5. fejezet - Valóságos álom

Sziasztok! :) Itt is az új fejezet, amiben végre kiderül, hogy hova kerül Matt, és mit tesz végül. ;) Köszönöm szépen az eddigi véleményeket, nagyon örültem nekik! Ha valamit szeretnétek a történethez kapcsolódóan mondani, nyugodtan tegyétek meg bejegyzésben, vagy e-mailben is akár. ;)
A szereplőkről nézhettek képeket a menüben, ahogy én elképzeltem őket. 
Jó olvasást! :)

Matt

Nem sokáig élvezhettem a bódultság mámorító nyugalmát. Valaki a nevemen szólítgatott, s a földről próbált felrángatni. Kevés sikerrel. Agyamat elöntötték hirtelen a képek, amint követem őt egy parkolóba, ahol aztán leroskadok egy oszlopnál. Az aktatáska kiesik a kezemből, s megpillantom az egyetlen személyt, aki az életemet jelenti már nagyon hosszú ideje.

– Katie? – nyögtem ki ismét. Nem akartam hinni a szememnek. Lehet, hogy csak a fájdalom települt rá agyamra, elkábította minden érzékemet. Egyszerűen bemeséltem magamnak, hogy ő van itt velem. Lehunytam szememet, nem tudtam nyitva tartani őket. Úgy éreztem, mintha ólomsúlyok nehezülnének rájuk.

– Ó, a csudába! – hallottam meg a halk szitkozódást, aztán a húzás enyhült a karomban. Csalódottan jutott el a tudatomig: őt is ugyanúgy csak képzeltem, mint… a szellemet. Hirtelen pár csipogásra, majd egy kocsi motorjának zúgására figyeltem fel, de képtelen voltam kinyitni felnézni. Az sem érdekelt már, ha a zsaruk találtak rám, és egyenesen a fogdába visznek. Ne érdekelt, csak aludni akartam… Elveszni újra a mélységben, ahol már semmi sem fáj.

De az újbóli húzás a karomban ismét visszarángatott, éreztem, ahogy a földön vonszoltak. Halk, női nyögésből tudtam, hogy nem a zsaruk azok. Valaki egyedül próbálkozott betuszkolni valahova, csak azt nem értettem miért. Megpróbáltam kinyitni a szememet, de csak homályos foltokat láttam magam előtt. Fekete, fehér keveredett, vegyülve egy kis pirossal, mely szépen ívelt ajkait juttatta eszembe. De ami igazán megfogott, két égszínkék foltocska…

– A táska – nyöszörögtem halkan. – A táska… – mondtam kicsit erőseben, felhívva megmentőm figyelmét rá. Nem veszíthetem el!

– Tessék? Milyen táska? – hallottam meg az értetlen hangot.

– Akta… táska – ejtettem ki nehezen, küzdve a fáradtság súlyával.

– Aktatáska – motyogta a hang. Könnyebb volt nem beazonosítani őt, amíg nem tudtam biztosra, hogy az-e akire valóban gondoltam. – Megvan! – Tompa puffanás jelezte valahol mellettem, hogy bedobta a táskát. – Most pedig viszlek a kórházba… – Ez az egyetlen szó szinte fejbevágott.

– Ne! – ragadtam meg egy női kezet hirtelen. – Kórházba… ne – szűköltem.

– Jó, jó. Kórház kilőve – felelte értetlenül. Én pedig megnyugodva igyekeztem valahogy segíteni neki, csak a végtagjaim nem akartak engedelmeskedni agyam parancsainak. Nem éreztem őket, elzsibbadtak, és elnehezültek, mintha évszázadok óta elsorvadtak volna, mert nem használtam őket.

Valami keményet, mégis puhát éreztem magam alatt, aztán ajtó csapódását hallottam egymás után kis idő elteltével kétszer is. Halkan felmordult a motor, a rázkódásból pedig arra tippeltem, hogy el is indultunk. Megkönnyebbülve engedtem a sötét fájdalom húzásának le a mélybe…

Gyengéd pofozásra ébredtem. Nyűglődve fordítottam el fejemet, hogy megússzam az újabb pofont, de nem jártam sikerrel. A mozdulatokhoz egy hang is társult. Egy tiszta, ismerős hang.

