Hírek

Sziasztok!

Nos, nem tudom ki jár még erre, benéz-e valaki még néha napján. De szeretném elmondani nektek, hogy azért nem volt friss a múlt héten, mert nagy nehezen elküldtem a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás pályázatára. Ide kattintva a pályázat oldalára juthattok, ahol sok érdekes cikket olvashattok, és az előző pályázat műveit. :) Ha nem lesz belőle semmi, akkor természetesen olvashatjátok tovább majd itt a blogon a történetet. Ha pedig az első akadályt jól veszi a regény, akkor fejezetenként az oldalra kerül. Aztán kiderül, meddig jut el. 

Köszönöm a figyelmetek! ;) Drukkoljatok azért egy picikét. :)

18. fejezet - Magánnyomozó

Sziasztok! :)

Tehát, itt a kövi fejezet is. Minden erre tévedőnek Boldog, Békés Karácsonyt szeretnék kívánni, sok ajándékkal a fa alatt! ;) Az én ajándékom ez a fejezet. Jó olvasást! :)

Katie

A hétvége olyan gyorsan elment, szinte fel sem fogtam az idő múlását. Hétfő reggel ugyanolyan rosszul ébredtem, mint előző nap. A visszatérő álmom nem hagyott nyugodni, s folyton Mattről álmodtam. De egyszer sem láttam meg a háttérben meghúzódó alakot, aki mindent irányított. Félelemmel töltött el a tudás, és az aggódás.

Az irodámban ülve nézegettem a mai napra beosztott teendőimet. Mázlistának éreztem magam: apa foglalkozott Zoéval a cégnél – egyáltalán nem éreztem magamban erőt az álszenteskedő bolondságaihoz. Lydia kért bebocsátást a kávémmal és az aznapi újsággal. Találni akartam egy magánnyomozót, így, amint megköszöntem titkárnőmnek, s ő kilépett az irodámból az újságot kezdtem lapozgatni. Bár még mindig akadtak ellenérzéseim ezzel kapcsolatban, mégis hajtott a kíváncsiság, de talán még jobban a számonkérés lehetősége. Tudni akartam az igazságot, s ez csak egy módon lehetséges. Megkerestem az újság hirdetési oldalát, s szememmel végigfutottam a vastag betűkkel kiemelt címszavakat. Mély levegőt vettem, amikor megtaláltam a keresett szót. Magánnyomozó. Minden érzésemet félretéve olvastam el a hirdetés szövegét. Magánnyomozót keres, aki nem csak megbízható, de gyorsan dolgozik, és a titkok mélyére ás? Hívjon, vagy keressen fel az irodámban!

Beharaptam az alsó ajkamat, miközben jobb tenyeremet rácsúsztattam a telefonkagylóra. Hezitáltam. Ez a hirdetés az első e címszó alatt, ami persze semmit sem jelentett, viszont a megérzéseim annál többet. A szöveg igazán elnyerte tetszésemet az egyszerűségével, s úgy gondoltam, ami kevesebb, néha több. Egy mély levegővétel után tárcsáztam a számot. Sokáig csöngött, már azt hittem senki nem akarja felvenni, amikor végre megszólalt a vonal másik végén egy mély, reszelős hang.

– Roger Eastman nyomozóiroda. – A hangjától kellemes borzongás futott végig a gerincemen, de nem tudtam megmagyarázni miért. Képtelen voltam igazán jól elképzelni magam előtt a férfit. Csupán pár mozzanat villant fel az arcából.

– Halló! – remegett meg a hangom egy csöppet. – Katherine Brightmore vagyok – mondtam ezt már határozottabban, ahogy tudatosult bennem, már tényleg nincs visszaút. Nem visszakozhatok.

– Miben segíthetek? – kérdezte a férfi.

– Találkozni szeretnék Önnel. Lenne… – nem is tudtam, miként fogalmazzam meg, mit is akarok. Pedig egyszerű a dolog. – …egy munka a számára – fejeztem be.

– Természetesen – válaszolta.

– A délutáni órákban tudna esetleg fogadni? – kérdeztem. Mindenképpen személyesen akartam ezt elintézni, és megismerni, kire bízom rá a múltam.

– Igen – felelte, mintha mosolygott volna a vonal másik végén. – Jöhet bármikor.

– Rendben, köszönöm. Felkeresem ma. Viszlát! – raktam le a telefont egy sóhajjal. Még mindig nem akartam elhinni: tényleg megteszem. De már elintéztem a kezdő lökést a játszmához! Apámra gondoltam, s azonnal elöntött a bűntudat. Ennek ellenére véghez kellett vinnem.

Később felhívtam Mr. Leavoldot megbeszélni a reklám menetét. Jól álltunk a munkával, már csak a végső simítások, s az ő részvétele hiányzott. Megbeszéltem vele, holnap felvesszük azt a jelenetet a reklámban, amikor felhívja a figyelmet a jótékonysági fogadás céljára. Addig azonban még volt dolgunk. Ebéd előttre összehívtam a kreatív csapatot, hogy másnapra minden rendben legyen. Ha délután el akartam tűnni egy időre, míg felkeresem a magánnyomozót, akkor ezt még a délelőtt folyamán el kellett intéznem.

Jól tettem, mert elhúzódott a megbeszélés, így lett egy kis ürügyem a későbbi munkakezdéshez. Az Olive Gardenből egyenesen a magánnyomozó irodája felé vettem az irányt. Nem volt messze, tehát inkább gyalogoltam, s a friss levegőn a gondolataim is szabadabban szárnyaltak. Bár ezt jelen pillanatban nem éreztem túl jónak. Matt járt az agyamban és az a „csók”, mely nem is nevezhető igazi csóknak, mégis bizsergett tőle az egész testem. Nem voltam szerelmes – vagyis ezt akartam bemesélni magamnak –, csak azért éreztem így, mert Matt nem rossz pasi. Egy csöppet veszélyes, és ettől olyan izgalmas is. Jesszusom! Mikre gondolok?! – korholtam magamat. Mégsem tudtam kiverni a fejemből a szájának ízét, a smaragdzöld szemét és az érintését. Még ha pofátlanul is viselkedett, még ha gyűlöltem is azért, amit régen tett. Visszaemlékezve a pofonra bűntudat söpört rajtam végig. Még mindig hallottam füleimben a csattanás hangját, melytől akaratlanul is megborzongtam. Tudtam jól, miért akartam elnyomni ezt az érzést – mert magával sodorta a többit is… A kétséget és a félelmet. Most is megijedtem attól a lehetőségtől, hogy a szavaim, a tetteim visszariasztják Mattet az újbóli találkozótól. Nem akartam reménykedni, el akartam felejteni, hogy egyáltalán a városban van. Hisz úgy lenne a legjobb… Úgy lenne a könnyebb. Nem kellene megbirkóznom a szégyenemmel. Ki kellett vernem a fejemből Mattet! Oli miatt…

Amikor odaértem az újságban megadott címre, megálltam egy percre. Nem akartam elhinni, mire készültem. Be akartam csapni az egyik legfontosabb személyt az életemben, a nevelő apámat. A háta mögött akartam megtalálni szülőanyámat, aki igazából nem is jelentett számomra semmit. Nem érdemelte meg, hogy érezzek iránta valamit is. De… magyarázat nélkül nem nyugodhatok meg. Nagyot sóhajtottam, és bementem a több emeletes házba. Megnéztem a kiírásokat, miszerint az első emeleten találom Roger Eastman irodáját.

A lépcsőn mentem fel, a folyosóra több lakás ajtaja is nyílott. Figyeltem a kis réztáblákat, melyiket is kerestem, majdnem az utolsónál meg is találtam a keresett nevet. Kicsivel nagyobb, figyelemfelkeltőbb tábla függött az ajtón: Roger Eastman magánnyomozó. Bekopogtam, és vártam. Hangos léptek csapták meg füleimet az ajtó másik oldaláról, majd kisvártatva kattant a kilincs, és nyílt az ajtó. Egy magas, harmincas éveiben járó férfi állt ott, hosszúkás arcát borosta fedte. Meglepődve mértem végig, egyáltalán nem ilyenre számítottam, bár azokból a felvillanásokból igen jól eltaláltam egy-két vonást. Észrevehette megilletődöttségemet, mert halványan elmosolyodott.

– Üdvözletem, Roger Eastman – nyújtotta a jobbját. Hangja ugyanolyan mélyen, s kissé reszelősen csengett, mint a telefonban, mégis kellemesnek találtam így élőben is. Pláne, már arcot is társíthattam hozzá. Viszonoztam a mosolyát.

– Katherine Brightmore – fogadtam el a jobbját. Tenyere meleg, és sima, kellemes érzéssel töltött el.

– Kerüljön beljebb! – tárta ki az ajtót, s beinvitált az irodájába. Szemben az ajtóval, az ablak előtt egy fa íróasztal állt, jobb és bal oldalt a falnál szekrények sorakoztak temérdek kartonpapírral, aktával. Összerándultam az ajtó becsukódására. Roger az íróasztala mögé lépett, miközben hellyel kínált. Leültem az az előtt álló székek egyikére, majd feltekintettem a férfire.

– Nos én… – kezdtem bele, de hirtelen nem tudtam, mit mondani. Azt sem tudtam, milyen információkat kell megosztanom vele. Egyáltalán nem akartam az árvaházban töltött időkről beszélni. Pedig tudtam: az a legfontosabb. Roger megértően nézett rám.

– Kit szeretne megkerestetni? – kérdezte, miközben egy tollat és papírt vett elő, aztán egy dossziét is keresett.

– A szülőanyámat – böktem ki nehezen.

– Rendben – bólogatott. – Mit tud róla? – A tollat a papír fölé tartotta jegyzetelésképp, de mélybarna szeme az én tekintetemet tartotta fogva.

– Nem sok mindent – feleltem pislogva. – Barbara Perroynak hívják.

– Ez a férjezett, vagy a leánykori neve? – firkantotta a papírra.

– A férjezett – feleltem. – A leánykori neve Burward – válaszoltam, mire aprót biccentett.

– Mikor látta utoljára? – A kérdés lavinát indított el emlékeimben, s vissza kellett fojtanom a harag könnyeit. Mégis egy pillanatra lepergett előttem az emlék.

Hosszú léptekkel meneteltem az anyám mellett, fogtam a kezét, éreztem forró tenyerét, míg a másik kezemmel Oliét szorongattam. Alig bírtam lépést tartani velük, de nem lassítottak, akárhányszor is próbáltam rávenni őket. Hideg szél fújt, s csöndes, kis cseppekben esett az eső. Elázott a hajam, a kabátom, a lábam vizes lett a félcipőben. Útközben feltekintettem Olira, majd anyára is. Egy szó sem hangzott el indulásunk óta.

– Hova megyünk? – kérdeztem. – Haza akarok menni! – nyafogtam lebiggyesztett ajkakkal.

– Csend legyen! – rivallt rám anyám, amitől hüppögni kezdtem. Oli rám mosolygott, s megszorította a kezem. Befordultunk egy másik utcára, melynek a végében egy hatalmas épület magasodott ki a többi közül – vonzotta a tekintetem. Messziről is hátborzongatónak hatott a kinézete, ahogy a zord, magas ablakok a világra tekintettek, és a szürke díszítések komótossá tették kívülről. Az előtte lévő téglaoszlopok közötti vaskapu félelmetesen kerítette körbe az épületet.

– Miért jöttünk ide, anyu? – nyöszörögtem, de ő egyáltalán nem figyelt rám. Durván húzott az épület felé. Amikor odaértünk, belökte a kaput, és az ajtóhoz érve becsöngetett a falon elhelyezett gombocskán. Pár percre rá kinyílt előttünk, és egy magas nő állt velünk szemben. Anyu köszönt neki, majd odahajolt hozzá, és valamit súgott neki. Aztán lehajolt hozzám.

– Maradjatok itt, anyu mindjárt jön – megsimította arcomat, aztán felállt és a kapu felé indult. Vártam, hogy visszanéz ránk, de semmi sem történt. Az ajtóban álló nő odakiáltott anyunak.

– Asszonyom! Jöjjön vissza! – Nem értettem miért akarja, amikor biztosan neki is ugyanazt mondta, mint nekem. Olira pillantottam, majd anyura, aki épp becsukta a kaput, de még most sem nézett vissza ránk. Utána akartam futni, megölelni őt, és fejemet a ruhájába fúrni, de Oli nem engedte el a kezem.

– Anyu! – sírtam fel, aztán felnéztem Olira. Nem értettem miért nem engedett el. – Oli, mikor jön vissza anyu? Oli! – lepték el könnyek a szemem.

– Na, nyugodj meg! – mondta az ajtóban álló nő sután. – Gyertek be! – utasított, de én nem akartam bemenni. Oliver leguggolt hozzám, s mély levegőt vett, majd a szemembe nézve beszélni kezdett.

– Azt hiszem… anyu már nem jön vissza, Katie – suttogta Oli. Én pedig sírva bújtam biztonságot nyújtó ölelésébe.

– Miss Brightmore? – mosolygott rám Roger, visszazökkentve a jelenbe.

– Elnézést – sütöttem le szememet. – Öt évesen láttam, amikor lerakott minket az árvaház előtt – feleltem, nehezen ejtve ki a szavakat. Már semmit nem éreztem a szülőanyám iránt, nem szerettem, mert eldobott magától. De akkor… Öt évesen kötődtem hozzá, szerettem, hisz az anyám volt. Azonban abban a percben, amikor elment, s sohasem jött vissza, végleg elszakadt bennem valami.

– Tudja mi az árvaház neve?

– Rosette Orphanage – feleltem, s hallgattam a toll sercegését.

– Még valami, amin elindulhatok? Esetleg… – Az arca komolynak hatott annak ellenére, ajkait halvány mosolyra húzta. Megnyugtató érzés öntött el Roger társaságában.

– Nem tudom, milyen információval szolgálhatok, ami segíthetné – mondtam őszintén.

