagyta, hogy a kisebb kudarc legyőzze őt.

Miután megbeszéltük, milyen legyen a reklám, összeírtuk a rendezőnek, minek kell benne lennie. Az egész délután erre ment el, mert be akartam még aznap fejezni, hogy minél előbb el lehessen kezdeni a forgatást.

– William, beszélj a rendezővel, a sminkessel, a fodrásszal, a stylisttal és a modellel! Danny ti készítsetek pár skiccet a reklámról, hogyan is képzeltük el! Minél előbb elkezdjük, annál jobb – adtam ki az utasításokat, majd elköszöntem, s a saját irodámból összeszedve a holmimat már meg is céloztam a liftet.

Reggel még úgy éreztem, hogy be kell jutnom a céghez, mert más nem tudja elterelni a gondolataimat, csak a munka. De most… azon voltam, hogy minél előbb kijuthassak innen. Mintha valami megmagyarázhatatlan erő vezérelte volna érzéseimet, mágnesként vonzott ki az épületből.

Magamban felnevettem. Mostanában annyi butaságra tudtam gondolni, s az érzéseim úgy összekuszálódtak, mintha több festéket összekevertem volna egy palettán. A parkolóban a kocsim fele menet előkutattam a táskám mélyéből a kulcsomat. Mikor végre előhalásztam, majd bedugtam a lyukba, lépések hangzottak fel mögöttem, s egy hangtól majdnem beletörtem a kulcsot a zárba.

– Katie!