– Jaj, ne csináld ezt! Ébredj fel, kérlek! – Arcomat bizsergette a forró lehelet, remegés futott végig testemen a közelségétől. Valahogy éreztem, hogy ki ő, csak az elmém nem akarta még elfogadni nehogy csalódás érje. Hisz hogyan is lehetne ő? Túl szép lett volna, hogy igaz legyen, ergo ez nem a valóság – érveltem magamban.

– Kisasszony? – hatolt füleimbe egy újabb hang.

– Jaj, Hannah, kérlek segíts! – felelt rá az előző. – Zoe hol van? Nem láthatja meg… – idegeskedett.

– Ne aggódjon, elment vásárolni – válaszolt az idegen.

– Kérlek, ébredj fel! – beszélt ismét hozzám, és újabb húzást éreztem a karjaimban. – Hannah! – Most valamivel erősebb volt a mozdulat, de nem számottevő. – Nem tudunk bevonszolni a házba, ha nem segítesz. Kérlek, Matt! – könyörgött halkan. Egy pillanatra hirtelen bevillant egy kép, amitől mintha éberebb lettem volna. Lassan kinyitottam szememet, de csak épp pár másodpercig, míg megbizonyosodtam afelől, hogy nem csak álmodom.

– Katie? – kérdeztem rá újra. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy valóban ő lenne az. A szívem belesajgott a feltételezésbe, a lehetőségbe, hogy érezhetem és láthatom őt. Az emlékek elárasztották elmémet.

– Igen, Matt. Én vagyok – hallottam meg a választ, ami miatt a szívem kihagyott egy dobbanást, hogy aztán kétszeres ütemben verje a tam-tamot. Feltornásztam magam a kocsi hátsó ülésén – ezt, hogy hol is vagyok, meg tudtam állapítani –, majd két oldalról felhúztak a lábaimra. Imbolyogva, és szédelegve akartam elesni, de megakadályoztak benne.

– Táska – nyöszörögtem a fájdalomtól. Ha a táska nincs meg, Ryan szeme elé sem akarok kerülni ebben az életemben már.

– Hannah vedd ki a táskát, kérlek!

Egy-két perc múlva karjaimat átvetették vállaikra, és elindultak velem előrefelé. Halk nyögésekkel kísérték velem gyakori egyensúlyvesztéseim. Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas kerékbe dobtak volna, ami forgott velem. Az egész világ a feje tetejére fordult, majd vissza, gyorsan egymásutánjában. Pocsék volt az egyensúlyérzékem ebben az állapotban. Mintha részegre ittam volna magam.

– Még jó, hogy nyitva hagytam az ajtót – hallottam meg az idegen női hangot. – Jaj, de nehéz – panaszkodott.

– Matt! – szólított Katie nehézkes hanggal. – Matt, lépcsőznünk kell! Térj egy kicsit magadhoz – pofozta meg arcomat. Résnyire nyitottam szememet, aztán lassan véve a lépcsőfokokat haladtunk egyre feljebb.

– Hagyjatok… – mondtam nehezen a sokadik lépcső után. Igazán semmi nem érdekelt már. Nekem elég volt már annyi is, hogy Kat karjai körbefonják derekam, s hallom a hangját.

– Ha már ideáig elvonszoltunk, nem – hallottam meg a szigorú hangot. Nyüglődve tűrtem, amíg pár lépés után meg nem álltunk végre. Le akartam csúszni a padlóra, de nem hagyták. Egy ajtó nyitódott, majd valami keménynek ütköztem – valószínűleg az ajtófélfának. Hangosan nyekkentem egyet. – Jaj, ne haragudj! – szabadkozott a kellemes, lágy tónus. – Tényleg nehéz vagy – jött a magyarázat is.

Halkan felhorkantam már amennyire sikerült hangot kiadnom magamból, miközben ismét elindultunk. Mennyei érzés volt, amikor testem tompa puffanással eldőlt az ágyon. Régen éreztem már ilyen puhaságot. Mélyet sóhajtottam. – Hannah… Magunkra hagynál, kérlek? Most már legalább arról is megbizonyosodhattam, hogy nem a kórházba vitt.