– Nos, igazából bármi – dőlt hátra a székében. – Azóta nem is hallott a szülőanyjáról? – használta ugyanazt a szót, amit én is. Egy csöppnyi elégedettséget éreztem, mert úgy véltem, nem választottam rosszul, nem csaltak a megérzéseim a hirdetéssel kapcsolatban.

– Nem, egyszer sem – feleltem, aztán egy pillanatra beharaptam alsó ajkamat. Roger érdeklődve nézett rám. – Megkérhetném, csakis a mobilomon keressen, és a nevelőapámat még csak véletlenül se vonjuk be az ügybe?

– Természetesen, ahogy szeretné – biccentett Roger. – Teljes diszkréció.

– Köszönöm. A pénz persze nem számít – mondtam halkabban. Roger elvigyorodott.

– Nem is gondoltam, hogy gond lehet egy ilyen híres, és befolyásos személynél, amilyen Ön is. – Enyhén szólva pimasz megfogalmazás, de nem tudtam haragudni a férfire. Az arca egyáltalán nem arról árulkodott, minél többet szeretne bezsebelni tőlem a munkája során. Persze, attól ez még nem biztos, hogy így is volt.

– Nos – álltam fel –, akkor viszontlátásra! – nyújtottam a jobbomat.

– A mielőbbi viszontlátásra – fogadta el a kezem, és sármos vigyor jelent meg arcán, amibe azt hiszem egy kicsit belepirultam. Vagy inkább a nézésébe. Pislogtam párat, majd kiléptem az irodájából. Miután becsukódott mögöttem az ajtó mély levegőt vettem, s magamban felnevettem. Nagyon jó választás volt az a hirdetés…

Másnap nagy hajrá vette kezdetét a cégnél, hogy a délutáni bemutatóra minden készen legyen. Mr. Leavold pontosan érkezett a megbeszélt időpontra, és a megadott helyre. Egy külső helyszínen vettük fel a reklámot, én a háttérből figyeltem az eseményeket Willel az oldalamon. Egymás után többször is felvették azt az egy mondatot, véletlenül se kelljen még egyszer az ügyfél idejét pazarolni. Miközben figyeltem Mr. Leavoldot, visszatért az a rossz érzésem, mely az első találkozáskor csapott meg. Valamit nem tudtam megmagyarázni a férfiben. Olyannak ismertem meg, akitől az ember tartott, s inkább elkerülte messzire, ha lehetséges. Nem tudtam hova tenni. Kívülről jól öltözöttnek, gazdagnak és tiszteletteljesnek tűnt, de ettől az érzéstől, ami mindig előjött, amikor találkoztam vele, már egészen máshogy tekintettem rá, mint a másik férfira is. Szinte egy percre sem vette le szemét Mr. Leavoldról, és minden apró zajra felfigyelt, mintha bármikor bármi megtörténhetne. Mintha nem csak a sofőre lenne, de ezt hamar kivertem a fejemből.

– Elfelejtette azt a múltkori dolgot? – zökkentett ki Will hangja a töprengésből. Nagyon közel állt hozzám, halkan beszélt.

– Mire gondol? – néztem egy pillanatra rá, de aztán a reklámot figyeltem tovább. Sejtettem, mivel is hozakodott elő.

– Nem akarom emlékeztetni rá – szólalt meg –, de úgy vélem jobb, ha tudja, ismét láttam azt az alakot a parkolóban. – A szívem kihagyott egy ütemet. Mit láthatott Will, s miért hozza elő ezt a témát? Vagy csak Mattet látta, amikor én nem?

– Mint mondtam, meg tudom magam védeni – feleltem kitérően azt a látszatot keltve, mintha semmit nem értenék mondandójából.

– Óh, igen, jól láttam. – A gúnyos hangra elkaptam fejemet, Will arcán hatalmas vigyor terült szét.

– Ezt hogy érti? – kérdeztem higgadtan, de belül fortyogtam. Akkor nem csak Mattet látta, hanem kettőnket, együtt. Ez pedig igazán rossz hírnek számított. Nem tudtam, miért árulja el magát ezzel, de biztosan volt miértje.

– Honnan, mióta ismeri? – tért rá a lényegre. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak csöppet. Nem akartam pont Willnek elárulni magamat, és azt, kicsoda is Matt. Semmi köze a magánéletemhez, vagy a múltamhoz. Én voltam a főnök, és nem fordítva. Mi jogon kért számon engem?

– Nem tudom, miről beszél, Mr. Goodwin – nyomtam meg a vezetéknevét, miközben belenéztem fekete szemébe. Ismét csak azt éreztem, belém lát, de nem hagytam magam megfutamítani.

– Hát persze – hagyta rám Will. Vagyis csak azt hittem. – Tudja a múltkor azt hittem, rászorul a közbelépésemre, de nos, a legutóbbi esetben nem véltem ilyen egyértelműnek ezt. – Halvány mosoly jelent meg az arcán, amit nem tudtam mire vélni. Mégis mikor láthatott, de legfőbb a kérdés: mit láthatott pontosan?

– A legutóbbi eset? Vagy beszéljen egyenesen, vagy hagyja, hogy figyelmemet a munkálatokra fordíthassam – néztem rá keményen.

– Igen. Tudja, kettejük kapcsolata eléggé bensőségesnek tűnt. Nem akartam ismét zavarni – vigyorgott. Idegesen próbáltam meg rendezni a gondolataimat, és kitalálni valamit. De egyszerűen semmi nem jutott eszembe. Utáltam hazudni, de ha azt akartam, Will ne tudjon Mattről, akkor meg kellett tennem. Megint hatalmába kerített a magánnyomozó felkeresésekor szorongató érzés.

– Ha a bensőséges kapcsolat azt jelenti, egyszer segítettem neki, azóta pedig nem hagy nyugton, akkor igen, az – feleltem nyugalmat erőltetve magamra.

– Nekem nem így tűnt – felelte Will semleges hangon.

– Nos, arról már nem én tehetek, Mr. Goodwin – szólaltam meg, egyenesen a szemébe nézve, s kemény hangon, határozottan folytattam. – Örülnék, ha a saját dolgával törődne a kreatív igazgatónk, és nem a főnöke ügyivel – tettem helyre. Felvonta egyik szemöldökét, majd halvány félmosolyt villantott rám.

– Ez természetes, Miss Brightmore – válaszolt. Hangjában a legyőzöttség élével. De ki tudja, következőleg is ő veszíti-e el a csatánkat. Elégedetten elmosolyodtam.

– Meg kellene néznie a felvételeket – tettem célzást arra, jobb lesz, ha most eltűnik a szemem elől. Értette, mert biccentett, majd elvonult. Mély levegőt véve, megkönnyebbülten felsóhajtottam.

Pár órával később visszatértünk az irodámba megbeszélni a reklámmal kapcsolatos ügyeket. Csütörtökre készen lesz, még egyszer megmutatjuk az ügyfélnek, aztán mehet is a tévének. Pont időben vagyunk még, hisz a fogadás szombathoz képest két hétre lesz. Így elegendő idő állt rendelkezésünkre a beharangozásnak. A megbeszélés egészen estig elhúzódott. Mr. Leavold és a sofőre társaságában léptem be a liftbe. A zárt helyiségben csak még inkább rám tört az az érzés… Hogy messzebb legyek tőlük, és tartsak tőlük. Megpróbáltam nem erre figyelni, de rettentő nehezen ment. A ma lefojtatott beszélgetésre gondoltam Will és köztem, aminek következtében eszembe jutott Matt is. Már péntek óta nem láttam, nem jelentkezett, és annak ellenére, még mindig haragudtam rá, látni is akartam. Féltem, hogy nem fog többet felkeresni. Azzal a pofonnal talán tényleg túlmentem a határon…

Gondolataimból a lift hangja zökkentett ki. Ahogy kinyílt az ajtó, Mr. Leavold előreengedett, majd a két férfi kíséretével a kocsim felé mentem.

– Viszontlátásra csütörtökön! – állított meg Mr. Leavold.

– Viszontlátásra! – biccentettem, s néztem a két férfi útját az autójukhoz, míg el nem hajtottak a parkolóból. A kocsimhoz mentem, és a kulcsomat kezdtem keresgélni, amikor hangos, gyors lépteket hallottam meg magam mögül. Hátranézve megláttam Mattet. Meglepődve, és egyszer s mind megijedve próbáltam kinyitni a kocsimat – minél előbb el kellett mennem. Amennyire látni akartam őt, ebben a pillanatban olyannyira nem akartam vele beszélni se.

17. fejezet - Komoly gondok

Sziasztok! :) A kövi fejinél kifejtem a dolgokat. Itt a folytatás, és jön még egy. ;)


Matt

A sziréna hangja fülsiketítően vijjogott a fejemben, miközben hallottam Andy fájdalmas nyögéseit is az autó kátyúba futásakor. Hátrafordulva ránéztem barátomra, próbáltam úgy helyezkedni, a háttámla takarja arcomat. Nem akartam, akár még csak futólag is, hogy valamelyik zsaru felismerjen, amikor megközelítettek minket. Andy mellett megpillantottam túlvilági vendégem is, kinek szellem arcán izgatottság honolt. Eszembe juttatta a régi csínytevéseinket. Jelenleg azonban oda kellett figyelnem. Autósüldözés vette kezdetét, melyben Luc szitkozódva próbált megszabadulni a zsaruktól. Eddig sikertelenül. Hol balról, hol jobbról kerülgette a forgalomban – hozzánk képest szinte egyhelyben –, veszteglő autókat. Ennek ellenére a fakabátok kitartóan követtek minket.

– A rohadt életbe! – kiáltott fel Lucas. Bevett egy éles jobb kanyart, hirtelen görcsösen ragaszkodni kezdtem a műszerfalba, és az ülés feletti kis karba. – Most vehetek másik kocsit – zsörtölődött. – Pedig szerettem ezt a verdát! – jajdult fel.

– Ezen talán ráérsz később is agyalni – mondtam gunyorosan. Luc vetett rám egy mérges oldalpillantást, aztán figyelmét az útra összpontosította. Talál majd jobbat is, amit úgyszintén meg fog kedvelni. Nála nem túl szokatlan a kocsi váltás, bár egy jó ideje nem kényszerült ilyesmire.

– Adják meg magukat, és álljanak félre a járművel! – hallatszott a hangszóróból a hátunk mögül. Haverom felhorkant, s tudtam, mit gondol: hülyének néznek minket.

– Hogyisne! – morgolódott hangosan is, és még jobban beletaposott a gázba. Az ujjaim pedig még inkább megmarkolták a kapaszkodót. Jól vezetett, csak nem épp az én idegeimhez mérten. Persze jelenleg csak azt akartam, rázza le valahogy a seggünkben jövő autókat.

– Ismétlem, adják meg magukat, és álljanak félre! – hallottuk ismét, de én már az előttünk háromszáz méterrel álló lámpát figyeltem, mely először sárgára váltott, majd pirosra. Luc mintha észre sem vette volna, szlalomozva az autók között tovább hajtott a kereszteződés felé.

– Luc! Piros van! – ordítottam rémülten nézve barátomra, aki tök nyugodtan ment tovább. – A picsába Luc, ki fogsz nyírni minket! – feszültem meg idegességemben.

– Hallgass már! Le kell ráznunk a zsarukat.

Mély levegőt vettem, miközben éreztem, ahogy a halálfélelem úrrá lesz rajtam. A gondolataim ezerfele kezdtek cikázni, míg végül megállapodtak Kat arcánál. Csak ő lebegett előttem, a mosolya, az égkék tekintete és elhatároztam, ha ezt túlélem, akkor nem érdekel semmi és senki, küzdeni fogok szerelme visszaszerezéséért. Minden elbaltázott dolgot helyrehozok. Csak éljem túl! – nyögtem fel halkan, miközben szememet nem tudtam levenni a kereszteződésben átszáguldó autókról, amelyeknek úgy alig fél perc múlva nekicsapódunk. Összeszorítottam szememet, inkább ne is lássam végzetem, ujjaim görcsösen markolták a kapaszkodót, s vártam az elkerülhetetlen becsapódást. Itt a vég… Hallom. Már csak az életem filmvetítése hiányzik, mely nem lesz túl hosszú…

Őrületes dudálás, sziréna keveredett a hangos csattanással a hátunk mögött. Hirtelen pattant fel a szemem, s azzal egy időben meghallottam Lucas örömujjongásos kiáltását. Hátranéztem, ahogy távolodtunk egyre nehezebben vettem ki az összecsattanó autók számát. Láttam a zsaru kocsikat, kettőt is, amelyek frontálisan ütköztek három vagy akár négy személyautóval is. Kifújtam tüdőmből a levegőt, meredten visszafordultam előre. Egy pillanatra lehunytam szememet, aztán elvigyorodtam, amint tudatosult bennem: az előbb majdnem meghaltam, s most mégis élek. Ráadásul a fakabátokat is leráztuk. Hatalmas megkönnyebbülés, öröm és adrenalin szabadult fel a testemben, amit nem tudtam hang nélkül elfojtani.

– Jeeeeeha! – csatlakoztam be az ujjongásba, majd tekintetünk összeakadt és mindketten elröhögtük magunkat. Hátranéztem az ájult Andyre. – Francba, igyekezz! – szóltam rá Lucra. – Andy szarul van. – Barátom bólintott, és egy kerülőútra térve az irányt a saját háza felé vette.

Hátulról, a sikátor felől közelítettük meg a lakását. Leparkoltunk egy kicsivel messzebb, s felnyaláboltuk Andyt. Luc a másik kezében a mobilját tartotta, miközben elindultunk a bejárat felé. Tárcsázott egy számot, majd pár csöngés után megszólalt valaki a vonal másik végén.