– Hát persze, kisasszony – felelt rá az idegen – fiatal – női hang, majd léptek hangzottak fel.

– És, Hannah… – szólt utána Katie. – Zoét valahogyan tartsd távol a szobámtól, és hozz fertőtlenítőszert, kötszert, meg fájdalomcsillapítót! – A szavak csigalassúsággal jutottak el a tudatomig. Katie szobájában lennék? Kezdtem azt hinni, ez mégsem a valóság, csak az elmém űzött velem csúfos játékot egy valóságos vágyálomban.

Az ajtó csukódására eszméltem fel. Biztosan a Hannah nevezetű nő hozta a kért dolgokat. Nehéznek éreztem a szemhéjamat, ennek ellenére megpróbáltam felnézni. Egy fekete, elmosódott hajzuhatagot láttam a lábaimnál, aztán éreztem, ahogy Katie lehúzza rólam a cipőimet. Felém fordult, majd mikor észrevette, hogy nézem őt feljebb ült az ágyon, s közelebb hajolt hozzám. Arcát csak homályosan láttam, de így is gyönyörűnek találtam. Égszínkék szeme pedig – aggódva? – figyelt engem.

– Meg… kellene néznem a sebed és fertőtleníteni – mondta feszülten. – Adok egy pirulát is a fájdalomra. – Nem voltam képes felelni. Megmozdítottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Katie mély levegőt vett, majd megemelte fejemet, a számba adott egy keserű pirulát, hozzá vizet. Aztán elkezdte kigombolni a kabátomat. Hányszor képzeltem már ezt el? Csak nem épp így… Nem hasznavehetetlenül, a vérveszteségtől bódultan.

Miután az utolsó gombbal is végzett, a vállaimnál benyúlt a hátam és az ágy közé, majd felhúzott ülő helyzetbe. Az alkarjaimra könyökölve próbáltam meg neki segíteni, aztán lehúzva rólam a kabátot visszafektetett – jobban mondva, visszarogytam – az ágyra. Következett a szakadt ingem. Lehunytam szememet, mert úrrá lett rajtam a fáradság. Ha bár szívesen néztem volna még az engem vetkőztető szépséget.

Ahogy lejjebb haladt a gombokkal, keze mintha egyre jobban remegett volna. De lehet ezt is csak képzeltem. Mindenesetre az újabb érintést a vállaimnál megint érzékeltem, majd ahogy felhúzott, lesimította rólam az ingemet. Hirtelen nyilallt belém a fájdalom, amitől felszisszentem, és összeszorítva fogaimat fejem előrebukott a vállára. A belőle áradó édeskés parfüm illat megnyugtatott kissé, ahogy az egyenletesen mellkasomnak súrlódó halmok, s légzésének bizsergető hidegsége is.

– Ne haragudj! – suttogta a fülembe, majd két apró kezével megfogva finoman visszadöntött az ágyra. Szememet csak akkor nyitottam ki, amikor megéreztem leheletének cirógatását az arcomon. Olyan közel volt… Ajkai majdhogynem súrolták az enyémeket. Mégis rettentő távol, fényévekre állt tőlem…

Sűrűn megrebbentette szempilláit, és – ha jól érzékeltem, zavartan – eltávolodott tőlem kínzó sebet ejtve amúgy is széttört szívem darabkáin. Aludni akartam, elmerülni a tudatlanság jótékony állapotába azt képzelve, nem is ez a valóság. Mert az túlságosan fájt. Álmomban legalább az lehet, amit én akarok, nem amit a sors. Szemem elnehezült, ahogy az ágyon pihentetett végtagjaim is. Légzésem egyenletessé vált. Még érzékeltem valamiféle érintést a mellkasomon, mintha finom, meleg ujjak cirógattak volna. Nem tudtam eldönteni, hogy álmodom-e már. De csak a gondolat is kellemes melegséggel töltött el belülről.

Aztán a finom, női ujjak lejjebb suhantak a mellkasomon, a nadrágom szélénél motoszkáltak. Hirtelen, reflexszerűen kaptam oda, hogy megállítsam őt. Kábán keresgéltem tekintetét, de nem leltem rá. Csak bizonytalan, remegő hangja talált rám.