– Gyere a házamhoz azonnal, és tűntesd el a kocsim! Süllyeszd el! – mondta a telefonba parancsolón. – Mit kérdezgetsz? Mondtam valamit, nem? – Nem emelte fel a hangját, de ez így sokkal fenyegetőbbnek hatott, mintha ordibált volna. Miután kinyomta a mobilt, visszaejtette a zsebébe. – Eddig ezt szerettem a legjobban – morogta a kocsijára utalva.

– Majd lesz másik – feleltem nem túl érdekfeszítően.

– Haha – húzta el a száját. Mikor odaértünk a ház bejáratához, előkereste a kulcsát. Nehézkesen, de betámogattuk a félig eszméletlen Andyt, és lefektettük a kanapéra.

– És most? – kérdeztem idegesen. Andy ébredezni kezdett, szemhéjai alól kábán hunyorgott rám.

– Ellátjuk a sebét – válaszolt Luc egyszerűen, miközben a kis bárszekrényéhez lépett, és elővett egy üveg whiskyt. – Hm… jó régi – fanyalgott elgondolkodón. Az arany nedűre néztem, melyre először ráhúzott, majd nekem adott. Szó nélkül vettem el, s kortyoltam belőle egy nagyot, míg Luc megnézte Andy lábát. – Francba, bent van még a golyó – motyogta mérgesen. Andy halkan felnyögött. – Itass vele, addig hozom a cuccokat – lépett ki a nappaliból.

Felpolcoltam Andy fejét egy pár párnával, majd a szájához emeltem a whiskys üveget.

– Igyál, Andy! – mondtam neki. Idegesen pillantottam az ajtóra, amely mögött az előbb Luc eltűnt. Nem tudtam, mi a francot akart művelni.

– Ebből… adhatsz – vigyorodott el Andy halványan két korty között. – Ki fogja venni, mi? – kérdezte.

– Ki kell venni – mondtam nem túl meggyőzően, pedig tudtam, ezt kell tennünk, aztán meghúztam még egyszer az üveget. Luc visszatért, kezében egy vékonypengéjű késsel, egy tállal, kötszerrel, s még valamilyen flakonnal – talán fertőtlenítőszer lehetett. Láttam még valami nejlon félét, meg egy törülközőt. Nyeltem egyet, és Luchoz léptem.

– Nem kéne inkább kórházba vinni? Ha elfertőződik a seb… – mondtam fojtott hangon.

– Aha, és mit mondasz? – rivallt rám suttogva, hogy Andy ne hallja. – Jaj, hát rosszul sült el egy drogüzlet, de semmi komoly?! – Elhúztam a számat.

– A te barátod is – böktem meg a mellkasát. – Hányszor csináltál ilyet? – kértem számon. Tudtam, hülyeség lenne bevinni a kórházba, hisz a zsaruk biztos figyelik a sebesülteket. És egy lőtt sérültet azonnal jelentenének a kórházban. Igazat kellett adnom neki, csak nem akartam ezt végigcsinálni.

– Nincs más választásunk – felelte keményen Lucas. – Vagy megpróbáljuk kivenni azt a rohadt golyót, vagy itt vérzik el, úgy hogy nézzük.

– Hé, hé srácok… – szólalt meg Andy a háttérben erőtlenül. – Én is itt vagyok, és… hallok is. – Farkasszemet néztem Luckal, s mélyet sóhajtottam. – Bízom benned, Luc – mondta Andy.

– Én is bízom benned – mondtam, ő csak bólintott. – Mondd, mit tegyek! – vettem mély levegőt felkészítve magamat.

– Hm, várj egy kicsit – adta át a kezében tartott dolgokat, aztán ismét benyitott egy helyiségbe, ha jól láttam a vécébe. Amikor visszajött a kezében egy nagyon kicsi zacskó lapult, tele fehér porral. Heroinnal. Amint rájöttem, mit akart, elkomorultam, s vádlón néztem rám. – Ez gyorsabban hat, mint a fájdalomcsillapító – közölte, majd Andyhez lépett. – Haver, ez tetszeni fog, ha bár nekem nem annyira – morogta, aztán kinyitotta a zacskót, és Andy elé tartotta.

– Ez… most komoly? – préselte ki magából Andy meglepetten. Na igen, se Luc se én nem díjaztuk barátunk drogozását, s inkább a leszokásán ügyködtünk. Persze ez nem sikerült. Még.

– Többet ilyet sem teszek. Jól jegyezd meg – zúgolódott Luc, miközben néztük, ahogy Andy belemártja kisujját a heroinba, és felszívja orrába a kis adagot – mely nem is volt olyan kicsi. Már nyúlt is volna a következő adagért, de Luc elvette előle a zacskót. – Na, na! Azt hitted, mi? Ennyi is elég lesz ezúttal – mondta. Visszatette a helyére a drogot, majd elvette tőlem a cuccokat. Rendesen lefertőtlenítette a kést a tálba engedve a löttyöt, Andy lába alá rakta a nejlont, arra a törülközőt, aztán intett nekem. – Fogd le! – utasított.

– Ez fájni fog – mondtam Andynek, miközben lefogtam a felsőtestét. Nem is akartam látni, mit művel Luc, de persze ez elkerülhetetlen.

– Kezdem – jelentette be elszántan, mire bólintottam. A kést belenyomta a sebbe, Andy üvölteni kezdett, és rángatózni. Még jobban szorítani kezdtem. – Fogd! – kiáltott rám Luc.

– Azt csinálom – rivalltam rá. Luc nem felelt, egyik kezével fogta Andy lábát, a másikkal a sebében turkált a golyó után. Barátunk üvöltése pár percre rá egy kissé alábbhagyott, amint hatott rá a bódító heroin.

– Nincs meg az a rohadt golyó – bosszankodott Lucas, miközben Andy nyögve rángatózott a kanapén – alig bírtam lefogni. Luc eltökélt arcot vágott, keze – mint körülötte szinte minden – vörösen fénylett a vértől. Most értettem meg miért kellett a nejlon és a törülköző. A vér szaga felerősödött, émelyítően kábította elmémet. Fintorogva szorítottam össze fogaimat, hogy kibírjam. Andy miatt. – Megvan! – kiáltott fel Luc, ujjaival a golyót tartva. Elakadó lélegzettel figyeltem a tálba ejtett golyót, majd azt lerakva lefertőtlenítette Andy sebét. Az érzésre felszisszent és megrándult, mire megszorítottam a kezét.

– Már majdnem vége – bizonygattam Andynek, miközben figyeltem, ahogy Luc összeölti a sebét. Nem bírtam levenni a szemem a hosszú tűről – honnan szedhette? –, mely áthatolt haverom bőrén. Szinte én magam is éreztem a szúrást, melytől megborzongtam. – Kész – sóhajtott Luc, gondosan bekötözve a sebet. Elengedtem Andyt.

– Aludj egyet – javasoltam neki. Felálltam, és kezembe kaptam a whiskys üveget, majd jól meghúztam. Égette a torkomat az alkohol, de ettől függetlenül jól esett. Megkerestem a zsebemben a cigimet, és rágyújtottam, miközben figyeltem Luc pakolását. Leültem egy közeli székre, s lehunyt szemekkel mélyeket slukkoltam a cigiből.

Csak másfél órával hét előtt jöttem el Luctól, hogy visszamenjek a raktárhelyiségbe, s felpakoljam a cuccot a vevőnek. Ryan nem kérdezett Andy felől, én pedig nem kötöttem az orrára. Jobb volt ez így mindenkinek. Leszállítottam a csomagot, aztán a pénzt visszavittem Ryannek, s azon nyomban el is tűntem. Visszamentem Lucashoz, s igénybe vettem a másik szobát, ahol általában meghúztam magam, ha nem volt kedvem egy hajléktalanszállóhoz. Jelenleg pedig Andy közelében akartam lenni, amíg csak tudtam, hogy érezze itt vagyok, ha szüksége van rám. Amikor ránéztem, békésen aludt a magas láztól függetlenül. Luc hideg borogatással próbálta visszanyomni a hőjét, amíg a szervezete heroinnal telített, nem akart gyógyszert adni neki. Ruhástól dőltem le az ágyra, de nem jött álom a szememre. Annyi minden történt ebben a két napban… Csak sodródtam az árral, s próbáltam a felszínen maradni. Tudtam, ha egyszer a mélybe jutok, onnan nincs már visszaút, és sajnos egyre jobban éreztem a mélység húzását. Nem akartam a tetteimre gondolni, és arra, mit csináltam Katie-vel. Nem akartam, Andy így végezze, ahogy majdnem sikerült neki. Utáltam az életemet, utáltam magamat, s tudtam, csak egy ember segíthetne, aki most valószínűleg a pokolba kívánt számtalanszor.

Korán ébredtem, álmosan pislogva léptem ki a szobából. Megnéztem az alvó Andyt a kanapén, majd írtam egy cetlit Lucnak, miszerint el kellett mennem, s jövök este. Visszamentem Ryanhez a raktárépületbe, átadtam neki az Andy által – balul elsült –, ügyletből szerzett pénzt, és elintéztem az aznapi dolgomat. Persze Andy hollétéről csak annyit mondtam Ryannek, hogy az egyik haverjánál tartózkodik, mert el kellett tűnnie pár napig. Így talán Ryan nem szerez tudomást Andy valódi hollétéről – az embere a legnagyobb riválisánál a legrosszabb dolgot is jelentette.

A hétfő hamar elment, este ismét Lucnál aludtam, mint előző nap is. Reggel pedig mentem elintézni a Ryan által kiszabott feladatomat. Kedden fáradtan estem be barátom lakására, s azonnal bedőltem az egyik fotelbe. Nagyon rosszul aludtam a napokban, az agyam csak úgy pörgött a kínzó gondolatoktól, melyek hol Kat, hol Andy körül forogtak.

Luc két sörrel a kezében jött felém, miközben Andy nyugodtan aludt a kanapén.

– Javult az állapota? – kérdeztem halkan Lucot.

– Javulgat, elég szép a sebe – felelte. – Te megvagy? – huppant le mellém a fotelbe, s átadta nekem az egyik üveget. Szinte majdnem egyszerre nyitottuk ki a dobozokat, és hörpöltünk a hideg itókából.

– Nem engem… műtöttél – feleltem semlegesen, ránézve Lucra.

– Nem, de te is olyan pocsékul festesz, mint Andy – horkantott Luc, majd elvigyorodott.

– Min vigyorogsz? – kérdeztem, miközben rágyújtottam egy cigire. Kifújtam a fehér füstöt, melyen keresztül nézve Luc arca elhomályosult.

– Csakis nő lehet a dologban – tapintott rá a lényegre, de úgy tettem, mintha másról lenne szó.

– Rosszul hiszed – feleltem, ismét Katre gondolva. A szívem fájón dobogott mellkasomban, mintha az a fél, melyet Katie-nek adtam, végleg összetört volna.

– Na, mesélj. Ki ő? – helyezkedett kényelembe Luc. Elhúztam számat, még soha nem beszéltem se neki, se Andynek Katről vagy Oliról. Talán eljött az ideje, hogy felfedjek neki mindent. Még egyet slukkoltam a cigiből, majd elnyomva a hamutartóban belekezdtem a kis mesémbe. Nem mindent árultam el Lucnak, főleg azt nem, amelyet még előttem is homály fedett. Leginkább a sokévnyi távollét utáni ismételt egymásra találásról beszéltem neki, az érzéseimről, és a baklövésemről. Luc figyelmesen hallgatott, miközben még egy cigarettára rágyújtottam. Miután elhallgattam, mély levegőt vettem. Luc pedig fejcsóválva vigyorgott.

– Hozzáfűznivaló? – kérdeztem ironikusan.

– Ó, sok is – kacsintott rám.

– Halljam – mondtam sóhajtva. – Ne kímélj!

– Te akartad – figyelmeztetett, mire összeszűkülő tekintettel rámeredtem. Előredőlt a fotelben. – Mégis mi a francnak agyalsz annyit? – kérdezte. – Mondd el neki, mit érzel, aztán lesz valami – fejtette ki a véleményét olyan „Lucosan”. Ne bonyolíts: ez az elve, de neki könnyű ezt mondani…

– Már megtettem, és nagy ívben tojt a fejemre – feleltem felhorkantva, aztán kortyoltam a sörömből.

– Valamiért csak elment arra a találkozóra – nézett bele tekintetembe áthatóan, aztán ismét elvigyorodott, s hátradőlt a fotelben. Elgondolkodtam szavain, eszembe jutott Kat magyarázata, miért is jött el a parkba. Akkor nem hittem neki, de megváltozott a véleményem: miért is ne higgyek? Hisz bebizonyította, semmit sem jelentett neki a közelségem, a csókom – sőt egyenesen undorodott tőlem. No, nem mintha azt rendes csóknak lehetne nevezni…

Amint megjelent előttem rémült tekintete, azon nyomban elfogott a szégyenérzet és a düh magam iránt. Hogy lehettem ennyire hülye? Mit gondoltam? Még hogy azzal bizonyíthatok is valamit… Mégis mit? Mekkora vadbarom vagyok, azt? Vagy, mennyire tudom bántani őt? Az eddig magamnak nyugtatásképp felhozott magyarázat, miért tettem meg, jelenleg tök marhaságnak, sőt egyenesen őrültségnek tűnt.

– Az az előtt volt, mielőtt mindent elszúrtam volna – mondtam halkan Lucnak, miközben kísérteni kezdett Jimmy ijedt tekintete. Megborzongtam.

– Azt még kimagyarázhatod – kortyolt megint egyet a söréből. – Már ha akarod – vigyorgott rám.

– Ugyan mi értelme lenne? – kérdeztem inkább magamtól, mint tőle. – Jobb ez így. Még ha belém is szeretne, mégis milyen életet adhatnék én neki? Én? – horkantam fel. – Most mindene megvan – mondtam magam elé meredve. Luc egyenesen felröhögött mellettem, aztán ahogy eszébe jutott, Andy mellettünk – próbált – pihenni, rögtön elhallgatott.

– Nem hazudok neked, Matt – halkította le hangját ismét előredőlve. – Nehéz kikeveredni ebből, és még ha sikerül is, akkor sem mászol ki teljesen – nézett bele mélyen tekintetembe. – De megéri kockáztatni, hidd el nekem. Megéri, ha ennyire szereted.

Még igazán fel sem foghattam szavait, amikor meghallottam Andy nyöszörgését.

– Ne is hallgass rá… Matt – mondta halkan, résnyire nyitva szemét. – Hiszek abban, hogy… te kikeveredhetsz… ebből… Ryantől.

– Gyógyulj, Andy! – szólt rá Luc. – Csönd és aludj! – Andy szemhéjai már csukódtak le, de erőtlenül nevetett Lucon.

– Nem tudsz mindent – suttogtam Lucnak Jimmyre gondolva.

– Mit nem tudok? – kérdezte, majd ismét kortyolt az üvegből. Hosszan beleszívtam a cigibe, majd lassan kifújtam a füstöt.

– Megöltem egy embert – ejtettem ki halkan, magam elé meredve. Aztán ránéztem barátom arcára, melyen megrökönyödés és hitetlenség tükrözött.

– Hogy mit csináltál? – emelte fel a hangját.

– Lelőttem Piszkos Jimmyt – mondtam bűnbánóan, majd lenéztem a földre, ne kelljen Luc csalódott tekintetében elmerülnöm.

– Basszus, Matt! – fakadt ki a fejét fogva. – Hogy lehettél ilyen hülye? – támadt nekem szóban. – A gyilkosság… – csóválta a fejét, még mindig hitetlenkedve, hogy én ilyenre képes voltam. Meg akartam neki magyarázni, mi történt, de nem bírtam. – Az már más tészta. Senki nem moshatja le rólad.

– Ryan… a hibás – szólalt meg Andy, s erőt véve magán felnézett ránk.

– Ez nem igaz – ellenkeztem. Nem Ryan húzta meg a ravaszt, csakis én. Tehát az én hibám. Egy örökké kísértő bűn.

– Nem volt más… választásod – mondta Andy, míg Luc próbálta megemészteni a hallottakat.

– Lehetett volna, ha nem vagyok egy rohadt gyáva féreg – szidtam magamat ökölbe szoruló kézzel.

– Miért akarta ezt Ryan? – kérdezte végül Luc.

– Elárulta őt a zsaruknak, de engem kaptak majdnem el – feleltem.

– És elégtételt akart Jimmyn – bólintott Luc. – Ismerem Ryant – vicsorított. – És téged is ismerlek. Nem akarom elhinni… – vett mély levegőt –, hogy meg akartad volna tenni.

– Mi? – kaptam rá tekintetem. – Dehogy akartam! – mondtam hevesen. – Olyan gyorsan történt… Csak álltam ott, tartottam a pisztolyt… És Ryan meg rám kiáltott… És… és elsült a fegyver… – halkult el a hangom a rám tört emléktől. Egész testemben megremegtem.

– Nyugi, Matt – válaszolt Luc. – Változtatni már nem tudsz rajta, de ne hagyd, hogy felemésszen – nézett a szemembe. Bólintottam.

– Most pedig – állt fel Luc, majd még egyet hörpintett a sörből. – Elviszlek – kacsintott rám, mire én megilletődve néztem rá. – Hozzá – világosított fel, mintha egy hülye gyerekhez beszélt volna.

– Nem – jelentettem ki határozottan, a fejemet rázva. Még alig ocsúdtam fel ebből a beszélgetésből, fáradtság húzta tagjaimat, és nem volt humorom Kat szeme elé kerülni.

– De – bólogatott Luc. – Szedd össze magad, ne legyél már ilyen anyám asszony katonája – indult el, s finoman megütötte a fejem, aztán ellépve mellettem az egyik szobába ment.

– Mi a francnak mondtam el? – morogtam a hajamba túrva, majd arcomat a kezeimbe temettem.

– Mert én legalább helyre teszlek – szólt vissza, mire felhorkantam. Beletörődően felálltam – tudtam, Luc nem hagyja ezt annyiban –, és követtem őt ki a házból az új, alkalmi kocsijához.  

16. fejezet - Fortyogó düh

Sziasztok! Bocsánat a késésért, elhavazódtam. :D Most már szó szerint... Azért örülnék, ha jeleznétek, hogy valaki olvassa is - tisztelet a kivételeknek persze -, mert ha nem olvassa senki, nincs túl sok értelme felrakosgatnom a fejiket. ;) Tényleg csak kíváncsi vagyok, olvassátok-e egyáltalán. Ennyi az egész. :)
Nos, jó olvasást! :)


Katie

Idegesen pillantottam az órára, mely lassan már fél tizenegyet mutatott. Bár nem tudott igazán érdekelni. A szívem hevesen vert, majd kiugrott a helyéről, a pulzusom az egeket verdeste, annyira ideges, dühös, és ráadásul izgatott is voltam. Dühöngtem azon, hogy ilyet merészelt Matt csinálni, idegeskedtem, hogy ezek után, mit fogok tenni, ha ismét találkozom vele. Izgatottságtól bizsergett az egész testem, ha arra gondoltam, ismét érezni akarom őt. Ennél a gondolatnál mondta azt az elmém: elég legyen!

Emlékeznem kell, mit tett, emlékeznem arra, hogy otthagyott. Egyedül. Azt már inkább nem akartam felfogni, hogy főképp én üldöztem el. Dühösen szusszantottam egyet. Nem lehet, hogy így elcsavarja a fejem, és így alávessem magam az érzelmeimnek. Ez nem én vagyok. Legalábbis kívülről…

De Matt feléleszti a bensőmet, az érzékeimet, még ha nem is akarom, akkor is. Ez pedig kimondhatatlanul idegesített. Nem akartam igazat adni neki, és még inkább belekeveredni abba a világba. A drogosok világába. Szerettem a mostani életemet, a nevelő családomat – még úgy ahogy Zoét is kedveltem egy kissé… nagyon kicsit –, s féltem attól, hogy mindent elveszíthetek. Matt-tel együtt. Csak remélni tudtam, hogy igazat mondott, amikor azt állította, nem drogozik. Nem vettem észre az ellenkezőjét, azok jeleit. Hisz azt lehetne látni rajta, az arcán, a viselkedésén.

Visszaemlékezve hirtelen mozdulataira, elfogott egy különös érzés. Az óvatosság talán. Nem féltem Matt-től, s nem tudtam elképzelni, hogy valóban képes lenne bántani, mert elhittem, hogy még mindig szeret engem. De honnan tudhatnám, mit tett vele ez a drogos világ? Mit tett vele az a nyolc év, amíg kényszeredetten túl kellett élnie az utca törvényeit? Miből gondolhatom: ő az a Matt, akit én gyerekként szerettem?

Nem tudhatom. Ez volt a legfájóbb. Ahogy én sem vagyok már ugyanaz, úgy ő sem. Alkalmazkodnia kellett, s nem mertem belegondolni, hogy ez mit is foglalhat magában.  Figyelnem kellett volna vezetés közben, de az emlék olyan gyorsan jött elő a fejemben, hogy nem tudtam nem arra gondolni.

A borongós időben feltámadt viharos szél tépázta az udvaron álló fa ágait. Bentről, a lányok szobájából figyeltem a szürke égboltot, ahogyan a nap halványan derengő sugarai megpróbáltak néhol áttörni a sűrű fellegeken. Az ablakra könyököltem, semmihez sem volt kedvem, csak ott ülni. Oliver valahol a többi fiúval kártyázott – egyáltalán nem bántam.

Csak arra lettem figyelmes, hogy a lányok az ajtónál tömörülnek, halk, izgatott beszélgetésük moraja hallatszik felém, aztán egyre többen, s többen szaladnak el onnan. Kíváncsian másztam le az ágyról, hogy kövessem őket, s megnézzem mi történt. Amikor odaléptem az ajtóhoz, csak  a lépcsőn lefele szaladó gyerekeket láttam. Lassan lépkedtem le, mellettem gyors iramban, összesugdolózva haladtak el azok a lányok, akik szintén később értesültek a nagy dologról. Valami történt lent a bejáratnál. Ezt ki tudtam venni szavaikból.

A bejárati ajtó előtt, s a lépcső aljánál összeverődött kis tömegben, megkerestem Olit. Egyelőre csak annyit láthattam, hogy Mrs. Freard elállta az ajtót, és egy hölggyel beszélt. Jobban megnéztem magamnak a látogatót. Elegáns ruháiból arra következtettem, nem lehet éppenséggel túl szegény. Feltűzött haját egy kalap rejtette el, csak egy-két kilógó tincsből következtethettem színére. A gyerekek suttogásától nemigen lehetett hallani, miről is beszélt a két nő.

– Jöjjön be, el kell intéznünk a papírokat. Addig a gyermek ellesz a többivel. – Mrs. Freard elállt az ajtóból, hogy beengedje a hölgyet. Mellette megpillantottam egy olyan idős fiút, mint Oliver. Elakadó lélegzettel figyeltem őt. Szőkésbarna haja kuszán meredezett mindenfelé, smaragdzöld szemei vakítóan, s dühösen méregették a két nőt. Aztán pillantása a gyerekseregre esett, s addig fürkészte őket, míg tekintete rá nem akadt az enyémre. Elnyílt ajkakkal merültem el csillogó szemében, és úgy éreztem, mintha csak ketten lennénk. Mintha nem lenne körülöttünk senki… – Eredj, ismerkedj meg a többivel! – utasította Mrs. Freard egy mozdulattal. – Ön pedig kérem, kövessen! – fordult aztán a másik nő felé nyájasan, aki bólintott, majd elvonultak a folyosó végén lévő helyiségbe, ahol általában fogadni szokta a vendégeket.

Amint a felnőttek eltűntek, a nagyobb, de még a kisebb fiúk is megindultak az új jövevény fele. A lányok inkább a háttérben sugdolóztak, és viháncoltak. Ezernyi kérdést tettek fel a fiúnak pár perc leforgása alatt. Elszakította pillantását, de én még mindig őt néztem. Arra eszméltem fel, hogy Oli átkarolva engem a fiú felé húz. Amikor megálltunk előtte, Oli elengedett, s a kezét nyújtotta a fiúnak. A körülöttünk zajongó gyerekek elhalkultak.

– Oliver vagyok – mondta. A fiú elfogadta a felé nyújtott jobbot.

– Matt – mutatkozott be.

– És hogy kerültél ide Matt? – kérdezte Oli.

– Meghaltak a szüleim – felelte a fiú, s szomorúság villant szemében. – Te hogy kerültél ide be? – nézett körül elfintorodva, de pillantása megint visszatért hozzám.

– Az anyám eldobott magától… – felelte szűkszavúan Oliver. Ránéztem Olira, s dühösen vettem tudomásul, hogy nem akar bemutatni az új fiúnak. Biztosan féltett már megint… Hát én magam léptem ez ügyben.

– Katherine vagyok – mosolyogtam Mattre, amit ő is viszonzott.

Még élénken élt bennem az első találkozás, s ahogy meglátott engem akkor. Fájó szívvel gondoltam Olira, aki mindig is védelmezett, óvott. Erről az emlékről azonban más is befurakodott elmémbe – jótékonyan terelte el figyelmemet Mattről –, amit már sokszor átgondoltam, s amivel még mindig nem jutottam döntésre. Meg akartam keresni anyámat. Tudni akartam, él-e még, és miért tette, amit. De amikor elmondtam nevelőapámnak, ő lebeszélt róla. Nem akarta, hogy felszakadjanak a régi sebek, ha meg is találnám őt, akkor ne okozzon fájdalmat nekem. Mert nem biztos, hogy ő is ugyanúgy látni akarna, mint én őt. Ennek ellenére, én akkor is tudni akartam, miért tette, és megbánta-e ennyi év eltelte után szörnyű tettét. Egyrészt úgy éreztem, jogom van tudni, mi történt vele, jogom van a kérdésekhez. Másrészt nem akartam megbántani a nevelőapámat. Tudtam, hogy ő csak mindig az én érdekemet nézte, vigyázni akart rám, s szeret engem. Éppen ezért aggódott értem. Csakhogy azok a sebek, amelyekről ő beszélt, már felszakadtak Matt megjelenésével. Akkor miért ne próbáljam meg megtalálni szülőanyámat?

Hogy ne bántsam meg apámat – mondtam magamban. Mély levegőt vettem, s úgy határoztam ezt a kérdést ismét későbbre halasztom, mint máskor is tettem. Egyszerűen döntésképtelen voltam ez ügyben. Ahogy bekanyarodtam a házunkhoz a biztonságérzetem is nagyobb lett. Leparkoltam a kocsimmal, s bementem. Már szinte egyik szobában sem égett a lámpa, ahogy feltekintettem az ablakokra. Ismertem anyáékat, már lefeküdtek aludni, Zoe pedig elvan magában a saját szobájában. Felkapcsoltam a villanyt az előszobában, aztán fülelni kezdtem, mert halk zaj szűrődött ki a nappaliból. Amikor beléptem, legnagyobb meglepetésemre megpillantottam aput. A tévé fénye bevilágította a nappalit, s láthattam apám arcát is, ahogy meglátva engem elmosolyodik.

– Szia! – léptem hozzá lassan, majd egy puszit nyomtam arcára.

– Szia, Kicsim! – mosolygott. – Minden rendben? – nézett rám áthatóan. Mindig tudta, ha valami nyomta a lelkemet. Bár Mattről nem akartam neki beszélni – már úgyis vége lesz ennek a „találkozósdinak.”

– Mondjuk – feleltem, ő csak intett, hogy üljek le mellé a kanapéra. Helyet foglaltam, kezeimet az ölembe ejtettem, s babrálni kezdtem az ujjaimmal, hogy ne kelljen felnéznem rá.