 – Én… én csak megnézem, van-e még sebed… – motyogta halkan. Kezem – pedig tiltakozni akartam –, erőtlenül engedte el az övét, hogy visszacsússzon a puha ágyra. Nagyot nyelve próbáltam meg elterelni gondolataimat, és nem arra az apró hangra figyelni, ami a sliccem lehúzásával járt, nem érezni a Katie ujjain átfutott remegést. Azzal filmszakadás… Csupán az émelyítő, szúrós sötétséget éreztem még egy pillanatnyi ideig, ahogy orromon keresztül levegőt vettem. Majd ez is elhalt idővel.

Mindenhol körülvett a sötétség, a karjaimból úgy éreztem, mintha elszállt volna minden erő. Lassan megmozgattam őket, a vállamba pedig azonnal belenyilallt a szúrás, emlékeztetve engem a nap fájdalmas pillanataira. Kinyitva szememet idegen helyen találtam magam, idegesen tekintgettem szét, először nem tudtam, hogyan kerültem ide. Aztán szépen lassan beugrott minden, zihálva vettem tudomásul: Katie szobájában vagyok.

Halk nyögés szakadt fel belőlem, amikor felültem az ágyban. Na, igen, amikor elestem a motorral szereztem pár zúzódást – rohadtul sajgott az egész testem. Az égen ragyogó félhold ezüstös fénye átszűrődött a vékony függöny anyagán, így egy kis idő múlva szemem hozzá szokva a félhomályhoz ki tudta venni a szobában lévő tárgyak körvonalait. Pillantásom megakadt a kanapén felfedezett takaróval lefedett, formás alakon. Nagyot nyeltem Katie látványától. Nem tehetem ezt vele! Nem keverhetem bajba! – fogalmazódott meg bennem. El kell mennem minél előbb. Az lesz a legjobb, ha most rögtön fogom a cuccomat, és kilépek az életéből. Eddig is jól megvolt nélkülem, akkor most sem ez lesz másként. Az, hogy én bele fogok halni a tudatba, hogy itt van még ebben a városban, nem fontos.

Ahogy végignéztem a hatalmas szobán – mert más jelzőt nem tudtam mondani rá –, megállapíthattam, gondos nevelőszülőkhöz került, s semmiben sem szenvedett hiányt. Ez volt számomra a legfontosabb. Hisz ő mindent megérdemelt!

Kievickéltem az ágyból kerülve, hogy nagyobb zajt csapjak, amikor meglepődve észrevettem, nincs rajtam ruha. Csak egy boxer. A felismerés – hogy ki is vetkőztethetett le – letaglózott egy pillanatra, s kéjes vágyálmokat juttatott eszembe, amiket még bolond kamaszként elképzeltem. Hát tény, mi tény, nem épp így képzeltem el az egészet: fekszem öntudatlanul, elmerülve az álmomban – melyben ki tudja még mik nem történtek egy ilyen nap után –, és Katie remegő kézzel levetkőztet. Hogy megnézze, nem-e sérültem meg lejjebb is. Hangos nyögés szakadt fel bennem, ahogy megint másra gondoltam, mint amire éppenséggel ő, amikor levette ruháimat.

A kanapé felé pillantottam, hogy felébredt-e nyikkanásomra. Az alak körvonalai megmozdultak, majd átfordult a másik oldalára. Arca így épp felém nézett. Lefagyva, mellkasomban őrülten dobogó szívvel álltam még egy kis ideig – ami nekem nem is tűnt olyan kevésnek – a félhomályban, aztán mikor láttam, hogy tovább alszik, óvatosan a kijárat felé kezdtem osonni. Bár nem igazán volt nevezhető osonásnak, tekintve, hogy a több órányi pihenés hatására a lábam most még jobban fájt, mint az előtt, amikor még dolgozott bennem az adrenalin. Egy boxerben azonban nem mehettem ki a fagyos éjszakába, így kénytelen voltam megkeresni valahol a ruháimat. Óh, és elsősorban az aktatáskát! Majdnem fejbe csaptam magam, amikor bevillant a fekete aktatáska képe. De csak majdnem… Aztán jött a mobil a sorban. Ha a ruhámat kidobták, akkor hol lehet az a hülye telefon? Először a táska után kezdtem kutatni a szobában, remélve, hogy Katie hallgatva kérésemre, és persze a Hannah nevezetű lány hallgatva rá felhozta ide.