– Nem akarod elmondani? – kérdezte halkan. Sóhajtottam, s megnyaltam ajkaimat, mert úgy éreztem, kiszáradtak. A gondolataimban Matt erőszakos csókja kísértett. Dühös voltam, persze, de ahogy visszaemlékeztem ajkai puhaságára, a bizsergés is előjött.

– Csak fáradt vagyok – feleltem aztán semlegesen. Nem akartam előhozakodni Matt-tel, hisz az sem biztos, hogy látom-e még valaha. Valahogy nem bíztam abban, hogy ezek után van mersze ismét felkeresni. A lehetőségre összeszorult a torkom.

– Jaj, Kicsim… – sóhajtott apa. – Akkor inkább mondd azt, hogy nem akarsz róla beszélni. Ismerlek már – felnéztem mosolygós szemeibe, és újra eszembe jutott, hogy nem bánthatom meg. Hogyan is tehetnék vele ilyet? Azzal az emberrel, aki jobban szeretett a saját szüleimnél, aki befogadott a családjába, s elhalmozott mindennel.

– Ne haragudj – mondtam. – Csak megint eszembe jutott az, hogy megkeresem anyám… – folytattam halkan, füllentve. Mondjuk nem is számított ez akkora füllentésnek, hisz tényleg átfutott az agyamon.

– Azt hittem lemondtál már erről – válaszolta szomorúan, s megfogta kezemet. Gyengéden megszorította. – Tudod, hogy nem szeretném, ha csalódnál és fájna az, amit megtudnál – mondta őszintén. – Csak téged akarlak óvni.

– Tudom – feleltem. – Csak… igazán nem értem, és máshogy nem érthetem meg.

– Valami jobb, ha feledésbe merül – válaszolta, szemében megcsillant valami, amit nem tudtam nevén nevezni. De mielőtt jobban elgondolkodhattam volna rajta, elkapta tekintetét. Finoman megpaskolta a kézfejem. – Elmegyek aludni, nem bírom én már olyan jól, mint te – nevetett halkan.

– Menj csak! – Én is felálltam, s kikapcsoltam a tévét, majd egyenesen a szobámba mentem, s mint ahogy az lenni szokott, utamat a festőhelyiségbe vettem.

Talán másfél óra is eltelt, mikor kijöttem onnan. A szobámhoz tartozó fürdőben elmerültem egy kád forró vízben, majd fáradtan lefeküdtem aludni. Nehezen jött álom a szememre…

Egy hatalmas, tágas helyiségben találtam magam. Tudtam, merre kell mennem, mintha a lábaim maguktól vittek volna a cél felé. Körülölelt a sötétség, csupán egyetlen fényforrás szűrődött ki a folyosó végén, egy résnyire nyitott ajtón keresztül. Rutinosan vettem le kopogó cipőmet, hogy ne csapjak zajt, s ügyeltem, ne menjek neki semminek se. A szívem őrületes iramban dobolt a mellkasomban, már-már azt hittem, el fogja árulni jelenlétemet. Kitartóan lépkedtem a fényforrás felé, szemeim már hozzászoktak a sötétséghez. Körülöttem régi dobozok, a plafonig érő vaspolcok álltak. A dohos szag eltelítette orromat, a halk beszélgetés félelemmel töltötte el mellkasomat. Kíváncsian, és határozottan léptem az ajtóhoz, a bentről kihallatszódó szavakat még így sem értettem meg. Viszont figyeltem a hang tónusára, mely beszélt. Olyan ismerősnek tűnt, s egyben ismeretlen, mintha tudnám, ki is ő. Jobban füleltem, mély levegőt vettem, s az ajtó felé nyúltam, hogy belökjem. Bármi történjen is, tudni akartam, mi folyik abban a helyiségben, s úgy éreztem, most megtudhatom.

Ujjaim lassan közeledtek az ajtó felé, a fénybe nézve láttam a felszálló porszemeket, éreztem a szagukat, miközben összpontosítottam a hangokra. A felismerés hirtelen nyilallt belém, amitől halk sikkantás hagyta el ajkaimat. A számhoz kaptam, mialatt az ajtó kivágódott, s a váratlanul jött fényáradat elvakította szememet. Aztán egy pillanatra elsötétült minden, szorító tenyereket éreztem a karomon, majd megláttam őt. A válla felett elnézve a háttérben egy másik alak körvonala rajzolódott ki, de tisztán ki tudtam venni a fehér csíkokat, melyek egy asztalon gondosan elrendezett sorban várakoztak.

– Matt! – kiáltottam fel felülve az ágyamban. Ziháltan takartam el szememet az ablakon beáradó vakító, bántó fénytől. Hannah hangja hatolt a tudatomba, majd megéreztem kezeit a karomra fonódni.

– Miss Katherine! – fejtette le tenyereimet az arcomról. Még mindig nem állt helyre a légzésem, és a hálóruhám a testemre tapadt a verítéktől. Rémülten néztem Hannah aggódó tekintetébe, miközben próbáltam mély levegőt venni, hogy lenyugtassam magam. – Jól vagy? A visszatérő álmod?

Bólintottam. Hannah magához húzott, én pedig sóhajtva, s remegve bújtam a baráti ölelésbe. Jól esett, hogy számíthattam rá, igazi barátként tekintettünk egymásra.

– Minden rendben, csak álom volt – nyugtatott.

– Nem – szöktek könnyek a szemembe. Eltávolodva tőle felnéztem rá. – Épp ez az, nem csak álom volt, Hannah – suttogtam elgyötörten. Pedig milyen jó lett volna, ha tényleg csak álom lenne! Nem lenne ennyi gond, ennyi kérdés, és probléma… Olyan egyszerű lenne. Egyszerűbb, mint ezzel együtt.

– Ezt hogy érted? – nézett érdeklődve, homlokát ráncolva.

– Ez nem csak álom volt… A valóságban is ez történik – hüppögtem elkeseredetten. Csak most értettem meg, mikor elértem odáig az álmomban, hogy meglássam, mi van abban a helyiségben, miután Matt elmondta, mibe keveredett az évek folyamán. Teljessé vált az álmom, minden magyarázatot megadott Matt szavaival együttesen. Hihetetlennek tűnt…

– A valóságban is? Kat… meséld el! – kért halkan, aggódva figyelve.

– Matt mondott pár dolgot – kezdtem bele. – És álmomban is őt láttam, abban a helyiségben ő volt, meg még valaki – folytattam.

– Mi volt abban a helyiségben? Láttad? – kérdezte kíváncsian Hannah.

Bólintottam.

– Drog – feleltem suttogva. Barátnőm szája elnyílt döbbenetében.

– Matt is…? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

– Nem – vágtam rá. – Legalábbis ezt mondta – néztem a barna tekintetbe kérdőn. – De azt lehetne látni rajta, nem?

– Szerintem igen – erősített meg az elgondolásomban. – Valami jele biztos lenne – mondta elgondolkozva. Egy pillanatra lehunytam szememet.

– Nem tudom, mit csináljak… – leheltem. A különböző érzések úgy kavarogtak bennem, mintha egy apró kövecske felkavart volna egy álló pocsolyát. Végül is nem volt ez másként. Matt felbukkanása előtt el tudtam temetni magamban a múltamat, kifestettem magamból az érzéseimet, elmeséltem Hannah-nak, aki meghallgatott. Ezzel lezártnak is tekintettem, persze a soha nem múló fájdalom mindig emlékeztetett a múltra, de nem volt ennyire rossz. Gyógyultak a sebeim, már-már beforrtak, azonban Matt felbukkanásával együtt azok is végleg felszakadtak. Nem hittem, hogy ismét beforrhatnak…

– Majd a szíved megsúgja – felelte Hannah elmosolyodva. Fintor suhant át arcomon, mire barátnőm felnevetett.

– Mindig rosszat súg, vagy épp semmit – dohogtam magamban, s ezzel lezártnak tekintettem a Matt témát – legalábbis egy időre, s nem tudtam, mit szólna Hannah ahhoz a csókhoz. Más motoszkált a fejemben, amiről beszélni szerettem volna vele, és ez a pillanat pont megfelelőnek ígérkezett. Habár nem tudtam, mennyi lehet az idő.

– Vagy csak azt hiszed – mondta még.

– Lenne még valami… – kezdtem.

– Hallgatlak – mosolygott.

Mély levegőt vettem.

– Meg akarnám keresni a… – majdnem azt mondtam, hogy anyámat, de ő igazából csak a szülőm volt, így elakadt a hangom egy másodpercre –, a szülőanyámat – fejeztem be halkan.

– Óh – formálta ajkaival. – Tényleg megkeresteted?

– Ez az, amit nem tudok eldönteni – mondtam őszintén. – Nem akarom megbántani apát, de tudni akarom, miért tette ezt… a szülőanyám – fanyalogtam.

– Hm – gondolkozott el Hannah. – Megértem, hogy kérdéseid vannak, és válaszokat akarsz. Azt is, hogy Mr. Brightmore-t sem akarod megbántani – foglalta össze. – Mi lenne, ha ő nem tudna róla? – kérdezte halkan, közelebb hajolva hozzám.

– Ezt úgy érted, hogy… – kattogtak agyamban a fogaskerekek, s mikor valójában ráeszméltem, mit is mondott Hannah, kikerekedett szemekkel mélyedtem el barna tekintetében.

– Úgy látom, tudod, mire gondolok – súgta izgatottan.

– Tudom, de… – beharaptam az alsó ajkam. Ilyet csinálni olyan lenne, mintha hátba támadnám apámat. Ennek hangot is adtam, mire Hannah rosszallóan nézett rám.

– Nem kell megtudnia – halkította le hangját még inkább. – Keresel egy magánnyomozót, akinek elmondod a dolgokat, és csak titokban kell tartani. – Még mindig ugyanúgy néztem rá. Nem akart szűnni az érzés, ha így tennék, ahogy barátnőm javasolja, akkor nem csak, hogy magamra haragíthatom apámat, de félő, hogy nem fog megbocsájtani, ha értesül róla.

– De mi van, ha megtudja? – kérdeztem rémülten. – Akkor… nem fog már bennem bízni.

– Hogyan tudná meg? – kérdezett vissza. – Csak egy jó magánnyomozó kell.

– Mintha olyan jól tudnék hazudni – horkantam fel. – És azt meg honnan szedjek? – prüszköltem. Még ha hajlanék is Hannah javaslatára, akkor sem tudnék előkeríteni egy megbízható magánnyomozót.

– Meg kell nézni, alkalmaztak-e már Mr. Brightmore-ék – vont vállat Hannah.

– Nem! Nem, az nem jó! – hadartam. – Olyan kell, aki nem ismeri apámat. Azonnal bukta lenne…

– Nos akkor nézd meg az újságot és telefonálj! – mondta Hannah. – Mondjuk a cégtől, ott biztonságosabb. A magánnyomozók amúgy sem mondhatják el szerintem az ügyfelük dolgait…

– Ezt még át kell gondolnom… – Bár már igazán hajlottam barátnőm „kis tervére”, még mindig bennem motoszkált az érzés, hogy átverném apámat.

– Rendben – mosolyodott el Hannah. – Hozzak fel reggelit, vagy lejössz? – kérdezte.

– Lemegyek, csak előbb lefürdök – néztem végig magamon. Barátnőm bólintott, majd sóhajtva felállt.

– Akkor én megyek is, még van dolgom – fanyalgott, majd kilépett a szobámból.

Kavargó gondolatokkal fejemben mentem a fürdőszobába, hogy a forró víz ellazítson.

15. fejezet - Barátok a bajban

Sziasztok! 

Meghoztam a fejit. Elnézést a késésért, mostanság volt dolgom bőven. :/ 

 Jó olvasást hozzá! :)

Matt

Ott álltam magamba roskadva, és le sem tudtam venni a szemem Kat alakjáról. Senkihez sem lehetett hasonlítani, vagy mérni. Ő különleges volt, a szívem választottja – most pedig lehetséges, hogy örökre elvesztettem őt. Elvesztettem annak a lehetőségét, hogy visszaszerezzem őt, és ismét szerelmet érezzen irántam. Úgy figyeltem, ahogy beszállt a kocsiba, hogy talán utoljára láthatom őt. Végigkövettem a tekintetemmel addig, amíg csak nézhettem egy apró részletet belőle.

Mély sóhaj tört fel belőlem, aztán lehajtott fejjel a motorhoz menten. Hogy lehettem ennyire hülye?! Hogy tehettem ezt vele? Nem szabadott volna elhagynom magam, és vágyam felülkerekedjen rajtam, mert így minden elszúrtam. De akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, bármire képes vagyok azért, hogy meggyőzzem Katiet az érzéseim felől. Bármire, ami még a normális szinten belül van. Arra gondoltam, ha ez lesz az utolsó találkozásunk, akkor már mindegy nekem. Csak azt akartam, hogy tudja, igazat mondtam, amikor azt állítottam, még mindig ugyanúgy – ha nem jobban – szeretem. Csak azt akartam, érezze az igazságot. De… elijesztettem, pont ezzel a vágyammal. Utáltam magamat, hogy ilyen bolond voltam.

A tetteink árulkodóbbak bárminél, szavaknál, reakcióknál. Ez volt a legszörnyűbb. Visszaemlékeztem arra, hogyan nézett rám Katie, miután megcsókoltam. A szemei nem csak dühöt és csalódottságot tükröztek. Fájdalomtól homályosultak, aztán megéreztem ezt én is – az arcomon, de igazából az csak testi kín. A mellkasom szorítása sokkal elviselhetetlenebbnek tűnt. Talán igaza volt Katnek… Tényleg képes vagyok bármire, talán még arra is, hogy bántsam őt. Egy pillanatra megtorpantam, s megráztam fejemet. Nem! Soha nem tudnám bántani, bár tudom: már így is megtettem.

Talán jobb ez így – sóhajtottam keservesen, a motorra ülve. Így legalább nem keveredik bele a drog világába, a veszélyes bűnözők, és dílerek közé. Elvégre én is azok közé tartoztam… Ennek ellenére még mindig nem tudtam őt elfelejteni. Hisz szeretem! Vagyok olyan önzetlen, hogy ezért békén is hagyjam, és azt tegyem, mely neki a legjobb? Nehéz kérdés – indítottam be a motort. Soha életemben nem voltam még ennyire összezavarodva, soha nem is gondoltam volna, hogy valaha még láthatom életem szerelmét. Erre meg… Itt van ugyanabban a városban… Adjam fel harc nélkül? Engedjem, hogy elnyeljen engem ez a világ, s hagyjam békén az egyetlen, boldogságot jelentő személyt? Törődjek bele abba, amit mondott, hogy nem szeret már? Törődjek bele, hogy kettőnk közt soha nem lehet már semmi a múlt, s a mostani tetteim miatt együttesen? Törődjek bele végleges elvesztésébe?

Már rég lehervadt a mosoly arcomról, s visszatértek szívemre a mázsás súlyok. A fájdalom, és a kétségbeesés nehezékei. Már így is túl sokat meséltem Katnek az életemről, amivel bajba sodorhatom őt, de nem tudtam elszakadni tőle. Most még inkább szükségem volt rá, mint az éltető oxigénre. Nem tudtam már elképzelni az életem nélküle. Ez a legnagyobb baj. Bele fogok őrülni ezekbe a kettős érzésekbe! Ezek után nem hittem, hogy szóba fog még velem állni. Lehet, hogy Katie majd helyettem is dönt. Elvégre a saját életéről van szó, abba pedig nem szólhatok bele, mit kezd vele. Nekem pedig akkor már teljesen mindegy lesz minden…

Elindultam a motorral vissza a raktárépületbe, annak ellenére, hogy ahhoz a társasághoz nem fűlött a fogam, csak, hogy a szabad ég alatt alváshoz még kevésbé. Amúgy is tartanak tőlem – húztam el számat, ahogy megjelent előttem ismét Jimmy félelemtől részegült tekintete. Amíg Katie-vel töltöttem az időt, nem is jutott eszembe egyszer sem, mit tettem. Ha tudna róla…

Begurultam a motorral a helyére, majd a hátsó ajtón keresztül beléptem az épületbe. Elkerültem a drogos helyiséget, s egyenesen az ágyak felé vettem az irányt. Persze összefutottam Ryannel, mert miért tudnék tök láthatatlanul elevickélni egy ágyig, amikor nem akartam bájcsevegni senkivel?! Főleg vele nem?!

– Visszajöttél éjjelre, Matti fiú? – döbbent le Ryan vigyorral az arcán. Nem tartozott a szokásaim közé.

– Aha – feleltem értelmesen.

– Örülök, végre azért kezdesz olyanná válni, mint mi – vigyorgott továbbra is, nekem pedig hányingerem támadt ettől a mondattól. Soha nem leszek olyan, mint ők! Tény… gyilkoltam, megöltem egy embert, amit jóvátenni, visszafordítani már soha nem fogok tudni, de akkor sem leszek olyan, mint Ryan! Nem én!

Csak nehezen tudtam türtőztetni magam, s nem kimutatni Ryannek a hatalmába kerítő undort. Tenni fogok azért, hogy ne váljak olyanná, mint ő.

– Soha nem fogok még egyszer embert ölni – sziszegtem dühösen. Nem érdekelt, hogyan fog reagálni, nem érdekelt, mit fog velem tenni, ha épp rossz kedvében találtam. Tudatni akartam vele, hogy nem fogok mindent a kénye-kedve szerint tenni – csak, mint eddig.

– Majd meglátjuk – válaszolta Ryan fanyar mosollyal. – Aki egyszer elkezdi, s rákap az ízére… – hagyta lógva a mondatot, majd kikerülve engem továbbment.

– Soha – suttogtam magam elé ökölbe szoruló kezekkel. Egyszer ki fogok innen szabadulni, egyszer eljön az az idő, amikor már nem kell tartanom Ryantől, és az embereitől. Senkitől! – Egyszer… – remegtem meg az elfojtott dühtől.

A legtávolabbi ágyat kispéciztem magamnak – már javában durmoltak páran a helyiségben –, majd halkan lefeküdtem rá. Nem akartam zajt csapni, mintha ott sem lennék. Elterültem a kényelmetlen ágyon, fejem alatt összekulcsoltam kezeimet, s a plafont bámulva Katre gondoltam. Nem voltam igazán fáradt, vagy álmos. Nem bírtam kikapcsolni az agyamat, s az alvásra összpontosítani, egyfolytában valami újabb gondolat férkőzött elmémbe. Nem tudtam, mit tegyek. Látni akartam őt, s találkozni vele, sőt… Ennél sokkal többre is vágytam, de az eszem azt mondta, most kell megállnom, és kiszállnom, amíg még megtehetem. Amíg még nem teszem tönkre az életét. Ismét. De ez volt a legnehezebb, hogy melyikre hallgassak: a szívemre vagy az eszemre?

Nem emlékeztem, mennyi idő telhetett el, míg tegnap elaludtam, de reggel magamtól ébredtem fel. Még csak nem is valami zajra. Nagy csend volt a helyiségben, szokatlanul nagy, főleg szombathoz képest. Miután felültem, végignéztem az ágyakon – sehol senki. Meglepődve dörzsöltem ki szememből az álmosságot, majd nyújtóztam egyet. Megigazítottam a kabátom, majd kiléptem a helyiségből, hogy megkeressem Ryant. Valószínűleg mára is tartogat nekem valami feladatot. A hátsó szobába mentem, ahol kiméregeti a drogot, meg ahol általában kipróbálja őket. Négyen tartózkodtak összesen a helyiségben. Amikor beléptem, John szeme rám villant, de csak azért is álltam a tekintetét, amíg Ryanhez léptem.

Ő felszívta az oda készített fehér csíkot, majd mély levegőt vett, és vigyorogva rám nézett.

– Itt a mai feladatod – nyomott a kezembe egy cetlit. – Vigyél egy kilót, bonyolítsd le az üzletet. A szokásos nagyfalat – mosolygott rám. Tehát visszatértem a „helyemre”, ismét én intézem a nagyobb ügyleteket. Megrándult a szám.

– Hánykor? – kérdeztem megnézve a papírt.

– Este nyolc. Addig azt csinálsz, amit akarsz. A drogért meg visszajössz – mondta, mire bólintottam. Persze egyből arra gondoltam, hogy ma, ha akarnék se tudnék Kattel találkozni, hisz hétvége van. Ilyenkor nem dolgozik, nem úgy, mint én – rettentő hosszúnak tűnt ez a két nap. De legalább lesz időm gondolkodni azon, mit tegyek. Amúgy is jobb lesz, ha kiverem a fejemből, legalább amíg „dolgozom”.

Gondolataimból a zsebemben rezgő mobil zökkentett ki, de nem akartam most megnézni ki keres. Majd, ha kimentem innen, hisz nem kell Ryannek mindenről tudnia…

– Majd jövök – léptem az ajtóhoz, de Ryan hangja megtorpanásra késztetett. Idegesen gondoltam a mobilra, reméltem, gyorsan fel tudom venni, mielőtt leraknák. Rossz balsejtelem lett úrrá rajtam, ez pedig egyáltalán nem tetszett.

– Szép kabát. Csak nem új? – kérdezte.

– Éppenséggel de. Jó választás volt nem? – fordultam vissza, s belenéztem szemébe.

– De, de – vigyorgott, majd kimentem, utamat a motor felé vettem, miközben előhalásztam a zsebemből a rezgő mobilt. Ahogy a kijelzőre pillantottam összevontam szemöldököm. Csak szám, semmi név.

– Halló? – szóltam bele bizalmatlanul.

– Matt! Matt kérlek, segíts! – zihálta a telefonba Andy, aminek hatására lábaim megálltak. Értetlenül pislogtam, szívem hevesen dobogni kezdett attól a megmagyarázhatatlan érzéstől, mely elárasztott. Féltés, aggódás egyvelege.

– Andy, mi történt? Jól vagy? – kérdeztem azonnal. Ismerős jelenetek kavarogtak a fejemben, az előbbi rossz érzés csak erősödött a mellkasomban, s tudtam, bajba került.

– Én… meglőttek… a lábamat, de… élek. A zsaruk keresnek… – nyögte gyorsan, idegesen. – Rám találnak… – elfojtott, sírós hangja leginkább egy gyerekre emlékeztetett, akire nekem kellett vigyáznom. Én voltam a nagytestvér. Az agyam pörögni kezdett. Ha meglőtték, akkor ki kell szednünk a golyót, ha még benne van. Ráadásul a zsaruk elől is el kell bújnunk.

– Nyugodj meg, és mondd el, hol vagy! Indulok érted – futottam a motorhoz, miközben hallgattam Andyt. Tudtam, hogy egyedül képtelen leszek őt biztonságos helyre vinni, és a golyót kiszedni. Segítség kell!

– Egy sikátorban bujdosom valahol a 92. és 93. utca között – sírt fel a telefonban. – Matt, kérlek siess! Ha megtalálnak…

– Maradj ott, ahol vagy… vagy bújj el még jobban, de vigyázz, hogy ne találjanak meg! – utasítottam, de nem szólalt meg. – Andy! Hallottad, amit mondtam!? – kiáltottam rá idegesen.

– Igen, igen… – felelte.

– Indulok – nyomtam ki a telefont, aztán a névjegyzékben megkerestem Luc számát. Sokáig csöngött, én már a motornál álltam, míg végre felvette a telefont.

– Most nem érek rá, Matt… – kezdett bele Luc, de nem hagytam, hogy befejezze.

– Szükségem van a segítségedre. Andyről van szó – mondtam, miközben a vállamra hajtottam a fejem, hogy megtartsam a mobilt, s kitoltam a motort az udvarra.

– Ah, mibe keveredett már megint? – morgolódott dühösen Luc.

– Meglőtték a lábát, és keresik a zsaruk – adtam meg a választ. – Egyedül nem tudom motorral elhozni, és még a sebét is ellátni… – hadartam idegesen.

– Nyugi, hol találkozzunk? – kérdezte higgadtan. Ő volt hármunk közül a legidősebb, mely igazából csak egy évet jelentett közte és köztem, mégis ő már többet megélt ebben a világban, mint én. Ha Andynek én voltam a nagytestvér, aki folyton vigyázott rá, akkor nekem pedig Lucas.

– Valahol le kell tennem a motort, onnan meg a 92. és 93. utcáig kell mennünk – mondtam Lucnak. Fogalmam sem volt, hol hagyjam a motort, hogy utána később meglegyen, s el tudjam hozni Andyt. Ha sokáig nem jelentkezik Ryannél, akkor előbb-utóbb gyanút fog. Abból pedig semmi jó nem sülhet ki.

– Akkor gyere ide, és innen megyünk. A lakásomnál lerakod a motort. Kocsival gyorsan ott leszünk Andynél – mondta Luc.

– Indulok – nyomtam ki a mobilt, s süllyesztettem el a zsebemben. Aztán felpattantam a motorra, berúgtam, s már száguldottam is Luc lakásához. Nem volt a közelben, tekintve, hogy Ryantől minél messzebb árult, annál jobb. A saját körzetében Luc az ász úgy, mint Ryan itt. Viszont haverom még őt is túlszárnyalta, mert nem csinált olyan durva dolgokat, és nem drogozott. Amikor vett árut, akkor sem ő kóstolta meg a minőségét. Keresett egy embert, akiben megbízott, s azóta csakis annak az egy véleménye alapján köti az ügyleteket. Talán ő miatta nem kezdtem el én is drogozni anno, s tartok ki azóta is amellett. Mellette. Mindig azt mondta, jó neki így, élvezi az életet így is. Akkor meg minek kellene neki a drog?

Hittem benne, felnéztem rá emiatt. Eladta, terjesztette, de ő nem élt vele. Igazából megfordult a fejemben, hogy Luctól kérjek tanácsot Kat felől… Hisz az olyan lenne, mintha a tesómmal beszélnék róla. De nem akartam, hogy hülyének nézzen, és az arcomba vágja: mit is akarok tulajdonképpen? Mert ismertem már annyira, kerekperec megmondaná a véleményét. Talán pont ez kellene, ez helyrerázna. Tudnám, mit kellene tennem. Csak nem akartam elismerni, hisz van némi fogalmam róla, mit mondana, és mit javasolna.

Miközben a szél az arcomba csapott, a gondolataim ezerfele cikáztak – s most, hogy tudtam, Andy veszélyben van, Kat arca csupán egy pillanatra suhant át elmémen. Inkább azon törtem a fejem, hogyan húzom ki ismét a slamasztikából Andyt, s hogyan fogok véget vetni végre ennek. Az elhatározás gyorsan jött, és erőt adott. Le fogom szoktatni. Bármibe kerüljön, ezúttal sikerülni fog! A hogyan kérdésre a választ pedig még ráérek kitalálni. Először meg kell mentenem a seggét – morogtam magamban.

Luc már a háza előtt várt, mire odaértem. A motort beállítottam a garázsba, aztán beültem mellé a kocsijába. Ahogy becsaptam az ajtót, ő indított. Kezemmel hirtelen megkapaszkodtam a műszerfalban, ahogy a sebesség a sokszorosára nőtt alig pár pillanat alatt.

– Mi a francba keveredett már megint? – szólalt meg morgolódva. – Nyugi, tudok vezetni – vigyorgott rám, amikor rápislantott az arcomra.

– Nem tudom, de most rohadtul be volt szarva. Ahogy én itt – közöltem halálfélelemmel. Luc felnevetett, míg nekem a mellettünk elszáguldozó kocsikon cikáztak szemeim. – Nem kéne lassítani egy kicsit a zsaruk miatt? – kérdeztem görcsösen kapaszkodva, felvonva szemöldököm. Az övet nem akartam bekapcsolni, hogy ha gyorsan kell Andyért kipattannom, akkor ne kelljen még azzal is babrálnom. De most határozottan úgy éreztem, be kellett volna kapcsolnom.