Az ágy melletti éjjeli szekrényhez mentem, figyelve a sötétben esetlegesen engem lebuktató, megbújó tárgyakra, majd fájdalmak közepette lehajoltam, hogy végigkutassam annak környékét. Vigyorra húzódott szám, amikor kezem megakadt egy kemény, bőr tapintású, téglalap alakú valamin. Felemeltem, hogy az ablak felé tartva meggyőződjek, az a táska van a kezemben, ami kell is. Megnyugodva konstatáltam: az egyik pipa megvan a képzeletbeli listámon. Azonban, ahogy felemeltem a táskát valamit levertem az éjjeliszekrényről, mely fémes hanggal ütközött a padlónak.

Megvan a mobil – térdeltem le, hogy aztán kitapintsam a kezemmel. Már csak a ruháimat kell megkeresnem, aztán tűzök innen a lehető leggyorsabban, s nem utolsó sorban a leghalkabban. A szobából nyílt még egy másik ajtó is, talán fürdőszoba. Általában az ilyen nagyobb házakban azért több fürdő is szokott lenni – ott, vagy a kukában kell keresgélnem a ruháim után. Benéztem a helyiségbe, de Kat cuccain kívül semmi mást nem találtam, így ismét elindultam a szoba ajtaja felé – immáron felpakolva a táskával meg a mobillal –, Katie előtt megtorpantam. Fájt a szívem, hogy itt hagyom, se szó, se beszéd, még csak egy köszönöm, vagy egy érintés nélkül. Annyi kérdésem lett volna hozzá, hisz olyan régen láttam már. Kinyúltam felé, mintha meg akarnám érinteni őt, aztán visszahúztam kezem. Ha eddig nem ébredt fel, miért kockáztassam, hogy most megtörténjen? De… talán így lesz a legjobb. Gyűlölt engem, joggal, de nem jobban, mint én magamat. Haragudjon csak rám, hogy szó nélkül leléptem. Így könnyebb lesz túltennie magát azon, hogy megint beleavatkoztam az életébe. Bár most önhibámon kívül… Egy pillanatra bolond gondolat futott át a fejemben, de hamar el is vetettem.

Mikor el akartam indulni megint, halk motyogásra lettem figyelmes. Ledermedve pillantottam Katie arcára. Szeme csukva volt, de ajkai mozogtak. Ide-oda pillantgatva az ajtóra és Katre, próbáltam eldönteni, mi legyen. Menjek, vagy maradjak? Visszaléptem a kanapé másik széléhez engedve kíváncsiságomnak, és lassan leguggoltam elé. Közelebb fordítottam a fülemet, hogy halljam, mit motyog álmában. Tudtam, ez olyan, mintha kihallgatnám, vagy meg tudnék egy titkot róla… De annyira akartam tudni, hogy mit mond! Vajon miről álmodik?

– Matt… – hallottam meg a nevemet suttogásként, ami melegséggel töltötte el mellkasomat. – Se… segíts, Matt! Oli! Oli… még bent van! – motyogta zihálva, nekem pedig a tüdőmben akadt a levegő. Mindenről én tehetek, Katie… Mindenről – vallottam színt magamban már sokadjára az évek során. A bensőmet kitöltő  melegséget most az undor, szégyenérzet, és a gyűlölet keveréke váltotta fel.

– Sajnálom – susogtam egészen közel hajolva hozzá, majd jobb kezemmel – nem tudom honnan vettem a bátorságot –, kisimítottam egy tincset az arcából, majd ujjaimat végighúztam a halántékától az ajkáig. Bőre puha és selymes, egyáltalán nem fogható az enyémhez. Érintésem nyomán mélyebb levegőt vett, motyogása elhalt. – Szeretlek, még mindig. Talán még jobban is… – suttogtam, aztán a térdemre támaszkodva feltápászkodtam a földről, örök búcsút véve Szerelmemtől.