– Ne foss, szabályos vagyok… még – mondta Luc vigyorogva, teljesen nyugodtan. Irigykedtem rá ezért – minden esetben tök higgadtan tudott gondolkodni. Megpróbáltam nem annyira görcsösen kapaszkodni, s mély levegőt vettem, hogy ellazuljak egy kicsit. Nem először ültem már Luc mellett a kocsiban, nem kellene ennyire paráznom.

– Jah, szabályos és gyorshajtó – morogtam. – Ha előbb lekapcsolnak, mielőtt odaérnénk, akkor…

– Mióta ismersz, Matt? – szakított félbe. Nem feleltem. Már hat éve ismertem őt, és még egyszer sem hagyott cserben. Andyvel a legjobb barátaimnak tekintettem őket. A szívem egy pillanatra összefacsarodott, ahogy visszaemlékeztem Olira. Tekintetem a visszapillantó tükörre esett, azon nyomban össze is rándultam halk, nyekkenő hangot hallatva.

Luc a homlokát ráncolva méricskélt, míg én kissé ijedten néztem rá. Ha most már nem néz bolondnak, akkor semminek se.

– Te Matt, elkezdtél drogozni? – kérdezte hirtelen. Rámeredtem, aztán a visszapillantó tükörbe nézve vágtam egy grimaszt túlvilági vendégemre.

– Nem. Tök józan vagyok, kösz a feltételezést – vetettem oda mérgesen.

– Bocs, haver, de akkor mi volt ez az előbbi?

– Még kérdezed? A vezetési stílusoddal? – dohogtam felháborodottan.

– Jól van, na – mondta Luc nevetve, miközben lassítani kezdett. Végre közeledtünk a 92. utcához. – Hogy a fenébe találjuk meg?

– Megkeressük? – céloztam a kérdő éllel arra, hogy fogalmam sincs.

Lucas felhorkant.

– Itt már vannak zsaruk – jegyezte meg, mire belenéztem a tükörbe, követnek-e minket. A megadott két utca között bekanyarodtunk egy sikátorba, figyeltük a kukákat, hogy hol húzhatta meg magát Andy. – Felhívott? – kérdezte Luc.

– Jah, ismeretlen számról, úgyhogy nem tudom visszahívni.

– Remek! Komolyan veszek neki egy rohadt mobilt – szűrte a fogai között Luc. Akármennyire is aggódtam, beszólásától vigyorra húzódott a szám. Andynek tényleg kellene egy telefon, mert hármunk közül ő került legtöbbször bajba.

– Támogatom az ötletet – mondtam sóhajtva, miközben a visszapillantóba lestem. Túlvilági vendégem ott lebegett a hátsó ülésen, mintha csak ülne rajta, de a testén át láttam a barnás üléshuzatot. Hirtelen mutogatni kezdett előre, így figyelmemet a sikátor szélén álló kukákra tereltem. Az egyik mögött, mintha egy lábfej kikandikált volna. – Luc! – mutattam arrafele. – Nézd, ott a kuka mögött!

A gázra lépett, a kocsi felgyorsult, láttam, ahogy a lábfej megrándult a hangra. Aztán amikor odaértünk a kuka mögé, barátom lefékezett. Csikorgó gumikkal álltunk meg. Már szálltam is ki, hogy a hátsó ülésre befektessem Andyt.

– Andy! – fogtam két kezem közé fáradt arcát.

– Matt… Azt hittem a zsaruk – nyögte ki, szemei kábán csukódtak le.

– Na igyekezzünk, nem akarok összetalálkozni velük – morogta Luc, aztán ketten felnyaláboltuk a sérült Andyt. Hangos nyögések közepette már majdnem befektettük a hátsó ülésre, amikor felhangzott a sziréna hangja, és megláttuk a sikátor végén a rendőrautót. – Francba! – szitkozódott Luc.

Gyorsan beraktuk Andyt, megpróbáltunk figyelni a lábára is, amelyen a nadrágja elszakadt, s tiszta vér volt a sebtől. Éreztem orromban a vér fémes szagát, melytől elfintorodtam. Luc átfutott a vezetői oldalra, míg én becsaptam az ajtót, és beszálltam. A gázra taposott, de a rendőr kocsi már a nyomunkban volt…  

14. fejezet - Kérdések és válaszok találkája

Sziasztok! :) No, meghoztam a fejit, és végre kiderül egy-két dolog. Katie és Matt találkoznak, de vajon, hogyan fog végződni? Jó olvasást kívánok, a kritikákat, véleményeket továbbra is várom! :)

Katie

A kabátom zsebeibe rejtettem kezeim – nem volt túlságosan meleg az idő –, szememmel pedig folyamatosan a környéket pásztáztam, hogy végre meglátom-e Mattet. A feltámadt szél belekapott hajamba, tépázta kabátom szélét, de én kitartóan álltam ott, s vártam. Mély levegőt vettem, mert a sírás fojtogatott arra gondolva, Matt mennyire átejtett. Nem csak csalódottságot éreztem, óh nem. Megbántottságot, dühöt, hogy ilyen hülye voltam, s hittem neki.

De mi van, ha valami történt, s csak azért nem tudott eljönni? Mi van, ha baja esett? – rémültem meg, ahogy eszembe jutott a fegyvertől megsebesült válla. Egy percig is talán magam elé meredtem, a legszörnyűbb képek peregtek le előttem. A lelkemnek könnyebb volt azt hinnie, azért nem jött el, mert nem tudott, mint azért, mert nem is akart.

– Katie – hallottam meg a hátam mögül rekedtes hangját. A lélegzetem elakadt, s egész testemben megmerevedtem. Erőt vettem magamon, s egy pillanatig lehunyva szememet eltűntettem arcomról a leleplező megkönnyebbülést. Hát eljött. El tudott jönni.

Lassan megfordultam, s belenéztem tekintetébe. Smaragd szeme hihetetlen fénnyel csillogott, de láttam bennük valami megmagyarázhatatlan tompaságot is. Szólásra nyitottam ajkaim, azonban egy hang sem jött ki a torkomon, ahogy elvesztem tekintetében. Rabul ejtett, s nem eresztett.

– Úgy örülök… hogy eljöttél – suttogta Matt, aztán megcsóválta fejét, mintha nem akarna hinni a szemének.

– Mi az? – kérdeztem kíváncsian, s azért is, hogy ne afelől kérdezősködjön, miért jöttem el. Mert arra fogalmam sem volt, mit is felelhetnék. A szájára pillantottam, amelyen egy aránylag kicsi, de észrevehető seb éktelenkedett. Már gyógyult, de a gondolatra, hogy verekedett, aggodalom töltött el.

– Semmi. Most már semmi – válaszolt közelebb lépve hozzám.

– Miért pont itt? – kérdeztem körülpillantva, megpróbálva elrejteni izgatottságomat.

– Szeretem a parkot – felelte egyszerűen, engem nézve. – Miért jöttél el végül is? – nézett áthatóan.

Lesütöttem szemem, s lázasan agyaltam, mit is mondjak, de még így is magamon éreztem a pillantását, melytől csak nehezen tudtam gondolkodni.

– Nem csak neked vannak kérdéseid – feleltem kitérően, majd visszanéztem rá. Matt szája elnyílt.

– Azt hiszem ez a találkozó hosszúra fog nyúlni – mondta, majd félmosolyra húzta ajkait. – Sétálunk? – kérdezte, én pedig bólintottam, majd elindultam a park bejáratán át a belseje felé. Matt mellettem lépkedett, mindketten csendbe burkolóztunk. De ez a csend feszültséggel, s vággyal telve fűszerezte a kettőnk közti légkört.

– Azért jöttem el, mert tudni szeretnék egy-két dolgot – szólaltam meg pár perc elteltével. Tudtam, tőlem is válaszokat fog várni, s azért, hogy én is megtudhassak róla pár dolgot, kész voltam felelni rájuk. Legalábbis egy-kettőre.

Matt meglepődve nézett rám.

– Milyen pár dologról? – kérdezte, hangja mintha egy kissé ijedt lett volna.

– Kezdjük az elején – mondtam mély levegőt véve. – Mitől sérültél meg?

Sokáig nem szólalt meg, a gondolataiba merülve lépkedett, mintha azon agyalna, mennyit mondjon el nekem.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet, ha túl sokat tudsz – szólalt meg végül halkan, mindvégig lefele nézve, az utat fürkészve. Válaszától úrrá lett rajtam a félelem. Ennyire rossz lehet az, amibe belekeveredett? Elbizonytalanodtam, tényleg tudni akarom-e azokat, amik megfogalmazódtak bennem. – Nem szeretnélek bajba keverni, akármit is gondolsz rólam – folytatta. Ránéztem bűnbánatos arcára, hirtelen úgy éreztem, mintha a régi Mattet látnám magam előtt, miután valami csínt követett el.

– Meglőttek ugye? – kérdeztem halkan. Matt hirtelen rám nézett, döbbenet suhant át arcán.

– Miből… ?

– A sérülésedből – feleltem a szavába vágva. – Egy karcolásból nem volt könnyű rájönni, de úgy látom jól gondoltam – mondtam, mire Matt felsóhajtott.

– Igen, jól – fintorgott. – Balul sült el valami… – merengett el. Talán visszaemlékezett arra a balul elsült dologra, vagy arra, amikor megtaláltam. A szívem hevesen verni kezdett az emlékre.

– Mi történt? – Már egyre több mindent akartam tudni, nem érdekelt, mibe fog kerülni.

– Most én jövök a kérdezz-felelekben – vigyorgott rám. Nem szóltam, vártam, mit akar. – Tudom, hogy érzel irántam. De ha így van, akkor miért nem hagytál a parkolóban?

Mindig olyan kérdéseket tett fel, amire én nem nagyon akartam válaszolni. Mert még magamnak sem akartam bevallani az igazságot, nem hogy Mattnek. Már most elszúrtam mindent, azzal, hogy idejöttem. Nem kellene zöld utat adnom neki. Emlékeztetnem kell magam arra, mit tett!

– Oli miatt – mondtam halkan. Részben talán igaz is lehet, hisz Oli sem hagyta volna ott Mattet, akármit tett a múltban, s akármennyire is fájt. Oldalra pillantottam, még így is láttam, hogy Matt egész testében megfeszült. De leginkább az arca árulkodott róla.

– Ha így van, akkor pont miatta kellett volna otthagynod – felelte keményen.

– Soha nem tett volna olyat – suttogtam. – Szóval mi volt az, ami balul sült el? – tereltem a szót, mert éreztem, ha sokáig beszélünk Oliról eltörik nálam a mécses.

– Biztos, hogy tudni akarod? – nézett rám, egyenesen a szemembe, s megtorpant. Tartottam a szemkontaktust. – Nem fog tetszeni – csendült őszintén a hangja, arcára szomorúság ült ki.

– Ha már belekavartál az életembe, legalább azt tudjam, miért és hogyan – feleltem, minden erőmet összeszedve.

Matt bólintott, majd továbbindulva mély levegőt vett.

– Rám lőttek, azon a napon. Részt vettem… – egy pillanatra elhallgatott –, egy drogüzletben – ejtette ki halkan. A szám elnyílt, és a lélegzetem elakadt döbbentemben. Mindenre számítottam, de erre valahogy nem… – Katie? – suttogott Matt, s felemelve kezét megérintette arcomat. Mintha valamiféle álomból ébrednék, hirtelen felnéztem rá, éreztem meleg ujjbegyeit, s csak most fogtam fel, hogy megálltam.

– Drog? – leheltem, mire aprót bólintott. – Hogy kerültél bele? Miért nem lépsz ki? Drogozol is? – fürkésztem ijedten arcát.

Matt felhorkant, aztán rögtön utána felnevetett.

– Ha ki tudnék lépni, már megtettem volna – mondta. – De nem lehet. Nem tudok – simította meg arcomat, igazán ellenkezni sem tudtam. Nem is akartam egyelőre. Csak hagytam magam sodorni az árral. – És nem, soha nem drogoztam – folytatta, mire némi megkönnyebbülés suhant át rajtam.

Annak jelei is lennének, ugye? – kérdeztem magamtól. Látnom kellene valamit, ami azt bizonyítja, hogy drogozik. De nem láttam ilyet, nem mintha nagyon sokat értenék hozzá. Jobban megnéztem Matt arcát. Minden apró részletet kielemeztem: smaragdzöld szemét, azok alatti halvány karikákat, az egy-két napos borosta fedte vonásokat, a piros, hívogató ajkakat, melyeket szívesen megérintettem volna. Lesütöttem szemem, s hátraléptem egyet. Jól esett az érintése, de nem hagyhattam, hogy elvegye az eszem, s teljesen kiforduljak önmagamból. Erős, határozott voltam eddig, de most… Csalódott sóhajt hallottam Matt felől.

– Régen belekeveredtem egy nagy balhéba – kezdett el mesélni. Ismét megindultam, de bevártam Matt-tet. – Volt valaki, aki kirángatott belőle, és ezzel a lekötelezettjévé tett. Hogy úgy mondjam, nagyon megkedvelt, és már-már az öccsének tart – felhorkant, de aztán folytatta. – Nem hagyja, hogy kiszálljak – mondta halkan.

Én már azon gondolkodtam, mégis hogy lenne lehetséges a kiszállás. Egyelőre azonban ezt nem akartam megosztani Matt-tel. Nem is szabadna ezen agyalnom…

– Tudtad, hogy ott dolgozom? – tértem magamhoz. – Mármint a reklámcégnél… – pontosítottam, mert elég érdekesen hangzott a hirtelen témaváltás. Úgy gondoltam, ha csak szépen lassan tudom meg a dolgokat akkor sokkal jobb lesz, mintha gyorsan rám zúdítana mindent. Így még van reményem… De mire is? Gondolatban felráztam magam.