Fogaimat összeszorítottam, miközben eltántorogtam az ajtóig. A kilincset óvatosan lenyomva kinyitottam, majd magam után – amennyire képes voltam – halkan behúztam. A folyosón végül bizonytalanul toporogtam, mégis merre menjek ebben a kicsinek nem nevezhető házban. Balra a földszintre vezető lépcső volt – valami rémlett, hogy nem sokat kellett mennem, amikor felértünk ide az emeletre –, jobbra pedig több ajtó is. Sóhajtva indultam meg az utóbbi irányba, hátha itt fent is van egy-két fürdőszoba – és van olyan mázlim, hogy nem dobták azonnal a kukába a ruháim. A gond csupán annyi volt, hogy jelenleg mindenki aludt. Bár azt nem tudtam, ebbe a mindenkibe pontosan hány ember tartozott bele. Kettőt biztosra vehettem Katen kívül – emlékeztem vissza bódult állapotomra. Hannah-t és Zoét. A két név, amiket Katie kimondott előttem.

Megálltam az egyik ajtó előtt, majd egy pillanatra lehunyva szememet erőt vettem magamon, aztán benyitottam. A szobában teljes sötétség honolt – lévén, pont a másik oldalon volt, mint Katé –, de azt ki tudtam venni a csendből, hogy nem fürdő, csak egy üres szoba. Semmi szuszogás, se horkolás, vagy mozgolódás. Visszacsuktam, aztán mentem a következőhöz. A harmadik már telitalálat volt. Célba vettem a szennyes tartót, de szerencsétlenségemre a ruháimat nem találtam meg bennük. Dühösen fújtam egyet, mert kénytelen leszek valami gönc után nézni itt a házban. Úgy, hogy ne keltsek fel senkit. Szuper! – morgolódtam magamban, miközben belenéztem a mosdó feletti tükörbe. Arcom nyúzott, szemem alatt még mindig ott sötétlettek a karikák. A vállamat ért sérülést egy fehér gézlap fedte, s ahogy megmozdítottam piszkosul fájni kezdett. A rám száradt vér eltűnt a testemről. Valószínűleg Katie megmosdatott. Egy szusszantással aztán visszaléptem a kettővel ez előtti, üres szobába. A sötétben tapogatózva kerestem egy kapcsolót a falon, majd azt egy pillanatra felkapcsolva megnéztem, van-e valahol egy kis éjjeli lámpa. Mikor észrevettem az ágy mellett, lekapcsoltam a nagy villanyt, elbotorkáltam az ágyhoz. Ott felkapcsolva a kis lámpácskát, elegendő fény világította meg a mellette lévő szekrényt. Kitártam, és elszörnyedve néztem a sok vállfán lógó öltönyt. Fancsali képpel kutatgattam a másik szekrényben, hátha találok valami nem ennyire… flancosat.

Mikor már kezdtem feladni, a kezem végre megtapintotta a pamut eltéveszthetetlen anyagát. Tök mindegy, mi az, de nem öltöny az egyszer biztos. Kihúztam, és szemügyre vettem a fényben. Egy szabadidő ruha felső részét tartottam a kezemben. Felpróbáltam – annak ellenére, hogy nem tűnt túl kicsinek –, hisz ha nem jó, fölösleges keresgélnem a nadrágja után. Kicsit bő, de a célnak éppenséggel tökéletesen megfelelt, így megkerestem a hozzá tartozó nadrágot, meg egy hosszú ujjú pólót, majd lekapcsolva a kis lámpát az ajtó felé indultam immáron felöltözve. A kabátomat később megkeresem kint – vagy inkább először bent –, a kukában, jó lesz az még, ha kicsit véres, akkor is. Miután a szoba ajtaját visszacsuktam a lépcső fele indultam konyhát keresni. Ahogy agyamba betódult a helyiség képe, s a sok finomság, amit benne találhatok, úgy kezdett el hőzöngeni a gyomrom is. Ideje volt már valamit ennem, hogy erőre kapjak.

Az utolsó lépcsőfokról lelépve elhúztam számat. Mi a francnak ilyen nagy ez a ház? – dühöngtem magamban. Simán el lehet tévedni benne, még akkor is, ha itt élnék már egy ideje. Lévén, hogy nincs túl sok időm, így fogtam magam és elindultam balra a hosszú folyosón. A falakat különböző, drágának tűnő festmények díszítették. Az egyik előtt megtorpantam, a lélegzetem is elakadt. A fekete képen erős, vöröses lángok csaptak fel a magasba elnyelve egy smaragdzöld szempárt. Semmi másból nem állt a festmény, mégis a lehető legtöbbet jelentette annak, aki értette a szimbolikáját. Én pedig azok közé tartoztam… A kép alsó sarkába pillantottam, ahol megláttam a művész nevét: Katherine Brightmore. Még egyszer belenéztem a zöld szempárba, majd inkább tovább mentem.

Nem tudtam mire vélni a képet. Tudtam, mit jelképez, miről szólt, de mégsem értettem a miértjét. Miért zöld szempár? Miért nem kék? Teljesen összezavarodtam. Ez azt jelentené, hogy még mindig érez valamit irántam? Vagy csak ezt akarom bemesélni magamnak? Sóhajtva léptem be a boltívekkel elválasztott térbe, az étkezőbe. Elég nagy tér volt, a közepén egy hatalmas, hosszú faasztallal. A konyhát a fal két oldalán pultokkal választották el az étkezőtől. A gyomrom már türelmetlenül korgott, ezért célba vettem a hűtőt, s ami jól nézett ki első látásra, azt kiszedtem. Miután betömtem egy-két gyors iramban összedobott szendvicset, nagyjából eltakarítottam a maradványokat, megnéztem a kukát. Hátha benne van a kabátom. De persze nem volt. Mert miért is lett volna olyan szerencsém?

Az étkezőből kilépve visszafele mentem, egészen addig, míg meg nem találtam a bejárati ajtót. Automatikusan raktam kezemet a kilincsre, de az nem mozdult. Zárva volt. Felnyögtem, nehezebb kijutni ebből a házból, mint gondoltam. Bejutni sokkal egyszerűbb volt… Az ablakhoz léptem, kinéztem az udvarra. Remélem nincsenek vérszomjas kutyáik – húztam el számat felidézve egy kirakati tévében látott filmjelenetet, amiben a dobermannok elől menekült a betörő. Halkan felröhögtem. Már akkor probléma lett volna ezzel, amikor Kat hazahozott. Kinyitottam az ablakot, miután körülnéztem, kidobtam az aktatáskát, és kimásztam az udvarra. Hangos puffanással terültem el a földön, ahogy a fájó karomra támaszkodtam a mozdulat közben. Igazából túl sokat pihentem, mert minden porcikám bizsergett a mozgástól. Viszont legalább kutyaugatást nem hallottam sehonnan sem. Nyögve tápászkodtam fel a földről, majd a hónom alá csapva a táskát a hatalmas, kovácsoltvas kapu felé vettem az irányt. A kukánál aztán megálltam, és megkerestem a kabátomat. Kissé véres volt, büdös és rohadt hideg, de az enyém.

A zsebembe süllyesztettem a lemerült mobilt, aztán a kaput kezdtem fikszírozni, hol tudnék átmászni rajta. Szerencsémre nem volt túl magas. Két hosszú rács között kidugtam az aktatáskát, aztán erőt – na meg egy mély levegőt –, vettem, és felkapaszkodtam. A vasból kovácsolt növény indák, amik felfutottak egy-egy vékony rúdon, pont jól jöttek, hogy a lábamat megtámasszam rajtuk. Így aránylag könnyen átmásztam, csak a fájdalom lett erősebb a karomban.

Felkaptam a táskát aztán elindultam a hosszú kocsi feljárón, mely levezetett az úthoz. Külváros, fasza… Hogy a francba fogok innen bejutni a belvárosba? – szitkozódtam. Erre ilyenkor senki nem jön, hogy esetleg stoppoljak. Bár ki a fene venne fel egy véres kabátú, hajléktalannak tűnő embert? Fintorogva indultam meg a belváros fele, nagyjából ismertem az irányt, így nem volt túl nagy gond.