– Nem – felelt tömören. – Csak… odajutottam – bökte ki, s úgy éreztem, mintha nem ezt akarta volna valójában mondani. Úgy látszik, nem változott annyit, mint amennyire én gondoltam. Még mindig ismerem őt.

– Miután… megtörtént az a dolog – kezdtem bele nehezen. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy ha ő is elmondott magáról valamit, nekem is meg kell osztanom valamit vele. – Brightmore-ék szerettek volna még egy lányt. Ahogy megláttak, nem is akartak továbbmenni mellőlem. Befogadtak, és elhalmoztak. Nem csak anyagiakkal, de szeretettel is. – Ezekre a pillanatokra jó volt visszaemlékezni, s örömmel töltötte el a lelkemet. Csak az ez előttieket szerettem volna a feledés homályába taszítani, de nem tudtam mindent.

– Festesz is? – Inkább kijelentésnek tűnt, mint kérdésnek. Kutattam az emlékeim közt, mégis ezt honnan tudhatja, de nem jöttem rá.

– Honnan tudod? – kérdeztem rá.

– Ó, hát… – Ránéztem Mattre, mire lesütötte szemét, s zavartan habogott. – Amikor hazavittél, aznap este öhm… meglátogattam a konyhát – mondta lassan, én pedig már mindent értettem, s további kérdések kavarogtak bennem. A folyosón kifüggesztett képeimet látta. Sokszor elmentem előttük, de nem emlékeztem pontosan, melyikek is lógtak a falon. Ennek ellenére a kiszolgáltatottság érzése átjárta egész testemet. Pont az a valaki látta a képeimet, akinek nem szabadott volna, mert ő értette őket, beleláthatott a lelkembe, a szívembe általuk – mást még elviseltem volna, hisz csak egy-két ember fedhette fel titkaimat. Úgy éreztem magam, mintha elárultak volna.

– Csak otthon vannak kiállítva? – zökkentett vissza Matt a gondolataim közül.

– Egy néhányat kiállítottak az egyik stúdióban is – feleltem. Persze azon képek között nem voltak olyanok, vagy csak nagyon kevés, amely Mattről, és a múltamról szólt.

– Tehetséges vagy, de ezt már tudtam – mondta mosolyogva.

– Köszönöm – suttogtam, éreztem az arcomat elöntő forróságot. – És miért is mentél aznap este el? Úgy, hogy egy szót sem szóltál hozzám? – tettem fel a már eszembe jutott kérdést.

– Én… nem voltam még felkészülve a kérdéseidre, erre a találkozásra – sóhajtott Matt. Sajnos ezzel egyet kellett értenem – még ha dühös is voltam rá –, mert én magam sem voltam felkészülve arra, de ez nem jelentette azt, hogy ott kellett hagynia szó nélkül.

– Na igen, nem nevezhető találkozásnak az a parkolós eset, mi? – szúrtam be, végre visszatalálva önmagamhoz.

Matt röviden felnevetett.

– Aligha – mondta, majd hirtelen megállt, s minden előzmény nélkül elkapta a karomat. Mélyen belenézett a szemembe, miközben közelebb lépett hozzám. Tudtam, nem kellene elgyengülnöm, nem kellene hagynom, hogy hatást gyakorolhasson rám. De képtelen voltam megmozdulni. – Köszönöm, hogy nem hagytál ott – ejtette ki a szavakat halkan.

Pislogtam párat, s próbáltam kinyögni valami értelmeset, ami nem a szívesen.

– Csak nem akartam, hogy a cégnek rossz híre menjen – feleltem némi remegéssel hangomban, remélve, elhitetethetem Matt-tel ezt a kis hazugságot. Elvégre egyszer már elsütöttem.

– Mintha ezt már egyszer eljátszottuk volna – lépett még közelebb hozzám.

– Igen, de úgy látszik, nem értetted meg már akkor sem – feleltem. A szívem heves tempót diktált a mellkasomban Matt közelségétől. Viszont nem akartam hátra lépni, hisz az megfutamodás lenne, azt pedig nem mutathattam ki Matt előtt. Pedig legszívesebben azt tettem volna, mert így nehezen ment bármi más.

– Vagy csak nem akarom tudomásul venni, ha valóban ez a helyzet – válaszolt halkan, félmosolyra húzva ajkait, amitől nagyot dobbant a szívem.

– Attól még, hogy nem akarod tudomásul venni, még úgy van – mondtam elszakítva pillantásom. Karomról a tenyere felcsúszott egészen az arcomig, kisepert egy tincset onnan, majd hüvelykujjával megcirógatta a bőrömet. – Matt, kérlek! – néztem fel rá ismét.

– Tudom – suttogta. – Vagyis… Valójában képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat, hogy mit akarok… – lehelte, egészen közel hajolva. – Csak azt tudom, hogy szeretlek, és nem bírlak elengedni. Még ha gyűlölsz is – fejezte be. Nem tudtam nem a szemébe nézni, melyben most tompa fény csillant a szívét nyomó fájdalomtól.

Minden porcikám tiltakozott attól a bennem megfogalmazódó gondolattól… Ennek ellenére, mégis kimondtam.

– Gyűlöllek, és ez soha nem fog átváltani szerelembe. Nem szeretlek – ejtettem ki keményen a szavakat, visszatartva gyengébbik énem erőtlen tiltakozását.

Matt arca megvonaglott.

– Talán jobb is így… – mondta beletörődőn, elgondolkodva. – Jobb, hogy nem keveredsz bele ebbe a világba… – folytatta akadozva, aztán hirtelen más fény gyúlt a tekintetében. Tüzes, szenvedélyes. – De egy valamit nem értek – jelent meg arcán egy halvány vigyor, miközben még közelebb hajolt hozzám. Már azt hittem, ennél közelebb nem is lehetne. – Ma megvolt a választásod, hogy örökre elfelejtesz-e. És te a másik utat választottad – suttogta arcomba vágva az igazságot.

Most már egpróbáltam hátralépni, mert éreztem, ennek nem lesz jó vége. Túl közel állt hozzám, s túlságosan igaz szavakat vágott hozzám. Meghazudtoltam saját magam, be akarom csapni magamat, ahogy Mattet is. Csak őt nem olyan egyszerű. A lábam beleütközött valami keménybe. Oldalra néztem, nekiestem egy fa törzsének. Olyan déja vu érzésem támadt, mintha csak a parkolós jelenetet játszanánk el újból. Matt közrefogott, mögöttem jelenleg épp egy fa…

– Nincs menekvés – búgta vigyorogva, a szeme élénken csillogott, s úgy éreztem, mintha a már egyszer megismert másik oldalát mutatná. – Nem gondolod, ennek valami jelentősége van, hogy mégis ezt választottad? – kérdezte mindentudóan. Kezdtem átkozni magam, és a buta gondolataim.

– Nem. Ha csak nem annyi, hogy tudni akartam, mibe keveredtem – adtam meg a kegyelemdöfést.

Matt felszisszent.

– Én máshogy gondolom. Hisz már akkor tudtad, hogy valami nagy gáz van, amikor megtaláltál. De te ennek ellenére elvittél a házatokba… – Lélegezni is elfelejtettem, amikor megéreztem Matt testét az enyémhez nyomódni. Nagyot nyeltem, s megpróbáltam nem a szemébe nézni, de ezzel csak azt értem el, hogy látóteremet nedves ajkainak látványa töltötte ki.

– Ha otthagylak, és megtalálnak… a zsaruk – nyögtem –, akkor odasereglik a sajtó, és minden marhaságot összehord a biztonság hiányáról a cégnél – hazudtam. Azt sem tudtam, honnan jöttek a szavak, csak úgy a semmiből törtek fel. Még én magam sem hittem el. – De ennyi. Semmi másért.

– Miért hazudsz, Katie? – kérdezte Matt fásult hangsúllyal. Hüvelykujjával megsimogatta az alsó ajkamat, miközben mély sóhaj hagyta el ajkait, amitől nekem borzongás futott végig a testemen. Nem tudtam megszólalni, de Matt nem is várt választ. – Csak egy utolsó dolgot, hadd kérjek. Ha úgy akarod, legyen ez búcsúajándék, és nem kereslek többet. – Hangja szomorúsággal telve csengett.

Rémülten néztem rá, miközben észre sem vettem, hogy a légzésem átváltott zihálássá. Megijedtem attól az eshetőségtől, hogy soha többet nem látom, de attól is, mit akar kérni.

– Nem hinném, hogy teljesíthetem… – kezdtem, de Matt a számra tette mutatóujját.

– Csak egy búcsúcsók. Ennyit kérek, és soha többet nem látsz. Hát nem éri meg? – nevetett fel keserűen, míg én próbáltam leplezni a rám tört bizsergést, melyet nem tudtam, mitől is érzek pontosan. A félelem vezérelte, vagy a vágy?

– Nem – jelentettem ki határozottan, mégis belül ijedten. Nem engedhettem meg, hogy győzzön, s porba tiporjon ismét. – Nem tudnálak megcsókolni. – Pedig ez mennyire nem volt igaz! Emlékeztetnem kellett magam arra, mit tett, s így már sokkal könnyebbem idéztem fel az iránta érzett gyűlöletet.

– Pedig már a múltkor meg akartalak csókolni – mondta halkan, én csak nyeltem egy nagyot. Az agyamban peregni kezdtek azok a pillanatok, amíg Will megzavart minket. – De megzavartak. Erről jut eszembe, ki volt az? – Nyugodt hangja csak fokozta bennem a kettős érzéseket.

– Megint visszatérünk az előző találkozásunkra? – kérdeztem gunyorosan, erőt merítve a visszatért fájdalom és utálat keverékéből, legyűrve a többi érzésem.

– Nos, mivel nem kaptam választ, igen. Kíváncsi természet vagyok – vigyorgott töretlenül.

– Most is ugyanazt hallhatod csak. Ismételjem el? – húztam el számat. Reméltem, letett az előbbi dologról…

Elfintorodott.

– Nem. Túl jól emlékszem rá – felelte keserves éllel.

– Akkor nincs miről beszélnünk, úgy gondolom – mondtam ki lassan, elfordítva fejemet, hogy ne lássam smaragdzöld szemét, mert akkor ismét elgyengülök. Azt pedig nem engedhettem meg magamnak!

Váratlanul ért hideg ujjbegyeinek érintése az arcomon, aminek hatására megremegtem. Ujjaival gyengéden, mégis erővel visszafordította fejemet, hogy tekintetét az enyémbe fúrhassa. Elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam a pimasz félmosolyt a szája szegletében, s azt a tüzes, bátorságtól csillogó tekintetet. Ledermedtem, a szám elnyílt döbbenetemben, mire feleszméltem, addigra Matt ajkait éreztem az enyémeken. Először puhán csókolt, automatikusan csukódott le szemem, de amikor agyamba tódult Oliver arca megfeszülve ellenkezni próbáltam, akkor ő erővel nyomta száját ajkaimra. A harag és a düh tombolt bennem. Megbántottságot, és csalódottságot éreztem egyszerre. Mit képzel magáról, hogy itt terem, azt mondja szeret, és erőszakosan megcsókol? Hogy meri ezt tenni velem ennyi idő elteltével? – fortyogott bennem a düh.

Amikor Matt rájött, ezzel bizony nem fog elérni semmit, eltávolodott tőlem, de nem lépett el messze. Szemében reményvesztettség, csalódottság ült, én viszont nem gondolkoztam. Kezem ösztönösen lendült, füleimben csengett a csattanás.

– Megkaptad, amit akartál – mondtam elárultan, keményen. – Hát akkor menj! Ne is lássalak többet… – ejtettem ki nehezen a szavakat. Próbáltam nem figyelni arra, ahogy Matt lassan felemelve kezét megtapogatta arcát, s bocsánattal teli smaragd tekintetét rám emelte.

– Tévedsz, Katie – suttogta a szavakat Matt. – Én… csak… – Ajkai elnyíltak, mintha valamit mondani akarna, de nem érdekelt milyen hazugsággal akart előállni megint.

– Tévedek? Abban is, hogy megváltoztál? – vágtam a fejéhez. – Régen betartottad az ígéreteid… – mondtam, küszködve a könnyekkel. A harag és megbánás könnyeivel.

– Én csak azt akartam, hogy tudd, igazat mondtam neked – sóhajtott nagyot, majd zsebre dugta kezeit, s felhorkant. – Szeretlek, de azt hiszem, most szúrtam el mindent… – ejtette ki halkan. Zavarodottan álltam vele szemben, és nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Vagy egyáltalán mihez kezdjek, mit tegyek? Olyan bolond voltam… Talán most is hazudott, hogy higgyek neki, én mégsem tudtam józanul gondolkodni. Csak bűnbánatos arcát láttam magam előtt, és nem tudtam azt hinni, hogy nem őszinte velem… Mintha pórázon rángatna, úgy ittam minden szavát.

Matt lemondóan sóhajtott, megcsóválta fejét, és elindult. A szívem majd szét akart szakadni a kettős érzésektől. Egyik részem őrülten küzdött azért, tartsam vissza őt. A másik viszont azért harcolt, hogy saját magamat ne taszítsam az árulás vermébe. Szomorúan néztem, amint ellép mellettem. Lesütöttem szemem, s visszafojtottam a könnyeimet, majd követtem őt. Lemaradva tőle lépkedtem, néztem alakját az utcai lámpák világította félhomályban, mígnem kiértünk a parkból, s elfordult jobbra. Nem is néztem utána, úgy gondoltam, jobb, könnyebb elviselni így.

Gyorsan előkerestem a kulcsom, s beszálltam a kocsimba. Miután beindítva a motort felnéztem, megláttam Mattet. Ott állt a falnak dőlve, s engem nézett. Amikor elhaladtam mellette nem tudtam megállni, hogy a szemébe nézzek egy másodperc erejéig – csak úgy izzott a tekintete.